Táv: 22,5 km
Szint: 1600 m
Még soha nem voltam külföldön túrázni. Sőt, még soha nem
voltam 2000 m
felett sem, így mikor M. Sz. hívott, h. menjek velük Ausztriába, a Dachstein
hegységbe túrázni, természetesen kaptam az alkalmon. Annál is inkább, h. erre a
hétvégére a nyári kéktúrából kimaradt szakasz pótlását terveztük, de
logisztikai problémák miatt nem jött össze, így nem volt semmi programom. Márpedig
csütörtökön lett vége a Ramadánnak, jó rég nem voltam sehol túrázni, tehát
menni kell. Kissé ugyan aggódtam, mert épp emiatt a kondícióm nem mondható a
legjobbnak, de valamikor el kell kezdeni a helyrehozását… szóval menjünk.
Péntek este megjelentem a kiindulási pontul szolgáló
Budaörsön, bepakoltunk Ülésfűtésbe, és hajrá. Kicsit későn indultunk, és az út
sem ment simán. Először egy kamion szakította át a szalagkorlátot, és a
szembeoldalon ütközött 2 másik kamionnal, így az autópályán szó szerint 25 km hosszú sor állt. Szerencsére
nem a mi oldalunkon, de azért nekünk is kellett várakozni. Mire meg
nekiindulhattunk volna, olyan durván kezdett zuhogni az eső, h. néha csak
lépésben lehetett haladni. A szállásra már majdnem éjjel 1-kor értünk oda, de
így is kedvesen fogadtak, mondjuk sokat nem szocializáltunk, beestünk az ágyba,
és aludtunk.
Reggel az ablakon kinézve szembesültem azzal, h. (a) tehenek
vannak az ablak alatt,
(b) zuhog az eső. Hurrá. Azért persze nem maradunk
itthon… nagyon finom és bőséges reggelivel vártak minket, a kávé különösen jó
volt, meg minden más is. Reggeli után átmentünk a Gosau nevű faluba, ahol még
mindig esőben, esőkabátban, megkezdtük az utat felfelé a Dachstein hegység
(egyik) lábán.
Mint említettem, sosem túráztam még külföldön, és ilyen
magas hegyekben sem. Otthon naivan azt gondoltam, h. oké, hát sokat kell
felfele menni, meg meredek is lesz – olyan lehet, mintha felmennék az
Ágasvárba, csak sokkal hosszabban kell menni. Hát nem olyan. Még jó, h. nem
terepfutócipőben mentem… a Salomon bakancsra nagyon is szükség volt, sőt, néha
úgy éreztem, h. ez a valójában „magas szárú futócipőnek” (ami szerintem
oximoron) nevezett hibrid izé is kevés, valami ennél szilárdabb, bőrből készült
dologra lenne szükség… de végül is a Solomon nagyon jól bevált, később, mikor
kis híján lezuhantam egy 5-600
m mély szakadékba, az sem az ő hibája volt :)
De ne ugorjunk ennyire előre. Most még csak reggel volt, az
eső esett, a hegyek ködbe burkolóztak:
Nekem így is nagyon tetszett, egészen odáig voltam, h. hűha,
nahát, MEKKORA sziklák, és milyen szép, és milyen meredek, és mennyi van belőle…
a fiúknak elég idegesítő lehetett. Szerencséjükre hamar felhagytam a
lelkendezéssel, mert TÉNYLEG meredek volt, és muszáj volt lélegeznem. Meglepetésként
ért, h. a kezdeti pár száz méter után, ami tényleg olyasmi volt, mint felfelé
Ágasvárba, a talaj és maga az út is egyre kövesebbé vált:
Hamarosan két izgalmas felfedezést is tettem. (1)
találkoztam a helyi kétéltűfauna jeles tagjával, nem ismerem a nem hazai
fajokat, de ezt alpesi szalamandraként azonosítottam:
(2) az erdőben volt egy csomó ÁFONYA:
Tudni kell, h. ez a kedvenc gyümölcsöm… ám a piacon cca. 2500
HUF kilója. Így mindig bánatosan megnézem, és néha veszek 20 dekát. Itt ugyan
az áfonyák apróbb szeműek voltak, de nagyon finomak, és egy csomó volt belőlük,
rendre meg is kóstoltam mindet:
Közben az eső elállt, és elhamdulillah nem is esett a
továbbiakban. Egyre magasabban jártunk, néhol kissé nehezen járható úton, de a
táj nagyon szép volt. hamarosan megálltunk egy kicsit, és ettünk, a többiek nem
tudom, hogy voltak vele, de én olyan éhes voltam, mint aki még életében nem
evett… Mentünk tovább, természetesen felfelé:
Útközben láttunk zergéket is, ami nekem nagy élmény volt,
mert szabadon még nem láttam soha ilyesmit. Nem is nagyon szaladtak el –
pontosan tudták, h. oda, ahol ők vannak, mi nemigen tudunk ám feljutni, vagy
hát legalábbis nagyon kellene akarni, és ezért nem is menne túl gyorsan…
Nagyon szép virágokat láttunk, volt körtike, encián,
többféle tárnics:
Aztán fogyni kezdett a növényzet, csak a fűfélék meg a törpefenyők maradtak:
Aztán meg már azok sem:
Ezen a köves izén (NEM ösvény, ehhez ragaszkodom) elég nehéz
volt haladni. Igazából ez a hágón átjutás elég félelmetes volt nekem, néhol
mászni kellett, előredobtam a botokat, azok meg simán visszacsúsztak rám, ez a
koncepció nem jött be, másztam tovább botokkal, közben remélve, h. nem erre
kell majd lejönni…
Fenn a tetején:
A neheze még most jött, én felfelé SOKKAL könnyebben megyek,
mint lefelé, itt viszont le kellett mászni a menedékházhoz, ami nem volt
egyszerű:
No, most hogyan is tovább?
Útközben volt hó! Én már fáradt voltam ahhoz, h. felmásszak
a hóhoz a hegyoldalba, de Tamás nagyon kedvesen hozott nekem hógolyót:
Úgyhogy augusztus közepén hógolyózhattam egyet:
Kilátás:
A menedékházban ettünk egy levest, ittunk kávét, és kicsit
beszélgettünk a magyar (!) szakácsfiúval. Érdemes már hazamenni, kérdezte. Menekülj,
tört ki belőlem, aztán csak nevettünk. Arról beszéltünk, h. lefele inkább a
hosszabb, de könnyebb úton megyünk.
Hamar rájöttünk, h. itt a „könnyebb”, az mindenképpen
idézőjelesen értendő, a hosszabb, az pedig nem…
Meg is indultunk, nehogy ránksötétedjen, kissé felháborodva
vettük tudomásul, h. a „lemegyünk”, az kezdetben masszívan, sokáig felfelé
menést jelent… aztán megjött a lefele is, egy (elhamdulillah) drótkötéllel
biztosított, durva lefelé mászás személyében:
Innen pedig ezen a cikkcakkon mentünk tovább:
Szemben pedig durván felfelé valami vízmosásszerűségben…
Kiértünk valami hegyre, ahol a hegyoldalban haladtunk
valamin, ami M. Sz. szerint ösvény volt, szerintem meg nem:
Végül megtaláltam rá a megfelelő definíciót: a kívánt haladási
irányunkkal bizonyos százalékban megegyező köves hegyoldal. Jobbra a hegy,
balra meg párszáz méter mély szakadék, hurrá. Én ekkor már fáradt voltam,
fizikailag és szellemileg is attól, h. nagyon kellett végig figyelni minden lépésre.
Egy helyen azt hittem, h. a fű alatt kő van, aztán pedig mégse… kicsúszott a
lábam, és a következő pillanatban már csak deréktól felfelé hevertem az úton…
M. sz. elég felháborodottan kiáltott rám, h. mit is csinálok éppen, ezért
igyekeztem minél gyorsabban visszakecmeregni a nemösvényre, ami elhamdulillah
sikerült is.
Csak érjünk már be a fenyők közé, mondta M. Sz. újra, aztán
mikor végre beértünk, megint csak felfelé kellett menni, én ekkor már kissé
lemaradtam a fiúktól, ezen a ponton kicsit elanyátlanodtam, de elhamdulillah
hamar összeszedtem magam. Felértünk végre a felvonó felső állomásához – ide lehet
feljönni a tótól, ahonnan reggel indultunk:
Leültünk enni egy almát, aztán fotóztunk, mert innen gyönyörű kilátás nyílt a hegytetőre, a gleccserrel:
Természetesen a felvonó már nem járt – este volt… gyalog
kellett lefelé indulnunk, csak pár km volt hátra, viszont 600 m szint lefelé… ami
annyira nem esett jól. Elhamdulillah leértünk világosban, mert nem is tudom,
sötétben mi lett volna, így sem volt egyszerű.
A tó partján leültünk a menedékház teraszára, vacsorázni,
közben gyönyörködtünk a naplementében, amely a tó felett megvilágította a gleccsert
a hegy tetején:
Lassan besötétedett, 11 fok volt, annyira nem volt melegünk,
szóval a mákos gőzgombócok elfogyasztása után elindultunk a szállásunkra, ahol
a változatosság kedvéért beestünk az ágyba, megegyezve abban, h. mi már ugyan
semmit nem beszélünk meg, a holnapi programot reggel 7-kor, a reggelinél
megtervezzük…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése