Szint: 1772 m
Tavaly is voltam már ezen a túrán, igaz, h. csak a 26 km-es távon, mert akkor az ötvenesek még nem tűntek elérhető opciónak. Készültem rá, h. idén is megyünk, de tavalyról úgy emlékeztem, h. nem egy nagy durranás, valami sáros réteken kell átvágni a marhalegelőn, meg valami brutális meredek hegyoldalban felmászni, és utána már hamarosan vége, csak még át a káposztaföldön. Különösebben extra szép részekre nem emlékeztem. Ezért, mikor kiderült, h. Megbízott Szakértőnk ezen a hétvégén külföldön lesz, s így nem vállalhatja a célba történő fuvarozásunkat, annyira nem voltam csalódott. Sebaj, van Gödöllő környékén egy 35-ös túra, majd megyek arra.
Aztán kiderült, h. Tamás jönne a túrára, és mehetünk ketten, mintegy képviselve túracsapatunkat. Én jeleztem, h. benne lennék a dologba, de pénteken még nem volt semmi határozott döntés, én mindenesetre összeraktam a túracuccot, megcsináltam a szenyákat, h. valahova úgyis megyek. Aztán Tamás írt, h. ő megy, mondtam, h. akkor én is. Nem tudtam még, h. melyik távra. A 35 és a 48 volt esélyes, majd meglátjuk, attól függ, mikor tudunk rajtolni, nem akartam túl sokat menni sötétben, és ugye az 50-es távoknál nekem azért esélyes, h. 12 óra kell hozzá. No, ha 7-ig tudunk rajtolni, akkor TALÁN 48, de a 35 esélyesebb.
Reggel 6-kor Tamás itt volt értem, furcsa volt, h. csak ketten vagyunk, de örültem, h. megyünk. A rajt, Cserépfalu, messze van. Majdnem 8 óra volt, mire leértünk. Te hányasra nevezel, kérdezte Tamás. Hát, attól függ, ha te 60-asra, akkor én 35-re, ha te 75 terepfutásra, akkor én 48-ra. Úgy gondoltam, h. így kell legkevesebbet várnunk egymásra (illetve Tamásnak rám, leginkább).
Tamás nem tudott dönteni, úgy érezte, h. a 75 km 12 órás szintideje kevés neki. Érdekes helyzet volt, én szoktam ilyeneken nyavalyogni, nem ő. Szíved szerint melyikre mennél, szegezte nekem a kérdést. Hát, jó kérdés. MINDIG félek a túra előtt, h. túl sok ez nekem, nem fog sikerülni, nem tudom megcsinálni, de ugyanakkor azt is tudom, h. ha a rövidebb távra megyek, akkor marad bennem valami befejezetlenség-érzés, és utána meg azon nyavalygok, h. miért nem mentem a hosszabbra. Valamint stresszben elég gazdag életem során egyszerűen SZÜKSÉGEM van arra, h. hetente egyszer azt érezzem, h. fú basszus, kész vagyok, fel sem bírok már állni…
Dönts te, mondtam Tamásnak, én majd aszerint nevezek. Láttam, h. nagy levegőt vesz, és megkérdezte a rajtoltató hölgytől: a 75 terepfutóra itt tudok nevezni? Én örültem is, meg meg is ijedtem, de kértem a 48-as nevezőlapot. 8-ig lehetett rajtolni, 7:58-as idővel indultam el, egy fiatal párral együtt, akikkel aztán végig kerülgettük egymást.
Tavaly pont az ellenkező irányba indultam a 26-os távon. Most elsőként a Subalyuk-barlangba kellett felmenni. Néztem az itinert meg a GPS-t, és próbáltam jó irányba menni. Ezen a túrán nagyon sok résztáv van, a 12 km-től a 100-ig, és az útvonalak keresztül-kasul szelik egymást. Mindenfelől jönnek az emberek, nem tudod, h. ki melyik résztávon megy – ezért egyfolytában idegeskedtem, h. hátha rossz irányba megyek. Ez tartott kb. délig, amikor már olyan területre értem, ahol nem voltak rövidtávosok. Ráadásul nagyon későn rajtoltunk, ezért nem hagyatkozhattam arra, h. merre mennek a többiek – mert azok már rég előttem jártak.
A barlang felé rengeteg olyan emberrel találkoztam, akikről nem tudtam elképzelni, h. a 48-as távon vannak: szandálos öreg nénik meg sok kisgyerekes családok. Rossz felé megyek, gondoltam. Aztán, mikor már nem bírtam tovább az aggódással, elővettem a térképvázlatot, amin nemcsak az ellenőrzőpontok voltak rajta, hanem az is, h. melyik távnak kell odamenni. Láttam, h. az első pont közös a 16-osokal. Remek, belehúztam egy kicsit. Az egyik fordulónál egyszer csak jön szemből négy 14 év körüli fiú. Csókolom, melyik távon teccik menni, kérdezi az egyik, már meg sem lepődök, a néniket csókolomozzák, ez van. 48, felelem, fú az kemény, mondja az egyik, én megkérdezem, ti miért arról jöttök, van ott valami? Nem, csak a műúton jöttünk, mert arra rövidebb… Ezek szerint helybéliek. Jó utat kívánok nekik, megyek tovább, na, ilyen tempóban kéne menni, mondja az egyik a többieknek. Nem tagadom, ez jól esik, tényleg sietek, igyekszem az elején belehúzni, h. több időm maradjon a végére, amikor elkerülhetetlenül belassulok úgyis. Hamar meg is van az első pont, egy brutál meredek felfelé vezető ösvény alján állnak a pontőrök, akik közlik, h. ha a 48-on vagyok, akkor csak úgy kapok pecsétet, ha fel is megyek a barlanghoz. Amúgy is felmentem volna, ismeritek vonzódásomat a barlangok iránt, elindulok a kaptatón, meredek és csúszik is. Fenn a barlang előtt további két pontőr, itt kell pecsételni, kérdezem, nem, pecsételni lenn fognak, itt csak ilyen kiselőadást szoktunk tartani, mondja a fiú, tényleg van is mellette egy csomó laminált A4 lap, mindenféle kőzetfotóval. A barlang az üledékes kőzetek… kezd is bele, közben utolér 3 terepfutó, nincs itt semmi, pecsételés se, kiabál az első a még felfelé igyekvő többinek. Én lefotózom a barlangot:
És nem várom meg, h. mi lesz a kiselőadásból, 3 km-t jöttem eddig, nem tudok most előadásokat hallgatni, de a srác közben abba is hagyta, megindulok le a terepfutók után. Egyébként nagyon érdekelt volna, h. mit akar mondani, meg a kőzetfotói is, de nem így az elején, amikor ki tudja, mi lesz még.
A Hór-völgyben haladtunk tovább, ami nagyon szép rész volt, érdekes sziklafalakkal:
Hamar elértem a második pontot is, itt adtak kólát, és innen kellett elindulni felfelé Ódorvárba. Emlékeztem tavalyról, h. ez egy brutális emelkedő, akkor nagyon megkínzott, meg is kellett állnom, begörcsölt a lábam, szóval kicsit félve vágtam neki, de elhamdulillah idén nem volt gond, felmentem megállás nélkül, illetve párszor félreálltam a futóknak. A hegy még mindig nagyon meredek, felfelé:
És lefelé is:
Szerencsére nem itt kellett lemenni, hanem arrafelé, amerre a rövidebb távok jöttek fel. Tavaly nekem is erre kellett volna jönnöm, de akkora tömeg ment errefelé, h. inkább elmentem a nagy távosok szalagozásán. Hát, nagyon jól tettem. Amerre a kistávok jönnek fel, nem ANNYIRA meredek, mint a mi hegyoldalunk, de olyan hihetetlen hosszú, és végig felfelé kell menni, h. NAGYON remélem, h. soha, soha nem kell errefelől feljönnöm Ódorvárba. Út közben hárman is megkérdezték: sok van még? Ááá, nem, pár száz méter, feleltem a M. Sz-től tanult fordulattal. Most mondjam, h. ja, másfél km, és végig felfelé?
A hegyoldalból leérve sokáig egyenesen kellett menni, két említésre méltó dolog történt. Egyrészt, fotóztam ezeket az érdekes dolgokat, gőzöm sincs, h. mi, majd a Tamás insallah tudni fogja:
Másrészt, olyan 10-11 km körül járhattam, amikor utolért Tamás, és elfutott mellettem. Hogy megy, kiabáltam utána, nagyon kemény felelte ő. Én még SOHA nem láttam Tamást ennyire megviseltnek, vagy 20 évvel idősebbnek nézett ki a koránál, gondoltam is magamban, h. insallah nem lesz nagyon durva neki. Mint később kiderült, az volt.
