Szint: 940 m
Ez a túra a kedvenc (vulkáni eredetű) hegységemben, a Börzsönyben zajlott, jaj de jó, menjünk a Börzsönybe. 7-től lehetett rajtolni, úgy számoltam, h. ha sietek, insallah be is érek még világosban. A vonat 5:40-kor ment a Nyugatiból, és 20 perccel a rajt előtt ért Nagymarosra, viszont 4-kor kellett kelnem hozzá, ami annyira nem lelkesített, de ez van. Elhamdulillah sikerült felébredni, szenyák, tea, öltözés, és… más a Nyugati előtt vettem észre, h. a Börzsöny-térkép, az bizony otthon maradt. Volt 15 percem a vonatindulásig, és még jegyet kellett vennem, esélytelen visszamenni a térképért… sebaj, van nálam GPS? Majd megoldom valahogy.
A rajtban már egy csomó ember volt, főként a hosszútávosok, a 90-es és 50-es nevezéshez egész hosszú sor kígyózott. A szervezők mondták, h. 7-kor kezdik a nevezést, tehát a maradék negyed órában sorba álltunk, és pont 7-kor valóban kezdődött a nevezés:
Pár perc múlva rajtolhattam is, Törökmezőig nem lesz gond, tavaly a 20-ason voltam, addig az is arra megy. Addig is GPS be, rögtön bekapcsoláskor kétségbeesett csipogással közli, h. battery low. Végül is csak 12 órát volt a töltőn… van nálam pótakksi, de az utóbbi időben, mióta ilyen szeszélyes, úgy vettem észre, h. ilyenkor még simán elmegy órákat a hisztije ellenére. Most is kötelességtudóan hozzáfogott a műholdak keresgéléséhez, helyes.
Az első pontig végig felfelé kell menni, Megbízott Szakértőnk szereti az ilyet, szerinte ez jó bemelegítés. Én jobb szeretek lájtosabban indítani, de azért más választásom nem lévén, felmentem. Többen mentünk egy kupacban, kerülgettük egymást, hamar elértük az első pontot. Innen már közel volt a kilátó:
Utána pedig az ismerős úton, ahol veletek is jártunk, Zebegényig kellett lemenni. Út közben volt egy csomó gesztenyefa, nem vadgesztenye, hanem rendes, megehető gesztenye, de cipelni sem akartam, meg az időt sem azzal húzni, h. gesztenyét szedegessek. Tavaly a 20-ason szedtem. Ahogy mentünk lefelé, csodálatos kilátás nyílt a párával borított Dunára:
Zebegényben az a meglepetés ért, h. az előttem haladó csapat (3 fő) egyszer csak elfordult balra ott, ahol jobbra kellett volna – elővettem a GPS-t, szerinte is jobbra kell menni. Jobbra kell menni, mondta valaki, igen, tudom, de ők miért mentek balra? Ne törődj vele, jött a jó tanács, én meg nem törődtem. Törökmezőig sima út volt, nagyon szeretem ezt a kis tavat:
Itt tavaly is zsíros kenyér volt, most is, én megettem az egyik saját szendvicset, aztán elindultam a tó mellett a szalagozáson. Hamarosan patakátkelések következtek, az egyiknél egy terepfutó lány hatalmasat esett, bele a vízbe, de masaAllah nem adta fel, futott tovább, csak az 50-ről átment a 35-re, pedig jó hideg volt, a fű még délelőtt is deres:
A patak menti bolyongástól teljesen elvesztettem a fonalat, az itiner nekem nagyon nem jött be, nem azért, mert rossz volt, vagy nem elég részletes, személyes okokból. Ilyenek voltak benne, h. „a patak után BAL” ami persze azt jelenti, h. a patak után forduljunk balra, de engem valamiért nagyon zavart ez a stílus, ami persze az én bajom. Próbáltam követni a leírást, GPS kézben… ami egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül kikapcsol. Visszakapcsolom, oké, megy, közben beér egy fiatal pár, ott a piros a túloldalon, mondja a lány, átmegyünk a patakon, és olyan sűrű aljnövényzetbe keveredünk, h. a szó szoros értelmében nem látszunk ki belőle. A GPS újta kikapcsol, még az utolsó pillanatban látom rajta, h. a piros itt kanyarodik valahol, de jelzést, azt nem látunk. A fiú találomra elindul valamerre, mi a lánnyal követjük, de hamarosan nyomát vesztjük, a susnyásban 3 méterre sem lehet látni. Én loholok a lány után, ha lemaradok, a csontjaimat sem fogják megtalálni… a fiú visszakiabál, ne hagyd abba, beszélj, beszélj, kiált neki lelkesen a lány, és megyünk a hang irányába. A fiú a magasba emeli a botjait, így látjuk is, h. merre menjünk, illetve küzdjünk tovább. Mikor utolérjük, egy meredek patakmeder túlpartján áll, a lány aggodalmasan szemléli az agyagos partot, én még aggodalmasabban, biztos, h. hivatalosan is erre kell jönni, kérdezem. Biztos, h. nem, mondja a fiú, de arrafelé van valami műút, és azt írják, h. menjünk a műútig… nem kezdek vitázni azon, h. hány EZER műút van az országban, és akkor a környező országokat még nem is számoltam, bölcsen hallgatok, és a patakátkelést is megoldom, pedig Anna határozottan veszélyesnek minősítené, mint annyi mást… de valóban ez lehet A műút, mert hamarosan megvan a piros, és a következő ellenőrzőpont. Itt megállok, és akkumulátort cserélek a GPS-ben. A másik akksival sem hajlandó bekapcsolni, egy pillanatra sem, elég ideges leszek, a többiek továbbmentek már, kifaggatom a pontőröket, h. merre kell menni, de persze nem találom meg a jelzést, mert az errefelé elég ritkás. Egy idősebb hölggyel együtt elkavarunk, és utolérünk egy srácot, aki szintén elkavart, de legalább van egy MŰKÖDŐ GPS-e, vezetésével nekivágunk a kökényesnek, és némi ruhaszaggató dzsungelharc után visszatalálunk a jelzésre. A következő sáron átkelésnél rossz kőre lépek, és teljes lendülettel térdre zuhanok. Nem esek akkorát, mint a terepfutó lány, de így is elég. Nekem kb. eddigre ment el a kedvem a további tájékozódási próbatételektől, és ez végleg betette a kaput. Megnézem az itinert, és látom, hol válik el az 50-es és 35-ös táv. Hívjatok papírkutyának, de elfordulok balra a 35-ös útvonalon. Három ember is fordul utánam – a következő ponton derül ki, h. ők az 50-esen vannak, vissza is mennek a saját útvonalukra. Én megyek vissza Törökmező felé. Ismét rosszul jelzett szakasz következik, egy négyes útelágazásnál gőzöm sincs, merre kéne menni, az eltévedéstudomány bevált módszerét, a szondázást alkalmazva elindulok egyik úton, még 100 m múlva sincs semmi jelzés, visszafordulok, és más indulnék a másikon, mikor a semmiből feltűnik egy futó srác, nem az az út, kérdezi, hát, ott nincs jelzés, mondom, hacsak ki nem vágták a jelzett fát is, mert elég nagy irtás van erre… Akkor ez az út lesz, mondja, mert a másik kettőn már mentem egy csomót. Ettől függetlenül nagy lendülettel szalad neki, és hamarosan vissza is kiabál, h. megvan a jelzés. Át kell menni egy réten, ahol szintén nincs se jelzés, se szalag, de a kilátás nagyon szép:
Aztán megkerül a jelzés elhamdulillah, és hamarosan ismét Törökmezőn vagyunk, ahonnan már ismerem az utat végig. Illetve én azt gondoltam, de már benn a faluban nem találom meg a célt, elindulok kifelé, rájövök, h. már rég ott kellene lennem, megfordulok, szembe jön az ismerős futó, hol a cél kérdezem. Te is elkavartál, kérdez vissza, majd rémülten hozzáteszi, de hát megy az időd, így megy az időd! Mintha engem ez annyira zavarna… megmondja, hogy menjek be a célba, és öt perccel a pesti vonat indulása után benn is vagyok. Leülök, megeszem a maradék szendvicseket, és napozok egyet a következő vonatig. Még ha nem is így terveztem eredetileg, szép nap volt. 4-re itthon voltam, volt időm egy kicsit még dolgozni is. Jövőre insallah újra megpróbáljuk az 50-est :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése