2020. január 3., péntek

Dombay-tó maraton 2019



Táv: 43 km
Szint: 1800 m

Voltam már egyszer ezen a túrán, még 2013-ban, vagyis régen. Arra emlékeztem, h. ez egy nehéz túra, és a Zengőre valami hihetetlen meredek, kiszalagozott úttalan úton kellett felmenni. És h. amikor az utolsó hegyet, a Hármas-hegyet kellett megmászni, M. Sz. megkérdezte, h. mi lenne, ha ezt az utolsó hegyet már kihagynánk, és leneveznénk eggyel kisebb távra (ugyanis ezen a túrán teljesen megengedett útközben le/fel nevezgetni). Én meg azt hittem, h. csak szórakozik velem, és ha igent mondok, utána egész életemben azt fogom hallgatni, h. micsoda papírkutya vagyok, így hevesen tiltakozva mondtam, h. nem-nem, menjünk csak végig a teljes távon. Később derült ki, h. 100% komolyan gondolta, mert Ő IS nagyon elfáradt addigra…
Idén, még a Tortúrán arról beszéltünk Zolival, h. mindenképpen menjünk erre a túrára, mert ő, huszon-akárhány éves teljesítménytúrázó múltja ellenére, még sosem volt. Én meg örültem, mert ez ugye egy mecseki túra, a Mecsek meg messze van, egyedül, tömegközlekedéssel esélytelen, h. eljussak rá.
Az előnevezés lezárulta előtti napon aztán Zoli szólt, h. ő elengedte ezt a túrát, nem tud idén jönni. Óvatos puhatolózásra kiderült, h. M. Sz. és Tamás viszont mennek, és hozzájuk be tudok társulni (idézem: „majd most lassabban megyünk”, és így is lett, szerencsére).
Nagyon, nagyon rossz volt reggel 3:50-kor kelni. De hát a Mecsek, az messze van, mint már említettem. Sikerült időben autóba szállni, és megindulni Mecseknádasd, a rajt/cél helye felé. Még sötétben érkeztünk meg, ami így is volt rendben, mert 7 óra körüli rajtot terveztünk. Ami majdnem meghiúsult, ugyanis a fiúk elfelejtették, h. merre van a rajt/célnak helyet adó ifjúsági tábor… én is elfelejtettem, de én ugye csak egyszer voltam, 6 éve, lásd fentebb. Így elindultunk pont az ellenkező irányba, természetesen felfelé. Miután szépen távolodtunk a rajthelytől a csuma sötétben, igencsak hideg volt, és még valami brutál szél is fújt, mindenki egyre idegesebb lett, aztán a beizzított GPS-ek elárulták, h. éppen az ellenkező irányba kellene tartanunk, és végül csak megtaláltuk a rajtot. Rövid öltözködés, megkaptuk az előnevezésnek köszönhetően már névre szóló itinert, és a kellemes melegből kiléptünk a sarkvidék birodalmába.
Amúgy ez egész úton jellemző volt, úgy általában meleg sem volt, de ráadásul még olyan szél volt hozzá, h. időnként a könnyeim folytak.
Elindultunk az első pont felé, ami a Zengő volt, ami igaz, h. csak 5,5 km, de legalább van benne 428 m szint. Ki is fejtettem, h. én emlékszem arra a brutál meredek hegyoldalra, ami felvezet ide, de hát tudtomra adták, h. (szokás szerint) rosszul emlékszem: a Zengőre még normális turistaúton kell felmenni, az úttalan mászás, az később lesz majd. A zengői pontőrt még a Zengő előtti nyeregben megtaláltuk, mert fenn nem volt semmi szélárnyék, így nem akart ott állni órákig, s később amúgy be is bizonyosodott, h. nagyon bölcsen döntött. A pecsételést helyettesítő aláírás után mi azért nekivágtunk a Zengő csúcsának, s hamarosan meg is érkeztünk a Mecsek legmagasabb csúcsára.



Innen egy rendkívül kellemetlen meredek vezet le, még csúszott is, elengedtünk pár futót, én közben azért örültem, h. nem erről kellett feljönni, mert felfele sem lett volna jó. Sehogy nem volt jó. de legalább a kidőlt fatörzseken, leszakadt ágakon való átmászások közben elgyönyörködhettem a változatos réteggomba-fajokban és taplókban. 
Aztán a lejtő szelídült, lenn az erdőben a szél sem fújt annyira, mentünk, beszélgettünk, megérkeztünk a Réka-kunyhóhoz, ahol ezúttal nem volt semmi, így hát mentünk tovább, közben azon elmélkedve, h. a Somos-hegyre majd aztán tényleg toronyiránt kell felmászni, és így is lett. Út közben volt egy csomó hunyor, és már virítottak is, én ürügyként használtam fel őket, h. megálljak lélegezni, de aztán az utolsó, minden mérce szerint meredek mászással meglett a hegy.



Fenn a csúcskőnél egy gyerek töltötte be a pontőr szerepét, de a hidegben és főleg a folyamatosan süvítő szélben már gyakorlatilag katatón állapotba került, nem is volt megfelelően öltözve ehhez a több órás álldogáláshoz, még egy kesztyűje sem volt, meg aztán tényleg semmiféle szélárnyék nem volt fenn. Annyira el volt már készülve, h. leült a puszta földre a csúcskő mellé, a túrázók állították fel, h. egy polifoamot legalább alátegyenek, ne a fagyott talajon üljön, addig M. Sz. mindenkinek aláírt az itinerében, mert a gyerek már nem tudta a tollat sem megfogni a fagyott kezével. Hamarosan visszaérkezett az apuka, aki éppen akkor szalagozta ki a felvezető utat, remélem, sikerült valamit kitalálni a gyereknek, mert én komolyan aggódtam érte.
Megindultunk tovább a gerincen, Hosszúhetény felé tartottunk, sok szint nem volt, inkább lefele mentünk, nekem egyre nyilvánvalóbbá vált, h. itt jártunk a kéktúrán is, és valóban, még magában a pontnak helyet adó Klumpás Konyha nevű büfében is voltunk akkor. Csak akkor melegebb volt. Sokkal. Itt most kaptunk ellátmányként egy rétest, volt almás és túrós, én az utóbbit választottam, és nagyon, nagyon finom volt. Nem is tudom, talán még életemben nem ettem ilyen jó rétest. Rövid melegedés után mentünk tovább a Cigány-hegy felé, ahol ugyan nem volt EP, de a kilátóba felmentünk. A szeles, napos időben remek kilátás nyílt a Mecsekre, megérte azt a kis lépcsőzést:



Innen egy idő után elméletben szalagon kellett volna felmenni a Dobogóra, ezt azonban nekünk (sem) sikerült megtalálni… végül nagyjából bemértük a Szószék nevű sziklaképződményt, a hegyoldalban felkapaszkodtunk, majd a gerincen végig megkerestük a Dobogó EP-t, ahol a pontőr mondta is, h. hát igen, az ide vezető szalagozás nem a legjobban sikerült. Cserébe nagyon gondosan elmagyarázta, hogyan találjuk majd meg lejjebb a Somosi-kis-kút kódos EP-t. ezt valóban nem volt nehéz megtalálni, úgy lett, ahogy a pontőr mondta: „gyakorlatilag nekimentek majd a fának, amire kiraktam a kódot”. Neki azért nem mentünk, megálltunk előtte, és a hidegben jéggé fagyott zsírkrétát legyőzve felírtuk a kódot.
Innen megint csak fel kellett mászni a Somos EP-hez, ahol nagy élet folyt: társaság, tűzrakás, vidámkodás. A levezető út viszont nem volt kiszalagozva, arra balrafelé kell lemenni, intett bizonytalanul a pontőr az erdő irányába, de végül is mindegy, mert akármerre mentek le, lenn van a műút, és azon kell továbbmenni. Ez igaz is volt, csak ugye nem mindegy, HOGYAN jut le az ember arra a műútra. Nekünk elég lassan sikerült az igen meredek hegyoldalban, ott most pont egy szikla tetején álltok, azon nem lehet lejönni, mondta pl. vidoran Tamás, aki ekkor már jó néhány tucat méterrel alattunk volt… ilyen kalandok közepette keveredtünk le a műútra, boldogan jelenthetem, h. csak egyszer estem el, és akkor sem nagyon, csak elcsúsztam azon a végső szakaszon, melyet a fiúk következetesen „levezető csapásnak” tituláltak. Hát valóban csapás volt, csak nem a szó „út”, hanem inkább a „katasztrófa” értelmében. No mindegy, azért több-kevesebb nehézséggel lejutottunk, aztán a műúton én elővettem egy szendvicset, ami azért volt jó, mert hamarosan jött egy trükkös patakátkelés, majd felfele kellett menni egy jó sáros ösvényen. A szendvicset zsebre tettem, igyekeztem a talajviszonyokra koncentrálni. Amúgy a talaj fagyott volt, de a nap során főként azokon a részeken, ahova odasütött a nap, elkezdett gondolkodni azon, h. ő bizony most ki fog olvadni. Ez pedig a talajt borító sárréteget eredményezett. Így azért óvatosan kellett haladni, mindemellett gyorsan is, mert M. Sz., mint a csapat timekeeper-e, aggódva jegyezte meg, h. átlagunk bizony 4 körüli csökkent, amivel nem fogunk szintidőben beérni. Belehúztunk hát.



A pusztabányai vadászházig jól haladtunk amúgy, itt kaptunk szaloncukrot, és megálltunk meginni a magunkkal hozott kávét, ami már nagyon jól jött. Valami szeletet is előhalásztunk, s reménykedtünk benne, h. a nem oly messze levő Püspökszentlászlón majd kapunk esetleg valami teafélét, az itiner szerint ugyanis a pont a Bazsarózsa kulcsosház volt.
Püspökszentlászlón vicces tábla fogadott minket:



Ez egy oda-vissza szakasz volt, be kellett menni a pontig, aztán vissza a falu szélére, és úgy tovább. Hát, azt kell mondjam, h. csalódtunk. Valóban a kulcsosház volt a pont, de nem volt nyitva, a pont kinn volt az udvaron. Kaptunk egy piskótaszelet-félét, és volt víz, de az volt nálunk is. Kicsit melegedtünk a tűz mellett, aztán indultunk az utolsó mászásra, a Hármas-hegy felé.
Én arra emlékeztem 6 évvel ezelőttről, h. valami műúton értünk fel a csúcson lévő pontra, ahol a szél sodorta a ködgomolyokat. Így is van, csak előtte amúgy még az erdőben, hegyoldalban is kell mászni. Kb. 300 m szint van a 4 km-ben. Közben a szél igazán magára talált, és önmegvalósításba fogott, a kitett részeken a könnyem is folyt, ahol kissé oldalról az arcomba vágott. Ettől függetlenül könnyebben felértünk, mint gondoltam s emlékeztem. Fenn még golyóbis is van amúgy (ilyen radarféle izé), amit én lelkes sikkantásokkal üdvözöltem.
A pontőr benn ült az autóban, ő is úgy ítélte meg, h. nem kíván a szél önkifejezésének útjába állni. Érkeztünkre kiszállt, aláírt, és vízzel kínált minket, én megnéztem a fagyos betonon, 70 km/órás szélben a hődinamika törvényeiről elmélkedő üvegeket, és nem kértem szépen. Nem is maradtunk soká, volt még hátra 10 km, és nem akartunk sötétben menni. Lefele a szalagozáson a megszokott úttalan meredeken kezdődött, aztán átmentünk valami kisebb-nagyobb jóindulattal útnak nevezhető képződményre. Hamarosan amúgy a zöld pezsgősüveg jelzést követtük, amiről még egyikünk sem hallott, azt találgattuk, h. ez vajon minek a jele lehet… valami szilveszteri körtúra, állapítottuk meg végül.
Itt már komolyabb szinteket nem kellett menni, hol vízszintesen, hol hullámokon haladtunk tovább, először a sárguló késő délutáni fényben,



De a legutolsó 1-2 kilométeren már egyre sűrűsödő alkonyi sötétségben, elgyönyörködtünk az egymáshoz közel lévő Hold és Vénusz látványában:



Végül még lámpa nélkül beestünk a célba, bár nem egészen abból az irányból, ahonnan kellett volna (amerre amúgy reggel indultunk a rajtba), mert valami fordulót már benn a faluban elnéztünk, de meglett így is gond nélkül.
A díjazás átvétele után ittunk teát, a fiúk ettek virslit, én megettem a húgom által az útra adott mézeskalácsot. Aztán indultunk a kocsihoz, amiről most úgy éreztük, kényelmetlenül távol van a meleg és világos céltól.

Kinn ugyanis időközben töksötét lett, pedig még csak délután 5 óra múlt… és még hidegebb volt, a szél pedig még jobban fújt. Életem felejthetetlen pillanatai közé tartozik, mikor a kocsi mellett állva a töksötétben, egy nejlonzacskón egyensúlyozva a süvítő szélben próbáltam cipőt és gatyát cserélni. Csontig átfagyva ültünk be az addigra szerencsére már melegedő autóba.
Eseménytelenül értünk haza a túra után, melyen én jól éreztem magam, bár elfáradtam nyilván. Illetve ez azon kevés túrák közé tartozott, amikor még felfele a brutál meredek hegyoldalban sem húztam le a cipzárt a felsőmön egy pillanatra sem, és nem volt melegem egy pillanatig sem. No, télen hideg van, mit lehet tenni, és ahogy felénk mondják népiesen, sz… a hideg szél nélkül, de széllel meg még sz…abb.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése