Buda Határán 50

Táv: 50 km
Szintemelkedés: 1590 m

Vasárnap reggel nagyon álmosan ébredtem, mintha nem is aludtam volna egyáltalán. Nagy csábítást jelentett, h. visszafeküdjek aludni, de olyan rég kinéztem már ezt a túrát, meg a Budapest Kupához is kellett, meg számomra hamarosan vége a túraszezonnak – 3 hétvége van még, mielőtt insallah elmegyünk Törökországba, utána pedig Ramadán, tehát legközelebb szeptember elején tudok menni – ezért viszonylag hamar összekészültem, és indultam, h. elérjem a 7-8 óra közöttre kiírt rajtot.
Erre a túrára egyedül mentem, mert szokásos csapatunk többi tagja nem szereti a Budapest környéki túrákat. Itt, különösen hosszabb távokon, elkerülhetetlen, h. településeken keresztül, műúton kelljen menni viszonylag sokat, ők pedig ezt nem szeretik. Én viszont szívesen túrázom a főváros környékén is, nem kell autó, h. a rajtba eljussak, és a célból is viszonylag könnyen haza lehet menni (bár persze kocsival SOKKAL kényelmesebb). A Campona melletti parkolóban lehetett nevezni, és az 50-es távon 68-as rajtszámmal, 7:40-es rajtidővel sikerült is nekivágnom a Szoborpark felé vezető utcáknak. Többen indultunk egyszerre, néhányan már az elején lemaradtak, hárman pedig nagyjából azonos tempóban haladtunk. Én beálltam egy normális utazósebességre, olyan 5-ös átlagra, amit úgy éreztem, h. hosszabb távon is tartani tudok. Az útleírás használhatónak tűnk, szalagok is voltak, a szokásos mumusom, az elkavarás nem fenyegetett annyira.
A túrán elég sok, 22 ellenőrzőpont volt, nagy részük emberes, vagyis volt ott valaki, aki pecsételt. 6 helyen pedig kódot kellett leírni, illetve „furfangos kérdés” típusú volt, pl. rögtön az első ponton, ahol azt kellett leírni, h. hány db „M” betű van a kápolna emléktáblájának szövegében. Bevallom, ez nekem komoly próbatétel volt, háromszor számoltam meg, és mind a 3 alkalommal más eredmény jött ki… ti biztosan ügyesebbek vagytok nálam:


Aztán haladtunk tovább a Tétényi-fennsík felé, ahol én még sosem jártam, és kellemes meglepetés volt. Szép hely ez, rögtön az elején egy hatalmas csillagszilva-bokor terpeszkedett, a népies elnevezés által hivatkozott kockázatot bevállalva téptem róla egy marékkal. Aztán megpillantottam azt a dolgot, ami a budaörsi hegyekről szoktunk látni:


Itt hamarosan volt egy ellenőrzőpont, amit többen is benéztünk, mert szalagok nem voltak (vagy nem voltak meg), a tucatnyi kis kanyargó ösvény jelzetlen volt, mikor a fennsík végére értünk mi hárman, rájöttünk, h. VALAHOL kellett lennie egy pontnak, így visszaindultunk, ezért a pontra az érkezési oldal helyett az indulásiról érkeztünk. Sebaj, pecsét megvan, mentünk tovább, vissza a civilizációba, a budaörsi reptér mellett mentünk végig a kerékpárúton, majd legnagyobb megdöbbenésemre aktuálisan rá kellett menni az autópályára. Egy darabig haladtunk rajta, az autósok nem voltak túl boldogok:


Itt a szalagozással volt egy kis gond, nemigen találtuk, h. merre menjünk le az útról, összeverődött 6-8 ember, akik zavart birkanyájként kóvályogtak az autópályán, remek volt, végül kizárásos alapon átvágtunk egy építési területen, és meglett a szalagozás, majd az „írd-le-a-kódot” típusú pont. Továbbhaladva találkoztunk több túratárssal is, akik ismét csak szemből közelítették meg a kihagyott pontot. Kezdtem aggódni a továbbiak miatt, felmerült benne, h. ha féltávig eljutok, kiszállok a 25-ös résztáv céljában.
Innentől azonban könnyebb volt megtalálni az utat, hamarosan ismerős tájakon jártunk: Kakukk-hegy, Frankhegy, Csillebérc, Budaörsi-hegy. Sokszor jártam már erre, de többnyire a jelzett utakon, most meg kiszalagozott kis erdei ösvényekre vittek el minket, ami nagyon tetszett. A szalagozás jó volt, a tempó is jó volt, élveztem a túrát. Kakukk-hegyen az volt a furfangos kérdés, h. a vasoszlop északi oldalán milyen szám van. Én sosem tudom, h. merre van észak, de jól szórakoztam azon, h. a többiek sem tudták. Van valakinél iránytű, kérdezte valaki. Nálam szinte mindig van – most nem volt. Végül kizárásos alapon eldöntöttük, a biztonság kedvéért én le is fotóztam az oszlopot:


Adyliget felé tartva ismerős helyeken mentünk, a Határjárás túráról amúgy az útvonal jelentős része ismerős volt, és most is találkoztam kedves határköveimmel:


Az egyik határkő jó magasan állt az út mellett,

megálltam fotózni, egy arra kiránduló társaság rámszólt: „Arra mentek a túrázók!” „Igen, köszönöm, csak le akarom fotózni a határkövet”, feleltem. „Az is része a teljesítménytúrának, hogy ezt meg kell örökíteni?” – kérdezték meglepetten. „Nem, csak szeretem a határköveket, gyűjtöm őket” – mondtam, és a fotó után mentem tovább.
Egyébként a túra előtt sokat fohászkodtam, h. ne legyen már nagyon meleg, mert az nagyon sokat kivesz belőlem. Nem vagyok egy hú de tapasztalt túrázó, de arra már rájöttem, h. inkább gyalogolok 50 km-t 22 fokban, mint 32 fokban… És elhamdulillah tényleg nem volt meleg, sőt, a reggel borúsan és csaknem hidegen indult, ezért a vasárnapi időpont ellenére alig lézengett egy-két kiránduló az erdőben. Senkit nem kellett kerülgetni, lehetett menni rendesen, nem volt tömeg.
Hamarosan beértem az adyligeti pontra, ahol a 25-ös táv célja volt, szinte percre pontosan 5 órás idővel, vagyis sikerült tartanom az 5-ös átlagot elhamdulillah. Eszembe sem jutott kiszállni már, van még 7 órán a második 25 km-re, nem lesz gond insallah. Ettem egy banánt meg a sajtos kiflimet, ittam a ponton kínált szörpből, és 10 perc pihenő után mentem is tovább.
Már az elején nézegettem, h. a második 25 km insallah könnyebb lesz, az elsőben volt 920 m szint, ebben meg csak 670. ezért a Remete-hegy elég komoly megdöbbenésként ért. Az itiner szerint „meredek emelkedőn mászunk fel a Remete-hegy platójára”, no, ez tényleg meredek volt. Emlékeim szerint én már jöttem erre valami túrán, csak akkor lefelé. No, most még továbbra is felfelé mentünk, viszont az ellenőrzőpontról nagyon szép kilátás kárpótolt:


Innen tényleg ereszkedni kezdtünk, és hamarosan kibukkantunk az ürömi téglagyárnál, ahol már jártunk, szintén a határjárás során. Most a patak túlsó partján kellett haladni, először eléggé járható úton. Itt hamarosan teljesen szokatlan terepakadály jelent meg az út közepén:


Vagy 4-5 ló legelt az úton, plusz még ez is:


Az egyik fiatal pej herélt felkapta a fejét, lesunyta a fülét, és kifejezetten fenyegetően nyerített rám. Elhamdulillah sikerült gond nélkül kikerülni, és haladni tovább a patakparton, a hamarosan teljesen eltűnő ösvény helyett a dús susnyásban, amelyben láthatóan egyenlő arányban kapott helyet a csalán, a sás és a kullancs:


Ezt még M. Sz. sem nevezte volna útnak… Valahogy sikerült kikeveredni az ürömi tanösvényre, amelyen a Határjárás is haladt – csak pont ellenkező irányba jöttünk – elértük a tájékoztató táblát, ahol szintén furfangos kérdésre kellett válaszolni. NAGYON reméltem, h. nem betűket kell számolni, mert itt már 40 km körül jártunk, és kezdtem fáradni, a szöveg pedig NAGYON hosszú volt:


Mindenféle tudományos alapot és egzakt mérési eredményeket nélkülöző megfigyeléseim szerint, ha több km-t megyek, mint ahány éves vagyok, akkor szinte mindig kezdek elfáradni. Bár ez a tény érdekesen vetíthető ki mondjuk 70 éves koromban esedékes túráimra, egyelőre úgy éreztem, h. ha bármilyen betűt meg kell számolnom ebben a szövegben, az jelenleg nem kecsegtet sok sikerrel. Ráadásul pont ekkor kisütött egy időre a nap, csak, h. érzékeljük, h. milyen lenne tűző napon gyalogolni, hát, nem volt túl jó… Szerencsére a szövegből csak egy évszámot kellett leírni, és mehettünk tovább az ürömi kőbánya felé.
Ez a felhagyott kőbánya nagyon szép volt. Fantasztikus sziklákat láttunk:


A pontot kissé nehezen találtuk meg, többen összeverődve kavarogtunk a bányaudvarokon, egymást kérdezgetve, h. hol a pont, de aztán végül meglett, és még egy nektarint is kaptunk. Felfelé kellett továbbmenni, a Róka-hegy tetejére. Ellenőrzőpont, felülről:


Amúgy itt közbevetném, h. az ellátás a túrán korrekt volt, szinte minden ponton kaptunk valamit: nápolyit, gyümölcsöt, féltávon és a célban voltak mindenféle kenyerek és többféle szörp. Útközben is adtak szódát meg vizet, sőt, az itiner jelezte, amikor mintegy 8-10 km-en nem volt vízvételi lehetőség. Elhamdulillah nem volt nagy meleg ezen a napon, de a dátumból eredően éppen lehetett volna, és olyankor elég nagy szenvedés, ha valakinek elfogy a vize.
Innen már csak kb. 7 km volt hátra, az is nagyrészt lefelé, két kivételtől eltekintve. Az egyik az Ezüst-hegy volt, ahol testületileg sokáig kerestük az ellenőrzőpontot, kétszer is megkerülve a környéket, és elég jelentős mennyiséget hozzátéve a távhoz – hogy pontosan mennyit, azt nem tudom, mert ekkorra a GPS lemerült. Mindegy, legalább biztos megvolt az 50 km. A másik felfelé a puszta-dombi kereszthez vezetett, pár tucat méter mindössze. A furfangos kérdés úgy hangzott, h. „a kereszt betongyámján lévő furatok száma”. Beért két túratárs, nem tudom, mi az a betongyám, és nem tudom, mi az a furat, az ilyet szerintem a férfiaknak kell tudni, mondtam fáradtan az egyiknek. Nem, nem, ezt mindenkinek tudni kell, mondta ő szigorúan, majd a kérdéses tereptárgyat közelebbről is megszemlélve hozzátette: hmmm, vajon átmenő furatra vagy zsákfuratra gondoltak? Ebből mintegy azonnal gondoltam, h. mérnökemberrel van dolgunk, többen is a kereszt köré gyűltek, elmerülten vizsgálgatva azt:

de szerencsére a betongyámon ugyanannyi átmenő furat volt, mint zsákfurat, így megnyugodva mehettünk tovább. Ekkorra kisebb tömeg verődött össze a dombtetőn, és elléptem a mezőnytől, h. a célban a torlódást megelőzzem, és lekocogtam a lejtőn a békásmegyeri lakótelep panelházai közé. Itt ismét voltak szalagok. Az egyiket egy padra kötve fújta a szél, illetve fújta volna, ugyanis egy 50 körüli hölgy éppen komoly erőfeszítéseket tett, h. a szerencsétlen útjelzőt lebogozza onnan. Elnézést, nem maradhatna az ott inkább, kérdeztem, ő meg értetlenül nézett rám. Ez jelzés a túrázóknak, h. erre kell jönni, mondtam az itinert meglóbálva, és este 8 után mindet le fogják majd szedni. Elnézést, nem tudtam, azt hittem, csak játszásiból tették oda, szabadkozott a hölgy, és megígérte, h. többet nem fog leszedni. Elköszöntem, és besétáltam a tér túloldalán lévő célba, a Veres Péter Gimnáziumba, 10:20-as idővel, fáradtan, de elégedetten. Oklevél, kitűző, Budapest kupás pecsét – ez utóbbiról már itthon vettem észre, h. rossz helyre pecsételték, egy április 9-i túrához, ahol nem is voltam ott. Mindegy, insallah az igazolólapomat elfogadják bizonyítéknak.
A HÉV-megálló mintegy 5 perc sétára volt, hamarosan jött is a HÉV, és fél óra múlva itthon voltam. A túra jobb volt, mint vártam, több volt benne az erdős rész, és nagyon szép helyeken jártunk, ahova insallah veletek is elmehetünk majd. Nem utolsó sorban, ismét találkozhattam szeretett határköveimmel is. Mikor mutathatom meg őket nektek?