Szint: 22425 m
(Jaja, kicsit megbolondult a GPS. Bár ezek az adatok VALÓBAN rendkívül hízelgőek, én magam is belátom, h. nem hihetőek 100%-ban…)
Csütörtökre két testvérünk elhamdulillah bevállalta, h. főz vacsorát. Ennek örömére a fiúkkal közöltem, h. kivételesen főzzenek maguknak, én pedig elkezdtem gondolkodni azon, h. hova menjek: túra is legyen, de haza is érjek az előadásra, sőt, vagy egy órával előbb, h. még zuhanyozni is tudjak. Kézenfekvő volt a Budai-hegység, de már nagyon hiányzott kedvenc Börzsönyöm, így úgy döntöttem, megpróbálom. Kinéztem egy jó kis útvonalat, aminek az eleje megegyezett a tavalyi NAHÁT 20-as távjával, de még a végéhez hozzátettem, így kialakult egy hosszabb „A” és egy rövidebb „B” terv. Meg persze még ott volt az is, h. reggel meggondolom magam, és otthon maradok takarítani. Igaz ugyan, h. a szendvicseket elkészítettem már este, de hát azokat megehetem takarítás közben is, nem? Na persze…
Reggel a 7:07-es vonattal mentem Nagymarosig, és olyan 8 óra körül neki is vágtam a Szent Mihály hegynek. Ez egy jó kis húzós emelkedő, rögtön az elején. A GPS valamiért nem vett jelet, műhold-fogyatkozás van, állapítottam meg morcosan, és az első 3 km-t GPS nélkül mentem, míg ő próbált kommunikálni a műholdjaival, én benéztem a kék jelzést, ami egyébként itt nagyon jól követhető. Egyszer csak egy brutális emelkedőn találtam, magam, amire NEM emlékeztem a NAHÁT-ról, egy idő után rájöttem, h. nem jó helyen járok, a GPS is magához tért, meglettek a holdak, közösen megkerestük a kéket, nagy nehezen leereszkedtem a brutkó emelkedőn, és mentem tovább. A Börzsönyben már egyértelműen érződött az ősz: az ösvényt levéltakaró borította, a fák is kezdtek sárgulni. Erről sajna nincs fotóm, kérlek, reklamáljatok a Nikon szervizben, ahol 2 hétre vállalták a Bükk 900 óta nem működő gépem bevizsgálását…
Hamarosan elértem a Julianus kilátót, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a Dunára (telefonos képek, bocsi):
Felmentem a kilátóba, hideg van, állapítottam meg. Ettem egy fehérjeszeletet. Miért van az, h. ha az ember táskájában van n darab fehérjeszelet (ahol n E Z és n>=2), és véletlenszerűen kiválaszt egyet, akkor MINDIG a banános jön ki elsőre? Na mindegy.
Utána mentem tovább az őszi kikericsektől hemzsegő réten:
Nem voltam elégedett az időmmel, mikor beértem Zebegénybe: majdnem 2 és fél óra a központig, nem lesz ez így jó. Szerencsére beértem egy osztálykirándulásra igyekvő általános iskolás csapatot. Mintegy 300 m hosszan húzódott szét az osztály, és a sor elejéről bőszen kiabáltak a sor végére, s viszont. Nem azért jöttem, h. ezt hallgassam, teljesítménytúra-sebességre kapcsoltam és elhúztam tőlük. Az út ismerős volt, azon gondolkodtam, h. ezen a túrán volt-e a trükkös patakátkelés, vagy inkább az, amikor a jelzés csak úgy a semmibe bement balra egy mocsaras, szedres területre.
Mint kiderült, MINDKETTŐ ezen a túrán volt, bár most lényegesen egyszerűbb volt átkelni a patakon, mint élesben a NAHÁT-on:
Hamarosan esni kezdett az eső. A Bükk 900 után ugye az esőkabátom a kukában landolt, és azóta sem vettem másikat, annyira nem örültem tehát. Mire a törökmezői halastóhoz értem, már komolyan esett:
A rövidebb „B” terv mellett döntöttem, amit a térképről úgy 25 km-nek saccoltam – hogy a valóságban mennyi volt, azt nem tudom, lásd legfelül. A Fehér-forrásokat útba ejtve elindultam Kismaros felé:
A források után beértem egy középiskolás osztályt. A sor végén a tanárok baktattak, a sor eleje nem látszott. Honnan jövök, kérdezték. Nagyarosról. És hová tartok. Kismarosra. És önök, kérdeztem vissza. Mi a Fehér-forráshoz. No, az pont mögöttünk van, mondtam vidoran. Izé, akkor a Sóhegyre, mondta az idősebb férfi. Azt nem tudom, hol van, de jó utat, mondtam, és meglódultam a csapat eleje után.
Eddig a zöld sáv és négyzet jelzés együtt jöttek. A négyzet hamarosan lekanyarodott egy réten át. Rajtam nem fogott ki, nekem a sáv kellett Kismarosig. Kicsit belefutva megelőztem az osztály legelejét, és… hamarosan teljesen eltűnt a jel. Pedig a térkép (és a GPS, bár benne épp nem bíztam meg a reggeli szerencsétlenkedése után) szerint valahol a pirossal együtt meg kellene lennie. Ti milyen jelen mentek, kérdeztem a fiúkat. A zöld kocka, felelték. No, az már vagy egy kilométer óta lekanyarodott, mondtam. Akkor menjünk vissza, és keressük meg valahol a többieket, mondták ők. Azt semmiképp, mert akkor ti sem lesztek meg, meg ők sem, inkább várjátok be őket itt, javasoltam. Hű, a Péntek 13 is így kezdődik, mondta lelkesen az egyik fiatal.
Hamarosan beért minket az egész osztály, kísérőstől, most én merre fogok menni, kérdezték tőlem. Szép kis helyzet, ha valaki tőlem kér útbaigazítást, bár végül is ők nem ismertek… mondtam, h. én megkeresem a zöld sávot, mert nekem az kell. Jó, mondta a tanárnő, nekem ez az út is tetszik, sétálunk rajta még 10 percet, aztán visszafordulunk, és megyünk. Többé nem láttam őket, insallah hazaértek…
Hosszas keresgélés után rá kellett jönnöm, h. ez az alig-alig látható, TELJESEN jelzetlen ösvényszerűség a közös zöld és piros sáv:
Kb. 150 méter múlva jöttek elő a jelzések… no mindegy, elhamdulillah megtaláltam. Azt még el kell mondanom, h. a zöld sáv utolsó mintegy 1-másfél kilométere BORZALMAS, egy 10-es FV-skálán simán van 9,5. ki is van rakva egy tábla: Vigyázat, csúszós útszakasz! De ez nem érzékelteti a valóságot: egy sor villanyoszlop alatt, nyakig érő, sőt, néhol magasabb aljnövényzetben kell menni egy durván lejtő, köves, csúszós vályúban. Már azt hittem, sosem érek le. Az egyetlen pozitívum, h. szemben látszik a Naszály:
Mégis leértem elhamdulillah, negyed órával a vonat érkezte előtt az állomáson voltam, és délután 4-kor leszálltam a Nyugatiban. Nem tudom, mennyit mehettem, de jobban elfáradtam, mint a múlt szombati túrán. Alig bírtam ébren maradni az előadáson :)
Ja, és még annyit: a Börzyöny gyönyörű. Nem hiába a kedvenc hegységem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése