Táv: 15 km
Szint: 510 m
Elhamdulillah itt szólt az ébresztő,
mielőtt a dolgok tovább bonyolódtak volna. Nagyon álmos voltam, és nagyon
nehezen keltem fel, de azért indultam. Még nem volt 8 óra, amikor a 21-es
busztól indultam Széchenyi-hegy felé, de már jöttek szembe a futók és túrázók
is. No, jöhettem volna korábban is, gondoltam, és ez az érzésem csak erősödött,
mikor odaértem a Gyermekvasút végállomásához, ahol a rajt volt. TOLTÁLIS káosz
uralkodott. Beálltam a sorba, aztán kiderült, h. a nevezési lapért és fizetni
máshol kell sorba állni, a távok külön sorban neveznek, de h. melyik hol, az
nem egyértelmű, a 20-as és a futó láthatóan volt kiírva, a többi nem (az
asztalon volt a papír, de az pl. a helyiség túlsó végéből nem látszott,
közelebb meg nem lehetett menni a brutális tömeg miatt), de pl. a 15-ös, azt
egyáltalán nem sikerült megtalálnom, h. hol van kiírva. Ugyanis ekkor már
eldöntöttem, h. nem a 20-ra megyek, mert 12-ig végeznem kellett mindennel, h. a
húgomékhoz érjek 1-re – a lánya születésnapját ünnepeltük. 8-ra értem a rajtba,
ahol ilyen állapotok uralkodtak:
Mindenki kavargott fel-alá, átállt
egyik sorból a másikba, próbálta bent az amúgy is szűk helyen kitölteni a
nevezési lapot, ráadásul egy csomóan behozták a kutyáikat is… a pórázos kutyák
és a póráztalan kutyák is ott kavartak, egy vörös szőrű keveréket egy kisgyerek
próbált kirángatni az asztal alól… amúgy később is jellemző volt, h. a túrázók
közül számosan felvonultatták a neveletlenség különböző stádiumaiban lévő
ebeiket. Nem értem, h. ha valaki nem tudja behívni a saját kutyáját, akkor
miért engedi le a pórázról? Egy nem behívható kutya, az egy veszélyes kutya.
Engem már támadott meg kutya úgy, h. a mentő vitt el a helyszínről, azt sem
tudta behívni a gazdája, még akkor sem, amikor én már a földön voltam, a kutya
meg rajtam, és tépte a karomat, amit reflexből emeltem az arcom elé, végül a
„gazdi” manuális módszerrel, a nyakörvénél fogva rángatta le rólam a kutyát,
amely még akkor sem akarta kinyitni a száját, ezért a fogaival együtt a karom
apró cafatkái is távoztak, amelyekre pedig bizonnyal szükségem lett volna még,
mert 2 ujjam azóta sem 100%-os. No, az a gazdi is váltig állította, h. az ő
kutyuskája szelíd, és nem bánt senkit. Ez én alapból el is hiszem, nem félek a
kutyáktól még most sem, kedvelem is azokat, DE amikor egy lefagyott lejtőn
próbálok egyensúlyozni lefelé, és egy vizsla csapódik teljes sebességgel a
térdhajlatomnak hátulról, hát, az nem a legjobb élmény a kutyuskákkal
kapcsolatban, még akkor sem, ha tényleg esze ágában sem volt megharapni.
Még megpróbáltam megkérdezni, h. a
kabátomat otthagyhatnám-e csomagmegőrzés keretében, de a harmadik kérdésemre se
válaszolt senki, és láttam, h. valóban fülig vannak a rajtoltatók a munkában,
szóval hagytam inkább. Most már legalább tudom, h. nem volt jó ötlet, fáztam
nagyon utána.
Végül 8:25-ös idő került a lapomra,
kiverekedtem magam a tömegből, és indultam szaporán, mert hideg szél fújt. Az
útvonalat jól ismerem, nem kellett az itinert nézegetni, a lábam elé viszont
igen, mert sok helyen jó jeges volt az út. Az idő viszont nagyon szép volt,
sütött a nap, csak az a szél, csak az ne lett volna… találkoztam egy csomó
ismerőssel, pl. Edittel és a kisfiával. Amúgy nagyon fáradt és álmos voltam,
legszívesebben lefeküdtem volna valahol aludni, de a hó annyira nem volt
csábító…
Az út azonban gyorsan fogyott, és
közben megvigasztalódtam, mert egyébként nagyon szeretem ezt az útvonalat, és a
tavalyi túra nagyon jó volt – talán azért, mert akkor nem volt ennyiféle
résztáv, igaz, h. sorba álltunk vagy 15-20 percet akkor is, de nem volt ilyen
káosz.
