Piros 50B

Táv: 51,37 km
Szint: 1605 m

Nagyon vártam már ezt a túrát, több okból is.
Jó előre kinéztem magamnak. Év elején még úgy terveztem, h. ez lesz majd az első ötvenesem. Aztán azon végül is áprilisban, a Bükki forrásokon túlestem. Ennek ellenére nem felejtettem el a Piros 50-et, megyek mindenképp, gondoltam, ráadásul a B-re, mert az még a Budapest kupához is jó lesz.
Aztán, nagyon szeretem ezt az útvonalat. A Kopár csárdától a Nagykovácsiig tartó rész szerintem a Pest környéki túraútvonalak közül az egyik legszebb. Az ősz a kedvenc évszakom, különösen szerettem volna ilyenkor látni ezt a helyet.
A csapatot is kedvelem, akik szervezték ezt a túrát, már nem személyesen, mert nem ismerem őket, hanem a túráikat. Rendesen meg vannak szervezve, részletes az itiner, kedvesek a pontőrök, és RENDESEN ki van jelezve meg szalagozva. Jó, oké, persze, a teljesítménytúrának a része az is, h. az ember találja meg a helyes utat, de azért erre legalább minimális esélyt kellene adni a résztvevőknek. Pl. most mondta M. Sz., h. a múlt héten a patak után azért nem találtuk a piros jelzést, mert „tavaly még volt ott egy kerítés, és azon volt a jel, de az mostanra eltűnt”. (!!Helyesbítés, illetve update!! M. Sz. pontosított (lásd a kommentekben): "tavaly már csak a kerítésoszlopok voltak") Vagy pl. mikor a sok évtizedes múltra visszatekintő, már-már muzeális értéket képviselő itinerben azt olvashatjuk, h. „a kis fenyvesnél forduljunk balra”, pedig a kis fenyvest már réges-rég kivágták, a helyét felszántották, és lakóparkot építettek rá. De, mint ezt már kifejtettem, egyes túráknál, ha egy hatalmas meteor becsapódna, és megsemmisítené az útvonal felét, arról is csak azok tudnának a rendezőségből, akik előző nap látták a tudósítást a Fókuszban. Itt azonban ilyesmiről szó sem volt, még én is csak egyszer kavartam el, és arról is én tehetek (meg a lámpám be nem kapcsolása).
Azon kívül, nagyon hosszas tipródás után beszereztem egy új GPS-t, amely nagyon okos, és nagyon sok mindent tud, azt hiszem, nekem kissé túlzás is. Elmentem a GPS-boltba (ja, ja ilyen is van…), ahol egy nagyon kedves és türelmes fiatalember végighallgatta az összes lelki gondomat (GPS-szel kapcsolatban), és szemrebbenés nélkül vette az olyan akadályokat, mint pl. mikor szakértő módon azt magyaráztam neki: „És nem akarom, h. ilyen kis cikkcakkok legyenek a track-ben”, meg „és ha feljebb akarok menni, gyorsan vigye arrébb a térképet”, és „menet közben meg tudjam nézni, h. mennyi szintet jöttem eddig, és sokat kell-e még szívni”. És még azt is megengedte, h. kézbe vegyem és kicsit nyomkodjam ezt a GPS-t, és egyáltalán nem kaparta le a bőrt az arcáról, mikor engem elöntött a kütyük iránti szokott lelkesedésem. Szóval, bár persze már hazafelé a buszon nyomkorásztam kicsit a GPS-t, már nagyon vártam, h. végre kipróbálhassam élőben is. (Amúgy akkor még nem tudtam azt, ami a türelmes GPS-fiatalembernél is talán kiverte volna a biztosítékot, és amitől M. Sz. is bizonnyal forgatná a szemeit: a GPS UGYANOLYAN sötétszürke-narancssárga csíkos, mint a túrabotom, pont az az árnyalat. Lám, technikailag is összeöltözök a túrára :))
Tehát mindeme okok miatt vártam a túrát. Aztán keddre megbetegedtem. Szerdán már igazán pocsékul voltam, le is kellett mondanom a Korán-órát, a tanítványaimtól ez úton is elnézést kérek. A szobabicikliig nem bírtam elmenni, nemhogy 50 km-t. nem tudtam, h. el tudok-e indulni egyáltalán. No, ha pénteken nem vagyok lázas, megyek, szólt a szokásos döntés. Nem voltam elhamdulillah. Így szombaton felkeltem reggel, nem túl korán, mert déltől lehetett rajtolni. Egyébként az, h. a betegségemre hivatkozva előtte 3 napig 8 órákat aludtam, rengeteget számított. Nem volt még hosszabb túra, ami ilyen könnyen ment volna.
Kicsit tartottam attól, h. elég sokat kell sötétben mennem. Úgy számoltam, h. Nagykovácsiba 6 körül érek, és akkor alighanem már sötét lesz. Beterveztem, h. ha nem jön be ez a sötétben menés, akkor vagy ott felszállok a buszra, vagy majd Szépjuhásznénál, meglátjuk.
A dobogókői busszal 11:40-re a rajtban voltam, ahol az egyik szervező első kérdése az volt, mihelyt meglátott: Tiéd a blog? Milyen blog, kérdeztem vissza, aztán beugrott: ja, a muszlimtúraklub? Az az enyém. Hoppá, híresek lettünk, út közben még ketten leszólítottak: te írod a blogot? Te írtad a túraszótárat? Igen, én, sőt, a túraszótárnak már javított, bővített, 2.0 kiadása is lenne, ha összeraknám és feltölteném. Amúgy 11:45-re megvoltam a nevezéssel, de azt mondták, h. csak délben lehet indulni, 12-es rajtidőt írtak a lapomra is. Én ezt ki is vártam, sőt, még kicsit többet is, mert először keresnem kellett egy mosdót, aztán tökörésznem azzal, h. milyen ruhadarabokat vegyek fel és le, ugyanis reggel, mikor elindultam, kellemes idő volt, de mire felértem idáig, lényegesen hűvösebb lett. Rövid gondolkodás után teljesen magamtól rájöttem, h. nem MOSTANRA lett hideg, hanem azért, mert itt 700 m magasan vagyunk, otthon meg hát kb. 100. És nem, hiába gondolnád, h. ha közelebb vagyunk a Naphoz, akkor ott melegebb van, az nem így működik itt a Földön, de ezt inkább majd személyesen mondanám el az érdeklődőknek, itt most hagyjuk. Tehát hosszasan öltözködtem, majd a GPS-t állítgattam. Azért egy idő után elindultam, és igyekeztem kilépni, míg az elején lefelé kellett menni. Az erdő nagyon szép volt, sok színes levéllel, nosztalgiázva néztem a helyet, ahol tavaly a 20-as távon rossz felé fordultam:


Amúgy ennek a túrának az irányvezetése nem túl komplikált, menni kell a piros jelzésen. Persze ez IRL nem mindig van meg, ezért ilyen kis ciklámenszínű jelzéseket festettek fel:


És voltak szalagok is, amelyek később a sötétben fényvisszaverőnek bizonyultak, és remekül világítottak:


Rögtön az első ellenőrzőhelyen feltűnt, h. micsoda terülj-terülj asztalkámmal várják a túrázókat, itt is kínáltak mindennel, még csak most indultam, mondtam, de azért egy nápolyit elvettem, sajna kedvenc édességem, pedig az egyszerű szénhidrátok mellett a telített zsírok nagy választékát is felvonultatja, ami így elég katasztrofális összeállítás. Az első pont előtt találtam egy elhagyott kesztyűt, ezek után mindenkitől, akit utolértem, megkérdeztem, h. nem az övé-e. Ez remek motivációnak bizonyult: hopp, ott megy valaki, előzzük meg, kérdezzünk. Aztán utolért Tamás, aki a 85-ön futott, őt nem kérdeztem meg, de egy kicsit beszélgettünk, mert pont felfelé kellett menni, ahol ő nem futott. Aztán persze elszaladt mellőlem, a Kopár-csárdánál még beértem, de már nem szóltam neki, mert láttam, h. pont indul, hadd menjen. Nagyon ügyes volt egyébként.
Mentem a réten át, távolban magasodtak a hegyek, vajon melyikre kell felmenni, tűnődtem:


Az őszi levelek nagyon szépek voltak:


A Kopár-csárdánál ittam a kínált bodzaszörpből, és megettem a húgom által a túrára csomagolt muffinokat, amik nagyon jól estek. El kell amúgy mondanom, h. ha teljesen üres kézzel jövök a túrára, akkor sem lett volna gond, mert minden ponton annyi étel-ital volt, h. ha nem akarom nem kellett volna a sajátomhoz nyúlni. Inkább cipelni nem akartam.
Itt következett a legszebb szakasz, mondjuk végig felfelé kellett menni, gondoltam is, h. ha veletek jönnénk, fordítva kéne megcsinálni, mert azt előre látom, h. egyesek itt eléggé kiakadnának. De ilyen szép az őszi táj, háttérben a hegyekkel:


A mély vízmosás felett haladó utat a szervezők őrei vigyázták:


Mikor felértem a pontra, beszédbe elegyedtem egy portugál futófiúval, aki kifejtette, h. nem tudja, mit gondolt, amikor erre benevezett, szerinte megőrült. Mondtam, h. már olyan sok nincs hátra, és egész életében emlékezni fog, h. megcsinálta. Az biztos, felelte nem túl sok lelkesedéssel.
Innen nem volt messze Nagykovácsi, 5:15-re ott voltam, ittam kólát a ponton, és indultam, mert már kezdett sötétedni. Kijutottam a faluból, be az erdőbe, egy darabig lámpa nélkül mentem az erős fél-, majd egész homályban, és nagyon élveztem. Talán ez volt a legjobb rész. Ekkor már nagyon szétszóródott a mezőny, nemigen láttam senkit jó darabig, csak mentem a sűrűsödő sötétben, egyszer malacok mentek át előttem, és sok motozás hallatszott a bozótból végig. A kövek fehéren világítottak az úton, a fák sejtelmesen susogtak, remek volt.
A GPS-t eddig nem sokat vettem elő, néha megnéztem, h. milyen átlaggal megyek, meg mennyi szintet jöttem, mert ilyeneket is tud. Most arra gondoltam, h. meg kellene nézni, milyen szépen megyek a piroson. A GPS informatívan közölte, h. egy ideje MÁR nem a piroson megyek, no, ennyit a romantikus félhomályról. Erősen reméltem, h. közben nem volt meglepetésszerű ellenőrzőpont… GPS szerint ha ezen az úton megyek tovább, elég hamarosan (értsd: kb. 200 m) kiérek a pirosra. Így is lett, itt megálltam és előszedtem a fejlámpát, a hátizsákra a piros hátsó lámpát, és zsebre vágtam egy kézilámpát, ezzel felvonultatva teljes lámpaállományomat. Bekapcsoltam a fejlámpát, nagyjából egy döglött szentjánosbogarat némileg alulmúló fényt szolgáltatott. Hmmm, tavalyról úgy emlékeztem, h. ez azért jobban világított, gondoltam, de hősiesen mentem tovább, ha tavaly jó volt, jó lesz most is. Pár száz méter botladozás és sötétben tapogatózás után eszembe jutott, h. a tavalyi lámpa biztos jó lesz idén is, de az elemek már kevésbé… Újabb megállás, elemcsere, majd valóságos fényárban mentem tovább.
Amúgy jóval kevésbé volt gáz sötétben menni, mint vártam. Talán azért, mert ezt a szakaszt jól ismerem, vagy mert voltak szalagok meg a nyilakon kívül ciklámenszínű pöttyök lefújva festékkel az úton. Volt, h. megrémültem, h. egy ideje nem látok semmi jelet, de a GPS biztosított róla, h. jó irányba megyek. Most lényegesen könnyebben felértem János-hegyre, mint 2 hete, egy pohár ásványvíz után mentem tovább kellemesen lefelé. Makkosmáriánál az utolsó ponton müzliszelettel tömtek. Ekkor már hideg volt, a lélegzetem gomolygott a lámpa fényében. Mentem Budaörs felé, és egyre többet gondoltam a teámra. Ami biztos kellemes meleg még a termoszban. Amiben méz van. És citrom. Egy idő után nem bírtam tovább, hiába, h. csak pár kilométer van hátra, én megállok teázni. Tényleg kellemesen meleg volt még, egészen megvidámodva mentem tovább.
Közben fény derült (haha, szó szerint) egy elég komoly problémára. Talán tudjátok, h. én rengetegféle állatot tartottam – kígyókat, pókokat, skorpiókat, mindenféle rémisztő dolgot. Nem félek egy állattól sem – kivéve az éjjelilepke. Na, attól sikítozva tudok szaladni. Viszont éjszaka az erdőben a fejlámpa fényére nem a pókok meg a skorpiók keringenek az arcom körül, hanem… ja, ja, eltaláltátok. Hol futottam, hol hadonásztam, hol csak simán anyáztam. De legalább gyorsabban haladtam a cél felé.
Amikor Budaörs felett elértük a sárga kör jelzést, már csukott szemmel is ment volna. Itt kéne jobbra menni az üreghez, gondoltam vissza januári bujkálásomra, de most persze nem mentem. Az utolsó erdei szakasz a vízmosásszerű úton kicsit bokatörő volt, az aszfaltra kibukkanva megkönnyebbülten szaporáztam meg a lépteimet, és 10:25-re benn voltam a célban. Nem fáradtam el olyan hű de vészesen, inkább kellemesen. Kaptam P85 díszítésű zoknit, oklevelet, kitűzőt, és egy Piros Mogyorós csokit. Bevallom, ezt – az egész táblát – még hazafelé befaltam a 6-os villamoson, de ne áruljátok el senkinek. Megkérdeztem a szervezőket, h. mikor megy az utolsó busz, 5-10 perc múlva, mondták, utána már csak az éjszakai. Az egyikőjük nyújtott felém egy doboz sört, kösz, nem iszom alkoholt, mondtam a másik megjegyezte, van virsli is, nem eszem húst sem, mondtam az egyszerűség kedvéért. Te vagy a legjobb befektetés, szögezte le boldog lelkesedéssel a másik szervező, pedig azt még nem is mondtam, h. remekül főzök, tudok tortát sütni, egyedül tudok telepíteni mindent a számcsimra, egész nap csendben vagyok, és felmászok a létra tetejére ablakot pucolni. Mindezeket aztán mégsem fejtettem ki, hanem megköszöntem mindent, és az utolsó busz reményében meglódultam kifelé. Százméteres sprinttel elértem az utolsó buszt. A buszon vettem észre, h. (1) nem kértem pecsétet a Budapest kupás füzetbe, (2) a célban hagytam az itinert, amivel igazolhatnám, h. megcsináltam a túrát, mert az oklevélen csak annyi van, h. „Piros50”, az nincs rajta, h. 50B, tehát semmivel nem tudom igazolni, h. ezt csináltam meg. Nem tudom, lányok, hogy lehetek én ilyen hülye, de szerintem a kor teszi, majd megtudjátok, ha annyi idősek lesztek, mint én…
11:30-ra itthon voltam, 12-re pedig ágyban. Előtte azt vártam, h. ez egy jó túra lesz, de nem így van, mert nagyon jó lett :). Ez volt idén a 29. teljesítménytúrám, de az első 3-ban ez biztos benne volt. Már csak az kellene, h. ti is eljöjjetek egy magán-kirándulás keretében megnézni az útvonal egy részét…