Budai kilátók – és a vissztúra

Táv: 23 (40) km
Szint: 700 (1400) m

Ezen a hétvégén elméletileg a Mátrába mentünk volna, de aztán kiderült, h. rajtam kívül mindenkinek programja van. Sajnáltam a dolgot, mert nagyon vártam ezt a túrát, ugyanakkor kicsit meg is könnyebbültem, mert féltem is tőle. Viszont kellett keresnem valami mást helyette. A környéken, egyedül is megoldható logisztikával a Budai Kilátók elnevezésű túra kínálkozott. Pozitívum, h. közel van, és jó a Budapest Kupához. Negatívum, h. még a hosszabbik táv is csak 29 km. Sebaj, majd kitalálok valamit.
Reggel sokáig nézegettem „B” polárt. Ez egy kissé leharcolt, egyrétegű polárpulcsi, amit mínuszokban nem szívesen vennék fel, akkor a kétrétegű „A” polár kerül elő. De vajon kell-e ma egyáltalán bármelyik polár? Vagy elég lenne egy futófelső? Pénteken esett az eső és hűvös is volt, felvettem hát „B” polárt. Elmondanám, h. gyönyörű idő volt napközben. Sütött a nap, és hideg sem volt. Én az első jelentősebb emelkedőn eléggé leizzadtam, ezért gondolni sem mertem arra, h. „B” polárt levegyem. Inkább lehúztam a cipzárt. Később, amikor lefelé kellett menni, és ráadásul a fák között, árnyékban, ismét felhúztam. Aztán megint le. Ezzel jól elvoltam gyakorlatilag egész nap, mint a majom a ketrecben, beleteszi a banánhéjat a táljába, kiveszi onnan, beleteszi, kiveszi, stb.
A hosszabbik távon volt két pont, amit „egyéni tájolással” kellett megtalálni. Én bíztam a GPS-ben, csak meglesz valahogy, legfeljebb sokat megyek pluszba, de úgyis rövid a táv. Mondanom sem kell, h. amikor a rajtnál bekapcsoltam a GPS-t, azonnal heves csipogásba fogott, és szokott rendíthetetlen jókedvével közölte, h. BATTERY LOW. Pedig egész éjjel rajta volt a töltőn… ki érti ezt? Hát, akkor a kérdés végleg eldőlt, a rövidebb, ám egyéni tájolás nélküli távra megyek, és az a remek ötletem támadt, h. utána úgymond „visszasétálok” a Nagykovácsiban található céltól a Normafánál lévő rajtig. Így meglesz a komolyabb táv is, és a tervem az volt, h. nem a túra eredeti útvonalán jövök, hanem a piros csík jelzésen. 2 hét múlva ezen a jelzésen kell mennem a Piros 50B-n, ami délben rajtol Dobogókőről, tehát jó eséllyel Nagykovácsiig érek el kb. világosban. Így legalább friss élményem lesz arról, h. merre kell menni.
A túra olyan útvonalon ment, amit már nagyon sokszor bejártam. Az itinert elő sem vettem, csak a pecsételéshez. Ebből később még adódtak problémák. Elsőként még Szépjuhásznénál, ahová nagyon hamar leértem, és automatikusan fordultam le a kisvasút állomásánál lévő padokhoz, ahol a pont szokott lenni. Hát, most nem ott volt. Átmentem az állomásépület túloldalára, kerengtem ide-oda, aztán csak elővettem már az itinert, és megállapítottam, h. Szépjuhásznénál nincs is ellenőrzőpont… Végül is logikus, a túra a Budai-hg. kilátóit járja végig, Szépjuhásznétól pedig nem sok kilátás van. Sebaj, neki a Nagy-Hárshegynek, majd a Kis-Hárshegynek, utána Feketefej felé fordulok a zöld körön… rossz irányba. Mint Megbízott Szakértőnk már többször kifejtette, az út, az olyan, h. 2 irányba megy. Elhamdulillah elég hamar feltűnt, h. nem erre szoktam jönni, és korrigáltam. Közben sokat gondoltam az eltévedéstudományra.


A következő pontnál, a Vörös-pocsolyánál teljes döbbenettel láttam, h. a pocsolya gyakorlatilag nem létezik. ez a nyár rendkívül száraz volt, és az ősz sem sokkal jobb. Azt, h. a gombák vették a kalapjukat, és a gombaszezon elmaradt, már tudomásul vettem, de hogy még a pocsolya is... szegény vaddisznók.


Innen már teljesen eseménytelenül és jó tempóban értem el a Nagy-Kopaszig. Ahol is rájöttem, h. egy pontot kihagytam, a Tarnai-pihenőt. Igen, mert magántúráimon és veletek ide nem szoktunk kitérni. Pedig a Budai-hg. talán legszebb kilátása látható innen, szóval legközelebb insallah nem hagyjuk ki.


Most is visszamentem, mert ha nincs meg a pecsét, nincs meg a teljesítés sem, inkább rászántam azt a plusz 3 km-t és 100 m szintet. Boldog azért nem voltam. Aztán már csak le kellett viharzani Nagykovácsiba, a célba.


Lehetett választani, h. kitűzőt szeretnék, vagy a túra emblémájával ellátott bögrét. Én a bögrét választottam, egyelőre több kitűzőm van otthon, mint bögrém, és ez pont jó kávézós méret.
Annak ellenére, h. nem mentem sokat, elég fáradt voltam. Leültem a célban, megettem a kiflimet, meg egy lekváros kenyeret a túra ellátmányából, sajnáltam, h. teát nem adtak, mert az enyém eléggé kihűlt még a termoszban is. Komolyan elgondolkodtam azon, h. szépen felszállok a buszra. Nagyon hamar végigértem a túrán, a visszamenéssel és elkavarással együtt sem kellett 5 óra. 2-re otthon lehetnék… Na nem, nem leszek papírkutya, döntöttem el, és indultam kifelé Nagykovácsiból a piroson.
Hát, elég durva volt. Először is már az elején kétszer sem tudtam eldönteni, h. a hármas elágazásból melyik a piros. A GPS ugye nem ment, jelzés meg nem volt, csak pár tucat méterre az elágazástól, így kénytelen voltam az eltévedéskutatás egyik alapvető módszerét, a „szondázást” alkalmazni. Persze mindkét esetben az utolsónak megszondázott ág bizonyult helyesnek… Aztán, amire mondjuk már út közben számítottam, egy CSOMÓT kellett felfele menni. Ekkor éreztem, h. bármilyen rövid volt is a túra, sokat kivett belőlem, talán azért, mert siettem, vagy egyszerűen csak ennyire készültem lélekben. Egyszer egy szintén rövidebb túra céljában beszélgettem egy túratárs hölggyel, mondtam, h. mentem már sokkal hosszabbat is, de most NAGYON elfáradtam. Ő pedig azt a hihetetlen bölcsességet fogalmazta meg válaszában: „Hát igen, amennyire nevezel, annyin fáradsz el”. Ez így is van.
Amikor a piros becsatlakozott a túra eredeti útvonalába, még találkoztam egy-két csapattal, akik a cél felé igyekeztek. Aztán a Vörös-pocsolya ellenőrzőpontnál már úgy találtam a pontőröket, h. egy kisebb csapatnyi szervező körében éppen pakoltak össze. Nahát, egy vissztúrázó, mondta az egyikük, aki felismert. Ha visszafelé is összegyűjtöm a pecséteket, kapok még egy oklevelet, kérdeztem rá. Ők nevettek, én meg helyesbítettem: a hárshegyi pontot már nem érem el. A János-hegyit még eléred, mondta egyikük. Biztos nem, mondtam, hiszen az még előbb zár, de eléred, mert itt vannak, intett a most már valóban ismerős, háttérben álldogáló pontőrök felé. Majd még elmondták, h. fogok találkozni egy fiatal párral („a fiúnak ilyen rokkeres haja van”), akik még most jönnek, és mondjam nekik, h. ez a pont bezárt, és a következő is be fog 3-kor.
Mentem tovább, és nyitva tartottam a szemem, de a párral nem találkoztam. Insallah még élnek.
Szépjuhászné előtt egy darabig lefelé kellett menni, ez és a tény, h. pont előttem ment el a busz, megerősített abban, h. valóban visszamegyek a célig. Gondoltam arra, h. már nincs kedvem a János-hegyre felkapaszkodni, fáradt vagyok, felszállok a buszra. De a busz pont elment, irány hegynek fel.
Hát, meg kell mondanom, h. itt már eléggé szenvedtem. Tudom, h. vicces, meg a Budai-hg. meg minden, de iszonyat fáradt voltam. Hamarosan lehagyott egy másik vissztúrázó, mintha egy helyben álltam volna, pedig igyekeztem menni. Az utolsó métereken már úgy vonszoltam fel magam, és örültem, h. már csak 2 km a Normafa, és az is lefelé… Egyszer még megálltam, megittam a maradék teát, és megettem a másik kiflit. Aztán felszálltam a buszra, és hamarosan itthon voltam.
Határkő :):


Eltűnődtem a túra kapcsán, h. mi lesz 2 hét múlva a piroson. 2 hete végigmentem az első szakaszát, a Dobogókő-Nagykovácsit, és az is eléggé megviselt, most ez a második szakasz se volt hú de könnyű, és akkor még el kell menni Budaörsig… ráadásul már töksötétben. Hát, pozitívum az, h. több helyen is ki lehet szállni, ha nagyon elegem van, nem olyan, mint egy Börzsöny, h. hiába van eleged, mindenképp el kell menni valameddig. Viszont sötétben meg nagyon nem szeretek menni. Mindegy, azért insallah megpróbálom, majd fohászkodjatok értem :)