Magyar királyok nyomában (Mecsek) 50

Táv: 57 km
Szintkülönbség: 1900 m

Talán nektek is feltűnt, h. elég régen voltunk teljesítménytúrán. Május 22-én voltam a Határjáráson, de az is csak egy 27 km-es túra volt, előtte pedig május 15-én voltunk a Szarvaskő 50-en. Azóta csak magánszervezésű túrákon jártunk. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a magántúrákat is – igazából nem tudnék dönteni, h. ezeket v. a teljesítménytúrákat szeretem jobban – de már nagyon hiányzott a teljesítménytúrák sajátos hangulata, izgalma, erőfeszítése.
Sosem jártam még a Mecsekben. Ezen a szombaton 3 olyan 50-es túra is volt, ami szóba jöhetett: a Mecsekben, a Bükkben, és a Pilis – Visegrádi-hg. – Budai-hg. vonalon. Megbízott Szakértőnkkel pénteken beszéltünk, menjünk a Mecsekbe, mondtam, és ő is ezt hangoztatta. Hát legyen a Mecsek. ¾ 6-kor vártak Budaörsön. Gyuri ez alkalommal nem jött, ezért fél 5-kor elindultam a villamos felé.
Egy Váralja nevű faluból rajtoltunk, ez kb. 200 km Pesttől. 8 előtt 5 perccel sikerült rajtolni, és hárman együtt vágtunk neki a teljesen ismeretlen tájnak. Nem volt sok induló, mi a 17-18-19-es rajtszámmal indultunk, de a végére is csak 34 nevező jött össze. A kis távokon (10, 18) persze többen voltak.
Azon gondolkodtam, h. miért „Magyar királyok nyomában” a túra neve – annyi sok királyokkal kapcsolatos helyszín/esemény azért nem kötődik a Mecsekhez… Aztán rájöttem: az útvonalon egyes fákra magyar királyok képét helyezték ki, időrendi sorrendben. Így aki végigment a távon, megszemlélhette az összes magyar királyt:


Az első ellenőrzőpontot elég hamar elértük, a kilátás remek volt, nagyon megtetszett a mecseki táj:


A hegyről leereszkedve beértünk egy lányt, akinek a későbbiekben még fontos szerepe lesz. A lány éppen a réten álló cseresznyefára mászott fel, némi gyümölcsöt szedni. Mi ezt kihagytuk, mentünk tovább. Ekkorra már brutális meleg lett. A hőmérséklet meghaladta a 30 fokot, a nap tűzött, és mi éppen réteken és hosszú, poros, határozottan emelkedő földutakon mentünk sok kilométeren keresztül. A rétek gyönyörűek és színesek voltak:


Mentünk, egy idő után eléggé felfelé, nekem nagyon melegem volt, nehezen bírtam a kiképzést, és folyamatosan azon gondolkodtam, h. hogy fogok én 50 km-t menni… Nem fogom bírni, ki kell szállnom valahol, na de hol, minél előbb, amíg még visszatalálok a kocsihoz… Mivel a fiúk ott voltak, én nem nagyon néztem az itinert, meg a saját GPS-emet sem, és úgy találtam, h. jelzés az nemigen van, a szalagozás meg esetleges és követhetetlen, csak mentem a fiúk után, és arra gondoltam, h. egyedül SOHA nem találnám meg az utat.
Némi kaptató után – ahol én eléggé lemaradtam – felértünk a második ponthoz, egy kilátóhoz, ahova a fiúk felmentek, de én eléggé kész voltam, basszus, 10 km körül járunk, mi lesz így velem, gondoltam, lenn maradtam a kilátó aljában, ittam, aztán odasétáltunk a pontőrökhöz, pecsételés, és kaptunk brutálisan finom házi túrós pogit meg sós-köményes kiflicskéket, és bodzaszörpöt. Némiképpen megvidámodva mentem tovább.
El kell mondanom, h. a rendezők ellátás tekintetében nagyon-nagyon kitettek magukért. Nyilvánvaló, h. az ember nem emiatt megy el egy túrára, de amikor 50 km-n adnak egy gerezd narancsot x forint nevezési díjért, az elég hervasztó tud lenni. Itt aztán volt minden: ásványvíz, házi sütik, kuglófok, mogyoró, csoki, pezsgőtabletta, gulyás és további kuglóf a célban, stb. Rendkívül lelkes és kedves rendezőgárda volt.
A következő falu hosszú volt, végig kellett menni a fő utcán, valamit elnéztünk, visszafelé is végig kellett menni a kisebb utcákon, kezdett elegünk lenni a műúton, tűző napon menésből, a túra rohamosan kezdett veszíteni vonzerejéből. Eddig erdőt alig is láttunk, poros dűlőút és forró aszfalt váltogatta egymást. Megfordult a fejemben, h. minek emlegettem én a menjünk a Mecsekbe projektet… Hamarosan bekövetkezett az, amit soha-soha nem gondoltam volna. Hiába voltunk ott hárman három GPS-szel, sőt, hiába volt ott M. Sz., benéztük a szalagozást, és a falu végi temetőnél rossz felé fordultunk – és egyszer csak a 6-os főúton találtuk magunkat… amit persze NEM arra terveztek, h. a túrázók azon gyalogoljanak. Az útról le sem lehetett térni, a szélén, vagy ahol volt, a szalagkorláthoz tapadva igyekeztem nem gondolni arra, h. mi történik, ha a kanyargós úton közeledő autók nem vesznek észre időben… Nem tudom, pontosan mennyit mehettünk a főúton, olyan 2 km-re saccolnám, a nap forrón sütött, még az aszfaltból is sugárzott vissza a meleg, az autók száguldottak, nekem kezdett elegem lenni, ez a túra nem fog a kedvenceim közé tartozni… aztán végre sikerül lemenni a főútról, néhány túrázó jött szembe, hát ti meg honnan jöttök, kérdezte az egyik. Kiderült, h. a temetőnél rossz irányba fordultunk, ők egy „nagyon szép kis úton” jöttek, és az is kiderült, h. az úton volt egy kódos ellenőrzőpont, vagyis olyan, ahol nincs ember, hanem a kihelyezett papírról egy kódot kellett volna leírni – e nélkül nincs meg a teljesítés, még akkor sem, ha végigjárod az útvonalat. A másik túrázó ugyan készségesen megmutatta a kódot, ám azt a kihelyezett zsírkrétával kellett leírni, nem csak úgy saját tollal… „Arra szemben, olyan 500 méter” mutatott a sporttárs az erdő felé. Elindultunk… és hárman együtt sem találtuk meg az ösvényt, ami a teljesen járhatatlan, susnyás, áthatolhatatlan erdőbe vezetett. Tamásnál elszakadt a cérna, szidta a túrát, a szervezőket, a Mecsket általában, ki akart szállni a túrából, nézzünk ki valami normális útvonalat a térképről, és menjünk vissza a kocsihoz, mondta. Én pocsékul éreztem magam, mert (1) a Mecsekbe akartam jönni, és most tessék, miért nem fogtam be a számat inkább, (2) alig jártunk túl a 10 km-n, de úgy éreztem, nagyon végén járok az erőmnek, és itt kavargunk az erdőben, azt se tudva, merre kéne menni, (3) éreztem, h. nem fogok tudni lépést tartani a fiúkkal, és úgy véltem, h. nélkülük véglegesen és korrigálhatatlanul eltévedek, és vagy berendezkedek az erdei életre, vagy a dögevők rágódnak majd oszlásnak indult hullámon. Én is pont arra gondoltam, h. menjünk vissza, csúszott ki a számon (pedig tudom, sőt, saját szabályaimnak is egyike, h. NEM mondunk ilyeneket), de mintegy azonnal észleltem, h. ez nem javít az általános hangulaton. Elhamdulillah legalább a kódot megtaláltuk, leírtuk a ciklámenszínű zsírkrétával, és indultunk tovább, kissé nyomott hangulatban.
Elhamdulillah hamarosan beértünk az erdőbe, hűvösebb lett, a kedélyek is megnyugodtak – kivéve az enyém, mert a harmadik ponthoz nehéz és durva emelkedő vezetett fel. Azon gondolkodtam, h. ha felérünk a pontra, én visszafordulok, mert innen MÉG visszatalálok az autóhoz insallah. A fiúk a ponton bevártak. Vegyetek még sütit, mondta a pontőr, mert innen a Zengő, az nagyon igénybevevő. Na, köszi szépen. Ettünk, ittunk, mentünk tovább a Mecsek legmagasabb csúcsa, a Zengő (682 m) irányába.
Itt kezdtem igazán élvezni a túrát. Már nem azon gondolkodtam, h. hol és hogyan szállhatnék ki a túrából. Egy technikás rész után egy forráshoz érkeztünk, ittam, és megtöltöttem az üvegeimet – majdnem 7 km van a réka-vári ellenőrzőpont és a Zengő között, kelleni fog a víz. Mentünk tovább, a fiúk időnként bevártak, de jóval előttem mentek, így én is elkezdtem nézegetni az itinert meg a jelzéseket, és megállapítottam, h. itt jól követhetők. Kezdtem reménykedni, h. a Zengőig legalábbis eltalálok, legfeljebb majd ott kiszállok. Amúgy is rosszul éreztem magam amiatt, h. a fiúknak be kell várniuk. Magántúrán természetes, h. együtt megyünk, de teljesítménytúrára az ember a kihívás, a küzdelem miatt is megy. Ezért kell mindenkinek a saját tempójában mennie – mert nekik nem az én küzdelmemet kell megküzdeniük, hanem a sajátjukat. Nem kell bevárnotok, mondtam, mikor legközelebb bevártak. Persze, mondta M. Sz., aztán majd ha felfalnak a farkasok, hogyan számolok el a lányoknak. Nem fognak számon kérni, mondtam, mentünk tovább. Az erdőből egy nyiladékra kibukkanva előttem magasodott a két hegycsúcs. Fú de magasak vagytok, vajon melyiktek a Zengő, gondoltam, és remélem, h. bármelyik is az, a másikra NEM kell felmenni…


Hát, elég durva volt feljutni a Zengőre. Ebben részben én voltam a hibás, mert nem tudok egy kétjegyű számot kivonni a másikból. A két pont között nem majdnem 7, hanem majdnem 10 km volt a távolság, és egy idő után kezdtem ideges lenni, h. már BIZTOS jöttem 7 km-t, hol van már a pont. Aztán jobban megnéztem az itinert, és megállapítottam, h. nem ártana az általános iskola 2-3. osztályának matematika törzsanyagát kissé átismételnem. Viszont eddigre már élveztem a túrát. Nem akartam kiszállni. Kezdett derengeni bennem, h. akár meg is csinálhatom. Elkapott az a lelkesedés, ami teljesítménytúrákon el szokott kapni. A ponton a fiúk még bevártak, ittam egy magnéziumos pezsgőtablettát, ettem egy tejkaramellát, és még a fiúkkal indultunk tovább lefelé. Hamarosan lehagytak persze, de nem bántam, ekkor már bíztam az itinerben és a GPS-ben.
A hegyről leérve egy gyönyörű, magas füvű réten haladtunk tovább, elméletileg a sárga csík jelzésen, ami persze nem volt felfestve a réten sehol, de a GPS tudott róla. A távolban láttam a rét szélén haladó fiúkat:


Egy idő múlva beért a cseresznyeszedő lány, és együtt mentünk a következő pontig, ami nem volt messze, csak kb. 3 km. Beszélgetve, jó tempóban mentünk a nagyrészt lefelé menő úton, és a ponton beértük a fiúkat. Ekkor láttam utoljára őket, utána már csak a célban találkoztunk.
Továbbindultunk, és a következő pontig a majdnem 7 km-t csaknem végig egyedül mentem, nem is láttam embert, csak aranyos állatkákat, egyet küldenék sok szeretettel Adriennek, és mindenkinek, aki szereti:


Ez volt számomra talán a legszebb rész a túrán. Az erdő nagyon szép volt, a terepviszonyok változatosak. Az itiner és a GPS segítségével jól tudtam követni az útvonalat. Egyszer benéztem egy elágazást, de még 50 m-t sem tettem meg, mikor láttam a GPS-en, h. ez így nem lesz jó, és gyorsan korrigáltam. Le kellett menni a Szederinda-kút nevű forráshoz. Ezen a túrán rengeteg forrást érintettünk, M. Sz. mondta is utólag, h. ez lehetett volna akár forrástúra is. Ez nekem nagyon jól jött, mert vittem magammal másfél liter vizet összesen, ami nevetségesen kevés lett volna ebben a melegben. Szerintem ittam vagy 5 litert összesen, és még így is folyamatosan szomjas voltam. Nagyon örültem a hideg és finom vizű forrásoknak. Talán ez tetszett a legjobban:


Utána egy patakvölgyben kellett menni, pontosabban botorkálni, a jelzések elég gyatrák voltak, a szalagozás sem 100%, de végül is sok más lehetőség nem volt, mint menni a patak mellett, illetve időnként benne :). Az itiner szerint a piros forrásjelről a sárga+-ra kellett átmenni, a GPS pedig rendületlenül mutatta, h. merrefelé van a sárga+, ha más nem, átvágok arra, gondoltam, de végül is erre nem volt szükség, felértem rendesen a sárga+-ra.
Itt 35 km körül járhattunk, bár az itiner távadatai elég pontatlanok voltak. Engem mindenesetre elkapott a szokásos 35 km-es fáradtság, legszívesebben leültem volna az út szélére. Na, még egy kicsit, győzködtem magam, és belassulva ugyan, de mentem tovább. Már nincs sok a következő ellenőrzőpontig, biztattam magamat. Hamarosan beért a cseresznyés lány, és így én is felélénkülve csatlakoztam hozzá. A Máré-vár nevű ponton nagyon bőséges ellátás várt minket: házi kuglóf, ásványvíz, keksz, mogyoró, pezsgőtabletta. Most már kegyed is álljon meg egy kicsit, mondta egy túratárs, akivel már többször elkerültük egymást a pontokon. Jó, feleltem, eszem egy szelet kuglófot. Beszélgetni kezdtünk, persze felvetődött, h. én miért kendőben túrázom. Ez csak egy praktikus túraviselet, vagy más oka is van, kérdezte az amúgy nagyon udvarias és kedves, idősebb férfi. Az Iszlámról kezdtünk beszélgetni, ő kifejezte meglepetését, h. a muszlim nők is eljönnek ilyen nehéz túrára. Ez szép, ez tetszik, mondta. A beszélgetés után én hamarosan indultam tovább, mert bár már úgy éreztem, h. végig tudom csinálni a túrát, a sebességem miatt kissé aggódtam, meg amiatt is, h. a ponton kuglófot majszolók rémtörténeteket meséltek az utolsó hegyre, a Somlyóra felvezető járhatatlan emelkedőről. Kipihentnek nem éreztem magam, ezért lassan indultam el, és hamarosan utol is ért a cseresznyés lány. Innen már többé-kevésbé együtt mentünk végig a túrán. A Somlyóra való felkapaszkodás előtt még érintettünk egy forrást, ittunk és mosakodtunk, a forrás vize nagyon jó ízű és hideg volt elhamdulillah, nagyon jól esett. Kissé szorongtam az előttünk álló emelkedő előtt, és cseresznyés útitársam is kifejtette, h. ő már nemigen szeretne felfelé menni. Örültem, h. rokon lélekre akadtam. Megnyugtattam magam, h. legfeljebb majd megállok közben szusszanni egy kicsit, majd csak feljutok valahogy. Megkérdeztem az előző ponton megismert, érdeklődő túratársat – aki nagy helyismerettel rendelkezett – h. durvább-e, mint felmenni Istállóskőre, de ő nevetve ütötte el, h. ugyan már, hát oda azért nehéz felmenni. Hát akkor jól van, menjünk.
Nem fogom kelteni itt a feszültséget, a Somlyóra sokkal könnyebb volt feljutni, mint vártam. A forrásnál összejött 7 vagy 8 túrázó, együtt vágtunk neki az emelkedőnek, én tartottam a helyem a középmezőnyben, és fel tudtam menni megállás nélkül. Fenn kaptunk csokit, töltelékes volt, és kétféle: epres és kapucsínós. Vegyetek nyugodtam mindkettőből, mondta a pontőr, én meg úgy is tettem. Nagyon finomak voltak.
Ekkor már csak kb. másfél óra volt hátra a szintidőből, ezért indultunk is tovább, ismét a cseresznyés lánnyal. Beszélgettünk, aminek meg is lett az eredménye, a kék+ jelzést elérve rossz irányba mentünk rajta, úgy kiabáltak utánunk a többiek, elhamdulillah csak mintegy 100 méterre voltunk az elágazástól. A többiekhez csatlakozva tartottunk a cél felé, most már nagyrészt egyenes vagy lejtős úton, három emelkedő akadt már csak, és azok sem vészesek. Jól begyorsítottunk, magunk mögött hagytuk a többieket. Hamarosan a civilizáció jelei mutatkoztak, egy-egy erdei ház, és teljesen sík, kissé murvás út formájában. Itt történt a túra utolsó kalandja, hatalmas zúgással valami az arcomon landolt, én első ijedtségemben reflexből lecsaptam… egy 8-10 centis hím szarvasbogár volt, elhamdulillah nem lett semmi baja, a füvön landolt az út közepén, ahonnan gondosan áthelyeztem az út menti bozótosba.
Beértünk a rajt és cél helyszínéül szolgáló ifjúsági parkba, ahol nagy falunapi rendezvények folytak, kirakodóvásárral, körhintával, kuglófsütő versennyel… megláttuk a szervezők sátrát, még jobban belehúztunk, és a szervezők és a már beérkezett túratársak éljenzése és tapsa közepette érkeztünk be, ettől annyira fellelkesedtünk, h. az utolsó mintegy 5 métert futólépésben tettük meg. Átvettük a nagyon szép oklevelet és kitűzőt, és az első teljesítésért járó szintén nagyon szép kulcstartót, majd bemutatkoztunk egymásnak cseresznyés útitársammal, Valival :). Insallah máskor is túrázunk még együtt.
Az érdeklődő túratárs odajött és gratulált. Ez egy Allahnak tetsző út volt, nem, kérdezte. Kellemes meglepetésként ért, h. ezt mondja. Nekem ez a túra nagy erőfeszítés és küzdelem volt, de nagyon szép is egyben.
A fiúk ettek gulyást, én meg ettem kuglófot és ittam kólát. Aztán indultunk hazafelé, végül is éjfél után egy kicsivel értem haza a lakásba. Elgondolkodtam, h. mi lenne, ha csak reggel zuhanyoznék, de egy mélyebb lélegzetvétel meggyőzött a zuhany AZONNALI szükségességéről...
Nagyon jó túra volt ez, amilyen nehezen indult, olyan jó lett a végére. Végül 57 km-t mértünk, 1900 m szintkülönbséggel. Életem leghosszabb túrája volt ez eddig, és megküzdöttem érte, de nagyon örülök, h. ott lehettem. Már várom a következőt :)