Wass Albert emléktúra

Táv: 44 km (43,3-at mértünk GPS-szel)
Szint: 1265m (1290-et mértünk)

Nagyon régen vágytam már erre. Már a tanúhegyeken és a bakonyi mikuláson is ezt akartam, de akkor – nagyon bölcsen – úgy döntöttem, h. várjunk még. Megbízott Szakértőnk is erre intett: nem kell elkapkodni, várjuk ki, míg eljön az ideje. De én azért csak vágytam rá, és gondoltam rá, és akárhányszor mentem túrázni, az agyamban mindig ott zakatolt a kérdés: mi lenne, ha… Mert tényleg vágyom rá.
Túllépni a negyvenet…
És az idő ma jött el. Egyrészt egy olyan negyvenes, ahol nem iszonyat sok, 2000 méter körüli szint van, „csak” 1265. másrészt, Megbízott Szakértőnk – aki alighanem (1) unta már hallgatni a nyígásomat, h. de én meg akarom próbálni, (2) tudta, h. úgysem nyugszom, amíg ki nem próbálom – felajánlotta, h. ha a 44-es távra nevezek, akkor jön velem végig. Ami azt jelenti, h. bár lényegesen gyorsabban tud menni nálam, nem fog így tenni, hanem tartja bennem a lelket, és ha kidőlnék, hív valami hegyimentőt, ha pedig azt már szükségtelennek ítéli, legalább értesíti a családomat.
Ezzel együtt már tegnap iszonyat lámpalázas voltam, sőt, már csütörtökön végig azzal fárasztottam az előadás után a vacsorára itt maradó szerencsétlen lányokat, h. én mennyire izgatott vagyok. Reggel ennek megfelelő lelkiállapotban szálltam be az autóba, majd igyekeztem némán lámpalázalni, h. a korai időpontban még nem egészen Halima-toleráns túratársakat ne kergessem már a nulladik kilométer előtt idegrohamba.
A túra Verőcéről indult, a református templom parókiájától. Ezért mi ügyesen felmentünk ide:


Mint bizonnyal többen észrevettétek, ez biza a katolikus templom… mi is rájöttünk, h. nincs minden rendben, miután mindent zárva találtunk, és semmi mozgást nem láttunk. Így hát az autót ott hagyva mintegy 6*10 a 23-ikon lépcsőn visszagyalogoltunk a református templomig, ezzel teljesítve (1) a bemelegítést, (2) az „Ismerd meg Verőcét!” mozgalomban való részvételünket.
Ennek ellenére 7:30-kor rajtolni tudtunk, és jó tempóban haladtunk – egészen a falu széléig. Mihelyt az aszfaltutat elhagytuk, megkezdődött az, amit sajnos kizárólag a „konstans és hatványozott szívás” kifejezéssel tudok jellemezni. Volt olyan hely, ahol FELÜLRŐL jött be a bakancsomba a sár. Az út végig nagyjából így nézett ki:


Ezzel a túra kiütötte az ÖSSZES túrát, beleértve az Eger Csillagát, aminél sárosabbat eddig nemigen tudtam volna elképzelni, a „Minden Idők Legsárosabb Túrája” verseny első helyéről.
Ezen nem sokáig tudtam mérgelődni, mert az út hamarosan DURVÁN emelkedni kezdett, és teljes háttérkapacitásomat lekötötte az a probléma, h. melyik testnyílásomon keresztül fogok legalább a túléléshez szükséges mennyiségű oxigénhez jutni. M. Sz. meg is jegyezte, h. egy ideje nem hall tőlem kis vicces sztorikat. Jaja, mondtam, próbálok lélegezni. M. Sz. vidoran fordult hátra, és közölte: „Most több mint ötös átlaggal megyünk!” Örülök neki, gondoltam magamban, és még kb. 100 méteren keresztül örülni is fogok, akkor pedig majd összeesek és meghalok, gondoltam magamban, de bölcsen hallgattam, én lévén az első, aki megfogadja saját tanácsomat: szenvedj némán! És csak annyit nyögtem ki: király! Ettől is kb. 2 percig nem kaptam normálisan levegőt, örültem hát, h. csendben maradtam…
Nem elsősorban az emelkedő volt durva – no persze az is – hanem az, h. a mély sár és víz miatt állandóan korrigálni, izmokat feszíteni kellet, h. ne essünk kétméterenként bele a sárba.
Hamarosan eljutottunk oda, kb. 13 kilométernél, ahol elvált egymástól a 28-as és a 44-es táv. Itt volt az UTOLSÓ lehetőség, h. elmenjek a rövidebb útvonalon. Éreztem, h. a sár elég sokat kivesz belőlem, de rövid számolás után úgy döntöttem, h. hiszen már csak 21 km van hátra, és még ha a 28-asra megyek, azon is van 15, az a 6 km nem OLYAN nagy különbség… nehogy már 6 km miatt ne teljesüljön. Igen, tudom, ez egy ált. isk. első osztályos számolási feladat, de hát nem is Halima lennék, ha kihagytam volna valami ilyesmit. De legalább lelkesen és vidáman vágtam neki a hátralévő résznek.
Hamarosan felértük az egyik hegytetőre, ahol szemléletesen is megtekinthettük, h. hogy járnak azok, akik lemaradnak:


A kilátás innen gyönyörű volt:

Levonva a tanulságot, kissé megszaporáztam a lépteimet. Nemsokára el is értük a királyréti ellenőrzőpontot, ahol M. Sz. közölte, h. most vagyunk már majdnem a felénél. Nem húsznál van Királyrét, kérdeztem vissza. De igen, mondta ő, és kissé értetlenül nézett rám, h. mit nem értek. Ekkor jöttem rá fentebb említett számításaim súlyos hibájára. Mit mondjak, egy világ dőlt bennem össze. Aztán összeszedtem magam, röhögtem egy jót magamban/on, és friss lelkesedéssel indultam tovább.
Ekkorra már kellemesen elfáradtam, ennek ellenére nagyon fel voltam dobva, és annyira élveztem a túrát, mint talán még egyet sem eddig. Egyrészt fűtött a „negyvenesen megyek” lelkesedése, másrészt van erre egy elméletem. A szervezetem elkezdett durva mennyiségű endorfint termelni. Valami furcsa, atavisztikus képekben, a faji emlékezet alapján a szervezetem valahol tudat alatt emlékezhetett arra, h. EZ AZ a szituáció, amikor azok, akikben nincs elegendő endorfin, elvesztik a humorérzéküket. Ők azok, akiket felfalnak a farkasok, és max. a csontjaikat találják meg tavasszal. Ezt persze szegény szervezetem nem szerette volna, ezért ezerrel termelte az endorfint.
Rám is fért, ugyanis eddigre már így néztem ki:


Hamarosan sor került kedvenc időtöltéseimre is. Ezek egyike a patakátkelés:


A másik pedig a lovas múltamat jól hasznosító fatörzs-átmászás:


Délutánra kisütött a nap, és a hegyoldal gyönyörű volt. Ekkor gondoltam arra, h. de jó lenne, ha itt lennétek. Előtte többször is feltört belőlem: „Elhamdulillah, h. a lányok nincsenek itt!” De az jó lett volna, ha ezt a gyönyörű hegyoldalt látjátok. De hogy IDÁIG hogyan jöttetek volna, hát, azt valahogy még ki kell találnom:


A kóspallagi ellenőrzőpont egy presszóban volt, ahol a pecsételés után én rögtön kértem egy kólát :) M. Sz. a legteljesebb döbbenettel nézett rám: te cukros kólát iszol? Igen, keltem ki kissé magamból, basszus, cukros kólát iszom, jöttem eddig több mint 30 km-t, igenis cukros kólát fogok inni! NAGYON jól esett :)

További emelkedők következtek, és így 30 km után már egyre nehezebben küzdöttem le őket. Meg is kellett állnom a legdurvábbon. Nem is egyszer. M. Sz. türelmesen várt a tetején, ami rám igencsak ösztönző hatással bírt: milyen ciki már, h. ő ott áll, a botjaira támaszkodva, én meg itt bénázom…


Igyekeztem hát begyorsítani, és lelkesen kiabáltam felé: jövök, mint állat! Az emelkedő tetején, mihelyt levegőhöz jutottam, tisztáztam vele, h. a csiga is állat, és a lajhár is. Mentünk tovább, és szervezetem erőforrásait a következőképpen osztottam be:
- 60% elment arra, h. képes legyek viszonylag folyamatosan és több-kevesebb hatékonysággal lélegezni,
- 30% kellett ahhoz, h. ne essek hasra minden egyes lépésnél a bokáig érő sárban,
- 10% a háttérben etimológiai programot futtatott: vajon honnan származik a „Börzsöny” szó? Végül úgy döntöttem, h. ősi, szláv eredetű jövevényszavunk, ami azt jelenti: „Basszus, mennyi sár van itt!”

Lassan sötétedni kezdett, és még 8 km volt vissza. Hamarosan teljes sötétben mentünk egy szántás bokáig érő sarában, és kerestük az utolsó ellenőrzőpontot. Nagyon nehezen értünk el odáig. Sokáig nem vettem elő a fejlámpámat (ne kérdezzétek, miért, gondoltam, majd a ponton előveszem, de hát BÁRHOL elő lehet venni, és MINDENHOL ugyanannyi ideig tart… mindegy). Amikor a pontot elértük, már csak 3 km volt hátra, én eléggé elkészültem az erőmmel, úgy éreztem, feladom. De aztán megbeszéltem magammal, h. itt már hova adjam fel? 3 kilométerért nem fognak idehozni nekem egy mentőhelikoptert, azt meg nem várhatom el, h. M. Sz. levigyen a hátán, és már különben is csak 3 km van. Újult erővel indultam tovább, és ezt az utolsó 3 km-t élveztem talán a legjobban. Igaz, h. töksötét volt, és hatalmas, csúszós sár, de végre lefelé mentünk, jó tempóban, és nagyon vicces volt ez a fejlámpás menet. Többen is csatlakoztak hozzánk, akik (a) nem tudták az utat, (b) nem volt lámpájuk. Itt emelném ki, h. M. Sz. nélkül, aki már vagy harmadszor csinálta ezt a túrát, kb. azonnal eltévedtem volna ezen az utolsó, sötét szakaszon.
Már éreztem a cél szagát, és visszatért az erőm, az utolsó 3 km-t tényleg nagyon jó sebességgel mentük végig, és valamivel 18 óra előtt értünk célba. A célban, fáradtan, de NAGYON boldogan:


Azt hiszem, ez volt életem legjobb túrája. Elképzelhetetlennek tartottam, h. képes legyek rá, de minden percét élveztem, és még a legsötétebb pillanatokban sem vesztettem el a humorérzékemet, elhamdulillah.
Ez úton is szeretném megköszönni Megbízott Szakértőnknek, h. végig jött velem, és lelkileg támogatott. Insallah sokat túrázunk együtt a jövőben, és insallah egyszer ti is legyőzitek az idegenkedést a téli túrától, és jöttök velem :). Ha nem, akkor is, tavaszra egy csomó új útvonalat találtam ki nektek. Nem nagyon durvák :)