Bakonyi Mikulás 50

Táv: 46 km Szint: 1300 m Nem volt egy jó hetem. Rengeteg munkám volt, elég reménytelenül próbáltam lavírozni a lefordítandó oldalak és minden más feladat között. A 100% fekete molli nőstényemtől és csaknem 100% fekete hímtől született kicsik között EGY darab fekete lett. A többi ilyen… mindenféle. Mindegy, muszlim vagyok, nem tehetek különbséget a bőrszín alapján, de azért mégis jobban örültem volna a teljesen fekete szaporulatnak… Nagyon vártam a hétvégét, és reméltem, h. a Bakonyi Mikulás túrára megyünk. Ez persze elsősorban Megbízott Szakértőnktől függött, lévén, h. mégis csak az övé az Ülésfűtés névre hallgató autó, és Zircre meg elég nehezen juthatnék oda-vissza máshogy. No, ha nem megyünk sehova, akkor majd megyek egyedül, kitalálok valamit, gondoltam.
Elhamdulillah csütörtökön megszületett a döntés: megyünk a Bakimikura, csak éppen M. Sz. nem jön haza utána, de elvisz engem a vasútállomásra. Remek. Péntek este megcsináltam a szendvicseimet, valamint a hazaútra szánt kis úti elemózsiámat, h. majd a vonaton megeszem. Este 8 körül telefonált M. Sz., mégiscsak hazajön a túra után, nem kell vonatoznom. Még jobb.
Szombat reggel 5:30-ra Budaörsön voltam, sőt, 5:25-re is. A logisztikai folyamatok még nagyban zajlottak. (Ez azt jelenti, h. M. Sz. pakolta be a mosogatógépet.) Addig is én a dzsekim zsebeit megtömtem az asztalon árválkodó mandarinokkal. Végül 5:45-kor sikerült elindulni, és viszonylag eseménytelen út után megérkeztünk a zirci iskolába, a rajthoz. Én szokás szerint tipródtam, h. melyik távra menjek. Tavaly voltam ezen a túrán, a 30-as távon, szép volt, jó volt, nagy hóban. De a Piros 50 óta nem voltam semmi hosszabb távon, csak ilyen 30-as túrákon, és már hiányzott, h. menjek egy kicsit hosszabbat, amikor úgy igazán el tudok fáradni. Itt volt 40-es és 50-es táv is, ám mindkettő lement az Ördög-árok nevű szurdokba, amelyről a fiúk rémtörténeteket meséltek. Én nem vagyok egy ilyen ügyes léptű hegyi zerge, és nem nagyon szeretek magas helyekre fel, főként pedig onnan lemászni – ami azt hiszem, a T-szurdokos kis kalandom után érthető is. Még pénteken megkérdeztem Annát, h. szerinte melyik távra menjek, mire ő röviden közölte: "Egyikre sem. Szerintem ne menjél ilyen veszélyes helyekre." Mondjuk azt kb. gondoltam, h. ez NEM az a típusú kérdés, amit Annának kellene feltenni, az esetében sokkal eredményesebbek a "nem tudod véletlen, hol van az a négyszögletes, teljesen átlátszó hőálló üvegtál?" típusú kérdések, amelyek megoldásában elhamdulillah mindeig lehet rá számítani.
Ahogy ott tipródtam, és kérdezgettem a fiúkat, h. szerintük nagyon gáz-e, végül Tamás odanyilatkozta, h. szerinte idén nem lesz annyi víz, meg hó sincs, tehát nem lesz olyan gáz. Na persze, NEKI biztos nem gáz, de szerintem ő a függőleges sziklafalon is felmászna, és erre amúgy simán van bizonyítékom is:

Melyik táv, kérdezte a nevezésnél a hölgy, ötvenes, nyögtem ki gyorsan, mielőtt meggondolnám magam. Na végre, csak eldöntötted, mondta elégedetten M. Sz., és 7:40-kor elrajtoltunk. Tamás szokás szerint elfutott – zsebre dugott kézzel, mert azért hideg volt. M. Sz. utána, és meg igyekeztem lépést tartani vele. Amúgy nagyon érdekes volt a tavalyi nagy hó után az őszi erdőben menni. Tavaly ilyen volt:

Idén meg ilyen:

Az első pontig meg kellett mászni 2-3 dombot, aztán hosszú lejtő következett, itt M. Sz. futásra váltott, egy darabig én is, az első pontnál még integetett, aztán már csak a célban láttam újra. A Porva-Csesznek vasútállomásig ismerős volt az út tavalyról (egy darabig még utána is). Az állomáson pecsételtek, nem akarsz körülnézni a Mikulás-kunyhóban, kérdezte nagyon kedvesen a pontőr hölgy. Ööö… még mennem kell majdnem 40 km-t, válaszoltam tapintatosan. Az azt jelenti, hogy nem, ugye, tapintott rá a lényegre. Majd legközelebb, mondtam diplomatikusan. Akkor vegyél péksüteményt, mert maradt a tegnapi rendezvényről, ajánlotta. A „péksütemény”, az ilyen édeskés tésztából készült, kb. ujjnyi méretűre vágott rudacs volt. Jól nézett ki, vettem is a rudacsokból, és kinn az állomás előtt megettem. Ekkor ért utol Tonnakilométer, akit ismerhettek innen a kommentekből, illetve, ha jönnétek velem túrázni, akkor ismerhetnétek személyesen is (khm, khm). Bement pecsételni, én meg indultam tovább, nem is láttam őt többet, gondolom, mire én beértem, ő már otthon volt…
Innen hamarosan olyan rész következett, ahol még nem jártam, mert tavaly a 30-as táv felment a sárga valamin a Zörög-tetőre, az 50-es meg bement a Cuha-szurdokba. A Cuha, az a helyi patak, ami most néhol be volt fagyva:

Néhol meg csak részben:

Vagy 6 alkalommal át kellett kelni rajta itt a völgyben, de elhamdulillah tavallyal ellentétben a vízállás nagyon alacsony volt, nem okozott gondot, a legtöbbször simán átgyalogoltam rajta, az általam követett Szakrális Impregnálási Iskola tanainak köszönhetően a bakancsomnak meg sem kottyant. Közben láttam egy már alig-fát: a kettétört fatörzset talán egy mm tartotta csak, délután jön a szél, és ledönti, mondta egy szintén fotózó túratárs:

Gyakran kérdezitek tőlem, h. minek „ilyen sokat sétálni”, és h. nem elég-e pl. 8-10 km. Hát, most bebizonyosodott, h. nem! A LEGSZEBB részek, azok CSAK az 50-es távban voltak benne. Ez a völgy nagyon szép volt, óriási sziklák magasodtak fölé:

És hosszú alagutak vágtak át rajtuk:

Aki már járt nálam, az tudja, h. gyűjtöm a kőzeteket (M. Sz. : „Már megint a fél erdőt hazacipeled magaddal”), egy külön erre a célra szánt polcon hegységek szerint vannak csoportosítva. Bakonyi kövem még nem volt, tavaly kivételével nem voltam még itt, ezért amikor ehhez a kissé megomlott sziklafalhoz értem, neki is láttam kifeszegetni egy kis darabot magamnak:

Nem sikerült sajnos, később egy sokkal kevésbé szép darabbal kellett beérnem, de legalább már van bakonyi kövem :). A távolság alapján már közeledni kellett az ellenőrzőponton, elegánsan fordultam jobbra felfelé, a meredeken emelkedő útra… amely hamarosan kettéágazott, ám egyik ágon sem volt feltüntetve a píros csík jelzés. Elővettem a GPS-t, szerinte itt nincs is piros csík a közelben. Á, hülye ez, mondtam, és az eltévedés-kutatás kedvelt módszerét, a szondázást alkalmazva elindultam a bal oldali, meredekebb ágon… ami valami lepukkant kis vadászház szerű hajlékhoz vezetett. Hoppá. Közben egy négyfős csapat jött utánam, ők megszondázták a másik ágat, ott van jelzés, kérdezték, nincs, mert itt se, kiabáltak vissza. A GPS szerint nem is itt megy a piros, árultam el a titkot… és lenézve, a lejtő aljában megláttunk pár másik túrázót, akik NEM fordultak jobbra ott, ahol én, és az utánam jövők, hanem mentek tovább a pontra, ami ott volt kb. 100 méterre. Hát ez cumi, foglalta össze velősen a helyzetet az egyik fiú, és leviharzottunk a lejtőn. A Kőpince forrás érdekes volt, van neki egy ilyen kipufogódob-szerű kifolyója, de a víz inkább a saját magának készített, nemhivatalos kifolyón keresztül szeretne a felszínre törni:

Pecsételés után betámadtuk a Zörög-tetőt, ami nem egy olyan brutál magas hegy, van vagy 500 m magas szerintem, de nem esett jól most felmenni. Tavaly a 30-as távon egy lényegesen rövidebb (bár meredekebb) úton jutottunk fel, itt meg csak mentünk-mentünk felfelé, úgy tűnt, h. az útnak sosem lesz vége, és mindig felfelé megyünk. Mindegy, végül is felértünk, majd elindultam egy másik nagyon szép szakasz, a Kőmosó-völgy felé. Ha emlékeim nem csalnak, itt kezdett cseperészni az eső. Ekkor még nem volt vészes, mondtam is a pontőr néninek, h. én szeretem az esőt. A hosszún vagy, nézett bele az igazolólapomban, na, akkor az Ördög-árokban majd nem fogod szeretni.
Cseszneken, a pecsételés után a faluból kifelé igyekezve a műúton igencsak rákezdett az eső. Egy ideig behúztam a nyakam, aztán rájöttem, h. ez nem megoldás, és megálltam felvenni az esőkabátot. Ezzel csak az a baj, h. ha egyszer felveszed, utána nagyon rossz levenni, mert aláizzadsz, és fázni fogsz. Reméltem, h. hamar eláll az eső, levettem „A” polárt, a futófelsőre rávettem az esőkabátot – ha leveszem, vissza tudom venni a polárt helyette. Polár be a zsákba, és ott is maradt a túra végéig, mert kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan esett. Nem is készült sokkal több kép ezután, féltettem a kamerát, mert az, h. alaposan megázott a Bükk 900-as csúcsain, hát, az elég sok pénzembe meg bosszúságomba került. Hamarosan elértünk a gézaházai pontra, ahol tavaly is találkoztam a Mikulással:

És most egy nagyon khm… vidám Mikulás fogadott, kaptam is tőle szaloncukrot és csokimikut:

Innen kellett elindulni az Ördög-árok felé, amiről már az itiner is ilyen félelmetes (vastag betűvel szedett) dolgokat mondott, hogyaszongya: A túra nehéz, technikás (hűha, vajon ezt a túraszótár szerint értik?), helyenként kifejezetten veszélyes szakaszokon halad! Profi túrázók se haladjanak egyedül, a rutintalanabbak pedig keressék a gyakorlottabbak társaságát! Hát, én nem vagyok profi túrázó, de egyedül mentem be eleinte, aztán végül bevártam két mögöttem jövő túratársat, h. ha valami gond lenne, mégse egyedül legyek. Velük aztán többé-kevésbé együtt mentünk már a célig. Az Ördög-árok gyönyörű volt. Tényleg kalandos, technikás hely, de nagyon szép. Vannak benne helyek, amelyeken nemcsak Anna minősítene kifejezetten veszélyesnek, de nekem nagyon tetszett:

Még az is, mikor ezen a létrán kellett átmászni (hasmagasságban volt az első fok, mondta még M. Sz. is kissé megdöbbenve, de végül is ha a lóra fel akarsz szállni, ahhoz is fel kell emelni a lábadat):

Az Ördög-árokból kiérve már könnyebb terepen értünk vissza a gézaházai pontra, ahol a Mikulás bácsi még vidámabb lett időközben, és adott még egy csokimikut. Én ekkor fedeztem fel, h. a hátizsák derékhevederjének zsebébe tömött kávés csokim feladta a harcot, összetört, és a benne lévő kávéval elárasztott mindent – és ez a „minden” elsősorban a szintén a zsebbe tömött mobiltelefonom volt. Megfigyelés: a ragacsos érintőképernyő nem működik 100%-osan.
Gondoltam rá bánatomban, h. megeszem a csokimikut, de az egyik túratárs, akivel továbbra is együtt mentünk, csöndesen, de mély meggyőződéssel azt mondta, a kezemben lévő, éppen mérlegelt mikura mutatva: „Én megettem azt az előbb. NAGYON rossz volt.”
Innen már arra kellett továbbmenni, amerre tavaly – egy brutál sáros szántóföld brutál sáros, felázott szélén. A GPS szerint a piros+-on mentünk, ahogy kell, de a jelzés elég ritkás volt, a sárban caplatás elég fárasztó, az egyik túratárs kb. 5 percenként megkérdezte, h. biztos vagyok-e abban, h. erre kell jönni… Hát, tudjátok, h. én nem vagyok egy tájékozódó-zseni – illetve, pontosabban fogalmazva, önzetlen erőfeszítéseket teszek az eltévedés-kutatás terén, ezzel alátámasztva eltévedéstudományi elméleti munkásságomat – de határozottan emlékeztem erre a részre tavalyról, meg a GPS szerint is jól mentünk… hamarosan meg is találtuk az ellenőrzőpontot elhamdulillah.
Innen már erős szürkületben mentünk tovább, még a ponton elő is vettük a lámpákat. Az itt kezdődő piros□ volt az egész túra legrosszabb szakasza: lejtős, brutális csúszós, néhol bokáig érő sárban, és már sötétben. Az eső közben valami havaseső-szerűségre váltott, a ködtől, a csapadéktól és a saját lélegzetünk gomolygó párájától alig láttunk valamit, próbáltunk nem elesni, és tartani magunkat a „3/4 6-ra beérünk” tervhez. Végre odaértünk az utolsó ponthoz, ahonnan egy susnyás meredeken leereszkedve átkeltünk a vasúton, és rátértünk egy útra, ami szerintem (valamint a GPS és az egyik túratárs szerint) a piros csík kellett volna, h. legyen. Jelzés, az nem nagyon volt, ismét felmerültek a kérdések: biztos, h. erre kell menni? Nem láttam jelzést sehol… Mondjuk itt nagyon másfele nem lehet menni szerintem. Tehát mentünk, én bíztam a GPS-ben, korábban is jobban tudta, h. hol a piros, mint én… aztán egy idő múlva találtunk egy jelzést, és a kedélyek megnyugodtak. Felhívtam Tamást, h. hamarosan benn leszek, és ha nem is 45-re, de 50-re beértünk elhamdulillah. Én ekkor már olyan brutálisan fáradt voltam, amit sem a távolság, sem a szint nem indokolt. Uhh, dobjatok rám egy kapa földet, nyögtem ki a kitűzőt meg oklevelet átadó hölgynek, ezt a főrendezővel kell megbeszélni, felelte komolyan, majd oda is kiabált neki: egy kapa föld rendel!
Én elmentem a legközelebbi székig, leültem, és közöltem a már teljesen átöltözött, lemosdott, friss stb. M. Sz-kel, h. nem tudok elmenni a teáig. Ő azzal bíztatott, h. igyak csak, és Tamás meglepetéssel vár a kocsiban.
Ekkor én már brutális éhes voltam. A reggel, a második ponton kapott rudacson kívül ettem egész nap egy banánt, meg egy fehérjeszeletet (banános volt, természetesen, biztos emlékeztek az ezzel kapcsolatban felállított elméletemre). M. Sz. közölte is, h. ez így nem jó, és persze, h. elfáradok, ha 8-10 órán keresztül csak megyek, de nem eszek semmit. Insallah legközelebb nem felejtem el.
A bakancsom úgy nézett ki, mint egy pár agyagtégla, és a nadrágom még a lábszárvédő felett is sáros. Gyors átöltözés után (STRASSZKÖVES melegítőnaci, ehhez szóljatok hozzá…), a kocsiban Tamás kezembe nyomta a meglepit. Ami 3 db süti volt, amit ő (aki 7:01 alatt beért) hozott valami zirci cukrászdából. A történelmi hűség végett elmondanám, h. megettem MINDHÁRMAT, miután megettem a megmaradt kolbászos szenyát és banánt is. A világ határozottan szebb lett, az ülésfűtés működött, hamarosan megpucoltam még egy narancsot is, és megettük a fiúkkal. A Móricz Zsigmond körtérig behoztak, ahonnan a villamossal már percek alatt itthon voltam.
Ja, a csokimikukat nem ettem meg, ezt bizonyítani is tudom:

Nagyon örülök, h. elmentünk erre a túrára, és annak még jobban, h. az 50-esen mentem. A gézaházai ponton azt mondták, h. jövőre már nem lesz ez a túra. M. Sz. megkérdezte a célban is, ahol azt mondták, h. de lesz, csak mások fogják szervezni. Hát, ha el is jövünk, a boldog Mikulás Bácsi biztos hiányozni fog – a túra speciális színfoltja…