OKT kiegészítés Romhány – Szendehely

Táv: 35,5 km

Szint: 1100 m

Mint az köztudott – legalábbis e blog olvasóinak körében :) – nyáron az OKT Hűvösvölgy – Aggtelek szakaszból kihagytunk egy részt. Most ennek (nagyobbik) felét pótoltuk ezen a szombati napon.

Az indulást hosszas tanácskozás és szervezés előzte meg – hol hagyjuk az autót, hogyan jussunk vissza hozzá, melyik irányból menjünk, stb. Végül is a legjobb tervnek az ígérkezett, ha a kocsit Szendehelyen hagyjuk, onnan busszal elmegyünk Rétságra, ott átszállunk a másik buszra, elmegyünk Romhányba, majd visszasétálunk az autóhoz. Így nem voltunk ahhoz kötve, h. este esetleg a buszt lekéssük, és úgy jártunk…

Sikerült is némivel 8 után elindulni Rohányból, tettünk egy kis kitérőt, h. megnézzük a Rákóczi-mogyorófát, amit ugyan én egy hete láttam a Palóc túrán, de a fiúk meg még nem, és én nagyon szívesen megnéztem még egyszer, mert nagyon szép fa, még sosem láttam ekkora mogyorót:

Amúgy egy jó darabon ugyanazon az úton mentünk, mint a Palócon, csak éppen visszafelé, ezért én egyes szakaszokat egyáltalán nem ismertem fel, a fiúk általános derültségére… és az emlékeim is kissé csaltak, mert úgy emlékeztem, h. a Romhányi-hegytől egyáltalán nem kellett lefelé menni Romhányig, hanem végig szintben… ami még így egy kívülállónak is gyanús, mert ha nem kéne lefelé menni, akkor Romhány ugyanolyan magasan lenne, mint a Romhányi-hegy, akkor viszont ez utóbbit logikusan nem neveznék „hegynek”… (lásd pl. én a Teréz körúton lakom, ami kb. ugyanolyan tengerszint feletti magasság, mint az Oktogon, és ez utóbbit nem is nevezzük Oktogon-hegynek egyáltalán, ha megpróbálnám így nevezni, a szomszédok határozottan azt gondolnák, h. furcsa vagyok, mondjuk már így is azt gondolják, de akkor meg még sokkal inkább). No, szóval, lényeg a lényegben, BRUTÁL sokat kellett igenis menni felfelé…

Romhány után nagyon különleges dolgot láttunk, egy épülő olajvezetéket, amely kilométereken át húzódik a szántók között:

Természetesen ki kellett próbálni, h. mi lesz, ha belekiabálunk… remek szórakozás volt, Tamással hosszasan kiabáltunk a visszhangzó csőbe:

M. Sz. inkább távolról figyelte csak gyermeteg viháncolásunkat, illetve videózott, amit ide sajna nem tudok feltenni, pedig láthatnátok/hallhatnátok, amint lelkesen kiabálom a csőbe, h. Taing! Ha valaha is csőbe kellene kiabálnotok, ez egy nagyon jó szó, mert SOKKAL jobban visszhangzik, mint pl. egy sima Hu!

Alsópetényen és Felsőpetényen sikeresen áthaladtunk, közben láttuk azt a jó kis erdészházat, amit már a Palócon is kiszúrtunk, kíváncsi vagyok, lehetne-e itt aludni:

Hamarosan elértük azt a kék pluszt, ahol a Palóc túrán rácsatlakoztunk a kék sávra, így innentől nekem terra incognita következett, illetve a fiúk szerint folytatódott, mert eddig se sok mindent ismertem fel a terepből, ahol haladtunk…

Felismertem viszont a rengeteg nagy szemű, finom szedret az út mentén, amit most is sikeresen tizedeltünk:

Az immár ismeretlen kék sáv szakaszon beértünk Ősagárdra. A neve nagyon vonzónak és misztikusnak tűnt mindannyiunk számára, ehhez képest maga a falu kissé csalódás volt… azért ittunk a presszóban egy kapucsínót, ami nagyon finom volt, valamint a 3 kapucsínóért és egy kóláért fizettünk annyit, amiből itt Pesten kb. egy kapucsínót lehetne inni…

Ettünk is, mert innen kezdődött a túra nehezebb szakasza, a szint nagy része előttünk állt – fel kellett menni a Naszályra… Én úgy emlékeztem, h. mikor életemben egyszer fenn voltam, akkor valami háromszögön mentünk fel, ami brutál meredek volt, és valami sávon jöttünk le, ami meg kellemesen, hosszasan lankás. De most pont az ellenkező irányból megyünk, szóval kellemesen, hosszasan emelkedő lankás felfelére számítottam. Ám viszonylag hamar rájöttem, h. amire én emlékszem, az bizony a Nagy-Hársas, és h. itt is meredek a háromszög, viszont itt a sáv is… Na nem volt olyan iszonyat durva, de akkor agyban már annyira ráálltam a kellemesen lankás felfelére, h. alig bírtam felmenni. Ráadásul ekkorra már brutál meleg is lett, nem győztünk lélegezni, útközben megálltunk inni… aztán tettünk egy kitérőt a Násznép-barlanghoz, ami nagyon tetszett, igazi barlang volt, be is lehetett menni egy darabon, sőt, tovább is be lehetett volna menni, csak ott már annyira csúszós és meredek volt, h. inkább mégsem. Tamás így is alig bírt lejönni onnan, ahova barlangkutató tevékenysége során felmászott – kiváltképp, h. a lámpájában le volt merülve az elem, így gyakorlatilag töksötétben kellett volna a sáros, vizes meredeken leereszkednie, ami annyira nem volt jó…

A barlanghoz elméletileg egy út vezet, de mi nem akartunk visszamenni arra, amerre jöttünk, így a barlang mellett található sziklákon és az ún. „gyökeres mászóka” megnevezésű képződményen másztunk vissza:

Hát, ez meredek is volt, meg járhatatlan is, de még pont belefért abba a kategóriába, amit a „halálosan veszélyes” helyett az „izgalmas” megnevezéssel szoktam illetni:

Felérvén mentünk tovább, mert a Naszály csúcsa, az még elég messze volt. felfelé nagyon szép kilátások voltak amúgy, megálltunk fotózni néha, addig is legalább lélegeztem:

A csúcson van egy geodéziai torony, ami le van zárva, de természetesen Tamáson ez nem fog ki:

Amúgy, miután bemászott (és invitált engem is, de én nem voltam hajlandó, mert reális veszély volt rá, h. legterjedelmesebb testrészem – ami nem az agyam, sajna – beszorul, és elég ciki lett volna, kiváltképp, h. három hős biciklis is feltekert ide a csúcsra, és ők is ott üldögéltek), belátta, h. nem véletlenül van lezárva a torony, mert a létrák olyan állapotban voltak, h. még ő a kb. 60 kilójával sem merte megkockáztatni, h. felmásszon… Úgyhogy, miután szerencsése és beszorulás nélkül kimászott, kicsit beszélgettünk a biciklisekkel ("Te abban a beakasztós cipőben nem szoktál baromi nagyot esni? Én biztos baromi nagyot esnék..." "De, k... nagyot tudok esni benne...") megindultunk lefelé.

Útba esett még egy barlang, a Szinlő-barlang, és, mivel mint tudjátok, különösen vonzanak a barlangok és a vízesések (és a gyűszűvirágok), nem sajnáltuk azt a 150 m kitérőt. Ez inkább egy ilyen függőleges barlang volt, meg sem próbáltunk leereszkedni bele. Tamás persze előreszaladt, „Ez inkább egy ilyen luk!”, kiabálta vissza a felfedezését, és én ekkor már tudtam, h. MUSZÁJ odamennem… leérvén, őszinte, ünnepélyes hangon kiabáltam be: „Luk, én vagyok az apád!” S most már ő is tudja az igazságot…

Luktól már sok érdemleges dolog nem történt. Kipróbáltuk a nevezetes helyekre kirakott QR kódokat: leolvasod a mobiltelefonoddal, és megtudsz egy csomó infót az adott helyről, teljesen jó, nekem nagyon tetszett.

A kocsihoz visszaérve rövid átöltözés után megindultunk vissza Pestre. Még felugrottunk hozzánk enni, a gulyás közben elégedetten nyugtáztuk, h. elhamdulillah már csak kb. 22 km van, amit pótolni kell a nyári szakaszból. Insallah hamarosan nekivágunk annak is…

Palóc Expedíció

Nemigen készültem erre a túrára, merth. meleg van, meg a Cserhát nem a szívem csücske amúgy sem. Ám mikor a nyári kéktúrán a 36 fokban nyomultunk a nagy zsákokkal, úgy éreztem, h. kellő előképzettséget szereztem egy nyári túrára. És legalább együtt mehetünk TKM-rel, akivel emlékeim szerint a Kitörés óta nem voltunk sehol. Az meg ugye nagyon régen volt…

Úgy gondoltam, h. 2 héttel Ramadán után kissé vakmerőség belevágni egy 100-as túrába, de már úgy mentem volna, lesz, ami lesz, gondoltam, menjünk.

Reggel felvettek itt a ház előtt, Edit, Erzsi, TKM és én mentünk Nézsára, neveztünk, és leraktuk az „esti cuccokat”. Ugyanis a túra 2 körből állt. Az első kör (egyben a 40-es táv) után az ember visszaért a nézsai művelődési házba, és nekiindult az újabb, 64 km-es körnek. Így nem kellett mindent végig cipelni, remek. Sőt, azt is kitaláltam, h. a melegre való tekintettel elindulok az Asics cipőmben, és majd átveszem délután a magas szárú Solomont, ami bár kényelmes, de nagyon meleg. Így a legforróbb órákat a lényegesen jobban szellőző futócipőben tölthetem, hurrá.

7:10-kor indultunk neki a távnak, már ekkor brutál meleg volt, de éreztük, h. lesz ez rosszabb is. A sík terepen kényelmes tempóban haladtunk, beszélgettünk, elújságoltuk, h. kinél mik történtek. Az első pont, a Keszeg nevű falu hamar megérkezett. Illetve mi érkeztünk meg, de hamar. A ponton palóc népviseletbe öltözött pontőrök vártak, ez amúgy végig így volt, nagyon tetszett. Valamint kaptunk ásványvizet, ami jól jött a melegben. Mentünk tovább, különösebben semmi nem történt, a táj a tipikus cserháti lankák, nagyrészt erdőszélen, szántószélen mentünk:

Út közben találtunk fantasztikus nagy szemű szedret, illetve egy helyen egy árpaérő körtéket hullató fát, mindkettő remek volt. később akadt szilva is, az nemkülönben. Félreértés ne essék, ezek csak úgy nőttek az útszélen, illetve az erdőben, nem törtünk be senkinek a kertjébe :)

A felsőpetényi kocsmában pecsételtek nekünk a csinos pontőrök:

És ittunk egy kólát is, ami nagyon jól jött a melegben. Ekkor már 34-35 fok volt árnyékban, de mi elhamdulillah a napon mentünk többnyire :)

TKM többször megjegyezte, h. – hol jobban, hol kevésbe – fáj a lába, de egyelőre kezelhetőnek tűnt a helyzet. Alsópeténybe beérve terülj-terülj asztalka fogadott minket:

Hasonlóképpen népviseletes pontőrökkel:

Ettünk, ittunk, mentünk tovább. Itt a helyi körülményekhez képest felfelé kellett menni, a Romhányi-hegyre. Leírtuk a kódot, TKM lába még jobban fájt, időnként mondta, h. ne várjak rá, menjek nyugodtan. Én még reménykedtem, h. együtt fejezzük be a túrát, de ő hamarosan közölte, h. 40-nél kiszáll. Elhamdulillah egy napraforgótábla mellett utolértük Editet, így én kicsit könnyebb szívvel hagytam sorsára szegény túratársamat. Tévedés ne essék, pontosan tudom, h. ő nélkülem is nagyon jól be tud érni, sőt, igazából pár nagyságrenddel jobban navigál nálam, de akkor is rossz érzés volt, h. nem megyünk együtt végig.

Kiértünk a Rákóczi-mogyorófához, amely mellett a következő pont volt:

Itt kínáltak vízzel, én nem kértem, mondván, van nálam még fél liter izó meg valamennyi Kövér Testben is. Ez amúgy hiba volt, mert legalább meg kellett volna nézni, h. mennyi van…

Itt összeakadtunk a biciklis távon részt vevőkkel is, kifejtettem, h. én is szeretnék biciklizni, ők meg azt, h. felfelé könnyebb ám gyalog… ez később be is bizonyosodott.

Túratársamat magam mögött hagyva kicsit kiléptem, hamarosan csatlakoztam néhány (éppen gyalogló) futóhoz, de aztán rájöttem, h. az ő tempójuk nekem még gyalog is sok, de legalább egy darabon húztak magukkal. Aztán visszaálltam a saját tempómra, jó darabig egyedül mentem, ami remek volt, viszont a tűző napon, ami annyira már nem:

Az út emelkedett, nem nagyon de annyira igen, h. amikor utolért az egyik biciklis, egymás mellett haladva tudjunk beszélgetni… és nem azért, mert ő belassított, hanem tényleg az emelkedőn egy volt a tempónk. Viszont ő sokkal jobban izzadt meg lihegett, mint én, szóval tényleg könnyebb felfelé gyalog.

A pont előtt összeakadtam egy túratárssal, aki kérdezte, h. mennyi még a pont. A GPS és az itiner rövid tanulmányozása után közöltem, h. kb. 2,5 km, aminek nem örült. Azért csak meglett, a pont kódos volt, a kitett zsírkréta egynemű masszává olvadt a hőségben. Én a pont előtt nem sokkal ettem meg (illetve állagát tekintve inkább szívtam ki papírjából – egy csokit, most megittam rá a maradék izót, majd Kövér Testhez fordultam, gondolván, h. hát én bizony még szomjas vagyok… de már egy korty vizem sem volt, legnagyobb meglepetésemre. Mindegy, 4,7 km Nézsa, addig insallah kibírom, ott majd töltök a hátralevő részre.

Innen viszonylag simán beértem, nem volt nehéz az út, kellemes lankás lefelé, csak hát közben szomjas voltam. ¾ 3kor beestem a célba, továbbmész, kérdezte a pecsételő, hát persze, feleltem, csak eszem meg iszom, meg átpakolom az esti cuccomat.

Meg cipőt cserélek…

Komolyan, semmi előjele nem volt. Nem fájt a lábam. Nem nyomott a cipő (mentem már benne 50-es túrát BÁRMIFÉLE gond nélkül). Nem éreztem semmit. De amikor a cipőt levettem, rögtön szembetűnt két dolog: (1) a lában fekete a portól, (2) ez (bocsi :)):

Nekem még SOHA nem volt vízhólyag sem a lábamon, nemhogy ilyen véres izé... Döbbentem nézegettem a sarkamat, miként a körülöttem álló túratársak is, nem fáj, kérdezgették, hát nem, mondtam, míg le nem vettem a cipőt fel sem tűnt. Mosd meg, szúrd ki, ragaszd le, jöttek a jótanácsok, én meg azon gondolkodtam, h. tovább lehet-e így menni. Mert kedvem, az lett volna. De azt meg nem akartam, h. a maradék 64 km-n esetleg hetekre használhatatlanná váljon a lábam. Viszont nem fájt egyáltalán… akkor még. Mikor már vagy 10 perce mászkáltam zokni nélkül, akkor kezdett. No jó, lementem a mosdóba, lemostam, kiszúrtam, kinyomkodtam belőle a véres akármit, leragasztottam. AKKOR kezdett el igazán fájni, és még utána, amikor kb. 10 percig próbálkoztam azzal, h. a cipőmet felvegyem. Mikor végre sikerült, lépni sem tudtam benne. Ekkor döntöttem úgy, h. nem megyek tovább, nevezzetek papírkutyának…

Kb. ekkor beért TKM is. Editnek is haza kellett mennie, így csapatunk kollektíve kiszállt 40 km-nél. Erzsi ment csak végig hősiesen. Én szomorú voltam, mert nagy kedvem lett volna menni (ha nem fáj a lábam…), és amúgy fizikailag tök jól voltam, mintha nem is mentem volna 40 km-t a hőségben. Ehelyett visszaindultunk Pestre, az autó hőmérője még délután 6-kor is 31 fokot mutatott…

Hát, ennyi volt mára, így lett a Palóc 100-ból Palóc 40. De legalább megegyeztünk TKM-rel (aki tavaly is kiszállt), h. van indokunk jövőre is eljönni. Insallah nem lesz ilyen brutál meleg.

