Meteor 50

Táv: 51,2 km
Szint: 1370 m

Nem túl hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, h. nem a Mátrába megyek szombaton, hanem maradok a budai 50-esnél. A mátrai 50-est soknak ítéltem, (M. Sz. utólag azt nyilatkozta róla: „keményebb volt, mint gondoltam”), a mátrai 30-as meg annyira nem hozott lázba. Nem kedvelem a Mátrát, mint tudjátok… Így hát a túracsapat ment a Mártába, én meg egyedül mentem a Budai-hegységbe, ami elég fura volt, mert ilyen még nem volt rövid túrázói pályafutásom alatt, h. ne egy helyre menjünk, ha már mind megyünk valahova.
A túrakiírás egyértelművé tette, h. a túrán nem lesz SEMMILYEN ellátás, még víz sem, csak egy üdítő a célban. Így 3 sajtos kiflit is készítettem magamnak még péntek este, majd az előttem álló 50 km-re gondolva még eltettem 3 fehérjeszeletet meg másfél körtét is. Két liter víz, ha nincs meleg elég lesz, ha meleg van, akkor meg hiába viszek bármennyit, úgyis kevés – majd insallah szerzek valahogy útközben.
Szombat reggel 5-kor keltem, és elszüttyögtem negyed 7-ig, mire végre sikerült elindulnom. Persze mindkét villamos az orrom előtt ment el, a rajtban pedig még vártam, h. elmúljon a műholdfogyatkozás. Már ekkor láttam egy piros szalagot kirakva, ahol a Gyermekvasút végállomásától le kell menni a sárga csíkra, meg is kérdeztem a nevezési lapokat osztogató rendezőt, h. a szalagok nekünk szólnak-e. nem, nem, nincs semmiféle szalag, ilyen turistajelzések vannak, meg van, ahol a piros M-eket kell követni, mondta kissé bizonytalanul a szervező. Ezt a megnyilatkozást ezennel felveszem a túraszótárba. Jelentése: „A szervezők nem járták végig az útvonalat a túra előtt, és ha egy bazi nagy meteorit becsapódásával megsemmisítette volna az útvonal felét, arról sem tudnának, legfeljebb azok, akik látták a képes beszámolót a Fókuszban”. Ezt persze csak magamban gondoltam, de ettől függetlenül így utólag elnézést kérek a szervezőktől, mert a pontőrök – akik többnyire kedves idős nénik és bácsik voltak – tökéletesen tájékozottak voltak az útvonalról, bármikor is járták végig utoljára, és nagyon jó eligazítást tudtak adni minden kérdezőnek. Minden elismerésem az övék, hányszor van az, h. egy túrán a pontőröknek fogalmuk sincs arról, h. hol vannak egyáltalán ők maguk – hát itt ilyen nem volt.
7:16-kor sikerült rajtolnom, kereken 100-as rajtszámmal, amitől nagyon fellelkesültem, de a rajtoltató néni is: „Na végre, megvan végre a százas!” Amúgy elég sok induló volt, főleg a két kisebb (21A / 21B) távon. A túra elején letudtuk a szint jelentős részét: fel a Nagy-Hárs-hegyre, majd a János-hegyre. Én azt a célt tűztem ki magam elé, h. 11 órán belül legyek, 10:30-nak örülnék, tettem még hozzá magamban. Így próbáltam sietni, még felfelé is. NHH után elkezdett esni az eső, de jó, h. nincs esőkabátom, gondoltam, de az eső elhamdulillah hamarosan elállt. Amikor a következő pontot, a Csacsi-rétet elértem, a nap már gondolkodott, h. süssön-e. jobb lenne, ha nem, tanácsoltam, mert ekkor még nagyon kellemes, 20 fok körüli túraidő volt. A ponton két idős bácsi pecsételt, én ittam, mentem tovább Sorrento felé. Nem a szokott úton közelítettük meg, hanem a piros pluszról le kellett menni a Csíkos-hegy és az Ugrálós hegy között hátra, ahol (elméletileg) megy a piros M jelzés, amit egyszer M. Sz-kel is felfedeztünk már. A térképen ez nincs rajta, és biztos voltam benne, h. a GPS sem tud róla. Azt azonban tudtam, h. merre van Sorrento. Ezért, mikor beértem egy tanácstalanul álldogáló csapatot – 5-6 túrázó meg 3 futó – magabiztosan eléjük vágtam, nem tudom, hol megy a jelzés, de Sorrento arra van biztosan, százszor jártam már erre, mondtam, és megindultam, a tömeg meg utánam. Ettől kissé lámpalázas lettem, gondolom, főleg a futók nem örültek volna, ha beviszem őket az erdőbe, de elhamdulillah hamarosan kiértünk a sárga csík jelre, a futók megköszönték és visszaelőztek, a többiekkel kissé lassabb tempóban értük el Sorrentót. Már nagyon vártam, h. mikor érünk be a túra nevét adó Meteor-szurdokba, ahol még sosem jártam, pedig nagyon közel van. Hamarosan be is értünk, és elmondhatom, h. NAGYON szép és különleges. Insallah egyszer veletek is lemegyünk ide, nagyon vadregényes, festői hely. Ráadásul a mikroklíma is kellemes, a pontőrnél nem tudom, milyen céllal lévő hőmérő 18 fokot mutatott. Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor a szurdokból kiérve ezerrel elkezdett sütni a nap. Nagyon meleg lett, ráadásul a zöld + itt jó darabon betonúton megy, a tűző napon gyalogolni nem volt akkora élmény. Azt sem tudom, h. a többiek honnan tudták, h. a zöld pluszon mennek. Én láttam a GPS-en, és volt, aki rákérdezett, mikor látta a kezemben a GPS-t. de jelzés az nemigen volt, az itinerben volt egy fénymásolt, fekete-fehér térképvázlat, illetve inkább világosszürke-sötétszürke, mert a fénymásolat fénymásolatának a fénymásolatának tűnt… egyszóval, teljesen használhatatlan volt. Nem szoktam túrán elővenni a papírtérképet, de most többször is belenéztem.
Hamarosan beértünk Budakeszire, egy fiatal párral mentünk tovább a zöld +-on néhányan elmentek más irányba – benézték, vagy tudtak egy rövidebb utat, nem tudom. Amúgy a túrán többször is előfordult, h. megelőztem valakit, aki egyszer csak kibukkant elém egy jelzetlen ösvényen… Hát, én is tudtam volna rövidebb utat pl. Sorrentóhoz, de akkor minek nevezzek egy teljesítménytúrára? Nem zavarja a csalókat, h. átveszik az 50-es teljesítésért járó jelvényt, de nem mentek, csak 45 km-t? Akkor miért nem megy saját szervezésű túrára, ott azt vág le, amit csak szeretne.
Elértük a 21A célját, a budakeszi mamutfenyőket:


kicsit irigykedve nézegettem a rövid távosoknak járó gyümölcslét – nekem ehhez még 30 km-t kell mennem. Ittam a saját vizemből, megettem a körtéimet, és egy kiflivel a kezemben mentem tovább. Eddig megvolt az 5-ös átlagom, nem akartam időt vesztegetni, inkább lassabban megyek, és eszem menet közben, döntöttem el.
Itt jött a túrának az a szakasza, amit kevésbé ismertem, a Zöld 45-ön jártam erre, de pont az ellenkező irányból, kicsit féltem, h. elmegyek valamerre, így beálltam úgy 20-30 méterre egy háromfős csapat mögé, h. ha nagyon nem tudom, merre menjek, legalább őket lássam. Kicsit gyorsabbak voltak nálam, jól ki kellett lépnem. Ez egy nagyon szép szakasz volt, kellemes tölgyerdővel:


A hosszúhajtási kőbányánál nagyon kedves idős hölgy pecsételt, most vagyunk a felénél, ugye, kérdeztem rá, ha az 50-es, akkor igen, mondta ő. Oké, nem voltam különösebben fáradt, nagyon élveztem a túrát, és innen is gyönyörű részek jöttek: Fekete-hegyek, Tarnai-pihenő, a Budai-hegység talán legszebb kilátásával. Itt vált a rövid (21B) és a maraton (42) táv az 50-estől – innen már elég kevesen indultunk fel a Nagy-Kopaszra, a Budai-hegység legmagasabb pontjára. Nagyon nehezen értem fel a kilátóhoz, úgy éreztem, már sok kilométert mentem, de még mindig nem voltam ott, még a térképet is elővettem, h. jó felé megyek-e, pedig itt nincs nagyon hol elkavarni. Végre felértem elhamdulillah, innen le Nagykovácsiba már kényelmes menet volt, végig lefelé, jól ismert úton. A Csergezán kilátónál megittam szinte az összes maradék vizemet, mert még mindig nagyon meleg volt, és odáig ugye felfelé kellett menni. Csak kb. 2 decit hagytam meg, ha nagyon nagy gáz lenne, legyen nálam valami. Reménykedtem benne, h. Nagykovácsiban nyitva lesz valami bolt. Amint messziről megláttam az Annamari ABC-t, rögtön meg is rohamoztam egy lájtkóla és egy ásványvíz erejéig. A kólát még a sarkon meg is ittam, az ásványvíz jól jött később a Remete-szurdokban.
A zsíros-hegyi ponton a pontőr az ellenkező irányból jött elő, a pontra nagyon odatűz a nap, mondta, és tényleg brutális meleg volt már. Nem is időztem sokáig, mentem tovább a kék csíkon, hamarosan megláttam egy táblát: Hűvösvölgy 9,3 km. Hú, ha leérnék 1:40-en belül, akkor 10 órán belül lenne az időm, gondoltam, és megszaporáztam a lépteimet. Ez nem ment egykönnyen, mert ekkor már fáradt voltam, több mint 40 km volt mögöttem, és a meleg sem esett olyan hú de jól. Ennek ellenére siettem. A Remete-szurdokban lévő ponton meg is kérdezte a pontőr hölgy: elfáradtál? Jaja, a hatos átlagtól szakadt rólam a víz, és általában kissé leharcolt benyomást keltettem. Be akarok érni 10 órán belül, és még egy órám maradt, mondtam levegőért kapkodva. Már csak 5 km van, felelte ő. Igen, de már jöttem 45-öt, mondtam, és rohantam tovább. Erről az utolsó szakaszról elég ködös emlékeim vannak :). Fáradt az nem voltam, legalábbis nem éreztem, csak valahonnan a távolból érzékeltem a combizmaim tiltakozását, akiknek nem tetszett a bánásmód. Nem tudok segíteni rajtatok most, oldjátok meg egyedül a problémát, mondtam. Az utolsó, máriaremetei pont előtt még volt egy brutálisan meredek, köves lefelé hegy, jártam itt már valamikor, csak akkor felfelé. A normális esetben biztonságosnak ítélt sebességnél lényegesen gyorsabban döngettem lefelé, de elhamdulillah nem volt gond. A remetei templomnál éppen esküvő zajlott. Gondolom, örültek, amikor egy halom izzadt, koszos túrázó átvágott a templomkerten. Ahol egyébként egy csomó fehér damasztabroszos asztal állt, rajtuk a hidegbüfé választékával. Nem utasítottam volna vissza, ha megkínálnak, de ez a veszély nem fenyegetett.
Én vagyok a százas, mondtam a pontőr néninek. Ez már többször sikert aratott a nap során, az egyik – kivételesen fiatal – pontőr srác mondta is, h. ez jó szám, de a 101 is, mert tegnap volt a nagymamája 101. születésnapja. Gratuláltam, és kifejtettem, h. nekem azért tetszik a 100-as, mert (1) még sosem voltam, (2) ha nagyon fáradtnak érzem magam, csak elgondolkodom rajta, h. milyen jó, h. a 100-as vagyok az 50-es távon, és nem az 50-es a 100-as távon. Ez az elmélet az ő tetszését is elnyerte. Itt az utolsó ponton azonban a néni nem lepődött meg, tudom, h. te vagy a 100-as, mondta, emlékszem reggel hogy örültem, h. megvan a 100-as végre. Ekkor esett le, h. ő a reggeli rajtoltató néni, csak átjött az utolsó pontra pontőrnek.
Innen már csak kb. 3 km volt vissza. Még egy utolsó nekirugaszkodás, és végül 9:50-es idővel értem be elhamdulillah, ami életem eddigi legjobb ideje. Na persze ez egy könnyű 50-es túra volt, nem túl sok szinttel, és az utat is jól ismertem egy-két résztől eltekintve, nem kellett keresgélni, h. merre menjek.
Amikor átvettem a kitűzőt és a kis dobozos almalevet, még nem éreztem magam fáradtnak. Agyilag mondjuk nem voltam teljesen rendben, mert elfelejtettem pecsétet kérni a Budapest kupás füzetbe, pedig kivételesen nem hagytam otthon, ott volt a zsákban. Sebaj, majd valahogy pótlom insallah. De mire a villamosig elmentem, már éreztem, h. le bírnék ülni :). Itthon pedig már eléggé kész voltam, pedig még függönyt kellett (volna) vasalni, mert vasárnap hozták a karnisokat. Á, hagyjuk, inkább felkelek reggel, gondoltam, és este 10-kor a rám ereszkedő álom ködén át még hallottam, h. cseng a telefonom… ha valamelyikőtök volt az, bocsi… hívjatok most :)