Tortúra 2019

Táv: 66 km

Szint: 2100 m

Idén harmadszor vágtam bele ebbe a túrába, amely elég komoly logisztikát igényel, lévén, h. a rajt és a cél között 66 km van… Tavalyhoz hasonlóan azt a megoldást választottuk, h. előre foglaltunk szállást Tapolcán, már péntek kora délután elautóztunk Egerig, onnan busszal Miskolcra, helyi járattal Miskolctapolcára, ahol aludtunk. Ezt még leírni sem rövid, de IRL még ennél is hosszabb volt. Idén egy 6 macskával rendelkező néni vendégházában aludtunk, melyekből többet sikerült megsimogatnom, így a túraprojekt jól indult. Azért is, mert tavallyal ellentétben olyan étteremben sikerült vacsorázni, ami (a) feleolyan messze volt, mint a tavalyi, (b) feleannyiba került, (c) nem volt hangos szintetizátoros mulatószene, (d) ekkora adagokat adtak:

Még este bementünk a rajtnak helyt adó iskolába az itinerekért, aztán mentünk aludni. Előtte még hosszasan tanulmányoztam a másnapi időjárás-jelentést, amely mediterrán ciklont és kiadós csapadékot ígért már reggel 7-től.

Reggel nem a legkorábbi időpontot céloztuk be a rajthoz, mondván, ha már esőben indulunk, legalább ne sötétben… Szerencsére reggel nem esett, és az időjárás-jelentés is már csak 2-től ígérte a (változatlanul kiadós) csapadékot. A rajtban hangulatos sötétség és fejlámpás rendezők vártak, mintegy elővetítve a túra második felét egy áramszünet segítségével:

Az itiner már a kezünkben volt, leadtam a szállítandó csomagot, kaptunk rajtidőt, és el is indultunk, kicsivel 7 után.

A túra első 12 km-ében a szint jelentős részét leküzdjük, ami azt jelenti, h. sokat kell felfele menni. Kezdetben az aszfalton, majd befordultunk az erdei útra, ami itt példásan sáros volt, jóféle, csúszós sárral. Egy darabig eléggé szerencsétlenkedtünk benne, próbáltunk kimenni a szélére, vagy be az erdőbe, de aztán kiértünk a sárövezetből, ahol azért jobban lehetett haladni.

Az időre egyelőre nem lehetett nagy panaszunk, bár a nap nem sütött, de legalább nem is esett, bár a levegőben benne volt már a későbbi nagy esők ígérete, minden nagyobb lélegzetvételnél – ami azért felfele haladván elég sok volt – éreztem a közelítő eső illatát.

Viszonylag jól haladtunk, számomra is meglepő módon, s az első EP-ig vezető út 2 nagyobb emelkedőjét is elég könnyen leküzdöttük. Alig két és fél óra alatt Bükkszentkereszten voltunk. Itt szokás szerint a helyi óvodában volt a pont, ahol volt forró tea, meg pár ismerős, főleg Zoli számára. Kicsit leültünk, teáztunk, ettünk.

Én amúgy nem is hoztam saját teát, csak a szálláson található, alighanem még a pleisztocén korból itt maradt alumínium kotyogóval főzött kávét (frissen is pocsék volt, később, az este során még pocsékabbnak bizonyult, bár Zoli szerint csak hozzászoktam a jóhoz, de ez nem így van, a kávénak tényleg volt valami igazán pusztító jellege). A túra teával való ellátottsága igazán példásnak mondható, út közben 4 helyen adnak forró teát. Én mindenhol megittam 2 bögrével, így még a vizemből is alig fogyott.

Végül túratársamat nagy nehezen sikerült elszakítani a kölcsönös élménybeszámolóktól, s kiléptünk a jó meleg óvodából a hidegbe, tovább a fennsík felé. 16 km volt a következő ellenőrzőpontig, pár emelkedővel fűszerezve. Áthaladtunk azokon a fenyvessel szegett réteken, amiket annyira szeretek:

Sajna út közben kiderült, h. azt a fenyvest, amit régen annyira szerettem, az útvonal már elkerüli, ezért be kellett érnem egy másikkal, ez sem volt rossz, de nem az, amire én gondoltam:

Megismétlődött az, ami mindig megismétlődik itt velem: kiérünk a zöld sávra, s én azt hiszem, h. SOKKAL közelebb vagyunk a síházhoz, mint valójában, pedig minden alkalommal SOKKAL messzebb vagyunk… Mindegy, mentünk, az időjárás próbálkozott, néha több másodpercig úgy tűnt, mintha már-már kisütne a Nap. Meglásd, Zoli, a Tar-kőre már esőben érünk fel, mondogattam, később ez így is lett, amúgy.

Mikor már majdnem a síháznál voltunk, ránk köszönt egy kiránduló páros, megkérdezték, h. „valami rendezvény” van-e itt, mondtuk, h teljesíténytúra. Erre ők kérték, h. szóljunk a rendezőknek, h. ők találtak egy „drága objektívet”, ha valaki elvesztette, szóljon. Megnéztük az optikát, és hát tényleg egy komolyabb darab volt. Alaposan elmagyaráztuk (sőt, fel is írattuk velük), h. ne adják vissza senkinek, aki látatlanba meg nem mond róla 3 adatot (gyártó, zoomtartomány, fényerő), ők mentek tovább, mi mentünk a pontra, ahol a szervezők telefonáltak, s kiderült, h. valóban az ő fotósuk felejtette ott a lencsét. Megadtam a telefonszámomat, és figyelmünket az étel-ital felé fordítottuk. Én megettem 2 vegetás vajas kenyeret. Anyám nem szeretett főzni, nem is tudott, számomra a gyermekkor alapételei a vegetaleves és tejfölös tészta – nosztalgikus táplálkozás volt. Teát is ittunk.

A pontról kilépve átvágtunk a Nagy-mezőn, ahol hamarosan felhívott a fotós, még azt is elmondva, milyen hátsó objektívsapka van az obin… A kedélyek megnyugtatása végett elmondom, h. az optika sikeresen visszakerült a tulajdonoshoz. Bár egy darabig poénkodtunk Zolival azon, h. gyorsan felhívom M. Sz-t, h. mondja be a megtalálónak a 3 adatot, és kérje el az optikát, de ez csak amolyan viccelődés volt, amivel a 16 órás menetidő unalmasabb részeit (volt ilyen???) próbáltuk feldobni. Illetve néha elcsodálkoztunk azon, h. a talaj teljesen fagyott, és a fennsíkon még hó is van, amit korábban kizártnak tartottunk:

Én már nagyon vártam a következő EP-t, mert az a Faktor-réten volt, aminek teljesen lenyűgöz a neve. Vajon mióta hívják így? És honnan eredhet a neve? Ha valakinek van helységnevek etimológiai szótára, igazán megnézhetné nekem…

Ezt a helyet választottam az „Egy túra- egy vers” program állomásának is, mostanában ezzel részesítem aktuális túratársaimat irodalmi élményben, bár nem látszik rajtam, de mégiscsak magyar szakon végeztem, tudok egy csomó verset fejből, így minden túrán megosztok egyet… jelen esetben Kányádira esett a választás, a zsírkrétás ponton túlestünk a versen, aztán mentünk tovább.

Amúgy az is bejött, hogy a Tar-kőre esőben érünk fel, mert az akármilyen rét szélén lévő esőháznál meg kellett állnunk, h. felvegyük az esőkabátokat, bár innentől kisebb intenzitással esett, de azért esett. Igen, a Tar-kőn is. Itt azért csak körülnéztünk, bár nem volt olyan szép a kilátás, illetve én megettem egy kókuszos szeletet is, szúrtunk a szúróbélyegzővel, és megindultunk lefelé, sokkal könnyebben, mint tavaly a hóban, bár balra fordulva a zöld sáv meredek lejtőjét még mindig nem szeretem.

Zoli ezt a pontot választotta ki, h. nagy bejelentést tegyen: ez életem utolsó teljesítménytúrája, mondta ünnepélyesen. Én azt hittem, félreértem, hiszen már megbeszéltük a jövő heti Dombay-tó maratont (ami végül is nem jött össze, legalábbis nem vele), mikor hozzátette: 50 éves korom előtt. Azóta ez a történelmi évforduló már lezajlott, ez úton is gratulálok ismét.

A Hereg-réten kénytelenek voltunk lámpát kapcsolni, részben az egyenetlen talaj miatt, részben az egri műútra nem szívesen mentem volna ki világítás nélkül az egyre sűrűsödő félhomályban. A rét szélén tűz mellett a távolba révedő tekintettel dobolt egy alak, ügyet sem vetve ránk. Erről jutott eszembe, tényleg, ma van a téli napforduló. Bizonnyal valami érdekes vegyi anyagokkal megerősített napfordulós szertartás tanúi voltunk rövid időre.

Zoli kicsit lemaradt, én kiértem a műútra, megindultam jobbra, s ismét hatalmába kerített a szokásos illúzió (pedig nem támogattam meg semmiféle mesterséges vegyi anyaggal, sőt, természetessel sem, ámbár gombák terén szerzett szakképesítéseim bizonnyal alkalmassá tennének erre), h. már RÉG ott kellene lennem a ponton, és alighanem benéztem, és már rég elmentem mellette, magam mögött hagytam, s hamarosan beérek ki tudja, hova, ami EGYÁLTALÁN nem az EP lesz. Mármost ekkorra már sötét lett, s az EP-n ég a villany, zúg a generátor, emberek vannak stb, szóval elég nehéz csak úgy benézni, de nekem minden alkalommal szilárd meggyőződésem, h. nekem sikerült. Már-már tényleg visszafordultam, mikor végre megpillantottam a Tamás-kúti EP-t a turistaházban. Itt megint volt forró tea, szaloncukor, egy szendvicset is elővettem, Zoli is utolért.

Az eső ekkor kezdett igazán rá. Kellemesen elüldögéltünk volna itt, a kerti kiülő tetején kopogó cseppek álmosító hangjára, de részint egy idő után az amúgy enyhe, 8 fokos este is kezdett hűvösnek tűnni, részint meg azért volt még előttünk táv. Így hát kapucni fel, s kiléptünk a tető alól az esőbe. A nemszeretem Török útra a kék sávon kellett felmászni, ami jó meredek, de legalább hosszabb, mint emlékeztem. Az eső szakadt. A sár, az nem volt olyan brutális, mert annyi víz volt, h. a sár alig látszott alatta. Szóval, nem ragadt, sem csúszott, csak mintha folyamatosan egy sekélyebb vizű patakban gázoltunk volna. Emellett olyan köd volt, de olyan köd, h. szó szerint 5 méterre nem lehetett ellátni. Ha egyikünk 8-10 méterre megelőzte a másikat, már a lámpája fényét sem lehetett látni. Morgolódtunk, h. miért van köd, ha esik az eső. Kétszer sikerült letérni a jelzett útról, mert ugye a jelzéseket se láttuk, de a GPS mindkétszer mutatta, h. nem erre, így módosítottunk. Fel-le hullámzó szakasz vezetett a csuma sötétben és szakadó esőben a Völgyfő-házig, ahol nincs semmi, csak az ember tudja, h. túl van már a következő pontig vezető szakasz felén. Ez is valami. Innen tovább, hasonló körülmények között, majd fel a Vár-hegyre, ismét emelkedőn. Az EP, a várkúti turistaház előtti felvezető szakaszon valami brutál erős reflektorral világítottak, h. el ne vétsük a házat a sötét ködben, vagy ködös sötétben. Így legalább már a lábunk elé sem láttunk, de a ház valóban meglett. Bent meleg, pára, tea, kenyerek. Kicsit leültünk, megettem egy szendvicset, teáztunk. Elidőztünk pár percet, mindenki arról sopánkodott, h. (1) esik az eső, (2) köd van, (3) sár van, (4) milyen sokat jöttünk idáig, (5) milyen sokat kell még menni. Nyilván ezekkel mi is tisztában voltunk, de azért jól esett átbeszélni. Ennek ellenére hamarosan búcsút mondtunk, s megindultunk tovább. Én ismét csalódtam magamban, mert valahogy úgy emlékeztem, h. kilépünk a házból, s pár száz méter múlva már ott a Nagy-Eged hegy. Ja, 6 km múlva, de sebaj. Annyira nem hiányzott a hegy, mert tavaly a hóban a lemenet igen nehéz volt, s most már előre összeszorult a gyomrom, h. mi lesz.

Hát, nem lett semmi. Meglepően könnyen lementünk. Már azon nem lepődtem meg, h. Zoli könnyen lement, de én is. Ugyan útközben szembetalálkoztunk egy, a lámpafényben zölden világító szemű német juhásszal, de a kutya testbeszéde egyértelműen elmondta, h. nem akar bántani, csak nagyon, nagyon szeretne bárhol máshol lenni, ahol melegebb van, szárazabb, és van valami kaja is. Hiába hívtam, nem jött velünk. A kajám már elfogyott, nem tudtam semmit adni neki. Remélem, azért jól végződött számára az éjszaka.

A hegyről leérve, a szőlők között valami brutális sár fogadott, mély is volt, csúszott is, a drótkerítésekbe kapaszkodva próbáltunk leevickélni nagy nehezen. Azt hittem, sosem lesz vége. De aztán csak leértünk a Háromszorosan Áldott Műútra, melyen jobbra fordulva megindultunk a célnak helyt adó sportcsarnok felé. A cél a tavalyinál úgy egy km-vel messzebb került, pedig eddig is sokalltam a városi szakaszt a végén.

Ráadásul kb. a Nagy-Eged előtt az eső elállt, de erős szél volt, így mire leértünk a hegyről, kb. megszáradtunk. Most viszont úgy kezdett ömleni az eső, mint egy nyári záporban, annak illúziója, h. szárazon tegyem el az esőkabátot, semmivé foszlott. Legalább a sár egy része lejött rólunk, de tényleg csak egy része, mert annak ellenére, h. MINDEN útba eső pocsolyába belementem cipőtisztítási céllal, a cipőm a célban még így nézett ki:

A sportcsarnokba beérve megkaptuk a díjazást, Zoli megevett 5 db tepertőkrémes kenyeret, én meg valami briósfélét, teával. Aztán átöltöztünk, s kimentünk a tényleg csak pár száz méterre parkoló autóig, s irány Budapest. Nekünk másnap rendezvényünk volt, de azért tudtam aludni még pár órát.

A tavalyi végig havas túra helyett most kaptuk egy esőset, de ettől függetlenül jól éreztük magunkat. Szeretem ezt a túrát, nincsen túlcsicsázva, nincs ezerféle ellátmány, csak 1-2 fajta kenyér, de a forró tea stratégiai pontokon nagyon jól jön, az útvonal nagyon szép, a szervezők nagyon kedvesek, és a téli Bükk utánozhatatlan. Remélem, jövőre is itt lehetünk.