Amúgy a túra értékét (merth. a Cserhát ugye nem annyira a szívem csücske) a rendezők befektetett munkája, kedvessége, lelkesedése adta meg igazán. Szíves vendéglátás, nagyon bőséges ellátás, minden kéréshez pozitív és nyitott hozzáállás – már csak ezért is itt leszünk jövőre insallah. Köszönjük szépen. 

Dachstein – 2. nap

Táv: 16 km

Szint: 600 m

Reggel 6-kor szólt az ébresztő… hát, ez nem esett túl jól. Valahogy kimásztam az ágyból, majd elgondolkodtam, h. hogy jutok le az egy szinttel lejjebb lévő étkezőbe. Konkrétan nem fájt semmim, bár volt néhol egy kis izomlázam (olyan helyeken, ahol többnyire nem szokott), de olyan fáradt voltam, mintha nem aludtam volna egy percet sem éjjel.

A reggeli kávé némileg életet lehelt belém, közben a fiúk arról beszéltek, h. hova menjünk ma, én néha építő jelleggel közbeszúrtam, h. „aha”, „jaja, az tök jó”, illetve „nekem jó lesz bármi”, de igazából csak foszlányokban hallottam, h. miről beszélnek, végül sikerült megállapítanom, h. valami vízeséshez megyünk, remek, a barlang mellett ez a kedvenc természeti formációm, menjünk.

Elköszöntünk szállásadóinktól, bepakoltunk Ülésfűtésbe, és megkezdtük utunkat a Wilde Wasser nevű helyre, ahol van egy brutál nagy vízesés, meg hegyek.

Leparkoltunk, ne vigyünk botot, mondta M. Sz., a lépcsőkön csak útban lenne, és el is indultunk, hamarosan a változatosság kedvéért felfelé.

Nagyon hamar megláttam a vízesést, ami konkrétan a legnagyobb, amit eddig a műfajban láttam:

Természetesen hosszasan lelkendeztem, h. hűűűű, ez aztán az IGAZI vízesés, stb. Közben egy szurdokban kellett felfelé kapaszkodni, aminek alján volt a vízesés, néha folyóvá alakulva, néha visszaalakulva vízeséssé, ez felett pedig kedves emberek járható útvonalat alakítottak ki, létrák, lépcsők, drótkötelek, ilyesmik segítésével.

A lépcsők hosszúak voltak és meredekek:

És volt egy függőhíd is, ami konkrétan brutál magasan volt, és brutál hosszú:

Én magam is hosszasan gondolkodtam, amikor még csak alulról láttam, h. vajon ezen én át fogok-e menni, vagy majd szépen visszasétálok az autóhoz, de mikor már ott voltam előtte, láttam, h. az építők sem hülyék ám, és nagyon, nagyon magas korlátja van a hídnak, és nagyon, nagyon kellene akarni azt, h. onnan valaki leessen, így hát simán átmentem rajta, sőt, nagyon tetszett, főleg az, h. ha a közepén vagy, és másvalaki is megy a hídon, akkor beleng az egész konstrukció:

Még egy párszor átkeltünk ide-oda a folyó/vízesés felett, a nagyobb medencékben AKKORA pisztrángokat láttunk, h. hármunknak simán elég lett volna vacsorára, nosztalgiával gondoltam vissza a Bánkúton fogyasztott pisztrángra…

A szurdokon hamarabb felértünk, mint szerettem volna. Nagyon tetszett ez a rész, lefelé a rohanó, tomboló áradat (TKM, MOST te sem mondhatod, h. túlzok!), felettünk meg a hegyek:

Azonban elég hamar felértünk a szurdok tetejére, ahol egy menedékház várt minket, ahol sajna kénytelenek voltunk elfogyasztani egy ilyet:

És nem, nem ÖSSZESEN egy ilyet, hanem fejenként egy ilyet, de hát ez van… aztán felkerekedtünk az újabb hegy irányába. Először lesétáltunk egy tó partjára:

Útba ejtettünk egy újabb vízesést, ahova persze muszáj volt odamenni: 

Megjegyzem, M. Sz. szerint ez a fenti jelenség NEM vízesés, hanem csak függőlegesen jön le a folyó a hegyen. Szerintem meg éppen ez a vízesés definíciója... Ezen egy darabig elvitatkoztunk, a szokásos építől intellektuális jellegű vitánkat folytatva:

Én: - Márpedig ez vízesés.

M. Sz: - Nem, hanem csak függőlegesen jön le a víz!

Én: - Igen, ami a vízesés definíciója.

M. Sz.: - Nem.

Én: - De igen. 

M. Sz.: - Nem.

Én: - De igen.

M. Sz:: - Mindig eggyel többször nem, mint ahányszor igen...

Aztán mentünk tovább a tóparton. Micsoda síkvidéki túra lett ebből, mondta M. Sz. elégedetlenül, mikor már jó 35-40 métert valóban síkban mentünk…

Ennek hamarosan vége lett. Átmentünk egy tehéngátlón, 

aztán lassan, de határozottan megindultunk felfelé, oda, ahhoz a menedékházhoz:

Amúgy rengeteg ilyen tehéngátló szakította meg a villanypásztorokat. A tehén fordulóköre igen nagy, így ebbe a deszkákból kialakított mini-labirintusba nem tud bemenni, csak megáll előtte, és néz, mint tehén a tehéngátlóra. A lényegesen fordulékonyabb túrázók azonban viszonylag könnyedén befordulnak a tehéngátlóba, s így elkerülődik az a probléma, h. (a) a leakasztott villanypásztort nem akasztják vissza, s a marhák világgá mennek, (b) saját lépésüket a valósnál lényegesen magasabbra becsülő túrázók nem próbálnak átlépni a villanypásztoron, s így nem szenvednek kényes helyen áramütést.

 A felfelé út köves volt, nehezen járható, és néhol jó meredek. Meg teljesen meglepő módon eléggé meleg is lett – az előző napi 14 fokhoz képest mindenképpen. Azonban felérve a menedékházhoz a kilátás kárpótolt:

Ittunk egy almafröccsöt, ettünk egy szendvicset, elnézegettük a jelzőtáblákat az útvonalakkal, a Hochsteinre de jó lenne felmenni, de hát az egész napos program, ráadásul feketével jelölve (a legnehezebb útvonal), szóval majd legközelebb insallah.

Elindultunk lefelé, útközben fotóztunk száratlan bábakalácsot, ez a növény ritkán nálunk is előfordul, a Bükkben, töbörök oldalában, itt meg annyi volt belőle, h. a végén már le se fotóztuk őket:

Hát, nekem ennyi elég is volt mára, foglalta össze tömören M. Sz., mikor leértünk a kocsihoz, én pedig 100%-ban egyetértettem vele. Nagyon szép nap volt, de elfáradtunk, és még haza is kellett vezetni (a fiúknak. Ha én vezetnék haza, abból nem sok jó sülne ki…)

Nagyon szép volt ez a két nap, olyan helyeken jártam, mint még soha. Insallah máskor is visszamegyünk, mert én úgy láttam, h. határozottan sok hegy volt arra, amin még nem voltunk fenn…

Dachstein – 1. nap

Táv: 22,5 km

Szint: 1600 m

Még soha nem voltam külföldön túrázni. Sőt, még soha nem voltam 2000 m felett sem, így mikor M. Sz. hívott, h. menjek velük Ausztriába, a Dachstein hegységbe túrázni, természetesen kaptam az alkalmon. Annál is inkább, h. erre a hétvégére a nyári kéktúrából kimaradt szakasz pótlását terveztük, de logisztikai problémák miatt nem jött össze, így nem volt semmi programom. Márpedig csütörtökön lett vége a Ramadánnak, jó rég nem voltam sehol túrázni, tehát menni kell. Kissé ugyan aggódtam, mert épp emiatt a kondícióm nem mondható a legjobbnak, de valamikor el kell kezdeni a helyrehozását… szóval menjünk.

Péntek este megjelentem a kiindulási pontul szolgáló Budaörsön, bepakoltunk Ülésfűtésbe, és hajrá. Kicsit későn indultunk, és az út sem ment simán. Először egy kamion szakította át a szalagkorlátot, és a szembeoldalon ütközött 2 másik kamionnal, így az autópályán szó szerint 25 km hosszú sor állt. Szerencsére nem a mi oldalunkon, de azért nekünk is kellett várakozni. Mire meg nekiindulhattunk volna, olyan durván kezdett zuhogni az eső, h. néha csak lépésben lehetett haladni. A szállásra már majdnem éjjel 1-kor értünk oda, de így is kedvesen fogadtak, mondjuk sokat nem szocializáltunk, beestünk az ágyba, és aludtunk.

Reggel az ablakon kinézve szembesültem azzal, h. (a) tehenek vannak az ablak alatt, 

(b) zuhog az eső. Hurrá. Azért persze nem maradunk itthon… nagyon finom és bőséges reggelivel vártak minket, a kávé különösen jó volt, meg minden más is. Reggeli után átmentünk a Gosau nevű faluba, ahol még mindig esőben, esőkabátban, megkezdtük az utat felfelé a Dachstein hegység (egyik) lábán.

Mint említettem, sosem túráztam még külföldön, és ilyen magas hegyekben sem. Otthon naivan azt gondoltam, h. oké, hát sokat kell felfele menni, meg meredek is lesz – olyan lehet, mintha felmennék az Ágasvárba, csak sokkal hosszabban kell menni. Hát nem olyan. Még jó, h. nem terepfutócipőben mentem… a Salomon bakancsra nagyon is szükség volt, sőt, néha úgy éreztem, h. ez a valójában „magas szárú futócipőnek” (ami szerintem oximoron) nevezett hibrid izé is kevés, valami ennél szilárdabb, bőrből készült dologra lenne szükség… de végül is a Solomon nagyon jól bevált, később, mikor kis híján lezuhantam egy 5-600 m mély szakadékba, az sem az ő hibája volt :)

De ne ugorjunk ennyire előre. Most még csak reggel volt, az eső esett, a hegyek ködbe burkolóztak:

Nekem így is nagyon tetszett, egészen odáig voltam, h. hűha, nahát, MEKKORA sziklák, és milyen szép, és milyen meredek, és mennyi van belőle… a fiúknak elég idegesítő lehetett. Szerencséjükre hamar felhagytam a lelkendezéssel, mert TÉNYLEG meredek volt, és muszáj volt lélegeznem. Meglepetésként ért, h. a kezdeti pár száz méter után, ami tényleg olyasmi volt, mint felfelé Ágasvárba, a talaj és maga az út is egyre kövesebbé vált:

Hamarosan két izgalmas felfedezést is tettem. (1) találkoztam a helyi kétéltűfauna jeles tagjával, nem ismerem a nem hazai fajokat, de ezt alpesi szalamandraként azonosítottam:

(2) az erdőben volt egy csomó ÁFONYA:

Tudni kell, h. ez a kedvenc gyümölcsöm… ám a piacon cca. 2500 HUF kilója. Így mindig bánatosan megnézem, és néha veszek 20 dekát. Itt ugyan az áfonyák apróbb szeműek voltak, de nagyon finomak, és egy csomó volt belőlük, rendre meg is kóstoltam mindet:

Közben az eső elállt, és elhamdulillah nem is esett a továbbiakban. Egyre magasabban jártunk, néhol kissé nehezen járható úton, de a táj nagyon szép volt. hamarosan megálltunk egy kicsit, és ettünk, a többiek nem tudom, hogy voltak vele, de én olyan éhes voltam, mint aki még életében nem evett… Mentünk tovább, természetesen felfelé:

Útközben láttunk zergéket is, ami nekem nagy élmény volt, mert szabadon még nem láttam soha ilyesmit. Nem is nagyon szaladtak el – pontosan tudták, h. oda, ahol ők vannak, mi nemigen tudunk ám feljutni, vagy hát legalábbis nagyon kellene akarni, és ezért nem is menne túl gyorsan…

Nagyon szép virágokat láttunk, volt körtike, encián, többféle tárnics:

Aztán fogyni kezdett a növényzet, csak a fűfélék meg a  törpefenyők maradtak:

Aztán meg már azok sem:

Ezen a köves izén (NEM ösvény, ehhez ragaszkodom) elég nehéz volt haladni. Igazából ez a hágón átjutás elég félelmetes volt nekem, néhol mászni kellett, előredobtam a botokat, azok meg simán visszacsúsztak rám, ez a koncepció nem jött be, másztam tovább botokkal, közben remélve, h. nem erre kell majd lejönni…

Fenn a tetején:

A neheze még most jött, én felfelé SOKKAL könnyebben megyek, mint lefelé, itt viszont le kellett mászni a menedékházhoz, ami nem volt egyszerű:

No, most hogyan is tovább?

Útközben volt hó! Én már fáradt voltam ahhoz, h. felmásszak a hóhoz a hegyoldalba, de Tamás nagyon kedvesen hozott nekem hógolyót:

Úgyhogy augusztus közepén hógolyózhattam egyet:

Kilátás:

A menedékházban ettünk egy levest, ittunk kávét, és kicsit beszélgettünk a magyar (!) szakácsfiúval. Érdemes már hazamenni, kérdezte. Menekülj, tört ki belőlem, aztán csak nevettünk. Arról beszéltünk, h. lefele inkább a hosszabb, de könnyebb úton megyünk.

Hamar rájöttünk, h. itt a „könnyebb”, az mindenképpen idézőjelesen értendő, a hosszabb, az pedig nem…

Meg is indultunk, nehogy ránksötétedjen, kissé felháborodva vettük tudomásul, h. a „lemegyünk”, az kezdetben masszívan, sokáig felfelé menést jelent… aztán megjött a lefele is, egy (elhamdulillah) drótkötéllel biztosított, durva lefelé mászás személyében:

Innen pedig ezen a cikkcakkon mentünk tovább:

Szemben pedig durván felfelé valami vízmosásszerűségben…

Kiértünk valami hegyre, ahol a hegyoldalban haladtunk valamin, ami M. Sz. szerint ösvény volt, szerintem meg nem:

Végül megtaláltam rá a megfelelő definíciót: a kívánt haladási irányunkkal bizonyos százalékban megegyező köves hegyoldal. Jobbra a hegy, balra meg párszáz méter mély szakadék, hurrá. Én ekkor már fáradt voltam, fizikailag és szellemileg is attól, h. nagyon kellett végig figyelni minden lépésre. Egy helyen azt hittem, h. a fű alatt kő van, aztán pedig mégse… kicsúszott a lábam, és a következő pillanatban már csak deréktól felfelé hevertem az úton… M. sz. elég felháborodottan kiáltott rám, h. mit is csinálok éppen, ezért igyekeztem minél gyorsabban visszakecmeregni a nemösvényre, ami elhamdulillah sikerült is.

Csak érjünk már be a fenyők közé, mondta M. Sz. újra, aztán mikor végre beértünk, megint csak felfelé kellett menni, én ekkor már kissé lemaradtam a fiúktól, ezen a ponton kicsit elanyátlanodtam, de elhamdulillah hamar összeszedtem magam. Felértünk végre a felvonó felső állomásához – ide lehet feljönni a tótól, ahonnan reggel indultunk:

Leültünk enni egy almát, aztán fotóztunk, mert innen gyönyörű kilátás nyílt a hegytetőre, a gleccserrel:

Természetesen a felvonó már nem járt – este volt… gyalog kellett lefelé indulnunk, csak pár km volt hátra, viszont 600 m szint lefelé… ami annyira nem esett jól. Elhamdulillah leértünk világosban, mert nem is tudom, sötétben mi lett volna, így sem volt egyszerű.

A tó partján leültünk a menedékház teraszára, vacsorázni, közben gyönyörködtünk a naplementében, amely a tó felett megvilágította a gleccsert a hegy tetején:

Lassan besötétedett, 11 fok volt, annyira nem volt melegünk, szóval a mákos gőzgombócok elfogyasztása után elindultunk a szállásunkra, ahol a változatosság kedvéért beestünk az ágyba, megegyezve abban, h. mi már ugyan semmit nem beszélünk meg, a holnapi programot reggel 7-kor, a reggelinél megtervezzük…