„Én észrevettem, hogy a horgászat és a túrázás két olyan sport, ami különbözik egymástól…”
Táv: 24 km
Szintkülönbség: 1170 m
Péntek este csörgött a telefonom. Megbízott Szakértőnk volt az, egyenesen Hollandiából, azt kérdezve, h. mit is csinálok másnap. Mondtam, h. ha nekik van valami tervük, akkor velük megyek, ha nem, akkor megyek valami kis budai hegyes kiruccanásra. Van tervük, mondta, megmutatják nekem Ágasvárat!
Ágasvár már régóta élt álmaim mélyén. Ezek többnyire rémálmok voltak, melyekből izzadtan és fulladozva ébredtem, mégis úgy éreztem, h. muszáj megismerkednem Ágasvárral, mert ha élesben, egy teljesítménytúrán kerülök szembe vele, akkor csak leülök, és sírva fakadok alighanem. A tegnapi kiruccanással elértem, h. ez akkor is megtörténik, ha csak MEGLÁTOM egy kiírásban, h. a túra felmegy Ágasvárra…
Szombat reggel már ¾ 8-kor elkészülve, bepakolva és felöltözve ültem a kanapén, és vártam, egészen ¼ 10-ig, amikor is a többiek megérkeztek kocsival, h. a Mátra irányába induljunk. Sebaj, legalább török nyelvtudásomat fejlesztendő addig is az Altinoluk magazint olvasgattam.
Jó hideg volt, ha már hó nincs, legalább sár sem lesz, gondoltam bizakodva. A parkolóban kiszálltunk a kocsiból, oldalba kapott a jeges szél, mintha nem is lett volna rajtam a polár meg a kesztyű, szerettem volna kis vékony hangon szűkölni, de hát ilyet mégse csinál az ember, nehogy már papírkutyának nézzék, nem is fázom, mondtam széles mosollyal, amely azonnal az arcomra is fagyott:
Az első megdöbbenés az volt, h. hó volt, méghozzá nagy és friss hó, nem tudom, mikor eshetett, de ilyen volt a táj:
A túra eleje nem volt olyan gáz. Mentünk a nagy hóban. A múlt héten, a Wass Albert túra sártengeréből hazaérve, szomorúan néztem szerencsétlen túrabakancsomat, amelyet összefüggő rétegben borított az agyagos sár. A lovas múltamból megmaradt patakaparóval megpróbáltam legalább egy részét eltávolítani, kevés sikerrel. A reménytelen harcot feladva behajítottam a bakancsot az alsó polcra, mondván, oldja meg a problémáját, nem tudok segíteni rajta. Most, a túrán a probléma folyamatosan oldódott. A hónál SEMMI nem hatékonyabb cipőpucoló.
Egy idő után az út kezdett lassacskán bedurvulni, elő kellett szednem a túrabotokat:
Bizonyos számú kilométer után elértük az Ágasvár lábánál lévő turistaházat:
Innen vezet fel az az emelkedő, amely M. Sz. mérései szerint Magyarország legmeredekebb összefüggő 300 métere. Legalábbis ők nem mértek ilyen hosszú szakaszon több emelkedést sehol, pedig elég sok helyen jártak. Ez az a bizonyos emelkedő, bár a fénykép sajna nem adja vissza a valóságot, tehát képzeljétek hozzá, h. nagyon meredek:
Ennek ellenére felértünk, és én meg is nyugodtam kicsit, mert valami nagyon iszonyat durvára számítottam, de ez csak iszonyat durva volt. Oké, meredek volt persze, de nem volt annyira kalandos meg technikás, mert egy széles hegyoldalban kellett felfelé menni, ami igaz, h. TÉNYLEG meredek volt, de ha pl. elesel, akkor nem fogsz a 20 centis ösvény mellett húzódó 20 méter mély sziklás szakadékba zuhanni. Az a rész csak KÉSŐBB jött, de ekkor én ezt még nem tudtam, tehát viszonylag boldogan ettem a túratallér nevet kapott holland édességet, és gyönyörködtem az egész Mátrára kiterjedő kilátásban:
Innen a hegy másik, kevésbé meredek oldalán mentünk lefelé, útközben kinéztünk egy szikláról:
Majd haladtunk tovább lefelé, ahol is találtunk egy fémpálcikákból úgy-ahogy összerótt kilátót, amire fel is másztunk (megjegyzem, bennem a normális, saját létezését védő emberi természet húzódozott attól, h. egy 50 méter magas, fogpiszkálószerű drótocskákból összetákolt izére másszak fel 100 km/órás viharos szélben, de leszavaztak). Később engem igazolt (1) a kilátó oldalán található felirat: „jeges, szeles időben felmenni balesetveszélyes és tilos”, amit túratársaim természetesen csak AZ UTÁN mutattak meg, h. Allah különleges kegye folytán élve sikerült lemásznom, (2) az a kb. 30 centis kilengés, amit a szélben a fémpálcikák tetején tapasztatunk, (3) az a szerencsétlen mandarin, amely megpucoltatása elől kiugrott Tamás kezéből, majd elhaló sikollyal zuhant alá a fémalkatrészek között, mintegy előrevetítve a rám váró kínos jövőt.
Az úgynevezett „kilátó” tetejéről mutatta M. Sz. a szemben lévő csúcsot: na, oda fogunk felmenni!
Arra a kis hetykére, kérdeztem vissza. Oda, oda. Oda NEM LEHET felmenni, mondtam én határozottan, mire mindenki jót nevetett, és szépen megmagyarázták, h. de igen, mert majd a másik oldalról megyünk, ahonnan nem „olyan” meredek. Értsd: egy függőleges sziklafalhoz képes VALÓBAN van némi esése, és még az is lehet, h. egy különösen ügyes és tehetséges, ereje teljében lévő ifjú zergebak akár a feléig is feljutna, mielőtt a mélybe zuhan, ahol csonttá fagyott tetemén tavaszig rágódnak majd a dögevők. ODA egész biztos nem jutunk fel, illetve TI talán igen, de én a „járulékos veszteség” elnevezésű kategóriába fogok kerülni, kérlek, értesítsétek majd a családomat, gondoltam magamban, de persze bölcsen hallgattam. Lányok, eddigi életem során rájöttem, h. az életben adódó szituációk mintegy 99%-ában jobb, ha csöndben maradunk…
Ő az a kis hetyke, a bal szélen:
A kis hetyke csúcs felé tartva idilli, kiskút-kerekeskutas piknikezőhely közelében haladtunk el. Gondoltam is rá, h. szép időben majd eljövünk ide veletek, és a társaság értelmesebb tagjai meggrillezik a húst, míg én a kevésbé értelmeseket (ill. azokat, akik nem olvasnak túrablogot) rábeszélem, h. menjük fel az Ágasvárra :)
Már eleve szép hosszú út vezetett a kis hetyke csúcs, név szerint Galyavár lábáig. Amikor végre elértük a piros háromszöget, M. Sz. biztatóan rám mosolygott, és lelkesítő hangon közölte: Csúcstámadás! Gy. k. ez azt jelenti, h. egy baromi meredek úton fel kell menni a kis hetyke hegy tetejére, ahonnan pár perc múlva ÚGYIS lemegyünk egy hasonlóan meredek úton, de, mint már többször kifejtettem, a túrázásnak ez a lényege.
Felfelé a piros háromszögön:
Az út egy darabig elviselhető volt, aztán kezdett bedurvulni. Aztán nagyon durva lett. Havas, jeges, meredek úgynevezett „ösvényen” kellett (volna) felkapaszkodni, amely szerény 20 centije mellett a hegyoldal meredeken zuhant lefelé, és mivel friss hó volt, még az sem látszott, h. pontosan HOL is van az az ösvény. Kedves, meghitt pillanatok voltak pl. azok, amikor a túrabotot beledöftem valamibe, amit földhányásnak vagy szikladarabnak néztem a hó alatt, de kiderült, h. csak avarhalom, amelyen a bot akadálytalanul haladt át, majd a szabadság boldog tudatával indult meg lefelé a 20 méteres mélység irányába, ezzel csak az volt a gond, hogy a bot másik végén ott voltam ugye én… A fiúk vidoran haladtak felfelé, Tamás visszaszólt: nézd, itt vannak az áfonyák! Nekem is van otthon a fagyasztóban, gondoltam magamban, és azért pl. nem kell meghalnom, de azért körülnéztem. Hol? Ott, azok a kis zöldes botocskák, amik kiállnak a hóból! Szerintetek, miközben éppen igyekszem nem lezuhanni egy 20 centis izéről a szakadékba, mennyire érdekelnek a hóból kiálló zöldes botocskák? Hát pont annyira, mint gondoljátok… Ennek ellenére meghatott, h. túratársam ilyesmivel foglalkozik az én tájékoztatásom érdekében, miközben életéért küzd a szakadék szélén, ezért illő módon, és bölcsen ismét csendben, megcsodáltam a botocskákat. Valóban kiálltak a hóból, és valóban zöldesek voltak, bár inkább azért barnásak:
Aztán eszembe jutott, h. de hát most a Tamásról van szó, felnéztem, és láttam, h. EGYÁLTALÁN nem küzd az életéért, (ja, az ÉN vagyok), hanem engem fotóz éppen:
Hihetetlen megkönnyebbüléssel értem fel a kis hetyke csúcsra, amely mindössze néhány négyzetméter volt. Ittunk némi teát, majd elindultunk lefelé, Galyatető irányába. Ekkor a fények már erősen narancssárgák voltak, és már tudtuk, hogy… mit is? (Kórus:) Ránk fog sötétedni az erdőben! Az MTA csillagvizsgálója előtt elsietve ilyenek voltak a fenyők:
Nagyon gyorsan sötétedett, a Nap lebukott a hegyek mögé, Fallóskútnál elő kellett venni a lámpákat, majd nem sokkal ezután mi történt? (Kórus:) eltéééévedtünk! Sehol sem volt a sárga plusz, Tamás és a GPS véleménye nem 100%-ban egyezett, de azért elindultunk valamerre, ami egy idő után még M. Sz. véleménye szerint sem volt út. Egy patak folyt az alján, és mi a patak felett, az erősen a patak felé lejtő hegyoldalban próbáltunk haladni a töksötétben. Hamarosan a patak feletti partfalra értünk. Amely az elmúlt időben már többször leszakadt. Most is elég ingatag állapotban volt, és túratársaim rögtön ki is fejtették véleményüket. Tamás: „Ez a múltkor még SOKKAL szélesebb volt!” M. Sz.: „Hát, ez se lesz itt sokáig…” De legalább várták volna meg, míg átérek… jobb oldalamon a meredek hegyoldal, amin nem lehetett feljebb menni, bal oldalon a legalább 5-6 méteres mélységben folyó patak. (Megj.: Túratársaim szerint az csak másfél-két méter volt. Ezt sajna cáfolnom kell, mert nem is láttam a patakot, csak hallottam.) Még szerencse, h. elhamdulillah csak pár métert kellett így menni. Boldogan értem le a műútra. M. Sz. kifejtette: „No, akkor megjegyzem, h. a sárga plusz itt valóban járhatatlan”.
Beértünk Mátrakeresztesre, amely szép hosszú falu, mint észrevettem, mivel az ellenkező végén hagytuk az autót. Elhamdulillah pont egy vendéglő melletti parkolóban, ahová gyorsan be is tértünk. A radiátor remekül működött, a mosdóban nem volt villany, de ezt egy csomó romantikus gyertyával pótolták :). Gombalevest ettem, majd rántott sajtot hasábburgonyával, de ezt ne mondjátok el senkinek.
Hazaérve már nem volt erőm beszámolót írni. Fürdés, alvás. Ma reggel pedig olyan éhesen ébredtem, h. szokott Csóványos-reggelimen kívül befaltam a tegnapról maradt tönkölykiflis úti elemózsiámat, és kis híján a folpakot is, amibe csomagolva volt, valamint a hátizsákot, de elhamdulillah idejében sikerült megálljt parancsolni magamnak.
Nagyon jó túra volt ez is, kalandos, technikás részekkel fűszerezve, nagy hóval, szép, napos idővel, és valószínűleg szórakoztató megnyilvánulásaimmal az emelkedőkön és a fémpálcikás tákolmányon. Már alig várom a következőt :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése