2012. december 24., hétfő

Mátra, 3 hegy


Táv: 27 km
Szint: 1400 m

Ezen a héten a Tortúrára szerettem volna menni. Azonban ez volt az a túra, amelynek nem mertem és nem is tudtam volna egyedül nekivágni. Valahol ott kell aludni mindenképp, vagy brutál korán kell indulni, de akkor is, a rajt és a cél tök máshol van (Miskolc-Eger), valakinek utánunk kell hozni a kocsit… Először több jelöltem is volt, aztán a potenciális túratársak a túra nehézségére és/vagy bonyolult logisztikájára hivatkozva lemondták a részvételt. Magamra maradtam. Le kellett mondanom a Tortúráról.
Éppen el voltam már szomorodva, amikor péntek este megjött Megbízott Szakértőnk SMS-e: „Esetleg egy saját kistúra a Mátrában?” NANÁ!
Megbeszéltük, h. 6:30 – 6:50 között jönnek értem, inkább 6:50 lesz az, üzente még M. Sz.
Ennek megfelelően 5:40-re állítottam az ébresztőt, így van időm kényelmesen reggelizni, kávézni, és ha esetleg késnek, majd olvasgatok addig, gondoltam.
Reggel éppen hogy letántorogtam a galériáról, amikor, 5:43-kor megkaptam az SMS-t: elindultunk!
Hoppá. Reggeli sztornó, kávé szintén, villámgyors öltözés, ilyenkor legalább bebizonyítom magamnak, h. ha nagyon kell, igenis el tudok készülni 15 perc alatt…
Kissé ziláltan értem le az autóhoz, a folyosóról még visszamentem a túrabotokért. A kocsiban beszélgetés közben szörnyű felfedezés kezdte belopni magát az agyamba. M. Sz. azt hittem, h. kicsit késtek. Pedig VALÓJÁBAN 50 perccel korábban érkeztek, mint kellett volna… rövid egyeztetés után kiderült, h. elszámolta magát… ezen remekül szórakoztunk egészen kb. Gödöllőig, ahol egy benzinkútnál bepótoltuk a reggeli kávét. A kocsiból kiszállva körvonalazódott bennem a szörnyű felfedezés, h. a kesztyűmet, azt bizony otthon felejtettem… márpedig hideg volt, és ahogy felértünk a Mátrába, egyre hidegebb lett. Mátrakeresztesen -10 fok volt, mikor kiszálltunk a kocsiból. No, legalább megtudom, milyen -10 fokban kesztyű nélkül túrázni, gondoltam. Előrebocsájthatom: rossz.
A sárga csík jelzésen hagytuk el a falut, egyenesen neki egy havas, lefagyott, csúszós domboldalnak:

A környező hegyeken látszott, h. odafenn süt a nap, de idelenn ez még nem realizálódott. 

Ettől függetlenül nekem tetszett, h. ennyi hó van, zúzmarás fenyők, igazi téli hangulat:

A hóra érdekes kristályok fagytak rá, szőrös hó, nevettünk Tamással:

Az erdő amúgy teljesen üres volt, az első és egész utunk során egyetlen embert a hidegkúti turistaháznál láttuk: egy pillanatra kijött, majd vissza is ment – talán rájött, h. hideg van:

Nekem ekkor már brutálisan fázott a kezem, a könnyebben járható szakaszokon a hónom alá csaptam a túrabotot, és zsebre tettem a kezem… M. Sz. ezt hamarosan ki is szúrta, s megkérdezte, h. ugyan hol a kesztyűm. Otthon, a szekrényben, válaszoltam az igazságnak megfelelően, bevallva, h. a reggeli kapkodásban bizony otthon felejtettem. M. Sz. rendkívül áldozatkészen nekem adta saját kesztyűjét, ő pedig tartalék zokniját húzta a kezére, és így jött végig a túrán:

Ez egyrészt szinte könnyekig meghatott, másrészt a vidámság kiapadhatatlan forrásául szolgált egész úton. Valamint felvetett egy igencsak lényeges logisztikai problémát is. Mint ezt tapasztalhatta bárki, aki télen gyalog messzebbre jutott az Oktogonnál, hidegben az embernek, hát, khm… folyik az orra. Nomármost, a zsebkendőt folyton előszedni, az nem túl szórakoztató dolog. Ráadásul a nap közben sem engedő kemény fagy hatására még a zsebemben is megfagyott a zsebkendőmben aaa… hát… a tartalma. Szóval, be kell vallanom, nem mondhatom azt, h. ha kesztyű van rajtam, akkor nem fordul elő, h. izé, közvetlen az arcom előtt vízszintes irányban végighúzom a kezemet. Most azonban gyökeresen más volt a helyzet. Hát mégsem törölhetem meg az orrom M. Sz. kesztyűjébe! Ezért a szokásosnál gyakrabban kellett megállnom, majd igyekeztem a fiúk után.
Út közben azzal szórakoztunk, h. a túrabottal lukasztgattuk a befagyott pocsolyákat. Egészen addig, amíg meg nem láttuk ezt, ezt ne lukasszuk ki, olyan szép, kértem M. Sz-t, és nem is bántottuk:

A túrán három hegyre terveztünk felmenni. Az első, a Havas hamarosan itt is volt előttünk. Még elválasztott tőle egy patakátkelés, át a vadul tomboló, félig befagyott, dühöngő áradaton:

Aztán pedig fel egy annyira durva emelkedőn, h. azt nem is tudom, hogyan GONDOLTÁK, h. a turistaút majd itt fog felmenni. Ha csak kicsit is sáros vagy csúszós lett volna, nem jutunk fel. Én elég határozottan adtam hangot ezirányú véleményemnek, amit mindenki rendkívül szórakoztatónak talált. Végül megállapítottam, h. az utat alighanem még a pleisztocén korban jelölték ki, amikor a hegyláncok még nem emelkedtek ki. Arra is gondoltam, h. egyszerűen a térképen egy vonalzó segítségével összekötötték a hegy lábát és tetejét, ám ez nem lehetséges, mert valahogy fel is kellett festeni a jelzéseket… marad a pleisztocén.
Remélem, tényleg világos lesz, és fenn sütni fog a nap, mondta M. Sz. Én meg reméltem, h. fenn megállunk enni, mert ekkor már igencsak éhes voltam. Gyorsan fogyott az energia, mert változatlanul nagyon hideg volt, még a gombák is fáztak, hiába húzódtak be a faodúba:

Mindenkinek teljesültek a vágyai elhamdulillah: fenn sütött a nap, és ettünk is, ráadásul Tamás hozott forró vizet termoszban, meg zacskós leveseket, és én is kaptam egy paradicsomlevest, ami nagyon jólesett a szendvicsemhez:

Valamint a szikrázó napsütésben igazi kokakóla fílinget is sikerült produkálnom:

Táplálkozás után indultunk tovább a következő hegy, a Világos felé. A Havas, az világos és havas is volt, reméltem, a Világos is havas meg világos lesz J. Így is lett, ez amúgy minden hegyre jellemző volt: a hegy lábáig ködben, borúban jutottunk el, felmentünk, ragyogó napsütés fogadott, majd perceken belül utolért minket a köd.
A Világosra nagyon szép sziklás rész vezetett fel, bár meg kellett küzdeni vele:

Felfelé találtam egy eltájolódott boglárkafélét, aki azt hitte, h. most kell virágozni – szegény, hamar rá fog jönni, h. nem:

Odafenn kicsit mászkáltunk, nézelődtünk, fotóztunk:

Aztán a köd utolért minket, mi meg indultunk, egyrészt, mert az ácsorgásban kezdtünk már fázni, másrészt megfogalmazódott bennünk a gondolat, h. nem lenne rossz világosban visszaérni a kocsihoz.
Az utolsó hegy, a Tót-hegyes a hosszú, egyenletes emelkedő után remek kilátást tartogatott számunkra. Álltunk a felhők felett, a távolban a felhők tengeréből kikandikált a Kékes:

Félelmetes volt, ahogy percek alatt annyit emelkedett a köd, h. a Kékes és az egész kilátás eltűnt. Szó szerint láttuk, ahogy a fák között száll fel utánunk a köd. Jön utánunk, pedig nem is adtunk neki semmit, mondta Tamás. Megindultunk lefelé. Szokás szerint nekem lefelé nehezebb volt, mint fel, elég nagy volt itt a hó – általában 5-600 m felett mindenhol – csúszott is. Nyomok sem nagyon voltak, illetve egyáltalán nem, a fák között nem is láttuk, merre vezet az ösvény, ahol nem volt jelzés, többször le is tértünk róla, és a GPS-t kellett segítségül hívni, h. a tökegyforma havas tájon vajon hol rejtőzik az út. Elértük a zöld+ jelzést, elindultunk rajta, mint párszáz méter után kiderült, pont a rossz irányba. Hátraarc – persze pont a legmeredekebb részen kellett visszamászni, elhamdulillah tényleg nem sokat. Aztán beértünk egy fenyvesbe, ami az egyik legszebb rész volt, a keskeny nyiladékon vezető behavazott utat mindkét oldalról hólepte fenyők szegélyezték:

Egyenletesen lefelé mentünk, vissza a ködbe, a fehér törzsű fák alig látszottak a fehér tejszerű ködben:

A műutat elérve már nem volt sok hátra, beértünk Mátrakeresztesre, meglett az autó is. Hazafelé meg beugrottunk hozzám bablevest és gesztenyés tiramisut enni.
Nagyon jó kis túra volt, a Mátra télen a legszebb, és remek volt az is, h. ilyen csend és nyugalom vett minket körül. Egyre jobban szeretem a Mátrát, de komolyan. 

Rideg Sándor emléktúra 56 – Lapostúra :)


Táv: 51,83 km
Szint: 100m

Többször kifejtettem már, h. nem szeretem az olyan túrákat, ahol sokáig kell egyenesen menni. Honnan tudod, h. nem szereted, kérdezte Tonnakilométer, még nem is voltál ilyen túrán. Érzem, h. nem szeretném, mondtam, de végül is az érvelés elgondolkodtató volt. Így hát, mikor TKM felajánlotta, h. menjünk erre a túrára, rövid gondolkodás után elfogadtam a meghívást.
Előre féltem, annyi rémhírt hallottam már az ilyen lapostúrákról – h. sokkal nehezebb, mint egy jó szintes túra, mert mindig csak ugyanazokat az izmokat terheli az ember, le fogsz ülni az útszélen és sírva fakadsz, nem fogod bírni a monotonitást, stb. Kissé szorongva vártam a túrát.
Előre kell bocsájtanom, h. NEM nehezebb egy lapostúra egy szintestúránál. Sőt, lényegesen könnyebb. Fizikailag. Mentálisan, hát… éreztem, ahogy elborítanak az unalom egyre mélyebb, ólomszínű hullámai, és már-már hisztérikus örömmel és lelkesedéssel reagáltam egy-egy villanyoszlop, transzformátorház vagy kilométerkő feltűnésére. Igazából nem is emlékszem pontosan, h. a túra egyes részei milyen sorrendben következtek, ezért az esetleges időviharokért elnézést kérek…
Fél hetes rajtot terveztünk, ehhez nekem az 5:35-ös hév kellett, ahhoz meg 4:40-kor el kellett indulnom itthonról. Szóval fél négykor keltem, ami még túrázási szemszögből nézve is igencsak durva. Félálomban szálltam le a hévről 6:18-kor Szigethalmon, és 2 másik túrázóval együtt eredtünk a mintegy 5-600 méterre lévő rajt helyszíne felé. Elég lendületesen fordultunk be egy körbekerített lakópart parkjába, elhamdulillah nem lőttek ránk, és a dobermannok is be voltak zárva. Hátraarc, a következő kapu a rajt. TKM már itt volt, TERMÉSZETSEN – még egyszer sem sikerült megelőznöm. Zsombor fiával éppen a nevezési lapokat töltögették. Még kávéztunk egyet az automatából, aztán neki is vágtunk a festői Szigethalom utcáinak:

A falu szélén szintén festői szemétkupacok között vágtunk be a tököli parkerdőbe:

A túrának ez a része kb. olyan fíling volt, mint mikor gyerekkoromban a kutyámmal csavarogtunk a városszéli kiserdőben. Csak ahhoz nem kellett feltétlenül fél 4-kor kelni.
Itt előkerült A SZINT is:

Ennél sokkal több nem is volt az egész túrában. A kiírásban szereplő 100 métert erős túlzásnak érzem. Hamarosan elértük az első pontot, aztán mentünk tovább. Brutális köd volt, azzal vigasztaltam magam, h. ÚGY SINCS semmi látnivaló, tök mindegy, h. van-e köd, vagy sem. És valóban, ezt a szakaszt, mint amúgy a túra szinte teljes egészét, a köd és a sár szétszakíthatatlan egysége jellemezte:

Még jó, h. TKM GPS-én volt trekk, mert jelzések, azok nemigen voltak, szalagozás se ezen a részen, nem si tudom, honnan kellett volna tudnom, h. erre kell jönni.
Kiértünk Tököl házai közé, egy cseppet sem volt érdekesebb, mint Szigethalom, sőt, itt még a főúton is mentünk. Elértük a Maléter-kopjafát, a második pontot, ahol a pontőrök látható örömmel fogadtak minket és a többi túrázót:

Itt szeretném kiemelni a túra legjobb tulajdonságát: azt, h. a szervezők tényleg a szívüket is kitették értünk. Remek ellátás, kedvesség, vendégszeretet volt jellemző végig. Ez azért nagyon jó, mert így nekem végig jó kedvem volt a túrán, meg sem fordult a fejemben a „minek is jöttem ide” gondolat, inkább a humorosabb oldaláról fogtam fel a dolgot, és remekül szórakoztam azon, h. ez milyen durva, már megint 10 km-t megyünk a tökegyenes töltésen…
Ez innen el is kezdődött, köd előttünk:

köd utánunk:

És egyáltalán semmi nem történt a következő pontig, olyannyira, h. közöltem is az előttem menő TKM-rel: most 3 km-en keresztül a hátizsákodat fogom nézni, mert már kell egy kis változatosság… Oké, mondta ő, aztán majd én nézem a te hátizsákodat…
Időközben történtek persze nagyon izgalmas dolgok is. Gyártelep mellett haladtunk el, a töltés magasságából kényelmesen beláttunk, nézd, TKM, milyen furcsa tartályos izé, mondtam lelkesen. Mivel a köd megmaradt, a tartályos izéből ennyi látszott:

A túra látványosságai között azonban ez is kiemelkedőnek számított. És akkor mit mondhatok arra, amivel később találkoztunk? Te, TKM, az mi, az valami állat, kérdeztem előttem haladó túratársamat, egyszerűen nem hittem el, h. mit látok a töltésen:

Ez valóban egy ló volt, egy rendkívül kövér, ám pónihoz méltóan kíváncsi és önérzetes lovacska.  
Ezzel aztán kilométereken keresztül elvoltam, h. milyen kis kövér, szőrös lovacskát láttunk.
A szigetújfalui strandon az ellátás részeként hotdogot (!) kaptunk, az enyém felajánlottam túratársaimnak, én magam a saját szendvicsemet fogyasztottam. Innen indultunk a rendkívül izgalmasan hangzó „Szigetcsép-hévállomás” nevű ponthoz. A tökegyenes töltés helyett most a hévsínek melletti tökegyenes földúton mentünk a változatlan ködben:

Azt hiszem, valahol itt jegyezte meg az addig sem túláradóan lelkes TKM: hát, ez a túra rosszabb, mint gondoltam volna… Hát, valóban nem volt egy vadregényes, romantikus, lélegzetelállító látványokat tartogató útvonal… több mint a fele aszfalton, töltésen, főúton – de hát, ez a vidék ilyen. Tényleg azt tudom mondani, h. számomra a szervezők részéről tapasztalt szíveslátás volt az, ami ha nem is az év top túrájává, de olyan hát, megvolt, de jövőre nem olyan biztos, h. jövök típusú élménnyé emelte a dolgot. Ez úton is köszönet nekik.
Közben megfogalmazódott bennünk egy új túramozgalom ötlete: a „Csepel-sziget százas csúcsai” nevet viselné, bízom benne, h. a Gombatelep-maratonhoz hasonlóan népszerű lesz a túrázók körében.
Itt a ponton kaptunk teát. Valamint elkezdett esni az eső. Egész izgatott lettem, ugyanis most volt rajtam először az új softshell dzsekim, és kíváncsi voltam, h. vajon tényleg vízlepergető-e. az eső azonban egy perc múlva el is állt. Még ő is érezte, h. mindennek tetejébe az eső, no, az már tényleg nem lenne fair…
Amúgy a túrán legalább kiderült, h. az új dzseki tök jó, kényelmes, nem fáztam benne, pedig csak egy vékony technikai felsőt vettem alá. Nézd, TKM, mutattam lelkendezve, ennek van ilyen cipzáras hónaljszellőzője is. Úristen, sápadt el halálosan TKM, azt le ne húzd, azt le ne húzd! Kedvesen megköszöntem a bizalmat, aztán később mégiscsak lehúztam, de a világvége nem jött el.
Mentünk tovább, a részletekre már nemigen emlékszem, a Kis-Duna partja és nyaralók következtek, majd a pont, ahol kaptunk egy komplett mikuláscsomagot, nem is akárhogy: kicsike szőke kislány szaladt elénk már messziről, ti túrázók vagytok, kérdezte, majd igenlő válaszunkra a kezünkbe nyomta a csomagokat. Később még egyet próbált ránk tukmálni,  de azt már nem fogadtuk el J
Lassan visszakanyarodtunk a már megismert tököli parkerdőbe:

 ahol a ponton rendkívül finom teát kaptunk, jól is esett, forró is volt, kicsit megvidámodva mentünk tovább, ismételten a számtalan izgalmat tartogató, pezsgő elevenségű metropolisz, Szigethalom utcáin. Elhamdulillah már nem sokat, hamarosan meglett a cél, oklevél, kitűző, hagymás vajas kenyér, ami nagyon jól esett. TKM elvitt kocsival a hévig, és az időzítés tökéletes volt, 6 perc múlva jött a Pestre tartó szerelvény. Az élményektől zúgó fejjel, kavargó emlékek hadával értem haza J
Összességében azt mondhatom, h. a túra könnyű volt. Nem fáradtam el fele annyira sem, mint egy „normális” ötvenes túrán. Az „ugyanazokat az izmokat terheled, ki fogsz purcanni, nem lehet kibírni” elméletek tévesnek bizonyultak. Az is igaz, amit TKM mondott: tiszta, napos időben, amikor nem korlátozza a köd 20 méterre a látótávolságot, a túra valószínűleg sokkal élvezetesebb lett volna. (Bár, szerintem, az, h. 20 méter vagy 200 méter széles szántót látsz be, illetve 20 méterrel vagy 200 méterrel előre látod a tökegyenes aszfaltot, éppenséggel tökmindegy). Ennek ellenére nekem pozitív élmény volt ez a túra, részben a szervezők, részben a remek társaság miatt, mindkettőért köszönet. De azt, h. jövőre is itt leszek – hát, azt nem tudom megígérni J

2012. december 10., hétfő

Forrástúra a Pilisben


Táv: 22 km
Szint: 880m

A Vulkán után jó kis levezetésnek tűnt ez a túra. Nem túl hosszú, de egy kellemes séta azért a havas Pilisben. Ráadásul a magasszárú cipőm jó sáros lett a Bakonyi Mikulás túrán, és a hóban mászkálás remek cipőtisztító. Ugyan M. Sz. szerint a 25 km gyaloglás nem a polgárilag legelfogadottabb módja a cipőtisztításnak, de azért eredményes.
Szamóca kocsival várt minket a pilisvörösvári állomáson, innen mentünk át Pilisszentkeresztre, ahol a rajt/cél volt. Én annyira fáztam, h. felvettem az esőkabátomat, aztán az első ponton meg le is, mert nem akartam aláizzadni. Indulás előtt ittam egy kávét, mert nem igazán sikerült kialudni magam… egyszóval nyűglődtem, na. Azért csak nekivágtunk.
Az első pont a Szentkút volt, sokat jártam idén erre, de hóban még nem.

Itt vettem le a dzsekimet, mert eddig is felfelé jöttünk, de innen meg még inkább:

Nekem tetszett ez a szakasz, még pihe-puha mohapárna is volt:

A következő ponton a pontőr srácot alaposan kifaggattam a softshell kabátjáról, aztán nekivágtunk Dobogókőnek. A kilátóról a Pilis nagyon szép volt:

Szeretném külön kiemelni a dobogókői pontőröket, akik egyszerűen HŐSÖK voltak – a brutál hidegben és metsző szélben kenték a szendvicseket. Beleharaptam egy vajaskenyérbe, és konkrétan meg volt fagyva.

Elszaladtam a büfébe almáspitéért, és megittuk a teámat is, ami nagyon jól esett a hidegben. Én már indultam volna, mert iszonyúan fáztam,  kiváltképp a kezem. Mire végre elindultunk, kellet vagy 2 km, mire nem fáztam olyan kegyetlenül.

Út közben megláttam az ösvénytől pár tucat méterre egy remek huplit, s rögtön fel is vetettem, h. mi lenne, ha felmásznánk rá. így is tettünk:

Fenn kellemes hegytető, sziklák, napsütés fogadott minket aztán lejönni persze SOKKAL gázosabb volt, mint felmenni...

A Szakó-nyereg környéki meredek lejtő elég félelmetes volt, de végül is megúsztuk esés nélkül. A Hoffman-kunyhóig elég sima utunk volt, ez ismerős volt a Pilisi trappról, de innen a zöld négyzet jelzés már nem, kicsit bizonytalankodtunk is, mire megtaláltuk. Érdemes volt megtalálni, mert az út nagyon szép volt:

Rögtön az elején egy izgalmas patakátkelés tarkította:

Az innentől következő szakaszt egyáltalán nem ismertem, a Bund-forrásnál még sosem jártam, de nem volt nehéz követni az itinert és a jelzéseket ITT MÉG, a forrásnál megint megálltunk enni valamit, én szívem szerint mentem volna, mert hideg is volt, meg elég érdekesnek találtam, h. 13,5 km-re kellett eddig mintegy 5 óra… komolyan azon kezdtem aggódni, h. (1) kicsúszunk a szintidőből, (2) jéggé fagyunk, (3) utolérnek a seprűk, akik ekkor már a pontőr szerint a Szakó-nyeregben jártak. Meghallgattuk a továbbhaladásra vonatkozó instrukciókat (tovább az úton, aztán a Peugeot-nál balra), és indultunk.
Az út nagyon szép volt, a nap sütött, mi meg mentünk, bele a napba:

A Klastrom-kútnál volt némi probléma… mégpedig a háromfelé tartó zöld jelzés. Jöttünk a zöldön, és mentünk tovább a zöldön… a szánkózó helybéliek küldtek vissza az elágazáshoz, és kiderült, h. jobbra IS zöld jelzés van… valami régi meg új zöld lehet ez. Némi kavargás és időveszteség árán meglett a kódos pont, felírtuk a számot, és szomorúan néztük a közelben Pilisszentkeresztet és a célt – nekünk ugyanis pont az ellenkező irányba kellett elindulni… az utolsó ponthoz, a Trézsi-forráshoz. 

Itt megint csak nem volt könnyű eligazodni a zöld jelzésen – mi nem is a „hivatalos” úton, hanem a zöld kör jelzésen értünk be a pontra, elhamdulillah a pontőrök ezt nem firtatták.
Visszafelé hamarosan rátértünk a piros jelzésre, itt jöttünk fel a Piros85 túrán, de nem ismertem volna meg az utat egész addig, míg leértünk a temető mellé – ott már azért ismerős volt.
Az órámra nézve láttam, h. a következő vonatot mintegy 5-10 perccel fogjuk lekésni… és valóban így is értünk be a célba, ahol megkaptuk a nagyon szép jelvényt és az emléklapot. Megint ittam egy kávét, és a pultos hölgy alaposan elszomorított, amikor a mosdót firtató kérdésemre közölte, h. „nem jó, és nem jöttek megcsinálni”… magamban tettem hozzá, h. vagy csak sokat kellene takarítani a túrázók után…
Egy darabig még üldögéltünk, aztán elindultunk vissza Pilisvörösvárra, ahol kényelmesen elértük a következő vonatot hazafelé.
Nagyon kellemes túra volt, jól összerakott útvonallal, egyes részeken még soha nem jártam, ismét szeretném hangsúlyozni a pontőrök hősiességét – embert próbáló feladat hosszú órákon át a hóban, szélben, hidegben állni, és így is kivétel nélkül nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, köszönjük szépen. 

VULKÁN


Táv: 41,6 km
Szint: 2230 m

„Én észrevettem, hogy a horgászat és a túrázás az két olyan sport, ami különbözik egymástól.” (sógorom)
„A túrázás valójában nem sport…” (internetes ftness-magazin)
„A Nagy-Hideg-hegy, az olyan, hogy minden irányból szívás felmenni.” (Megbízott Szakértőnk)
„Hát ja, télen hideg van.” (jómagam)

Számomra különleges jelentőséggel bír ez a túra. Amikor elkezdtem túrázni, mindig arra gondoltam, h. mennyire szeretném megcsinálni a Vulkánt – de persze lehetetlennek tűnt. M. Sz. beszélt róla, h, nehéz, hideg van, sötét, meredek stb., mások is beszéltek róla… aztán mégis elmentem tavaly, és teljes megdöbbenésemre sikerült, sőt, nálam holtversenyben az év legjobb túrája helyen végzett.
Természetes volt, h. idén is megyek. Elhamdulillah M. Sz. is ment, tehát megvolt a fuvar is, reggel 6 előtt felvett kocsival, csak ketten mentünk, majd amíg én beérek, te egyél, én úgysem eszem gulyást, mondtam.
Én szerettem volna, ha esik a hó, M. Sz. kissé aggódott, ha hazafelé nagyon nagy a hó, hogy jutunk haza, de végül is nem esett egyetlen kis pelyhecske sem. Viszont elég jelentős mennyiség volt már. Meg is döbbentem, számítottam rá, h. lesz valamennyi hó, na de hogy ennyi… nevezés, öltözködés, GPS-állítgatás után indultunk a reggeli szürkületben, nahát, itt mennyi hó van, gondoltam magamban:

Nagyon hideg is volt, hiába volt rajtam idén először aláöltözet-nadrág és „A” polár is, mégis fáztam, örültem, mikor nekiindultunk, és kicsit jobban kiléptünk. Az út enyhén, de folyamatosan emelkedett, hamarosan nem fáztam már. Ellenőrzőpont, szólt ránk egy szembejövő fiatalember, hol, kérdezte M. Sz. Én vagyok az, mondta a pont nevetve, és aláírta az ellenőrzőlapokat. Innen hamarosan elkezdtünk durván emelkedni a Nagy-Hideg-Hegyre felmenő úton. Közben kiélvezhettem a téli túrázás apró örömeit: a szemüvegem folyamatosan bepárásodott, és, hát… „Ahogy népiesen mondják, orrváladékom-nyálam összefolyik”, szóltam előre M. Sz-nek, azt nem úgy mondják népiesen, szólt vissza. Az emelkedőn levegőért kapkodva próbáltam inni egy kortyot Kövér Testből – rá kellett jönnöm, h. a víz belefagyott a csőbe. No, remek, gondoltam, még jó, h. van nálam tea is. NHH-en a túristaházban pecsételtek, megettünk egy szendvicset, illetve banánt, én közben szorongattam az ivócsövet, ki is olvadt, taktikusan visszafújtam belőle a vizet, no, így majd nem halok szomjan útközben, gondoltam megnyugodva. Nem akartunk túlzottan átmelegedni, indultunk a Csóványos felé. Alattunk a ködből kiemelkedett néhány hegycsúcs:

Talán ezen a szakaszon volt a legnagyobb hó. A szél is összefújta, néhol térdig ért, ha kiléptem a nyomból:

Nagyon tetszett, távolban a havas hegyek és a Csóványos:

Elértük a lukat, amiben még a Telekin is volt hó, kissé meghatottan néztem, ó, ezt a havat látjuk majd a Telekin is insallah, gondoltam:

A Csóványoson (is) hideg volt, szegény pontőr lány pirosan világító orral, félig fagyott állapotban írt a lapjainkra, minden elismerésem a pontőröké ebben az időben, főleg ott, ahol még tüzet sem lehet gyújtani. Mi nem időztünk sokáig, indultunk lefelé. Tavaly itt nagyon belassultam, mert a lejtő csúszott lefelé, bár nem volt hó, most nagy meglepetésemre a hóban könnyebben mentem, mondjuk nem volt lefagyva, porhó volt, nem csúszott vészesen. Jól is haladtunk, az erdő félelmetesen szép volt a hóban, illett ahhoz a komoly hangulathoz, ami eltöltött itt. azért persze igyekeztem a lában alá nézni, a hó alatt megbúvó sziklák és fagyott fagyökerek-ágak remek alkalmat nyújtottak a Δµ-elmélet empirikus úton történő igazolásához. A bakancsom kitartott, mondjuk az általam követett SZIMPI (Szakrális Impregnálási Iskola) tanait követve alaposan lefújtam csütörtök este impregnáló sprajjal. Egy idő múlva feltűnt, h. pont ellenkező irányból érkezünk a Vilatihoz, mint a Nahát90-en. Nagyon örültem ennek a felfedezésnek, meg is osztottam M. Sz-kel. Annak is örültem, h. a ponton lehet enni-inni, mert már elég éhes voltam. Kicsit még nyígtam, h. de szép is lenne, ha esne a hó, ezért M. Sz. kedvesen megrázott egy fát, amely alatt épp áthaladtam, így teremtvén meg számomra jó közelítéssel a hóesés illúzióját. Még benn a panzióban is a havakat sepregettem magamról.
A zöld jelzés a tavalyival ellentétben más útvonalon ment, egy elég érdekes, kifelé lejtő, csúszós ösvényen. Aztán a zöld négyzet levezető szakasza tűnt fel, messziről brutális lejtőnek tetszett, és az is volt, de meglepetésemre gond nélkül leküzdöttük:

Aztán a patakon átkelve igyekeztünk a panzióban lévő pont kellemes melegébe. Pecsételés után megpillantottam az eléggé megviseltnek látszó Tonnakilométert, de rövid köszönés után iszkoltam is a teához, jó szomjas voltam már. A tea meg jó forró, az ellátás csak zsíros kenyér volt (tavaly volt vajas is), de mondjuk hoztam magammal szendvicset, elő is vettem, a tea még akkor is forró volt, amikor befejeztem, megittam úgy, h. ne nagyon húzzuk már az időt. Mentünk tovább, az egyik kedvenc börzyönyi szakaszomon, ami a Fekete-völgytől a Magyar-völgyig terjed, végig a piros- jelzésen. Az első kb. 6 km-en várt ránk kb. 500 m szint, ami nem volt egyszerű, főként azért, mert elég sok kitett szakaszon kellett menni, ahol csak úgy vágott oldalról a szél, arcunkba sodorva a jégkristályokat a fákról, ezzel halk sikkantásokat csalva ki belőlem. Te akartál hóesést, szólt rám M. Sz. Igen, de ez nem hóesés, ezek jégkristályok! Én pihe-puha hópihéket akarok! – fejtettem ki kissé akaratosan, de a hópihék nem jöttek, a szél és a jégkristályok annál inkább. Előttünk ment néhány fiatal, illetve ballagtak inkább, egyikük a telefonba mesélte, h. milyen hideg van, és hogy fúj a szél. Ezt én is éreztem, főleg az alaposan lecsökkent menettempó hatására, egy darabig bírtam, aztán kifutottam a nyom mellett a hóba, megelőztük őket, és hajrá, Hollókő felé. Nagyon szép volt ez a rész, a havas út, a havas hegyek:

Hollókőről a panoráma a szokásos:

Salgóvárba arra mentünk fel, amerre veletek is. Csak most nagyobb hóban, néhol igencsak keresnem kellett, h. hova lépjek legközelebb, de aztán fenn voltunk.
Fenn a pontőrökkel egy szerencsétlen jadgterrier fagyoskodott, épp meg akartam kérdezni, h. biztos, h. jó volt kihozni szegény kutyát pontőrködni, mikor közölték, h. a kutya úgy csapódott hozzájuk, a nyakában volt egy telefonszám, felhívták, a gazda pedig elmesélte, h. a kutya az előző napi vadászaton volt hajtó, csak elkóborolt, és h. majd este vigyék le a kutyát a célba, és oda majd érte megy. Szerencsétlen állat akkor már egy napot, egy éjszakát és a következő nap jó részét étlen-szomjan az erdőben töltötte, éjjel simán volt -10 fok… és „majd este valamikor” érte mennek. Remek. Elhamdulillah a túrázóktól legalább kapott némi kaját, de így is reszketett a hóban, az ujjai közé be volt fagyva a hó. Insallah a gazdája legalább beengedte otthon valami meleg helyre.
Elindultunk Magyar-hegyre, ez még a kedvencem Börzsönyben is az egyik kedvenc helyem, amit nem igazán tudok megindokolni, még csak fel sem mentünk pont a hegycsúcsra, ami egyébként nem egy olyan fú, de festői sziklaszirt:

Innen pedig leviharzottunk Magyar-völgybe, ahol nagy tüzet raktak a pontőrök:

Akárcsak tavaly, most is volt meleg tea és csoki, de nem ám ilyen teszkós müzliszelet, hanem Snickers, ráadásul a dupla csomag. Sajna szó szerint jéggé volt fagyva, ezért a második felét inkább egy időre betömtem a nadrágzsebembe, kiolvasztás céljából. Kicsit melegedtünk a tűznél, ettünk, aztán mentünk tovább. Elég hosszú műutas szakasz következett, nem a legérdekesebb rész a túrán, én ennek ellenére elbűvölten nézegettem az út mellett futó befagyott patakot:

Aztán elérkeztünk a hírhedt Banános Emelkedőhöz, ami nektek is úgy tetszett a januári börzsönyi kiruccanásunkon. A tetején teázunk, mondtam, M. Sz. pedig egyetértett. Amúgy nem volt olyan óriási megrázkódtatás feljutni, mert a Banános Emelkedő nem túl hosszú. El is felejtettük a teázást, na, majd a piros+ aljában, illetve a nagy emelkedő aljában, mondtam, mert ekkor már a piros+on mentünk. Volt még két kisebb emelkedő előtte, és meg kellett állapítanom két dolgot: (1) nem érünk fel NHH-re világosban, (2) megy le a nap.
Amikor a félelmetesen felfelé vágó szakaszt megpillantottuk, kiálltunk az útról a fák közé, és megittuk a maradék teámat – azt sem kellett már tovább cipelni. Aztán nekivágtunk. Az emelkedő pont olyan meredek, mint emlékeztem, de még sokkal hosszabb is. Ráadásul a lábam mindenfelé menni akart a hóban. A lélegzetből kifogyva értünk fel a műútra, már láttuk NHH fényeit.
Úgy döntöttünk, h. kicsit leülünk a turistaházban, ettünk, én pedig a bögrémbe öntöttem Kövér Test tartalmát, mivel az ivócső a visszafújások ellenére visszavonhatatlanul be volt fagyva. Milyen szép fehér vized van, mondta korábban egy előző túratárs… M. Sz. megállapította, h. neki az üvegben is befagyott az izó, adok az enyémből, mondtam lelkesen. Milyen, kérdezett gyanakodva, tudod, az a mentolos, mondtam. Na, abból nem, jelentette ki határozottan. Nem is tudom, miért, szerintem fincsi az…
Ismét megpillantottam TKM-et, aki egy dobozzal odalépett hozzánk. Nem volt rajtam szemüveg (pára), így azt hittem, valami sütike, csodálkoztam is, miért M. Sz-et kínálja először, mégiscsak a hölgyeket illenék… aztán kifejtette, h. az általa „snack” néven nevezett keverék kolbász, szalonna, sajt és fokhagyma feldarabolva… ilyesmit én meg úgysem eszek. M. Sz. viszont igen, ezért innen a célig már kellemes fokhagymaillatban mentem mögötte.
Mikor indultunk volna, egy idősebb túratárs a lámpámra bökve megkérdezte: egy lámpátok van? Nem, neki is van, mutattam M. Sz-re. Akkor csatlakozhatnék hozzátok, mert nekem meg egy sem, kérdezte. Természetesen nem mondtunk nemet, erre ő is elkezdett összepakolni, aztán kész lett, elindultunk elhamdulillah. Nem tudom, szegény mennyit látott mögöttünk jőve a mi lámpáink fényénél, de a semminél insallah jobb volt.
Innen már csak lefelé kellett menni. Ezért mondja M. Sz. h. ez voltaképpen egy 36 km-es túra. Mert onnantól már csak lefelé, az nem is számít. Nekem azért számított, bár megint csak kevésbé csúszott, mint tavaly. Könnyebb volt lemenni. Amikor a meredekebb részen túljutottunk, megtorpantam. Állj, mondtam határozottan, hiányosság következett be a strukturális integritásomban. Hogy mi van, nézett rám a két túratársam. Kikötődött a cipőfűzőm, mondtam, és be is kötöttem. Aztán mentünk tovább. Jó tempóban mentünk, hamar meglett az ellenőrzőpont a Taxi-réten. Tavaly csak szúróbélyegző volt, amit voltak, akik meg sem találtak, én is csak azért, mert pont előttem két futó megtalálta… idén rendes, emberes pont volt. Igazolás után mentünk tovább, még mindig jó tempóban, újdonsült túratársunk egy idő után közölte, h. ő kicsit pihenne, majd jön valaki mással utána. Ránézte a GPS-re, és láttam, h. már a reggeli nyomunkon megyünk. Lassan már láttuk Királyrét lámpáit. Hamarosan kiértünk a műútra, ami néhol teljesen száraz volt, néhol pedig jeges, én persze ráléptem a tükörjégre, és majdnem sikerült a cél előtt pár száz méterrel óriásit esnem, de végül is visszanyertem az egyensúlyom. Beértünk a célba, én reklamáltam a főszervezőnek, h. miért is nem lehetett pár km vastagabb fajta teherautóponyvát vásárolni, és kifeszíteni a nagyon kitett részeken, h. ne fújjon annyira a szél… elhamdulillah vette a lapot, és nem tiltott le a továbbiakban a Vulkánon/Telekin/hasonlókon való részvételtől… elmentem átöltözni, addig M. Sz. kikérte a megrendelt gulyáslevesét, ami szerinte nem volt egy nagy élmény… mindegy, én megettem a megmaradt fehérjeszeletemet.
Aztán indultunk hazafelé, a kocsiban volt fánk, ami nagyon jól esett, és meleg is lett hamarosan, ami szintén. Az út száraz volt, hó semmi, hamar hazaértünk. Itthon vacsora után gyorsan mentem aludni, készülvén a vasárnapi kiruccanásra…
A Vulkántúra nagyon kemény menet volt. Hideg volt, hó, ami sokat kivett belőlünk. Ezzel együtt a Börzsöny nagyon szép havasan, és a túra még mindig nagyon jó. Aki ott volt, tudja, aki nem, az jöjjön jövőre insallah J