Történelmi barangolás a Kőszegi-hegységben

Táv: 38 km
Szint: 1100 m

Nagyon vártam már ezt a szombatot. 5 hete nem voltam sehol, hiányoztak a túrák. Ugyanakkor kissé pánikoltam is: emlékszem, h. a tavalyi Ramadán után 20 km-t alig tudtam végigmenni… Mondjuk idén jobban figyeltem, és az 1 hónap alatt csak 2 olyan éjszaka volt, amikor kihagytam az edzést. Ettől függetlenül éreztem, h. az első alkalom, hát, az nem fog simán menni…
Csütörtökön a túrákat tárgyaltuk Megbízott Szakértőnkkel. Mennyit vállalsz be, kérdezte. 30 és 40 km közt, szinttől függően, feleltem rövid gondolkodás után. Szóval egy rövid negyvenes, szögezte le ő. A lehetséges túrák köre háromra szűkült: a Gerecse, Budai-hegység és a Kőszegi-hegység. A gerecsés nekem annyira nem volt vonzó: egyrészt, nem rajongok a Gerecséért, másrészt, 46 km volt, ami kicsit soknak tűnt most elsőre. A Budai-hegységet szeretem, de oda elmehetek bármikor, leginkább a Kőszegi-hegység tetszett volna. Annak viszont megvan az az apró hátránya, h. 250 km-re van… Ennek ellenére pénteken megjött az SMS: Kőszegi-hegység. Hurrá, hurrá.
A szokottnál is gondosabban készültem péntek este, bár megállapítottam, h. a Bükk900 után a szemétbe hajított esőkabátom helyett még mindig nincs másik… insallah nem fog esni, gondoltam. Szombaton reggel fél 6 előtt már Budaörsön voltam, és hamarosan el is indultunk, hogy 8:15 körül rajtoljunk a Jurisics-várból, ami nem egy akkora durranás, mint gondoltam:


Nem túl nagy erőfeszítéssel el is értünk az első ellenőrzőpontot, ami viszont nagyon-nagyon tetszett: régi pincék, amelyek nagyon hangulatosak voltak, bár természetesen arra nem volt időnk, h. meg is nézzük őket, siettünk:


Útközben számos kiskert és gyümölcsfa mellett haladtunk el, itt-ott szedtünk az út szélén álló fák hullott gyümölcseiből – a körte, az nagyon fincsi volt. Az első ellenőrzőponton kaptunk szőlőt is, ami szintén nagyon finom volt, és jól is esett, mert a reggel fél 5-ös reggelinek ekkorra már az emléke is a régmúlt távol ködébe veszett. Az idő remek volt – ekkor még – és a táj is kezdett egyre szebb lenni. Ez később is jellemző volt a túrára: nem volt különösebben sok kiemelkedő látványosság, h. hú, ez itt most az x szikla/barlang/vár, de a táj és a természeti képződmények nagyon szépek voltak. Én még sosem jártam erre, és nagyon tetszett minden. Kár, h. ilyen messze van, különben elmehetnénk veletek is. Az erdők és általában az egész látvány gyönyörű. Nagyon sok hullámosra meggyűrődött sziklafalat láttunk, ami nekem különösen tetszett („Júúúj Tamás, lécci ezt fotózd le nekem…”):


Sajna az én kompakt gépem elromlott (ha ezt megírtam, insallah becélzom a Nikon szervizt, ami a világ végén van amúgy), ezért a túratársakat külön köszönet illeti a fotókért.
Áthaladtunk Velemen, láttuk az ottani vízimalmot, egyszer jártunk itt osztálykiránduláson, de már semmire nem emlékeztem, majd a második ellenőrzőponton lelkesen állapítottam meg, h. nem a szokásos számokat pecsételik az igazolólapra, hanem növényes nyomdákat. Ehhez a ponthoz már felfelé is kellett menni, rájöttem, h. a kondíciómon van még mit javítani. Kezdett melegebb lenni, a nap brutálisan sütött, de az erdőben elhamdulillah jó volt az idő. Valamint több emlékezetes esemény is történt, láttunk vízesést („Jujj, vízesés, vízesés!”):


És megálltunk enni is. M. Sz. meg is állapította: „Te csak enni jársz túrázni…”:


A harmadik ellenőrzőpont az Óház-tetőn volt a kilátónál, mint a „tető” szóból egyből gondolhatjuk, felfele kellett menni, de a kilátó és a kilátás annyira szép volt, h. simán megérte. Valamint kaptunk Dörmi-szeletet és többféle üdítő is volt. Fenn a kilátóban megettük azt a csokit is, amit Ayse hozott nekem Törökországból, nagyon fincsi volt :) (Lám, lám, mint mondott imént M. Sz...) A kilátóból az egyik oldalon a magyar, a másik oldalon az osztrák tájra lehetett rálátni. Mögöttem Ausztria:


Én itt kezdtem elfáradni. A távnak még a fele sem volt meg, tehát inkább bölcsen befogtam a számat, és mentem. A túra során érintettünk egy csomó forrást, amelyek elhamdulillah mind működtek, én pedig megállapíthattam, h. (1) a Kőszegi-hg. vizei igencsak jóízűek és hidegek, (2) a forrásuk nélkül a kis 2 liter vizemmel nem sok mindenre mentem volna ebben a melegben…
Továbbhaladva felértünk a Kendig-csúcsra, majd még innen is felfelé kellett menni, amin én kissé felháborodtam, de bölcsen hallgattam erről. Az 5. ponton cseresznyét pecsételtek, és innen jó sokat mentünk aszfalton, de annyira nem zavart, mert erdei aszfaltút volt, árnyékos, és az erdő meg szép. Útközben letértünk a Hétforrás nevű forráshoz, ami a Kőszegi-hg. legbővízűbb forrása, és egy olyan meredeken kellett lemászni hozzá, amit Anna határozottan veszélyesnek minősítene:


A forrás tényleg 7 kifolyón keresztül folyik, amelyek a 7 vezérről vannak elnevezve. Hubát és Ondot megkóstoltam, de semmi különbséget nem éreztem köztük:


Innen már nem volt messze az utolsó pont, a Szálasi-bunker, ahová nem lehetett bemenni, kívülről meg nem nagy ügy, látsz egy ajtót, és annyi. Innen már csak 3 km volt hátra, nagyrészt már a kiskertek között, és beértünk a várba, amelynek hosszas keresgélés után sem sikerült semmiféle főbejáratát megtalálni, reggel a parkoló mellet a drótkerítés résein, délután meg valami életveszélyessé nyilvánított és ezért lezárt hátsó lépcsőn lopakodtunk be.
A célban megkaptunk a kitűzőt, oklevelet, és egy idősebb hölgy ISZONYAT finom szendvicseket csinált. Nem a szokásos vajas meg zsíros kenyér volt ám, hanem szalámi (amit én persze nem kértem), meg FŐTTOJÁS amit viszont igen, zöldpaprika, pirosarany meg sokféle lekvár. A néni nagyon kedves volt, kérés nélkül csinált nekem második tojásos szenyát, amivel tökéletesen ellensúlyozta azt az apróságot, h. a szervezők gyakorlatilag nemigen törődtek azzal, h. mi célba értünk. A leány, aki érkeztetett minket, letette elénk az asztalra az oklevelet meg kitűzőt, de kezet sem nyújtott, meg azt sem mondta, h. gratulálok, vagy milyen volt, vagy bú vagy bá. Gyorsan visszatért a dumcsizáshoz a többi szervezővel/helybélivel. Sebaj, a néni helyettük is extra kedves volt, és egyébként addig az összes ponton nagyon kedvesek voltak a pontőrök, és az ellátás is kiemelkedő volt, kiváltképp a 600 HUF nevezési díjjal összevetve: 2 helyen édesség, egy helyen üdítő, egy helyen zsíros kenyér és szőlő útközben, plusz a célban az extra szendvicsek a nagyon aranyos nénitől. Mi még elmentünk utána fagyizni :)
Egészében véve ez egy nagyon jó túra volt, nagyon jó ellátással és útvonallal, és nagyon lelkiismeretes szervezéssel. 60 induló volt a hosszú távon, és a szervezők annyira lelkesen csináltak mindent, ahogy gyakran többezres túrákon sem szokták. Mindezt el is mondtam volna a célban, ha úgy látom, h. az ott lévőket is érdekli :). Én nagyon jól éreztem magam, és nagyon tetszett az útvonal meg a táj, és elhamdulillah jobban is ment, mint vártam. A jövő héten insallah újra nekiindulunk valahol… Az opciók egy mátrai 30-as és egy budai-hg-beli 50-es. Van mátrai 50-es is, de az szerintem jelenleg nem megvalósítható számomra. Szerintetek hova menjek?