Börzsöny Vulkántúra

Táv: 43,6 km (ez még elmegy)

Szint: 2216 m (hoppácska!)

Naszóval, ez hosszú történtet lesz. Türelem, csináljatok egy teát, és olvassátok végig.

 1. Lerántom a leplet – mi történt két hete?

Talán emlékeztek rá, h. 2 hete a nagybörzsönyi túra beszámolóját e szavakkal zártam:

„Egyébként pedig Megbízott Szakértőnk olyan SOKKOLÓ kijelentést tett hazafelé az autóban, h. egy darabig levegőt sem kaptam, és még azóta sem tértem magamhoz. Azt hiszem, lehetséges, h. ez a kijelentés ALAPJAIBAN változtatja meg életem menetét, és igencsak súlyos hatással lesz jövőmre, eltévedéskutatói munkásságomra és blogger-tevékenységemre. Igazából még most is eléggé meg vagyok rázkódtatva. Ki tudja, mi lesz ebből…”

Hogy mi is történt pontosan? Már a kocsiban, hazafelé, M. Sz. lelkendezett az útvonallal kapcsolatban, majd közölte velem: „És majd két hét múlva ott jövünk majd felfelé a Vulkántúrán!” Aha, TI ott jöttök, feleltem én, mert h. én ARRA a túrára nem jövök, az tuti biztos. De jössz, közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és hozzátette: addig nem viszlek egy túrára sem, amíg erre el nem jössz. Biztos, ami biztos, megkérdeztem: ez most csak az idei Vulkántúráig érvényes, vagy örökre? Örökre, mondta, és a hangjából kitűnt, h. ezt bizony nem lehet megváltoztatni. 

És jössz velem végig, kérdeztem reménykedve. Nem, felelte kategorikusan, olyan hangon, mint mikor a hiperrealista szülő válaszol négy éves gyermekének „A Mikulás hozza az ajándékot a csizmámba?” kérdésére. Na, köszi.

Majd, biztos, ami biztos, elmesélte, h. mikor először járt ezen a túrán (6-7 éve talán), a kék sáv durva emelkedőjén leült az út szélén egy kidőlt fára, és közölte, h. ő nem bír tovább menni. És mi lett, kérdeztem aggódva (még nekem is feltűnt, h. most itt ül a kocsiban, tehát bizonnyal nem rendezkedett be az erdei életre, és maradt a kék sáv jelzés kérdéses szakaszán). Hát, ott volt a Tamás, aki adott egy banánt, és lelket öntött belém, felelte. Nekem bezzeg nem lesz ott a Tamás, gondoltam magamban, de bölcsen hallgattam. Igazából tudtam, h. ez a rész már a túra vége felé van, és úgysem láttam semmi esélyt arra, h. el fogok jutni idáig, felesleges hát a durva kék csík miatt aggódnom, gondoltam.

Tavaly kezdtem túrázni, de néhány túrától bölcsen távol maradtam, meg sem próbálkoztam velük, mert tudtam, h. én ezekhez kevés vagyok, ez sok lenne. Ilyen pl. a Vulkán is. Nem annyira a távolság miatt – mentem már hosszabbakat is – hanem inkább a brutálisan sok szint miatt, ami ráadásul MIND az első 35 km-ben halmozódik fel. KÉTSZER is fel kell menni a Nagy-Hideg hegyre, ami egy FOSfal (ez NEM trágár kifejezés, hanem tudományos rövidítés). Meg mindenhová fel kell menni, amikor meg nem brutálisan meredeken fel, akkor brutálisan meredeken le. A túra szintmetszete úgy néz ki, mint egy sündisznó. Hát nem, szó sem lehet róla, én ezen nem bírok végigmenni.

A következő hét kisebbfajta pánikban telt. A Bakonyi Mikulás elején, mikor még együtt mentünk, megkérdeztem M. Sz-t: te hogyan készülsz egy ilyen túrára? Többet edzel, vagy máshogy eszel? Á, nem, én ilyeneket nem csinálok, felelte ő, fejben készülök. Na, a fejben készülés, az nálam is megvolt: újabb egy hétig paráztattam magam. Biztos, ami biztos, azért reggelente a szobabiciklin a program elindítása után nyomtam egy „UP” gombot – ez az egész program nehézségi fokát megemeli egy szinttel – az ellipszis tréneren meg kettőt is. Aztán vártam az elkerülhetetlent.

2. A kedvcsináló

A Bakonyi Mikulás túrán beszélgettem az egyik túratárssal, akivel együtt mentem egy darabig. Arról volt szó, h. ki hova megy a jövő héten. Én a Vulkánra, mondtam kissé remegő hangon. Hát, én oda BIZTOS nem, tört ki a túratársból, tavaly elmentem, és rettenetes volt, fel kellett adnom, elestem lefelé az egyik lejtőn, és megrepedt a bordám. Tudom, sokan szeretik azt a túrát, de én nem értem, miért. Bátortalan hangon jegyeztem meg: nekem a Börzsöny a kedvenc hegységem (feleslegesnek láttam hozzátenni, h. a vulkáni eredetűek közül). Hát, majd a jövő héttől nem lesz az, vágta rá azonnal. Majd még egy darabig a Vulkántúra borzalmairól beszélt. Na, köszi…

3. Indulás előtt

Csütörtökön már csomóban volt a gyomrom. Pénteken továbbmentem a felkészülésben: elkezdtem nézegetni a Börzsöny-térképet, h. ha nem bírok végigmenni, hol tudnék kiszállni a túrából : ). Különös gonddal pakoltam össze a cuccaimat, csináltam szendvicseket (amelyek kivívták M. Sz. legteljesebb megdöbbenését: mazsolás zsemléket füstölt kolbásszal és camembert sajttal…), feltöltöttem az elemeket, időben lefeküdtem. Fohászkodtam persze, sokat. Úgy döntöttem, h. megpróbálok a saját tempómban végigmenni, bármi lassú is legyen az, nem érdekel, h. meddig tudok együtt menni M. Sz-kel, h. hányan előznek meg, és az sem, ha legutolsónak érek be – csak érjek be insallah.

4. Az indulás

Reggel 6 körül a fiúk itt voltak értem. M. Sz. és Tamás ült az autóban (Ülésfűtés, ki más lett volna), Gyuri mégsem jött – már szerintem meg sem ismerném, ha látnám : ). Elindultunk. Félút felé közöltem: mindjárt hányok. Miért, érdeklődött visszafogottan M. Sz., akit annyira nem sújtott le a lehetőség. Mert a gyomrom akkorára összement, mint egy gyűszű, és nem fér el benne a két tükörtojás, és most igyekeznek felfelé a tápcsatornámon, feleltem. Jó, akkor majd húzd le az ablakot, ha hánysz, mondta M. Sz. mindenféle különösebb részvét vagy sajnálkozás nélkül. Innentől inkább csendben maradtam.

Megérkeztünk Királyrétre, neveztünk. Kissé szorongva néztem körül a nálam sokkal profibb túrázókon. Mit is keresek itt én, aki köztudottan felfelé lassú, lefelé meg béna vagyok? Esetleg várhatnék az autóban… De ezt a lehetőséget nem mertem felvetni. Most már menni kell. Tamás elfutott persze, mi meg együtt indultunk. M. Sz. a második pontnál, a kezdődő brutális meredek aljában még integetett nekem, aztán már csak a célban láttam viszont.

5. A túra

Amúgy ám a második pontig is felfelé kellett menni, csak nem olyan iszonyat durván. Az iszonyat durvaság az a 2. pont után kezdődött, itt kb. 3 km-ben volt kb. 400 m szint. Megyünk felfelé:

Nagy-Hideg hegyen (továbbiakban: NHH) pecsételés, majd a turistaház mellett a kukákra lepakoltam a zsákomat, elővettem egy banánt meg az innivalómat, és pót-reggeliztem. Sokáig azért nem időztem, indultam tovább a Csóványos felé, ami az egyik kedvenc hegyem, bármelyik irányból is kell felmenni rá, ezt az irányt pedig különösen szeretem. Viszont a kilátás kárpótolt a meredekért. Amúgy ezt a NHH és Csóványos közötti részt én az ország egyik legszebb részének tartom, különösen, ha meghosszabbítjuk még a Nagy-Mánáig.

A banán dacára hangosan korgott a gyomrom. Elgondolkodtam azon, h. lám, a polifónia micsoda MESTERE vagyok én, Bach elbújhat mögöttem… A zenei alapot, miként az ütőshangszerek, ütemes szipogásom szolgáltatja – ez van, télen az embernek túrán folyik az orra, és kész. Hangosan sípoló lélegzetem a fúvósok világát idézi, a harmadik szólam pedig hangosan korgó gyomrom. Illetve, komolyabb emelkedőkön negyedik szólamként, mintegy az eddigiek ellentételezéseként jön még a fogcsikorgatás.

A Csóványosról lefelé mindenki elfutott mellettem. Én nem szeretek túl meredek lejtőn futni (félek, h. nem tudok megállni), úgyh. én csak úgy mentem. Bár ugye már előre eldöntöttem, h. nem fogok azon problémázni, h. kik és hányan előznek meg, de ez elég frusztráló volt. Komolyan, több futó volt, mint gyalogos, folyton félreálltam előlük, és közben úgy éreztem magam, mint egy shetlandi póni, amelyet beneveztek az epsomi derbire. Próbáltam elvonatkoztatni.

Ráadásul itt volt egy sötét pont, amikor egy másodpercre elvesztettem a humorérzékemet. Ránéztem az – egyébként nagyon jó – itinerre, és megállapítottam, h. a Csóványosig 209 m szintet jöttünk. HOGY MICSODA???  NEHOGY MÁR eddig VÉGIG felfelé jöttünk, és akkor még  MINDIG van 2000 m szint! Komolyan felháborodtam, és kissé kétségbe is estem. Aztán még egyszer megnéztem az itinert, és megállapítottam, h. benéztem a dolgot – naná, nem meglepő – és az előző pont óta jöttünk ennyit, amúgy a túra egészében már 831 m-nél járunk. Na, ez így mindjárt jobb, nyugodtam meg.

Aztán vicces dolog történt. Egy nagy ívű, szép lejtő következett, a zöld csík jelzés egyértelműen tartott rajta lefelé, megálltam fotózni, nagyon szép volt, a távolban hófödte hegycsúcsok látszottak, a kitudjamilyen hegyek csúcsai:

Aztán egyszer csak látom, h. 2-3 túratárs áll az úton, és nézelődik. Mikor odaértem, megkérdezték, h. merre kell menni. Tőlem… csak azért nem kaptam röhögőgörcsöt, mert nem akartam erre vesztegetni a drága levegőt. Hát, én egyenesen mennék, mondtam. Az út olyan volt, h. vitt magával: széles, jól járható, lejtős, az alján a távolban még láttam is a futókat, akik eddig előztek meg. Azért csak elővettem a GPS-t, és kiderült, h. bizony egy nem feltűnő kis ösvényen be kell menni balra… Fú, a futók most jöhetnek vissza, jó mérgesek lesznek, mondtam a túratársnak. Ezért nem kell rohangálni, foglalta ő össze sommásan a helyzet tanulságát, aztán mentünk tovább a helyes úton. Egy idő múlva a futók elkezdtek visszaelőzgetni – felértek a lejtő aljából. Aztán később még egyszer a GPS segítségét kellett kérnünk, a „hol a zöld négyzet jelzés” című játékhoz, mert az erdőbe balra lekanyarodott egy pár darab zöld négyzet jelzés, de nagyon kopottak voltak, és kijárt út sem tartozott hozzájuk… ők lehettek a régi zöld négyzet. A GPS azonban teljesen határozottan állította, h. itt NINCS zöld négyzet, majd csak lejjebb lesz – és igaza is lett. Hamarosan beértünk a következő pontra, amelyben örömmel ismertem fel a nyári börzsönyi túránk egy helyszínét (amikor szegény Tamást használtuk rovarcsapdának):

 Benn hosszú asztalok, tea, zsíros kenyér. Ez utóbbi engem ugye nem érdekelt, de teát azt ittam, és megettem az egyik szenyámat, meg egy fehérjeszeletet. Így indultam tovább Holló-kő felé (ez NEM Hollókő, ami a Cserhátban van – akkor szép, egészségesen hosszú túrát tettünk volna – hanem egy szikla a Börzsönyben), természetesen felfelé, hogy máshogy. De ez a szakasz is nagyon szép volt, egészen Salgó-várig fantasztikus kilátással:

És nagyon szép utakkal, meg pihe-puha mohapárnás sziklákkal:

Salgó-várnál még jobban bírtam, mint gondoltam volna. Nagyon lelkes voltam, nagyon élveztem a túrát, és még be tudtam gyorsítani lefelé. Kezdett megfogalmazódni bennem az ötlet, h. akár végig is érhetek. Innen még fel kellett menni a Magyar-hegyre, de ezt a hegyet nagyon szeretem (ki tudja, miért, nincs benne semmi extra, ha nem lenne ott egy tábla, nem is tudnád, h. most felértél egy hegyre):

Innen pedig le a Magyar-völgybe, ahol kaptunk csokit – nem is akármilyen, a túrákon többnyire ilyen kis olcsóbb csokik vannak, de itt Mars-szelet volt, meg tea, amiből rögtön két bögrével is ittam. Innen egy elég hosszú, monoton, sáros szekérút következett, majd egy hirtelen balkanyarral a brutális meredek része a kék sávnak – a banános emelkedő. Elhamdulillah engem nem viselt meg annyira, sőt, elég simán felmentem rajta néhány fiatalabb srác nyomában. Utána megint elég hosszú, nem túl durván emelkedő szakasz következett, majd egyszer csak… hoppá… nem GONDOLHATJÁK, h. itt kell felmenni… a piros + jelzés olyan durván megindult felfelé, h. csak néztem. Meg is álltam és elővettem a maradék teámat. Utolértek a srácok, akiket megelőztem a banános emelkedő tetején, na mi van, nem megy nekifutásból, elsőre, kérdezte az egyik, de nagyon kedvesen, nem, feleltem nevetve, zselé vagyok. Ezt a szakkifejezést pont tőlük tanultam, miközben a banános emelkedőn kepesztettem utánuk. Zselé=olyan ember, aki nem akar 4 nap egymás után 50-70 km-es teljesítménytúrákat gyalogolni. Vagyis, TÉNYLEG zselé vagyok : ). A teaivás után azonban ugyan nem rohamléptekkel, de egyben felmentem az újabb FOSfalon, majd egy nagy szikla mellett befordulva már láttam a NHH-i turistaházat:

Pecsételés, majd reggelről ismerős, hűséges kukáimra telepedve megettem a másik banánomat, meg az Aysétől kapott marcipános csokit. Vagyis, mint láthatjátok, gyakorlatilag végigzabáltam az egész túrát… de jót is tett, még volt egy csomó energiám, nem voltam fáradt, és jó kedvvel indultam lefelé a piros csík jelzésen az egyre sűrűsödő sötétségben.

Szeretek sötétben menni, főleg az egyre sűrűsödő félhomályban. Még úgy-ahogy ki lehetett venni az út körvonalait, az erdőben rikoltoztak a baglyok, embert nem láttam sehol. Megyek, eggyé válva az úttal, az erdővel, a sötétséggel, én, a természet gyermeke, gondoltam teljesen átszellemülten (az Oktogonnál lakom, amúgy).

Amikor másodszor estem orra (a következőképpen: megbotlottam valami, a töksötétben nem látható kőben/ágban, majd rövid, ám elegáns ívű röppálya után – ami a szokásosnál is ívesebb volt, mert közben az út brutális meredeken lejtett alattam – hangos puffanással, arccal fúródtam az avarrétegbe), megálltam, és elővettem a lámpámat. Természet gyermeke ide vagy oda, elég hülyeség lenne mintegy 5 km-rel a cél előtt loccsantani ki az agyamat, valamint fennáll a veszély, h. az utánam jövő túratársak megcsúsznának a kiomló agyszöveten, és ezzel holtomban is tömegkatasztrófát idéznék elő. Marad a lámpa.

Kellett is, mert a piros csík lefelé vezető szakasza brutál sáros és csúszós volt. Közben elkezdett szitálni a hó, majd ahogy lejjebb értünk, esőbe váltott. A Taxi-réten ügyesen elkavartam, aztán mentem három futó után, akik a rét szélén hosszasan vitáztak arról, h. itt kéne lennie a réten a pontnak. Aztán az egyikük elővette az itinert, és elkezdte felolvasni az útleírást. Most komolyan, én EKKOR jöttem rá, h. volt útleírás… eddig csak a táblázatot néztem, ahol ott voltak a táv- és szintadatok, meg az, h. melyik jelzésen kell menni – ez nekem teljesen elég is volt, a Taxi-réten való töksötétben kavarásig. Az útleírásból kiderült, h. a pont az úton lesz, és meg is lett hamarosan a szúróbélyegző elhamdulillah. Innen volt még olyan 5,5 km, nagyon kevés szinttel – és kevés jelzéssel. A fejlámpám úgy volt beállítva, h. a lábam elé világítson (elég logikusan), így ha az út menti jelzéseket akartam látni, kapkodnom kellett a fejem, mint az ideges lónak. Akkor viszont, ha nem a földet néztem, megsokszorozódott annak az esélye, h. orra esem… Két dolog segített: M. Sz. még induláskor mondta, h. végig a villanyoszlopok alatt kell jönni – és villanyoszlopok, azok határozottan voltak. Oké, tudom, NAGYON sok villanyoszlop van szerte az országban, de NAGYON reméltem, h. ezek azok, amelyekre M. Sz. gondolt… A másik, h. a GPS végig nagyon határozottan állította, h. igenis a piros csíkon megyek, és tökegyenesen kell menni, semerre nem kell letérni az útról. Szóval mentem. Bele is húztam. Sötét volt, nem láttam semmit, fogalmam sem volt róla, h. hol vagyok, csak mentem a GPS után. Aztán egyszer csak keményebben koppantak a túrabotok – a műúton voltam, amin reggel indultunk el. Még jobban belehúztam, és hamarosan bekopogtam az út szélén parkoló autó ablakán – a fiúk már benn ültek. Tessék befutni a célba, kiabált ki M. Sz., én meg ugyan nem futottam, de szaporáztam a lépteimet, és 10:15-ös idővel be is estem a célba. Nagyon szép oklevél és kitűző, és még hűtőmágnes is járt. Hát, reggel még nem hittem volna, hogy én ezen végigmegyek, mondtam, a rendező lányok pedig válaszul megdicsértek, és közölték, h ügyes vagyok : ). Az érkeztető lányok kajajegyet is akartak adni, amit a szomszéd étteremben lehetett volna babgulyásra váltani. Én nem eszem húst, mondtam megint csak az egyszerűség kedvéért. Szaloncukor, kérdezte az egyik lány. Az minden további nélkül, válaszoltam széles mosollyal, mire a másik lány még egy kis csokimikut is a kezembe nyomott, ami pedig nem volt az „ellátmány” része – szerintem ők is úgy kapták valakitől. Ez úton is nagyon köszönöm : )

Közben a fiúk utánam jöttek, gondoltad volna, h. én ezt megcsinálom, kérdeztem M. Sz-et, hát igen, felelte ő szárazon, pedig hogy tiltakoztál, h. nem akarsz eljönni. Teljesen feldobódva szálltam be a kocsiba, és este hétre itthon is voltam elhamdulillah.

Ui. 1. Jajaja, tudom, h. mások meg már 10-szer megcsinálták a Vulkántúrát, és nem 10:15-ös idővel, hanem mondjuk mittudomén, fél óra alatt, hátrafelé, féllábon, csukott szemmel és 2 db 10 literes marmonkannányi vízzel a hátukon, de nekem ez akkor is nagy dolog volt. Nehéz, meg durva, meg minden, de nagy dolog.

Ui. 2. Nem írok most arról, h. milyen jó volt ez a túra, mert úgysem tudnám leírni. Bármit is írnék, nem adná vissza, h. milyen volt. Ha azt írom, h. ez volt életem legjobb túrája, az sem adná vissza, h. hogyan éreztem magam. Ez van.