Én is fáradtam, mire elértük a Tebe-pusztai pontot 15 km-nél, úgy éreztem magam, mint 35 km-nél szoktam… Nehogy már 15 km-nél elkapjon a 35 km-s fáradtság, gondoltam, de úgy látszik, az Ódorvár oldala jobban megviselt, mint éreztem. Kissé szorongva gondoltam arra, h. a túra végén még egyszer fel kell ide jönni… Insallah nem arra, amerre most lejöttünk, gondoltam, mert akkor én leülök és sírva fakadok. Amúgy itt a bükki táj gyönyörű volt, hiába, az én Bükköm…
Innen nagyon hamar elvált a 48-as és 60-as táv útvonala, nekem egy Csúnya-völgy nevű völgyön kellett felmennem, ami a nevével ellentétben nagyon szép volt, ilyen volt az oldala:
Teljesen egyedül mentem a következő pontig, boldogan üdvözöltem a pontőröket, de jó, hogy látlak titeket, mondtam. Mi is örülünk, h. láthatunk, felelték, majd megkérdezték, h. sokan vannak-e még mögöttem, kettőről tudok, válaszoltam, majd indultam tovább, útközben olvasva az itinert. Így kb. 100 m után vissza is fordultam. Az itiner azt írja, h. át kell menni a patakon, mondtam, a pontőrök értetlenül néztek rám, nem, a sárgán kell menni, mondták. Biztos, kérdeztem én, azon jöttünk ki hajnalban, tehát biztos, felelték. Válaszul felolvastam az itinerből: a víznyelőnél átkelünk a patak bal partjára… A bal parton vagy, mondta tapintatosan a pontőr, és tényleg… de onnan is érkeztem, mitől kerültem volna a jobb partra? Azt nem tudjuk, mondta a pontőr, az a lényeg, h. a sárgán menjél be Répáshutára. Oké. Mentem. Megelőzött a pár, az utolsók a 48-on, no, most én vagyok a vége, gondoltam, és próbáltam belehúzni. Répáshuta központjából jó sokat felfelé kellett menni, de már nem voltam annyira fáradt, visszatért a teljesen mámoros jókedvem, ez szerintem az első negyvenesemen lefektetett tudományos elméletem szerint működik, amit beidéznék azok kedvéért, akik esetleg nem ismerik:
A szervezetem elkezdett durva mennyiségű endorfint termelni. Valami furcsa, atavisztikus képekben, a faji emlékezet alapján a szervezetem valahol tudat alatt emlékezhetett arra, h. EZ AZ a szituáció, amikor azok, akikben nincs elegendő endorfin, elvesztik a humorérzéküket. Ők azok, akiket felfalnak a farkasok, és max. a csontjaikat találják meg tavasszal. Ezt persze szegény szervezetem nem szerette volna, ezért ezerrel termelte az endorfint.
No, hát így. A Bánya-hegyi parkolóba már úgy értem fel, h. hangosan korgott a gyomrom. Ettem egy fél kiflit, és az idős pontőr-néni adott kólát. Ekképpen megvidámodva indultam tovább Imó-kő felé. Itt ismét alkalmam adódott egy tudományos elmélet kidolgozására. Tehát: ha a talajfelszín súrlódási együtthatója rövid időn belül drasztikus mértékben megváltozik, akkor el fogunk esni. Gy. K. ha addig viszonylag száraz talajon mentél, és egyszer csak rálépsz egy nedves fagyökérre, akkor puff. Felkeltem, nagyjából letisztogattam magam, mentem tovább. Hangulatos szakasz következett, kis hegyi ösvény, aztán egyszer csak jobbra, egy meredek lejtő aljában megláttam valamit. Az itineren nem volt rajta, h. oda le kellene menni, de ezt nekem látnom kell! Lemásztam. Ez a luk a voltaképpeni Imó-kő alatt található időszakos forrás. Tavasszal, hóolvadás után, sok esőkor stb. zubog belőle a víz. Most száraz volt, de így is érdemes volt le (majd fel) mászni:
Közben jöttek az úton, a túratárs már elindult lefelé, nem kell lejönni, kiabáltam fel neki, itt nincs pont, én csak megnézem. Ő kihagyja, mondta, és ment tovább, én meg loholtam utána. Hamarosan meglett az ellenőrzőpont, ismét kólát kaptam, annyi kólát ittam ezen a túrán, mint még soha. A pontőrök megkérdezték, h. nagyot estem-e. Hát, sáros volt a nadrágom, ez van. Nem, mondtam, és kifejtettem a Δµ-re vonatkozó új keletű elméletemet. Te fizikus vagy, kérdezte az egyik. Nem, bölcsész vagyok, ezért beszélek hülyeségeket, vallottam be őszintén. Aztán nem is időztem sokáig, mert ekkor már lehetségesnek tartottam, h. beérjek világosban, és a zsákom alján lapuló fejlámpa ott is maradjon szépen. Ennek örültem volna, nem szeretek sötétben menni. A következő szakaszon sokáig tudtam gyönyörködni a Bükk panorámájában:
A következő pontig teljesen feldobódtam azon, h. milyen szép a Bükk, a színesedő erdő, a köves hegyoldalak:
Elhaladtunk a Bujdosó-szikla mellett is, aminek van egy kis külön al-sziklája is, és az egész mindenestül egy mély patakvölgyben áll, és nagyon szép és romantikus:
Szinte észrevétlenül értem el a következő pontot, már nincs sok hátra, ez már a finis, mondta a pontőr lány, miközben én az újabb kólát ittam, a fiú arca azonban elfelhősödött, hát, azért… még fel kell menni Ódorvárba, fejeztem be helyette a mondatot. Igen. Mentem is tovább, hamarosan megkezdődött az emelkedő, majd egy rövidebb egyenes szakasz után megint. Meglepetésemre most egy harmadik irányból érkeztünk Ódorvárba, előbb felmentünk magasabbra, aztán onnan ereszkedtünk le, de nem volt vészes. Könnyebben ment, mint vártam, és MINDENKÉPPEN könnyebb volt, mint ha ott kellett volna felmenni, ahol még reggel lejöttünk. Innen már együtt mentem két túratárssal, akikkel már más túrákon is mentünk együtt, beszélgettünk, jól ment az idő és jól fogyott az út. A nagy beszélgetésben be is néztük a szalagozást, de csak egy kisebb ún. „elkavarás” lett belőle, talán 400 m plusszal. Hamar elértük Nyomó-hegyet, ami szintén könnyebben ment, mint tavaly, és utána már a célig lefelé kellett menni. 10:45-ös idővel értem be, fáradtan, de nagyon boldogan.
Kicsit összeszedtem magam, üzentem Tamásnak, aki elég nagy megdöbbenésemre azt írta vissza, h. még 2 óra. Beszélgettem a túratársakkal, végre megtudtam, h. többszörös útitársam neve Imre. Imre megkért, h. ha a Tebe-puszta pontról beérnek a pontőrök, kérjem el a pulóverét, amit náluk hagyott, és hozzam el Pestre, mert neki most muszáj indulnia. Ez a pulóver életmentőnek bizonyult. Napközben elhamdulillah gyönyörű idő volt, napsütés, és pont túrára való hőmérséklet, reggel a futófelső alá vettem egy rövidujjút, és ez így tökéletes is volt. Ám amikor megálltam, a rajt-célnak helyt adó iskola aulájában, ahol a jövő-menő emberek miatt minden ajtó nyitva volt, rettenetesen fáztam. Száraz cuccom a kocsiban. Kocsikulcs Tamásnál. Hurrá. Előbb a hátamra terítettem Imre pulóverét, majd – utólagos engedelmével – fel is vettem. Életmentő volt. Ez úton is köszönöm, Imre, és ma kimostam.
Hamarosan befutott a 100-as táv első célbaérője, 12:37-es idővel. Hát ezt nem tudom, hogy csinálják. Szerintem ők egy másik fajba tartozhatnak…
Utána már Tamás is megérkezett nemsokára, nagyon le volt strapálva szegény, alig bírt lemenni az alagsori menzára a bablevesért. Én gratuláltam neki, és nagyon büszke voltam rá, mert 75 km-t futni, az igencsak durva szerintem. Főleg ilyen gyilkos terepen, mint az itteni. Üldögéltünk, és amikor kipihente magát, elindultunk hazafelé. Majdnem éjfél volt, mikor kitett a ház előtt. Bebizonyosodott, h. Tamással ketten is remek csapatot alkotunk, ez úton is köszönöm a fuvart, a társaságot és a bátorítást.
Reggel 10-kor alig bírtam felkelni, még nagyon álmos voltam, és bevallom, a combizmaim is tiltakoztak – és még mindig tiltakoznak – a bánásmód ellen. Nem érdekel, oldják meg a problémájukat nélkülem. A túra nagyon-nagyon jó volt, nagyon szép részeken, amiket persze tavaly nem láttam, mert a 26-os nem ment el odáig. Hmmm… jövőre lehet, h. bepróbálkozom a 60-assal insallah :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése