Táv: 32,5 km
Szint: 315 m
December végén nem tolonganak a
teljesítménytúrák – két hétvége is ünnepi hétvége idén, ekkor nincs semmi.
Márpedig én menni akartam valahova: a múlt héten sem voltam, hiányzott már, h.
menjek. Elhamdulillah 26-ra adódott egy szimpatikus túra, amit egyedül is meg
tudok közelíteni, a túracsapat motorizált egysége ugyanis éppen síel, a
motorizációval együtt.
Amikor ezt a kiírást nézegettem, azt
mondtam Megbízott Szakértőnknek: nem baj, ha ti nem jöttök, én elmegyek
insallah, úgysem voltam még ilyen síkvidéki túrán. Ez nem igazi síkvidéki,
felelte ő, mert azokban max. ilyen 20-30 m szint szokott lenni ezen a távon. Mondjuk,
tette hozzá, nem is tudom, hogy fogtok arrafelé összeszedni 315 m szintet… Tamás azonnal
megosztotta saját elképzeléseit: „Lehet, h. fel kell másznotok néhány fára
is!”, és ezt olyan igazán, mélyről jövő lelkesedéssel mondta, h. érződött, neki
tetszene ez a megoldás. Nekem viszont nem, reménykedtem tehát, h. a famászás
kimarad.
A túra amúgy ilyen „bulitúrának”
ígérkezett (ahogy Gábor mondta a Mátrabércről, haha), útközben
szalonnasütéssel, amiből én ugye kimaradok, de a főrendező Tonnakilométer megígérte,
h. kárpótol. Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem kajálni járok a
túrákra, de most elgondolkodtam azon, h. milyen remek lenne, ha
teljesítménytúra-gasztronómiai szakíróként tevékenykedhetnék – a többi túrázó
tolná a zsíros kenyeret, nekem meg hordanák az articsókát szarvasgombával, h.
kedvező minősítést adjak az illető túrának…
Hétfő reggel sajna kénytelen voltam
4:30-kor kelni, h. a 6:03-as vonatot elérjem. Albertirsán kb. 15 túrázó szállt
le a vonatról, és kettő kivételével mindenki balra indult. Én, aki köztudottan
az elnyomottak, kisebbségben lévők és semmibe vettek mellé szoktam állni,
természetesen megindultam e kettő után. Közben, biztos, ami biztos,
bekapcsoltam a GPS-t. Egyszer csak az egyik túratárs megfordult, és nekem
szegezte a kérdést: te tudod, merre kell menni. Ööö… én nem, de itt a GPS,
feleltem tétován, majd a felcsillanó tekinteteket elhomályosítandó,
hozzátettem: ami szerint Királyréten vagyunk. Elhamdulillah ez hamar
megváltozott, meglettek a műholdak, és egyértelművé vált, h. ezúttal bizony
kompromisszumkészebben a tömeget kellene követni. Hamarosan meglett a sárga +
jelzés, és szalagokat is láttam – lehet, h. már az állomásnál is volt, de nekem
eszembe se jutott, h. a lelkes szervezők esetleg már a rajthoz vezető utat is kiszalagozzák.
A rajt 2 km
a vasútállomástól, tehát ez a 2x2 km még hozzájött a túra hosszához. Meg még én
is hozzátettem magánszorgalomból, de erről majd később.
A rajt a helyi gyógyfürdővel szemben
volt:
ahol egyben meg is kaptuk az úticsomagot, ami mandarinból és csokiból
állt, illetve én – a szalonnasütés elmaradását ellensúlyozandó – kaptam két,
nagyon bíztató kinézetű szendvicset. 7:30-kor sikerült is elindulnom, a
kabátomat begyömöszöltem a hátizsákba, és sétáltattam egész nap – így jár, aki
autótlanul érkezik.
Én még sosem jártam ezen a tájon, csak
vonattal vágtam át rajta, de így közelről persze érdekesebb volt. Nincsenek
hegyek, inkább ilyen lankás dombok, és elég sokat kell teljesen vízszintesen
menni. Megjegyzem, ez nekem hosszabb távon fárasztóbb, mint a fel-le. Persze,
tudom, amikor veletek megyünk, akkor előbb-utóbb valaki megkérdezi, h. „Halima,
sokat megyünk még felfelé?”, de higgyétek el, h. ha végig vízszintben mennénk,
az rosszabb lenne. Az elején ezt még nem éreztem persze, kellemes erdei út
volt, az itiner szerint a napocska jelzésen, de ezt egyet sem láttam, pedig
nagyon meresztgettem a szemem, h. fotózzak nektek egy napocska jelzést. Aztán,
mikor kiértünk az erdőből, meglett végül, így néz ki:
Addig a szalagozáson mentünk, ami
egyébként végig nagyon jó volt, hibátlan, és (elméletileg) nem lehetett
elnézni. Én persze benéztem, de erről majd később.
A következő szakaszon próbáltam
előzgetni a hangosabb túratársakat, valamint megcsodáltam egy ilyen
szélenergia-előállító körbeforgó dolgot, ami most épp nem forgott körbe, szél
nem lévén, de nagyon impozáns volt, én még sosem láttam ilyen közelről:
Hamarosan már csak két bácsi maradt
előttem, akiknek a tempója pont jó volt nekem: magamtól lassabban mentem volna,
de ha jól kiléptem, lépést tudtam velük tartani. Mentünk, jó iramban… aztán
egyszer csak 2 dolog is feltűnt: (1) már vagy 500 m óta nem láttam
szalagot, de lehet, h. több, mert a bácsik annyira magabiztosan rongyoltak
végig az úton, h. én autópilótára kapcsoltam, és azon gondolkodtam, h. ha
vasárnap akarok báránygerincet sütni, akkor melyik nap vegyem meg a húst, és
(2) a hangosabb túratársakból már abszolút SEMMIT nem hallottam – oké, gyors
vagyok, de ennyire? Megtorpantam, elővettem az itinert, amiből kiderült, h.
valamikor balra kell fordulni… szerintem kellett, gondoltam, és elindultam
visszafelé. Eszembe jutott, h. kiabálni kéne a bácsiknak, de ekkorra már
eltűntek szem elől. Meg aztán lehet, h. mégis nekik van igazuk… Mindegy,
elindultam visszafelé, és sajna elég hosszú idő után meg is pillantottam a
teljesen egyértelműen kiszalagozott kanyart. Azt hiszem, az imént errefelé
mélyedtem bele a friss tárkony beszerzési esélyeinek latolgatásába. Nagyon
mérges voltam, aztán túltettem magam rajta, arra gondolva, h. eltévedéskutatási
szempontból ez vajon elkavarásnak vagy valódi eltévedésnek minősül-e. Én inkább
az utóbbira szavaznék, de ehhez meg kell várni a track behatóbb elemzését.
Hamarosan ismét forduló következett,
és egy nagyon bájos erdei valamin kellett menni – semmiképp nem nevezném
ösvénynek, ugyanis ez egy nem létező dolog volt: ha nem lettek volna ott a
szalagok, senki nem gondolta volna, h. emberi közlekedésre alkalmas útvonal:
Az
jutott eszembe, mikor kb. 12 éves koromban nem tudtam a lovat megfogni, bevitt
a lucernásba, majd a fejét lerakva igen határozottan legelni kezdett. Nekem
rémlett, h. a ló + sok friss lucerna az nem biztos, h. jó eredményt ad, de arra
sem tudtam rávenni a lovat, h. a fejét felemelje, nem hogy kimenjen a
lucernából. Hamarosan előkerült a lucernaföld haszonélvezője, egy öreg bácsika
személyében, aki fejhangon sipítozta: „Né tapostassad lé a herémöt azzal a
luval, te gyerök!”, és közben valami azonosítatlan mezőgazdasági eszközzel
hadonászott. A lónak ez nem tetszett, és a fejét felvágva berongyolt a sűrű
akácosba. Én igyekeztem (1) fennmaradni, (2) összeszedni a szárakat, (3)
drukkolni azon, h. a ló átférjen a fák között, illetve ha ő igen, akkor még a
nyeregszárnyak és a térdeim is. (Megúsztuk végül, amúgy.) No, most ezek az
emlékek törtek fel bennem, ahogy a sűrűn nőtt fák közt szlalomoztam. Végül
elhamdulillah nem szorultam be sehova – elég ciki lett volna várni a fűrészes
felmentő sereget – és eléggé tetszett ez az izgalmas szakasz. Aztán vége lett,
kiértünk egy tradicionálisabb útra, és meglett az első pont is. Ezen a túrán
nem voltak pontőrök, hanem ki volt akasztva a megfelelő helyen egy bokorra a
bélyegző, és önkiszolgáló üzemmódban kellett pecsételni. Én, természetesen,
rögtön az első bélyegzőt sikeresen a saját tenyerembe nyomtam. Ne kérdezzétek,
hogy csináltam, tényleg nem tudom, akkor se értettem. A zöld tinta még a fürdés
után is a kezemen van. Nem is én lennék…
A második pont felé tartva, kb.
félúton, szembe jött velem a két bácsi. Korábban elgondolkodtam rajta, h.
lehet, h. még mindig mennek, egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgással
távolodva a túra tulajdonképpeni helyszínétől, de elhamdulillah időközben ők is
rájöttek, h. rossz felé mennek. A mögöttem jövők közül valaki meglepetten
kérdezett rá: hát ti? Hát, olyan szép ez az erdő, mondta szégyenlős vigyorral
az egyikük. Nincs messze a pont, mondtam én, próbálva bíztató lenni. Utána már
csak a célban láttam őket.
Hamarosan elváltunk a 22-es középtáv
mezőnyétől, és egy szép kilátást nyújtó szántó szélén mentünk tovább, ahol igenis
kellett kicsit felfelé meg lefelé is menni:
Szóval, ez nem az a tipikus Alföld,
mint pl. nálunk otthon a falu környékén, ahol egy vakondtúrást is meglátsz 10
km-ről, hanem inkább ilyen dombocskás. Meglett a 2. pont, majd különösebb
események nélkül a 3. is. Itt már elég rendesen éhes voltam, előhalásztam az
egyik szenyát, gondolva, h. a felét megeszem (elég nagydarab szenya volt), a
másik felét meg zsebre vágom későbbre. Hát, ez a terv sajna kudarcba fulladt, a
szenya ugyanis olyan brutálisan finom volt, h. megettem az egészet. Ittam rá
teát, csak úgy menet közben, sikeresen leöntöttem magamat, a hátizsákot és az
itinert.
A szalagozás továbbra is jó volt, az
itinert nemigen nézegettem, mert nem volt rá szükség, egy hiányossága azonban
feltűnt: nem voltak résztávok. Fogalmam sem volt, h. mennyit mentünk már, és
mennyi van még hátra. Ez nem csak nekem hiányzott, másokat is hallottam
kérdezgetni. Megelőztem egy idősebb párt, megvan már a fele, kérdezte a hölgy a
férjétől. Nem tudom, válaszolta a férfi olyan hangon, ami azt sugallta, h. ezt
a kérdést nem először válaszolja meg a nap folyamán, és teljes mértékben
tisztában van vele, h. nem is utoljára. Amikor meglátta a vállamon lógó GPS-t,
megkérdezte: nem tudod véletlenül, hány km-t jöttünk eddig? De igen, válaszoltam
kedves mosollyal, leakasztottam a GPS-t, és pár gombnyomás után közöltem: „64
km, ó basszus, nem nulláztam le, vond ki belőle a Vulkántúrát”. Az mennyi,
kérdezte. Olyan 43, feleltem. Akkor megvan a fele, mondta megkönnyebbülten a
hölgy.
A túra útvonalán szinte végig rengeteg
kökény volt – és nagyon finomak, nagy szeműek, érettek:
Időnként megálltam, szedtem egy
marékkal, és a magokat köpködve mentem tovább. Szerintem vagy fél kiló kökényt
megettem, időnként egy kis galagonyával és csipkebogyóval tarkítva. És még én
mondom, h. nem enni járok a túrákra…
Én soha nem gondoltam volna, h. ilyen
gondolat megfordul a fejemben, és már nem is emlékszem, h. az 5. vagy a 6. pont
előtt gondoltam, de tényleg elég kétségbeesetten kiáltottam fel magamban: nem
lehetne már egy kicsit FELFELÉ menni? Tényleg fárasztó egy idő után a
vízszintes, én is kezdtem fáradni. A táj viszont szép volt, kárpótolt a
fáradságért, gondolom, nyáron meg még szebb lehet. Megálltam, h. lefotózzam ezt
a szép kis rétet:
Utána vettem észre, h. a túlsó szélén,
egy magaslesen ott a 6. pont. Pecsételés, és tovább az erdőben, egy nagyon kis
romantikus, alagútszerű ösvényen:
Itt már megint együtt mentünk a
középtáv mezőnyével, továbbra is meg-megálltam a kökényekért, aztán egyszer
csak megpillantottam egy autót a távolban, majd hamarosan a teljes 7.
ellenőrzőpontot, ahol égtek a tüzek, sütögettek az emberek, és meg is kaptunk
az oklevelet meg a kitűzőt, annak ellenére, h. a cél még kicsit odébb volt. A kitűző amúgy nagyon szép, és még járt kis ajándék könyvjelző is.
Megettem a másik szendvicsemet, ittam
teát, és indultam, mert kicsit fáztam. Már egy ideje mentem, mikor eszembe
jutott, h. elfelejtettem megkérdezni, h. milyen messze van a cél. Ekkor ugyanis
13:15 volt, és minden óra öt perckor van vonat Pestre. Vagyis volt 50 percem a
vonatig, de a céltól még 2 km
az állomás. Ha a cél mondjuk csak 3
km , akkor jó eséllyel elérem a vonatot, de ha több,
akkor nem sietek, mert inkább lassabban megyek, mint hogy ott álldogáljak a
hidegben. Hát, szerintem több, döntöttem el a térképvázlatot nézegetve, és nem
siettem. A kívánságom is teljesült, jött egy emelkedő, lehetett felfelé menni.
Kényelmes sétatempóban mentem, megálltam kökényezni néhol, aztán egyszer csak
jobbra megpillantottam egy brutális hosszú löszfalat, ami tele volt lukakkal:
Aha, ez lesz a Gyurgyalagos,
gondoltam. Nagyon jól nézett ki, már csak ezért is megérte eljönni a túrára. A
madarak most persze nincsenek itt, mert belefagynának a lukakba, de majd
tavasszal visszajönnek insallah. Kíváncsi lennék, h. hogyan védik meg őket az
emberektől. Az út egész közel megy a fészkeket rejtő löszfalhoz – vajon nem
zavarja ez a madarakat a fészkelésben, nevelésben? A dédapám, aki méhész volt,
valódi, mélyről jövő, engesztelhetetlen gyűlölettel üldözte ezeket a madarakat.
Állítólag pusztítják a méheket – nem tudom, h. ez igaz-e, de felénk ezt mondják
a méhészek. Elhamdulillah, h. a tanya nem volt felszerelve stratégiai
atomfegyverekkel, mert a tata biztos bevetette volna a gyurgyalagok ellen
(valamint rókák, vakondok, pockok, szarkák, és általában a hazai fauna minden
olyan tagja ellen, amelyeket nem lehet (a) megenni, (b) anyagmozgatásra
használni, (c) eladni).
Lassan elértem a 4-es utat, majd a
reggeli rajtot. Csak a parkoló autók árválkodtak itt, meg sem álltam, mentem
tovább a vasútállomás felé. Végül alig több mint 5 percet kellett a vonatra
várnom, elhamdulillah nagyon jól jött ki.
Ez egy nagyon érdekes túra volt nekem
– nem voltam még ilyen „lapos” túrán, tehát az újdonság erejével hatott, és
fárasztóbb volt, mint vártam. Ettől függetlenül tetszett, a táj is, gondolom,
még szebb lehet, mikor zöld, és biztos van egy csomó érdekes vadvirág is. A
hangulat nagyon családias volt, és a szervezők érezhetően rengeteg energiát
beletettek a túrába – mivel magam is szervezek rendezvényeket, ezt nagyon tudom
értékelni. Remélem, lesz jövőre is insallah…
Milyen cukik voltak a szervezők, hogy készítettek neked külön szendvicset!!!! Szerintem ez nagyon figyelmes volt tőlük, az meg csak még kedvesebbé tette a gesztust, hogy ilyen finomra is sikeredett!
VálaszTörlésEzúttal is köszönöm neki(k), hogy így figyeltek rád.
Most is jókat kacagtam a sztori olvasása közben, szerintem a munkahelyemen már biztosan tudják, hogy ilyenkor nem szerződéseket olvasgatok és nem azokon szórakozok ilyen jól. Bár láttam már néhány vicces szerződést, így jobban belegondolva, akár még erre is foghatnám néha... :)
Köszi az összefoglalót, azért azt remélem mindenki érzi, hogy ez a blog ilyen kis memoárnak is beillene, a lovas történet nagyon tetszett. Mondjuk neked van néhány ilyen történeted, amik alhamdulillah tök viccesek, szóval ne fogd vissza magad, ossz meg velünk bátran bármennyit!
Salam aleykum
Adrienn