Út közben azon gondolkodtam, h. mit
lehetne tenni a káosz csökkentésének érdekében. Nem szeretem a céltalan
fikázást, amikor valaki a javítás szándéka nélkül szid valamit, amibe más
emberek egy csomó időt, pénzt, energiát, erőfeszítést beletettek – én magam is
szervezek rendezvények, ezért pontosan tudom, h. kívülről sokkal egyszerűbbnek
tűnik a dolog, mint amilyen valójában. Nekem csak egy pár dolog jutott eszembe:
-
nem engedném
be a kutyákat a rajtoltató helyiségbe. Várjanak kint.
-
Kintre tennék
pár asztalt, és itt kezdeném el osztani a nevezési lapokat, h. aztán az emberek
már a kitöltött nevezési lappal álljanak sorba, és a falon, tenyerükön,
táskájukon stb. írni próbáló nevezők ne bent vegyék el az amúgy is szűkös
helyet.
-
Egyértelműbben,
magasabbra helyezett táblákon írnám ki, h. hol kell nevezni az egyes
résztávokra. Annak, h. a rajtoltató előtt az asztalon oda van írva, annak nem
sok értelme van.
-
Ha erre
lehetőség van (nem tudom, mi a helyzet a közterület-foglalással), az egész
rajtoltatást megpróbálnám inkább kintre tenni. Az igaz, h. a rajt kb. 2 órás
időtartamát a hideg szélben tölteni nagyon embert próbáló dolog lett volna, de
pl. félórás váltásokban már nem.
Úgy vélem, mindenképp nehéz ügy egy
ennyi résztvevős túra, én már voltam ezeknek a rendezőknek több túráján is,
jobban szokott menni a dolog, lehet, h. most tényleg nagyon sokan voltunk.
Hozzá tartozik a dologhoz az is, h. a
túrázók maguk is elég nagy káoszt csináltak. Ti a 15-ös sorban álltok,
kérdeztem három kamaszlányt. Nem, mi csak úgy várunk, felelték. Ó basszus,
persze, amikor egy kis helyiségben rengeteg ember próbál nevezni, ők csak úgy
várnak, de akkor miért nem kinn várnak, ahol nem fokozzák a tömegjelenetet? Meg
a kutyák is miért nem kinn várnak? Mindegy, arról, h. az emberek nem képesek
legalább valamennyire civilizáltan viselkedni, már végképp nem a szervezők
tehetnek, abba is hagyom ezt a témát. Ott, aktuálisan a túrán is hamarosan már
jó hangulatban mentem, a sárga sávnak ezt a részét nagyon szeretem, emlékszem,
tavaly a húgomék hogy kiakadtak, h. miért kell ennyit felfelé menni :).
Szépjuhásznénál ittam a kínált
izo-italból, a tea sajnos nem volt még kész, pedig tavaly egy idősebb hölgy nagyon
kedvesen nagyon finom teát osztott, számítottam is rá, kiváltképp, h. a
termoszom ugye korai halálát lelte. Mindegy, 15 km-t éppen bármi nélkül tök jól
ki lehet bírni, mentem is tovább.
A zöld háromszög János-hegyről lefelé
elég csúnyán fagyos volt néhol, óvatosan ereszkedtünk lefelé, de aztán az út
nagyon szép volt:
A Tündér-szikla után pedig, a másik
oldalon, ahol jobban ki volt téve a napnak, alig volt már valami hó:
Innen már hamar beértem, sajna egy
csomó más emberrel egyszerre, beálltam egy sorba, elkérték a Budapest-kupás
füzetemet, és pecsételtek, míg még sorba álltam, legalább ez is megvan. Mikor
végre sorra kerültem, akkor derült ki, h. előbb még a célpecsétet kell kérni,
az ajtótól legtávolabbi, legbelső sor állt a célpecsétért, oda is beálltam,
pedig elég erős késztetést éreztem arra, h. hagyjam az egészet, és menjek haza
szépen az oklevél átvétele nélkül. Így ugye még egyszer sorba álltam a
célpecsétért, aztán még egyszer az oklevélért, körülöttem mások is
türelmetlenkedtek, nem én vagyok az idegroncs… közben persze fáztam, mert a
nagy dzsekiben eléggé megizzadtam.
Végre meglett minden, igyekeztem
vissza a buszhoz, aztán végül ¾ 2-re értem a húgomékhoz, ahol még zuhanyoztam
és átöltöztem, de elhamdulillah rendesek voltak, nem haragudtak rám – már jól
tudják, h. nem vagyok egészen normális…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése