Wass Albert emléktúra 44

Ez a túra volt tavaly életem első negyvenese :). Ezért is nagyon szerettem volna menni. No meg azért is, mert a Vulkán óta nem voltam igazán hosszabb v. nehezebb túrán, és már hiányzott, h. ne csak 20-30 kilométereket menjek.

A túra megvalósításának útjában azonban több dolog is állott: (1) iszonyat sok munkám jött össze a hétre – nem volt biztos, h. be tudom fejezni péntekig, és akkor ugye dolgoznom kell hétvégén, (2) sikerült ügyesen belevágni a lábujjamba, ami annyira durva volt, h. a hét elején alig tudtam menni – hát, ha nem történik ezzel valami, elég gázos lesz a 44 km, (3) kicsit be is náthásodtam hét közepére – ezt aztán rövid töprengés után teljesen figyelmen kívül hagytam, úgyis végig fújom az orrom túrán, akkor nem mindegy?

Végül is a munka meglett elhamdulillah, a lábamat meg használhatónak ítéltem, így péntek este vettem a neten egy otthon kinyomtatható jegyet az 5:41-es vonatra. Jól is tettem, mert végül 5:38-kor sikerült felszállni… hamarosan jött a fiatal kalauzlányka, még sosem csináltam ilyet, mondtam kissé lámpalázasan, mikor átnyújtottam az A4 papírt. Én sem, nyugtatott meg a kalauz, és nekiállt a vonalkódot fotózgatni a telefonjával… amihez tök mozdulatlannak kellene lenni a telefonnak is, meg a vonalkódnak is, ami ugye a MOZGÓ vonaton nem annyira egyszerű. Közben egyszer az állomáson le is szállt a vonatról, esik a hó, mondta, mikor visszajött, én meg örültem. Végül is működött minden, insallah legközelebb is így veszek jegyet, nem kell sorba állni.

Amint leszálláshoz készülődtem, megállapítottam, h. a termoszom nyomós kupakja most ért élete végéhez, s úgy búcsúzott ettől a tünékeny árnyékvilágtól, h. a termoszban lévő mintegy fél liter tea nagyobb részét a hátizsákomba eresztette. Király. Ha valaki esetleg tud olyan helyet, ahol lehet csavaros - NEM benyomós - kupakú termoszt venni, feltétlen szóljon, legyen szíves. 

A fél vonat leszállt a túrára, rövid gyaloglás a célhoz, beálltam a sor végére nevezni. Láttam Tonnakilométert, de ők kocsival jöttek, már túl voltak a nevezésen. Mikor indulsz, kérdezte a rajtoltató lány, most mondtam. Akkor hét óra, mondta, nekem persze csak akkor jutott eszembe, h. még öltöznöm kell, meg elmenni a mosdóba, sebaj, egyszer majd csak megtanulom, h. ezek UTÁN menjek nevezni. Végül is 7:10-kor elrajtoltam, és egy darabig azt játszottam, h. utol kell érnem a mintegy 10 perccel előttem rajtoló Tonnakilométeréket. Ez remek motiváció volt, csak úgy száguldottam előre :), az út is sokkal jobb volt, mint tavaly, ráadásul a hó is esett, remek volt. Az első pontig elég durva emelkedő vezetett, erre emlékeztem tavalyról, nem ért meglepetésként. Az erdőt finom hólepel borította:

Aztán kiértünk Magyarkút külső házai közé, megelőztem két fiatalembert, ez már Királyrét, kérdezte az egyik a másiktól… nem, az még kb. 16 km, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit, rendezzék le egymás közt… Az ellenőrzőponton kaptunk egy csokit, amit, biztos, ami biztos, azonnal meg is ettem, mert a reggeli köles dacára már jó éhes voltam.

A harmadik pont felé tartva brutálisan sáros úton mentünk, kezdtem attól tartani, h. ilyen lesz végig, mint tavaly:

Itt nagyon nehéz volt haladni, csúszott, néhol azt hittem, benne marad a bakancsom, a botot egyszer el is hagytam – a sár szorítása erősebb volt, mint a kezemé. Itt értem be Tonnakilométert, akivel egy darabig együtt mentünk, aztán egy húzósabb emelkedő tetején ő bevárta a fiát, én meg lassacskán mentem tovább, mert fáztam.

A következő pont előtt a kilátás olyan szép volt, h. kimentem a hegy peremére fotózni:

Mire visszajöttem, utolért Tonnakilométer, a pontig együtt mentünk, majd onnan is a következő pontig, a nógrádi vasútállomásig, ahol tavalyhoz hasonlóan kaptunk forró teát, ami nagyon jól jött:

Remekül elbeszélgettünk, itt ő megint bevárta a fiát, és meg mentem tovább, majd utolértek még, mondtam neki.

A hó ekkorra már elállt, az idő napos és nagyon szép volt, de jelentősebb sár nem lett:

Ezt a Királyrét előtti szakaszt nagyon szeretem, most nem volt olyan sáros, mint tavaly, de azért sikerült egy helyen rosszul lépnem, és megrándítani a derekamat. Ilyen szerencsétlen béna is csak én lehetek, az még oké, h. valakinek megrándul a térde vagy a bokája, na de a DEREKA… megálltam az imára, aztán hamarosan elértem a Királyrétre vezető út utolsó szakaszát:

A fogadó előtt megint utolért Tonnakilométer, a fia, és Edit, akivel korábban már elkerültük egymást, és be is mutatkoztunk. Innen már többé-kevésbé együtt mentünk tovább. Előtte azért vagy egy fél órát elidőztünk a vendéglőben, adtak teát, meg gulyást, amit én nem kértem, viszont volt avokádós szendvicsem. Azt találtam ki, h. vaj helyett vékonyra szelt, majd kissé megsózott avokádót tettem a tönkölyzsemlébe, és sokkal jobb lett, mint amilyennek hangzik. Valamint, a vajjal/margarinnal ellentétben egészséges olajokat tartalmaz.

Mentünk Kóspallag felé, eleinte szintben, aztán jött még egy kis emelkedő, de nem volt durva, mondjuk nagyon könnyű sem. Itt tavaly elég sokan nem a kék csík jelzésen mentek, ami felvisz a hegytetőre, majd onnan le, hanem praktikus módon lementek a műúton, ahol nagyon kényelmes, jól járható, enyhén lejtő sima betonon lehetett bekocogni a faluba. Gondolom, ez feltűnt a szervezőknek is, ugyanis a hegytetőre tettek egy meglepetés feltételes pontot, ahol kódot kellett leírni. Kíváncsi vagyok, hányan hagyták ki ezt, az aszfalton rövidítve… mi megtaláltuk elhamdulillah, mindenki felírta a kódot:

Ezután hamar elértük a pontot a helyi kocsmában, ahol Tonnakilométer kedvesen meghívott mindenkit kólára. Ez nagyon jól jött, lévén, h. fél liter teával kevesebb volt nálam, mint amivel számoltam eredetileg… a pozitív oldala a dolognak az volt, h. a hátizsák szétázott alja egész úton fagypont körüli zöldtea-pakolásban részesítette a derekamat.

Kóspallag után jött a túra utolsó nagy emelkedője, a Tar Péter hegy. Ez pont olyan felfelé menés, amit én nagyon szeretek: kell ugyan menni, de nem kell mászni, nem technikás, csak kitartóan kell menni fel. Sokáig. A végén leültem a sorompóra, és ittam. Aggódva néztem a maradék másfél deci folyadékot, de úgy emlékeztem, lesz még valami vendéglátóipari-egység. Hamarosan befutottak a többiek, együtt mentünk be Szokolyára, valóban büfében volt a pont, le is csaptam egy light kólára, innen már nincs sok szint, mondtuk egymásnak, aztán jól fel is háborodtunk, mert a faluból felfele kellett kimenni, és aztán még a rét szélén is felfelé…

Tavaly itt brutál sáros volt az út, most teljesen jól járható. Belehúztunk, h. beérjünk világosban, a nap kezdett lemenni, minden árnyékba borult, csak a tőlünk balra lévő Naszály fürdött a napfényben:

Aztán lassan a Naszályt is elérte az árnyék, mi meg lassan elértük az utolsó, önkiszolgáló pontot, ahol magunknak pecsételtünk.

Innen már szűk 3 km volt csak hátra. Jó iramban mentünk, egyszer csak rámköszönt valaki, és boldogan ismertem fel Tamást. Tényleg nagyon megörültem, a Vulkán óta nem találkoztunk, és titkon reméltem, h. ők is itt vannak a túrán, és majd utolérnek valahol. Hamarosan éreztem, h. a hátizsákom egyre könnyebb – a vicces kedvű M. Sz. megemelte hátulról. Ritka, ám boldog pillanat következett: hárman együtt mentünk be a célba - A Kőszegi-hg. óta nem történt ilyen -, ráadásul korábbi útitársaim is jöttek velünk, teljes volt a kép. 
A célban megemlítettem, h. nem kaptam meg postán a tavalyi emléklapot. Azonnal elővettek egy dobozból tavalyi emléklapot, és kiállították nekem. Nagyon örülök neki, mégiscsak az volt az első negyvenes túrám, és tudjátok, mennyire vártam...

Edit már útközben felajánlotta, h. hazahoz Pestre kocsival, így. M. Sz. és Tamás nélkülem indultak haza, Edit pedig egész az Oktogonig hozott, amit ez úton is nagyon köszönök. 6-ra itthon voltam a lakásban.

Most már csak az maradt a kérdés, h. fel tudok-e kelni holnap reggel 6-kor, h. a Téli Gyermekvasút túrára elmenjek. Vajon felkel-e hősünk, h. a reggeli sötéttel és hideggel megbirkózva nekivágjon az ismeretlennek, és képes lesz-e 20 km-t négy óra alatt teljesíteni, h. odaérjen húga gyermekének születésnapi ünnepségére, vasárnap kora délután? Maradjanak velünk, kedves olvasók, és holnap insallah megtudják a választ!