Fóti Somlyó

Táv: 35 km

Szint: 694 m

Az év utolsó túrája, gondoltam, amikor kinéztem magamnak a kiírások közül. Akkor még nem tudtam, h. szombaton Bécsbe kell mennem, így rettentő zsúfolt lesz a hétvégém – de persze ha tudtam volna, akkor is kinézem magamnak…

Péntek reggel 4:45-kor keltem, hogy a fél 7-es vonatot elérjem, és már a jegypénztárnál találkoztam egy csomó túrázóval. Akárcsak tavaly, most is a fél vonat leszállt a rajtnál, Gödöllőn, és a rengeteg ember megrohamozta a nevezést… További ismerősökkel találkoztam, nahát, eljöttél a Fosóra, kérdezte egyikük. Az meg mi, kérdeztem vissza megdöbbenve, hát a FÓti SOmlyó, mondta a vicces kedvű túratárs, és ezen nevetgéltek, amíg sorra kerültünk a nevezésnél.

A Dolina túrán nem volt annyira jó végig magammal vinni a nagy dzsekimet, nem is annyira a súlya miatt, mert nagyon könnyű amúgy, hanem mert térfogatra nagy, és valahogy nem kényelmes tőle a hátizsák. Megkérdeztem, h. átküldhetem-e a célba, lehetett, és még fizetni sem kellett érte, remek.

Fél 8-kor sikerült elindulni, még állítgattam a GPS-t, nem felejtettem el lenullázni elhamdulillah, aztán az első ellenőrzőpont a gödöllői kastélynál volt, pontőr nélküli, „furfangos kérdés” típusú ponttal: mikor ürítik a bejáratnál álló postaládát? A felirat szerint „minden hétköznap 8-10”, a választható megoldások között ez nem szerepelt, kiválasztottam hát a legközelebbit: „hétfő-péntek 8:00”. Gondolom, mikor bejárták az útvonalat, még más volt ráírva. Sebaj, ezt is gond nélkül elfogadták a végén.

Át kellett vágni az Erzsébet parkon, ami elég szép volt, egyszer veletek is eljöhetnénk, még a gyerekeket is lehetne hozni.

Volt egy kis vadaspark-rész, ahol Adriennek fotóztam „cuki állatkákat”, ahogy ő mondaná:

A szarvas nem akart rám nézni, pedig füttyögtem, cuppogtam, csettintgettem és ciccegtem is neki. A farkas viszont határozottan figyelt a füttyre. róla viszont nem sikerült a kép sajna. 

Eltévedéstudományi szempontból a túra semmiféle jelentőséggel nem bírt: a jelzések még pluszban szalagozással voltak megtámogatva, ahol nem volt jelzés, ott még több szalag, és ANNYIAN voltak a túrán, h. nagyon ritkán fordult elő egy-két percre, h. nem láttam az előttem és a mögöttem haladókat is. Alig-alig kellett elővenni az itinert, a GPS-re pedig konkrétan egyetlen egyszer sem néztem rá.

Lelkesen vártam az időjárásos oldalak által ígért havas esőt, de nem esett. Amúgy hó sem volt, egy szem se, pedig direkt a Vulkántúra óta borzalmasan koszos bakancsomat vettem fel, h. a hóban jól letisztuljon. Hát, jól nem tisztult le, de azért elég jelentős mértékben tisztább lett, meg is állapítottam, h. újat kell vennem helyette, mert már 3 helyen is lyukas. Kár, mert nagyon jó, és 50 km felett is kényelmes bakancs.

A 3. pont a Szár-hegyen volt, matricát kellett ragasztani az igazolólapra, amit nagyon szeretek, kiskoromban apám sosem engedte, h. matricát ragasszak az asztalomra, szekrényemre vagy bárhova máshova, most lelkesen ragasztottam az igazolólapra.

Ez a túra rendkívül kellemes meglepetést tartogatott számomra. Nem, nem a csokis sütit, az csak később jött. Ha Megbízott Szakértőnkkel és a túracsapattal tartottunk a Börzsöny, Mátra vagy Bükk felé, mindig láttam egy kilátót az autópályáról, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet:

Ilyenkor a következő kis párbeszéd játszódott le:

-          Az ott milyen kilátó?

-          Nem tudom.

-          Ti már voltatok ott?

-          Nem tudom, de azt hiszem, nem.

-          És van olyan túra, ami felmegy oda?

-          Nem tudom.

Nos, ez volt a „Gyertyános, kilátó” nevű pont, nagyon örültem, h. felmentünk ide, mert tényleg mindig nagyon vágyakozva néztem az autópályáról. Egészen megvidámodva viharzottam le a meredek és csúszós, agyagos lejtőn.

Hamarosan beértünk Mogyoródra, ahol a tavaly is ellenőrzőpontként működő cukrászdában idén is nagy pohár teát és nagyon finom csokis kockát adtak:

Innen eléggé eseménymentes út vezetett a következő két ponton át, tavaly is erre jártunk, most a Fáy présháznál kaptunk 2 mandarint, kedvenc gyümölcsöm, jó volt, bár nagyon hideg. Aztán felmentünk a túra névadójának, a Fóti-Somlyónak a csúcsára. Ide nagyon szép út vezet fel, és maga a hegy is nagyon hangulatos:

Lefelé nem arra kellett menni, mint tavaly, hanem éppen az ellenkező irányba, és egy kilométeren belül volt is egy újabb matricás pont, ellenőrizendő, h. tényleg erre jön-e le mindenki. Mentem tovább lefelé, és egyszer csak jön velem szemben felfelé egy túratárs, felteszem a teljesítménytúrákon oly gyakori kérdést: hát te meg honnan jössz onnan? Nyugi, te mész jó felé, nyugtat meg, majd közli, h. ő a másik irányba ment le, és most vissza kell jönnie a ponthoz. Jöttek még páran szembe, de nem vették a szívükre a dolgot, szélesen vigyorogtak. 

Hamarosan meglett a következő pont, utána kiértünk egy műútra, elővettem a mazsolás-szalámis-camembertes szendvicsemet, és kicsit belassulva ebédeltem. Ebédemet a romantikus Csomádi Iszaplerakó Telep elnevezésű intézmény felől lengedező idilli illat kísérte. Hamarosan az eső is elkezdett cseperészni, a mögöttem haladók kocogásra váltottak, engem nem zavart az eső, meg reménykedtem benne, h. a száraz kabátom úgyis a célban vár.

A 11. pontnál a villanyoszlop számát kellett felírni, és innen már csak 5 km volt hátra. Ismerősökkel találkoztam, beszélgetve, jó tempóban haladtunk az erdőn át, ami nagyon szép lett volna, de sajna a helyiek telehordták szeméttel. Kissé mérgelődve értünk be Alsógödre, majd hamarosan a vasútállomás mellett lévő kocsmához, ahol a cél volt. Szinte percre pontosan 7 óra alatt értem be. A célnál elég hosszú sor állt, vonat meg óránként van, minden óra 49-kor, és még jegyet kellett vennem… Végre sorra kerültem, az érkeztető szervező az oklevélen és kitűzőn kívül adott egy kis papírkát, ezért adnak egy üdítőt a pultnál, mondta. Visszaadtam a papírt, köszönöm szépen, de inkább megpróbálom lesprintelni a vonatot, még van 5-6 perc, de jegyet is kell venni, szólt utánam. Persze a jegypénztárnál brutális sor állt a túrázókból… elhamdulillah a vonat tíz percet késett, így kényelmesen elértem, és 4-re már itthon voltam a lakásban.

Nagyon kellemes séta volt ez az évzáró túra, sok mindenen gondolkodtam menet közben, a táj szép volt, és jó volt találkozni az ismerősökkel. Év végi összegzést pedig majd vasárnap írok insallah, mert holnap hajnalban kell kelnem…