A Bükk Kilencszázas Csúcsai – méltó évadzáró

Táv: 29 km
Szint: 1500 m

Elég rég voltunk rendes túrán. Az utóbbi időben az időjárás és különböző munkák és egyéb feladatok miatt nem volt nagy kalandunk. A héten és a múlt héten is szerdán elindultam egyedül, de a múlt héten a folyamatosan zuhogó eső 10 km után visszafordulásra késztetett. A héten gombát szedtem volna – mondván, ha már 2 hete esik, csak lesz gomba ott, ahol tavaly is volt. Naivan azt gondoltam, h. ha x helyen egy évben van gomba, akkor x hely közelében a rákövetkező évben is lesz. Hát nem. Úgy tűnik, a gombák vették a kalapjukat, és odébbálltak. Azért szerdán csak sikerült mennem vagy 20 km-t, bár eső és napsütés egyaránt volt közben. De már hiányzott, hogy menjünk egy rendes, nagy túrát, ahol úgy igazán elfáradunk.
A másik dolog, h. hétfőtől insallah Ramadán. Bármennyire szeretek is túrázni, ez Ramadánban háttérbe fog szorulni. Egy hónapig nem lesz túra – legközelebb majd a szeptember 3-i hétvégén insallah. Jó lenne tehát ezt a szezont valami emlékezetes dologgal zárni.
Erre a hétvégére egyedül kellett valami túrát keresnem. A szokásos csapatra nem számítottam, mert ők vasárnap terveztek indulni nyaralni. Nekem egyéni logisztikával a Budai tájakon 30 elnevezésű túra tűnt kivitelezhetőnek, mondjuk a budai hegyekben 30 km nem akkora kihívás, de gondoltam, utána még kimegyek Hűvösvölgyből Budaörsre, akkor meglesz a kb. 50 km, és még a túracsapattól is elköszönhetek.
Péntek este fél 10-kor felhívott Megbízott Szakértőnk. Hova megyek szombaton, kérdezte. Budai tájakon, feleltem, mert hiába nézegettem, nem találtam semmi más értelmeset. Tényleg? Hát mi találtunk, mondta. Mit, kérdeztem kíváncsian. A Bükk 900-as csúcsai, mondta kellő hatásszünet után.
Jaj. Ezt a túrát én is láttam, majd el is könyveltem, h. ha van olyan túra, ahova BIZTOS nem megyek, akkor ez az. Hogy miért? Mert ez nem egy hagyományos túra. Van a Bükkben 20 hegycsúcs, amelyek magasabbak 900 m-nél. Ezekre kellett felmenni ezen a túrán. Nem adtak térképet vagy útleírást, csak a csúcsok nevét, és tetszőleges sorrendben, tetszőleges útvonalon kellett felkeresni a csúcsokat, amire volt 12 óra. A 20 csúcs közül talán 3-4 olyan volt, amire vezetett fel turistaút. A többit opcionális útvonalon kellett becserkészni – tökön-dinnyén keresztül, fel a meredek hegyoldalban, csalános, vízmosáson, kidőlt fákon keresztül.
Egyedül számomra ez teljesen lehetetlen lenne. Ha nekem kellene kialakítani az útvonalat, háromszor megkerülnénk ugyanazt a hegyet, majd kétségbeesnénk, és megpróbálnánk valahogy visszatalálni a rajtba. Azt azonban nem vontam kétségbe, h. M. Sz. megtalálja a megfelelő útvonalat. Csak az volt a kérdés, h. képes leszek-e azon én is végigmenni :). Ezzel együtt a Bükk az egyik kedvenc hegységem, tehát nem volt kérdéses, h. megyek. Azt hozzá kell tennem, h. régen pánikoltam már ennyit túra előtt mint most.
Reggel a szokásosnál később indultunk, mondván, ráérünk 9-kor rajtolni. Én kissé idegesen ültem az autóban, lelkiállapotomon az sem javított, hogy az eső a mintegy két és fél órás út során szinte folyamatosan zuhogott. Majd csak eláll, reménykedtünk. Hát nem állt. Esőben neveztük és indultunk el. Az első hegycsúcson, a Bálványon felmentünk a kilátóba, ami számomra elég félelmetes volt. Ezen kellet felmászni:


A kilátás fentről nagyrészt az esőfelhőkre és a ködre korlátozódott, bár a fenyők hegye sejtelmesen kandikált ki a sűrű párából:


Romantikus volt, na. Miképp a fel- és lejutás is, amit Anna határozottan veszélyesnek minősített volna. Mászok lefelé:


Mentünk tovább a következő csúcsra. Megyünk M. Sz-szel a ködben:


Az erdőben óriási köd volt, a látótávolság minimális. Khm, kissé lemaradtam a fiúktól, előttem M. Sz. az álcázás háromszoros fátyolában: a ködös erdőben, párás szemüvegemen keresztül próbáltam követni terepszínű esőkabátját… Felértem valahova, ami nekem hegycsúcsnak tűnt, de nem volt sehol a csúcsoszlop. A csúcsoszlop, az egy teljesen jelentéktelen faoszlop, rajta egy kicsi tábla és egy bélyegző. Vagy észreveszed, vagy nem. Itt azonban határozottan nem volt a csúcsnak tűnő kis tisztáson semmi. No sebaj, ez biztos nem az igazi csúcs, az kissé odább lesz, gondoltam, és el is indultam a gerincen. Hamarosan nehezebbé vált a továbbhaladás, és a gondos vizsgálódás hatására megvilágosodott előttem, h. az addig követett nyiladékszerűség mintegy 20 méteres függőleges sziklafalban végződik. Lent látszott ugyan valami útszerűség, mivel azonban ezt csak 20 m zuhanással lehetett volna megközelíteni, inkább úgy gondoltam, h. mégsem arra mennék tovább. Esőkabát le. Hátizsák le. Telefon elő. Ekkor hallottam meg a fiúk kiabálását a hátam mögül. Elindultam visszafelé, és kiderült, h. az előbb elhagyott tisztásnál kicsit tovább kellett volna menni, be a fák közé, és 6-8 méterre ott volt a pecsételőhely. A ködben és esőben simán elmentem a fiúktól 6-8 méterre anélkül, h. észrevettem volna őket. Egyébként így néz ki a csúcsoszlop (meg kell állapítanom, h. az esőkabát alá vett hátizsák nem éppen a legcsinosabb viselet…):


Innen ne várjatok tőlem a megszokotthoz hasonló beszámolót. Hiába van előttem a telebélyegzett igazolólap, vannak olyan csúcsok, amelyekre alig-alig emlékszem. Melyik volt a Fekete sár-bérc? Melyik brutális felfele mászás a zuhogó esőben, a nedves avarban és derékig érő csalánban volt a Huta-bérc? Nem tudom, de mindegyik gyönyörű volt. Nagyon nehéz volt, volt, h. megálltam az emelkedőn, és néztem a nálam lényegesen jobb erőnlétben lévő fiúk után, és arra gondoltam, h. na, ezt én sosem csinálom meg, de akkor is nagyon élveztem a dolgot. Az eső sem zavart annyira, szeretem az esőt, és még az egész napos esőben való gyaloglás után is határozottan azt mondom: inkább megyek esőben, mint 35 fokban. A táj különösen szép volt, nagyon zöld, mindenhol megültek a cseppek, ami szintén nagyon romantikus volt:


kivéve akkor, amikor a derékig érő vizes fűbe kellett belegyalogolni:


Az, h. derékig vizes lettem, nem szóvirág, hanem tény:


Azért kiemelnék néhány emlékezetes csúcsot.
A Kőrös-bércnél gondolkodtunk el igazán komolyan a feladáson. Tamás már bőrig ázott, az eső zuhogott. M. Sz. közvélemény-kutatást tartott: menjünk-e tovább, vagy sem. Én ekkor teljesen biztos voltam abban, h. feladjuk, és szépen visszamegyünk a kocsihoz, ahol csábítóan várakoznak a száraz ruhák és az ülésfűtés. Én magam teljesen semleges állásponton voltam. Ha továbbmegyünk, az is jó, ha befejezzük, akkor sem fogok könnyeket hullatni: az eddigi csúcsok megmászásával is emlékezetes évadzáró marad ez a túra. Arra a véleményre jutottunk, h. menjünk el Istállóskőig, ha törik, ha szakad, és ott tartsunk tanácskozást.
Mentünk. Istállóskő Magyarország 5. legmagasabb pontja, a Bükk legmagasabb hegycsúcsa. Számomra a „nehéz oda felmenni” etalonja. Egyetlen más hegyre sem olyan nehéz nekem felmenni, mint ide. Meredek, és nagyon hosszan meredek. Ennek ellenére könnyebben feljutottam, mint első alkalommal, pecsételtünk, és, mivel az átlagunk és a kedvünk is javulni látszott, úgy döntöttünk, h. továbbmegyünk. Ekkor már én is lehetségesnek tartottam, h. a túra meglesz. A 20-ból már 10 csúcs megvolt, és bár az eső még mindig esett, már hozzászoktunk, és mintegy hiányzott volna, ha nem esik… Mentünk tovább. Gnómok pecsételnek az erdőben:


A következő hegy a Nagy Kopasz volt, nem tévesztendő össze a Budai-hegységben található névrokonával. Annyit azért nem gyalogoltunk… Innen a Virágos sár-bércre mentünk, ami igencsak emlékezetes marad számomra: nehéz és technikás volt feljutni, jól lemaradtam a fiúktól, a kövek csúsztak, az eső, a változatosság kedvéért, esett, azt hittem, sosem érek fel…
Aztán, a Tar-kő felé tartva, ahonnan a Bükk talán legszebb kilátása nyílik, felfelé botorkálva a hullott faágak és kidőlt fatörzsek között, találtam VALAMIT. Valamit, amit már nagyon régen szerettem volna találni… Nagyon örültem neki, mondjuk annak nem, h. még n+1 km-t kell cipelni… de cipeltem hősiesen. Akit nagyon érdekel, h. mi az, és nálunk jár, a bejárati ajtó után élesen balra pillantva, a galériakorlát környékén megpróbálhatja felfedezni :).
A Nagy Kőhát és a Kis Kőhát csúcsok szintén igencsak emlékezetesek voltak… a Nagy Kőhátat drótkerítés veszi körül, azon átmenni csak bizonyos helyeken lehet, létrán. Ennek a „bizonyos helynek” a megtalálása érdekes folyamat volt. Ez volt életemben a második túra, ahol tanúja voltam annak, h. M. Sz. elveszti a humorérzékét, és IGAZÁN dühösen szidja a túrát, az útvonalat, a derékig érő vizes füvet, és minden mást. Közben ugyanis, délután 3 körül, elállt az eső, és már kezdtünk megszáradni, de itt a csalános-gazosban újra derékig vizesek lettünk. Végül elhamdulillah megtaláltuk a létrát, átmásztunk, és innen a maradék 4 hegycsúcs már nem volt különösebben nehéz feladat – még úgy sem, h. cipeltem a VALAMIT, amit találtam :)
A végén már csak lecsorogtunk a bánkúti sípálya mellett:


Végül 9:20-as idővel értünk be a célba, ami soknak tűnik ilyen rövid túrára, de a terep-, tájékozódási és időjárási viszonyokat tekintve szerintem remeknek mondható.
Nagyon szép és méltó évadzáró volt ez a túra. Nagyon örülök, h. meglátogathattam kedvenc hegységem legmagasabb csúcsait, mind nagyon szép volt, hiába, az én Bükköm…
Pár óra múlva elkezdődik insallah a Ramadán. Egy darabig nem lesz túra és nem lesz beszámoló. Minden olvasómnak áldott Ramadánt, elfogadott böjtöt, imákat és fohászokat kívánok, és szeptember elején insallah nézzetek vissza az újabb beszámolókért…
Halima