Dachstein – 2. nap

Táv: 16 km

Szint: 600 m

Reggel 6-kor szólt az ébresztő… hát, ez nem esett túl jól. Valahogy kimásztam az ágyból, majd elgondolkodtam, h. hogy jutok le az egy szinttel lejjebb lévő étkezőbe. Konkrétan nem fájt semmim, bár volt néhol egy kis izomlázam (olyan helyeken, ahol többnyire nem szokott), de olyan fáradt voltam, mintha nem aludtam volna egy percet sem éjjel.

A reggeli kávé némileg életet lehelt belém, közben a fiúk arról beszéltek, h. hova menjünk ma, én néha építő jelleggel közbeszúrtam, h. „aha”, „jaja, az tök jó”, illetve „nekem jó lesz bármi”, de igazából csak foszlányokban hallottam, h. miről beszélnek, végül sikerült megállapítanom, h. valami vízeséshez megyünk, remek, a barlang mellett ez a kedvenc természeti formációm, menjünk.

Elköszöntünk szállásadóinktól, bepakoltunk Ülésfűtésbe, és megkezdtük utunkat a Wilde Wasser nevű helyre, ahol van egy brutál nagy vízesés, meg hegyek.

Leparkoltunk, ne vigyünk botot, mondta M. Sz., a lépcsőkön csak útban lenne, és el is indultunk, hamarosan a változatosság kedvéért felfelé.

Nagyon hamar megláttam a vízesést, ami konkrétan a legnagyobb, amit eddig a műfajban láttam:

Természetesen hosszasan lelkendeztem, h. hűűűű, ez aztán az IGAZI vízesés, stb. Közben egy szurdokban kellett felfelé kapaszkodni, aminek alján volt a vízesés, néha folyóvá alakulva, néha visszaalakulva vízeséssé, ez felett pedig kedves emberek járható útvonalat alakítottak ki, létrák, lépcsők, drótkötelek, ilyesmik segítésével.

A lépcsők hosszúak voltak és meredekek:

És volt egy függőhíd is, ami konkrétan brutál magasan volt, és brutál hosszú:

Én magam is hosszasan gondolkodtam, amikor még csak alulról láttam, h. vajon ezen én át fogok-e menni, vagy majd szépen visszasétálok az autóhoz, de mikor már ott voltam előtte, láttam, h. az építők sem hülyék ám, és nagyon, nagyon magas korlátja van a hídnak, és nagyon, nagyon kellene akarni azt, h. onnan valaki leessen, így hát simán átmentem rajta, sőt, nagyon tetszett, főleg az, h. ha a közepén vagy, és másvalaki is megy a hídon, akkor beleng az egész konstrukció:

Még egy párszor átkeltünk ide-oda a folyó/vízesés felett, a nagyobb medencékben AKKORA pisztrángokat láttunk, h. hármunknak simán elég lett volna vacsorára, nosztalgiával gondoltam vissza a Bánkúton fogyasztott pisztrángra…

A szurdokon hamarabb felértünk, mint szerettem volna. Nagyon tetszett ez a rész, lefelé a rohanó, tomboló áradat (TKM, MOST te sem mondhatod, h. túlzok!), felettünk meg a hegyek:

Azonban elég hamar felértünk a szurdok tetejére, ahol egy menedékház várt minket, ahol sajna kénytelenek voltunk elfogyasztani egy ilyet:

És nem, nem ÖSSZESEN egy ilyet, hanem fejenként egy ilyet, de hát ez van… aztán felkerekedtünk az újabb hegy irányába. Először lesétáltunk egy tó partjára:

Útba ejtettünk egy újabb vízesést, ahova persze muszáj volt odamenni: 

Megjegyzem, M. Sz. szerint ez a fenti jelenség NEM vízesés, hanem csak függőlegesen jön le a folyó a hegyen. Szerintem meg éppen ez a vízesés definíciója... Ezen egy darabig elvitatkoztunk, a szokásos építől intellektuális jellegű vitánkat folytatva:

Én: - Márpedig ez vízesés.

M. Sz: - Nem, hanem csak függőlegesen jön le a víz!

Én: - Igen, ami a vízesés definíciója.

M. Sz.: - Nem.

Én: - De igen. 

M. Sz.: - Nem.

Én: - De igen.

M. Sz:: - Mindig eggyel többször nem, mint ahányszor igen...

Aztán mentünk tovább a tóparton. Micsoda síkvidéki túra lett ebből, mondta M. Sz. elégedetlenül, mikor már jó 35-40 métert valóban síkban mentünk…

Ennek hamarosan vége lett. Átmentünk egy tehéngátlón, 

aztán lassan, de határozottan megindultunk felfelé, oda, ahhoz a menedékházhoz:

Amúgy rengeteg ilyen tehéngátló szakította meg a villanypásztorokat. A tehén fordulóköre igen nagy, így ebbe a deszkákból kialakított mini-labirintusba nem tud bemenni, csak megáll előtte, és néz, mint tehén a tehéngátlóra. A lényegesen fordulékonyabb túrázók azonban viszonylag könnyedén befordulnak a tehéngátlóba, s így elkerülődik az a probléma, h. (a) a leakasztott villanypásztort nem akasztják vissza, s a marhák világgá mennek, (b) saját lépésüket a valósnál lényegesen magasabbra becsülő túrázók nem próbálnak átlépni a villanypásztoron, s így nem szenvednek kényes helyen áramütést.

 A felfelé út köves volt, nehezen járható, és néhol jó meredek. Meg teljesen meglepő módon eléggé meleg is lett – az előző napi 14 fokhoz képest mindenképpen. Azonban felérve a menedékházhoz a kilátás kárpótolt:

Ittunk egy almafröccsöt, ettünk egy szendvicset, elnézegettük a jelzőtáblákat az útvonalakkal, a Hochsteinre de jó lenne felmenni, de hát az egész napos program, ráadásul feketével jelölve (a legnehezebb útvonal), szóval majd legközelebb insallah.

Elindultunk lefelé, útközben fotóztunk száratlan bábakalácsot, ez a növény ritkán nálunk is előfordul, a Bükkben, töbörök oldalában, itt meg annyi volt belőle, h. a végén már le se fotóztuk őket:

Hát, nekem ennyi elég is volt mára, foglalta össze tömören M. Sz., mikor leértünk a kocsihoz, én pedig 100%-ban egyetértettem vele. Nagyon szép nap volt, de elfáradtunk, és még haza is kellett vezetni (a fiúknak. Ha én vezetnék haza, abból nem sok jó sülne ki…)

Nagyon szép volt ez a két nap, olyan helyeken jártam, mint még soha. Insallah máskor is visszamegyünk, mert én úgy láttam, h. határozottan sok hegy volt arra, amin még nem voltunk fenn…