Karácsonyi Dolina – Nagykarácsony 33

Táv: 32,5 km

Szint: 315 m

December végén nem tolonganak a teljesítménytúrák – két hétvége is ünnepi hétvége idén, ekkor nincs semmi. Márpedig én menni akartam valahova: a múlt héten sem voltam, hiányzott már, h. menjek. Elhamdulillah 26-ra adódott egy szimpatikus túra, amit egyedül is meg tudok közelíteni, a túracsapat motorizált egysége ugyanis éppen síel, a motorizációval együtt.

Amikor ezt a kiírást nézegettem, azt mondtam Megbízott Szakértőnknek: nem baj, ha ti nem jöttök, én elmegyek insallah, úgysem voltam még ilyen síkvidéki túrán. Ez nem igazi síkvidéki, felelte ő, mert azokban max. ilyen 20-30 m szint szokott lenni ezen a távon. Mondjuk, tette hozzá, nem is tudom, hogy fogtok arrafelé összeszedni 315 m szintet… Tamás azonnal megosztotta saját elképzeléseit: „Lehet, h. fel kell másznotok néhány fára is!”, és ezt olyan igazán, mélyről jövő lelkesedéssel mondta, h. érződött, neki tetszene ez a megoldás. Nekem viszont nem, reménykedtem tehát, h. a famászás kimarad.

A túra amúgy ilyen „bulitúrának” ígérkezett (ahogy Gábor mondta a Mátrabércről, haha), útközben szalonnasütéssel, amiből én ugye kimaradok, de a főrendező Tonnakilométer megígérte, h. kárpótol. Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem kajálni járok a túrákra, de most elgondolkodtam azon, h. milyen remek lenne, ha teljesítménytúra-gasztronómiai szakíróként tevékenykedhetnék – a többi túrázó tolná a zsíros kenyeret, nekem meg hordanák az articsókát szarvasgombával, h. kedvező minősítést adjak az illető túrának…

Hétfő reggel sajna kénytelen voltam 4:30-kor kelni, h. a 6:03-as vonatot elérjem. Albertirsán kb. 15 túrázó szállt le a vonatról, és kettő kivételével mindenki balra indult. Én, aki köztudottan az elnyomottak, kisebbségben lévők és semmibe vettek mellé szoktam állni, természetesen megindultam e kettő után. Közben, biztos, ami biztos, bekapcsoltam a GPS-t. Egyszer csak az egyik túratárs megfordult, és nekem szegezte a kérdést: te tudod, merre kell menni. Ööö… én nem, de itt a GPS, feleltem tétován, majd a felcsillanó tekinteteket elhomályosítandó, hozzátettem: ami szerint Királyréten vagyunk. Elhamdulillah ez hamar megváltozott, meglettek a műholdak, és egyértelművé vált, h. ezúttal bizony kompromisszumkészebben a tömeget kellene követni. Hamarosan meglett a sárga + jelzés, és szalagokat is láttam – lehet, h. már az állomásnál is volt, de nekem eszembe se jutott, h. a lelkes szervezők esetleg már a rajthoz vezető utat is kiszalagozzák. A rajt 2 km a vasútállomástól, tehát ez a 2x2 km még hozzájött a túra hosszához. Meg még én is hozzátettem magánszorgalomból, de erről majd később.

A rajt a helyi gyógyfürdővel szemben volt:

ahol egyben meg is kaptuk az úticsomagot, ami mandarinból és csokiból állt, illetve én – a szalonnasütés elmaradását ellensúlyozandó – kaptam két, nagyon bíztató kinézetű szendvicset. 7:30-kor sikerült is elindulnom, a kabátomat begyömöszöltem a hátizsákba, és sétáltattam egész nap – így jár, aki autótlanul érkezik. 

Én még sosem jártam ezen a tájon, csak vonattal vágtam át rajta, de így közelről persze érdekesebb volt. Nincsenek hegyek, inkább ilyen lankás dombok, és elég sokat kell teljesen vízszintesen menni. Megjegyzem, ez nekem hosszabb távon fárasztóbb, mint a fel-le. Persze, tudom, amikor veletek megyünk, akkor előbb-utóbb valaki megkérdezi, h. „Halima, sokat megyünk még felfelé?”, de higgyétek el, h. ha végig vízszintben mennénk, az rosszabb lenne. Az elején ezt még nem éreztem persze, kellemes erdei út volt, az itiner szerint a napocska jelzésen, de ezt egyet sem láttam, pedig nagyon meresztgettem a szemem, h. fotózzak nektek egy napocska jelzést. Aztán, mikor kiértünk az erdőből, meglett végül, így néz ki:

Addig a szalagozáson mentünk, ami egyébként végig nagyon jó volt, hibátlan, és (elméletileg) nem lehetett elnézni. Én persze benéztem, de erről majd később.

A következő szakaszon próbáltam előzgetni a hangosabb túratársakat, valamint megcsodáltam egy ilyen szélenergia-előállító körbeforgó dolgot, ami most épp nem forgott körbe, szél nem lévén, de nagyon impozáns volt, én még sosem láttam ilyen közelről:

Hamarosan már csak két bácsi maradt előttem, akiknek a tempója pont jó volt nekem: magamtól lassabban mentem volna, de ha jól kiléptem, lépést tudtam velük tartani. Mentünk, jó iramban… aztán egyszer csak 2 dolog is feltűnt: (1) már vagy 500 m óta nem láttam szalagot, de lehet, h. több, mert a bácsik annyira magabiztosan rongyoltak végig az úton, h. én autópilótára kapcsoltam, és azon gondolkodtam, h. ha vasárnap akarok báránygerincet sütni, akkor melyik nap vegyem meg a húst, és (2) a hangosabb túratársakból már abszolút SEMMIT nem hallottam – oké, gyors vagyok, de ennyire? Megtorpantam, elővettem az itinert, amiből kiderült, h. valamikor balra kell fordulni… szerintem kellett, gondoltam, és elindultam visszafelé. Eszembe jutott, h. kiabálni kéne a bácsiknak, de ekkorra már eltűntek szem elől. Meg aztán lehet, h. mégis nekik van igazuk… Mindegy, elindultam visszafelé, és sajna elég hosszú idő után meg is pillantottam a teljesen egyértelműen kiszalagozott kanyart. Azt hiszem, az imént errefelé mélyedtem bele a friss tárkony beszerzési esélyeinek latolgatásába. Nagyon mérges voltam, aztán túltettem magam rajta, arra gondolva, h. eltévedéskutatási szempontból ez vajon elkavarásnak vagy valódi eltévedésnek minősül-e. Én inkább az utóbbira szavaznék, de ehhez meg kell várni a track behatóbb elemzését.

Hamarosan ismét forduló következett, és egy nagyon bájos erdei valamin kellett menni – semmiképp nem nevezném ösvénynek, ugyanis ez egy nem létező dolog volt: ha nem lettek volna ott a szalagok, senki nem gondolta volna, h. emberi közlekedésre alkalmas útvonal:

Az jutott eszembe, mikor kb. 12 éves koromban nem tudtam a lovat megfogni, bevitt a lucernásba, majd a fejét lerakva igen határozottan legelni kezdett. Nekem rémlett, h. a ló + sok friss lucerna az nem biztos, h. jó eredményt ad, de arra sem tudtam rávenni a lovat, h. a fejét felemelje, nem hogy kimenjen a lucernából. Hamarosan előkerült a lucernaföld haszonélvezője, egy öreg bácsika személyében, aki fejhangon sipítozta: „Né tapostassad lé a herémöt azzal a luval, te gyerök!”, és közben valami azonosítatlan mezőgazdasági eszközzel hadonászott. A lónak ez nem tetszett, és a fejét felvágva berongyolt a sűrű akácosba. Én igyekeztem (1) fennmaradni, (2) összeszedni a szárakat, (3) drukkolni azon, h. a ló átférjen a fák között, illetve ha ő igen, akkor még a nyeregszárnyak és a térdeim is. (Megúsztuk végül, amúgy.) No, most ezek az emlékek törtek fel bennem, ahogy a sűrűn nőtt fák közt szlalomoztam. Végül elhamdulillah nem szorultam be sehova – elég ciki lett volna várni a fűrészes felmentő sereget – és eléggé tetszett ez az izgalmas szakasz. Aztán vége lett, kiértünk egy tradicionálisabb útra, és meglett az első pont is. Ezen a túrán nem voltak pontőrök, hanem ki volt akasztva a megfelelő helyen egy bokorra a bélyegző, és önkiszolgáló üzemmódban kellett pecsételni. Én, természetesen, rögtön az első bélyegzőt sikeresen a saját tenyerembe nyomtam. Ne kérdezzétek, hogy csináltam, tényleg nem tudom, akkor se értettem. A zöld tinta még a fürdés után is a kezemen van. Nem is én lennék…

A második pont felé tartva, kb. félúton, szembe jött velem a két bácsi. Korábban elgondolkodtam rajta, h. lehet, h. még mindig mennek, egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgással távolodva a túra tulajdonképpeni helyszínétől, de elhamdulillah időközben ők is rájöttek, h. rossz felé mennek. A mögöttem jövők közül valaki meglepetten kérdezett rá: hát ti? Hát, olyan szép ez az erdő, mondta szégyenlős vigyorral az egyikük. Nincs messze a pont, mondtam én, próbálva bíztató lenni. Utána már csak a célban láttam őket.

Hamarosan elváltunk a 22-es középtáv mezőnyétől, és egy szép kilátást nyújtó szántó szélén mentünk tovább, ahol igenis kellett kicsit felfelé meg lefelé is menni:

Szóval, ez nem az a tipikus Alföld, mint pl. nálunk otthon a falu környékén, ahol egy vakondtúrást is meglátsz 10 km-ről, hanem inkább ilyen dombocskás. Meglett a 2. pont, majd különösebb események nélkül a 3. is. Itt már elég rendesen éhes voltam, előhalásztam az egyik szenyát, gondolva, h. a felét megeszem (elég nagydarab szenya volt), a másik felét meg zsebre vágom későbbre. Hát, ez a terv sajna kudarcba fulladt, a szenya ugyanis olyan brutálisan finom volt, h. megettem az egészet. Ittam rá teát, csak úgy menet közben, sikeresen leöntöttem magamat, a hátizsákot és az itinert.

A szalagozás továbbra is jó volt, az itinert nemigen nézegettem, mert nem volt rá szükség, egy hiányossága azonban feltűnt: nem voltak résztávok. Fogalmam sem volt, h. mennyit mentünk már, és mennyi van még hátra. Ez nem csak nekem hiányzott, másokat is hallottam kérdezgetni. Megelőztem egy idősebb párt, megvan már a fele, kérdezte a hölgy a férjétől. Nem tudom, válaszolta a férfi olyan hangon, ami azt sugallta, h. ezt a kérdést nem először válaszolja meg a nap folyamán, és teljes mértékben tisztában van vele, h. nem is utoljára. Amikor meglátta a vállamon lógó GPS-t, megkérdezte: nem tudod véletlenül, hány km-t jöttünk eddig? De igen, válaszoltam kedves mosollyal, leakasztottam a GPS-t, és pár gombnyomás után közöltem: „64 km, ó basszus, nem nulláztam le, vond ki belőle a Vulkántúrát”. Az mennyi, kérdezte. Olyan 43, feleltem. Akkor megvan a fele, mondta megkönnyebbülten a hölgy.

A túra útvonalán szinte végig rengeteg kökény volt – és nagyon finomak, nagy szeműek, érettek:

Időnként megálltam, szedtem egy marékkal, és a magokat köpködve mentem tovább. Szerintem vagy fél kiló kökényt megettem, időnként egy kis galagonyával és csipkebogyóval tarkítva. És még én mondom, h. nem enni járok a túrákra…

Én soha nem gondoltam volna, h. ilyen gondolat megfordul a fejemben, és már nem is emlékszem, h. az 5. vagy a 6. pont előtt gondoltam, de tényleg elég kétségbeesetten kiáltottam fel magamban: nem lehetne már egy kicsit FELFELÉ menni? Tényleg fárasztó egy idő után a vízszintes, én is kezdtem fáradni. A táj viszont szép volt, kárpótolt a fáradságért, gondolom, nyáron meg még szebb lehet. Megálltam, h. lefotózzam ezt a szép kis rétet:

Utána vettem észre, h. a túlsó szélén, egy magaslesen ott a 6. pont. Pecsételés, és tovább az erdőben, egy nagyon kis romantikus, alagútszerű ösvényen:

Itt már megint együtt mentünk a középtáv mezőnyével, továbbra is meg-megálltam a kökényekért, aztán egyszer csak megpillantottam egy autót a távolban, majd hamarosan a teljes 7. ellenőrzőpontot, ahol égtek a tüzek, sütögettek az emberek, és meg is kaptunk az oklevelet meg a kitűzőt, annak ellenére, h. a cél még kicsit odébb volt. A kitűző amúgy nagyon szép, és még járt kis ajándék könyvjelző is.

Megettem a másik szendvicsemet, ittam teát, és indultam, mert kicsit fáztam. Már egy ideje mentem, mikor eszembe jutott, h. elfelejtettem megkérdezni, h. milyen messze van a cél. Ekkor ugyanis 13:15 volt, és minden óra öt perckor van vonat Pestre. Vagyis volt 50 percem a vonatig, de a céltól még 2 km az állomás. Ha a cél mondjuk csak 3 km, akkor jó eséllyel elérem a vonatot, de ha több, akkor nem sietek, mert inkább lassabban megyek, mint hogy ott álldogáljak a hidegben. Hát, szerintem több, döntöttem el a térképvázlatot nézegetve, és nem siettem. A kívánságom is teljesült, jött egy emelkedő, lehetett felfelé menni. Kényelmes sétatempóban mentem, megálltam kökényezni néhol, aztán egyszer csak jobbra megpillantottam egy brutális hosszú löszfalat, ami tele volt lukakkal:

Aha, ez lesz a Gyurgyalagos, gondoltam. Nagyon jól nézett ki, már csak ezért is megérte eljönni a túrára. A madarak most persze nincsenek itt, mert belefagynának a lukakba, de majd tavasszal visszajönnek insallah. Kíváncsi lennék, h. hogyan védik meg őket az emberektől. Az út egész közel megy a fészkeket rejtő löszfalhoz – vajon nem zavarja ez a madarakat a fészkelésben, nevelésben? A dédapám, aki méhész volt, valódi, mélyről jövő, engesztelhetetlen gyűlölettel üldözte ezeket a madarakat. Állítólag pusztítják a méheket – nem tudom, h. ez igaz-e, de felénk ezt mondják a méhészek. Elhamdulillah, h. a tanya nem volt felszerelve stratégiai atomfegyverekkel, mert a tata biztos bevetette volna a gyurgyalagok ellen (valamint rókák, vakondok, pockok, szarkák, és általában a hazai fauna minden olyan tagja ellen, amelyeket nem lehet (a) megenni, (b) anyagmozgatásra használni, (c) eladni).

Lassan elértem a 4-es utat, majd a reggeli rajtot. Csak a parkoló autók árválkodtak itt, meg sem álltam, mentem tovább a vasútállomás felé. Végül alig több mint 5 percet kellett a vonatra várnom, elhamdulillah nagyon jól jött ki.

Ez egy nagyon érdekes túra volt nekem – nem voltam még ilyen „lapos” túrán, tehát az újdonság erejével hatott, és fárasztóbb volt, mint vártam. Ettől függetlenül tetszett, a táj is, gondolom, még szebb lehet, mikor zöld, és biztos van egy csomó érdekes vadvirág is. A hangulat nagyon családias volt, és a szervezők érezhetően rengeteg energiát beletettek a túrába – mivel magam is szervezek rendezvényeket, ezt nagyon tudom értékelni. Remélem, lesz jövőre is insallah…