BHTCS 2019

Táv: kb. 43 km

Szint: kb. 1300 m

Már 3x voltam ezen a túrán, de csak egyszer sikerült. Egyik alkalommal a folyamatosan zuhogó eső és tényleg átláthatatlan köd miatt eldurrant az agyam, sarkon fordultam, és visszamentem a rajt/célba, 2 vagy 3 pontom nem volt még meg. A másik alkalommal pedig 2 perccel (!) kicsúsztam a szintidőből. Aztán ennyiben is maradtam, erre a túrára nemigen tudok egyedül menni, muszáj valaki, akivel a sötét hideg éjszakában közösen navigálhatunk. Idén végül úgy döntöttünk Zolival, h. oké, akkor menjünk. Előneveztünk. Lelkiekben igyekeztünk felkészülni arra, h. (meglepő módon) éjszaka sötét van, és (szintén meglepő módon) januárban, éjszaka hideg is van. Most meg pluszban még esőt is mondtak, vagy legalábbis valamiféle csapadékot.

Szombat napközben már fenn voltak a kötelező csúcsok az interneten. Ugyanis ez egy tájékozódási túra, a Budai-hegység pontjait (többnyire hegycsúcsokat) kell felkeresni, ezekből 6-ot lehet előre tudni, 3 meglepetés, ami csak a rajtban derül ki, és van egy plusz csúcs, amit nem kötelező megkeresni, de ha sikerül, azért plusz egy óra szintidő jár. Ezt nyilván érdemes mérlegelni, mert ha elmegy 50 perc a megkeresésre, akkor azért a 10 percért lehet, h. nem éri meg a macera és plusz táv meg fáradság.

Idén a kötelező csúcsokban túl sok meglepetés nem volt:

·         Nagy-szénás emlékfal (550 m)

·         Meszes-hegy (381 m)

·         Cseres-tető (473 m)

·         Nagy-kopasz (559 m)

·         Fekete-hegy (463 m)

·         Kálvária-domb (388 m)

Illetve a „nem túl sok” meglepetés arra tökéletesen elegendő volt, h. alapjaiban rengesse meg a túráról kialakult koncepciómat: HOL AZ ILONA-LAK? A túra egyik legjellemzőbb része ugyanis számomra az, amikor a Meszes-hegy brutál meredek oldalán le/fel kell mászni, majd fel/le az Ilona-laknál, ami ugyan meredek, de rövidebb, mint a Meszes-hegy, és nem hordoz magában olyan halálos veszélyeket, mint a Meszes-hegy. Egyelőre úgy döntöttem, h. vmi hiba folytán bizonnyal kifelejtették a listából.

Idén (és talán tavaly is? Akkor nem voltam) lett rövidebb táv is a túrán, a Budai Hegység Távoli Csúcsai (BHTCS) „Klasszik” és a Budai Hegység Még Távolabbi Csúcsai (BHMTCS) „futótáv” (ugyanannyi szintidő, de +3 tényleg messzebbi csúcs) mellett egy Budai Hegység Közeli Csúcsai (BHKCS), ahol csak 3 csúcsot kell megkeresni. Nekem amúgy ez a tendencia nem tetszik, h. lassan már azt is teljesítménytúrának hívják, ha kimegyek itt szemben a Sparba, de hát nyilván erre van igény, akkor a szervezők ehhez fognak alkalmazkodni… Itt az a nagy pluszpont megvolt, h. a rövidtávosok korábban rajtoltak, így nem volt egyáltalán tolongás a rajtban, mikor gondosan nem a rajtidő elején, hanem inkább fél 7-re megérkeztünk. Este. Mert, ha nem mondtam volna, ez egy éjszakai tájékozódási túra. A rajtban kisebb-nagyobb csoportok térképpel agyaltak, tervezgették a lehetséges útvonalakat:

Én már egész délután az útvonalon agyaltam, mert ugye a pontokat egyéni navigációval, tetszőleges sorrendben kell felkeresni. Ezért az ember igyekszik egy logikus sorrendű kört kitalálni, amire a legjobban felfűzhető ez a 6 pont. Aztán ezt a koncepciót szépen tönkreteszi a rajtban közzétett 3 meglepetés-csúcs, amiből legalább egy mindig jó nagy szippancs, vagyis kiesik az addig gondosan dédelgetett útvonaltervekből. Ráadásul ezek a meglepetés-pontok legalább egyike nem is „hivatalos” csúcs többnyire, sokszor nevük sincs, csak egy-egy pont a térképen, amelyek a szervezőktől kapnak ideiglenes nevet erre az egy éjszakára. Illetve nem vezet oda semmilyen (jelzett) út. Ezek a meglepetés pontok idén a Jenő-tető, a Zajnát-tető és a Kecske-hát voltak. Jelzett út nem vezet rájuk, a Jenő-tető meg nem is létezik hivatalosan. Illetve Zoli még odafele a kocsiban kifejtette, h. nem tudja, mi az a Cseres-tető, és hol van. Ezzel nekem nem volt gondom, mert 2018 őszén festettük fel ott a sárga + jelzést Ferivel, tehát legalább 10x voltam ott, 2x sötétben is, az utolsó pár jelzést már fejlámpával javítóztam, ráadásul egyedül, ha nem számítjuk a kisebb vaddisznókondát, amibe visszafele belefutottam. Az volt a kis gondom, h. nem tudtam, az úthoz képest PONTOSAN hol van a csúcs, illetve hol lesz a pont, de gondoltam, azt majd csak megtaláljuk valahogy.

A rajtban a szervezőkhöz fordulva elmondtam, h. nem tudom mentálisan feldolgozni azt a tényt, h. a listán nem szerepel az Ilona-lak – valóban nincs a csúcsok között, vagy csak lemaradt véletlenül? Hát, idén valóban nem volt. Nem volt meg a terepjárós csapat, akik a pontőrséget eddig ellátták, így nem is kértek engedélyt az erdészettől a házikó használatára. Ezt egy darabig emésztenem kellett. Az volt a kedvenc pontom (ha már egyszer sikerült odajutni, mert az odajutás, az persze nem…).

A rajtban már az itiner birtokában, de még rajtidő nélkül (lsd. 2 perces kicsúszás) nézegettük a térképet. Én kötöttem az ebet a karóhoz, h. kezdjünk a Meszes-heggyel, legyen meg az először, mert messze van, onnan a Zajnát-tető, és vissza a sárga +on a Cseres, onnan a zöld sáv, és tovább a Nagy-Kopasz felé. Végül ebben meg is egyeztünk, és nekivágtunk a Nagykovácsiból kivezető sárga sávnak. Bekapcsoltam a GPS-t, percekig nem talált jelet, talán a felhők miatt, én már magamban eljátszottam a gondolattal, h. milyen remek lesz, ha pusztán papíralapú navigációval kell túlélnünk ezt az éjszakát, de ezt a lehetőséget egyelőre nem kötöttem Zoli orrára, legalább ő hadd legyen boldog még pár percig… aztán végül a GPS összeszedte magát, bemért 4 műholdat, és meg is voltunk a térképen. Közben a fejlámpák fényében már láttuk, h. valami esik. Némi örömet jelentett, h. legalább hó volt, és nem eső… amúgy nem akarom fokozni a feszültséget, ezért már most elárulom, h. szinte végig esett valami, hó, havas eső, sima eső. Nagyon zavaró nem volt. Volt, h. kapucni sem kellett. Viszont olyan is volt, h. szemüvegben látni sem lehetett tőle. Még valami többé-kevésbé összefüggő réteg is kialakult belőle:

Mentünk, mentünk a Meszes-hegy felé, mutattam Zolinak, h. hol van a sárga + letérés, ami a Széna-hegy és a Cseres-tető felé vezet, s elég egy undok utacska, mert egyik végétől a másikig nettó magasságbeli különbség ugyan nincs, de a hullámzás miatt elég komoly mennyiségű szintet menni kell rajta…

Egy idő után megjegyeztem, h. lassan figyelni kell a letérőt a Zajnát-tető felé. Zoli furcsán nézve közölte, h. még legalább 2x annyit kell menni addig, mint amennyit eddig jöttünk. Rövid logikai elemzés után rájöttem, h. fordítva néztem a térképet, és a Zajnát, az majd a Meszes-hegyi letérő UTÁN lesz, pont annyival messzebb, mint amennyivel eddig azt hittem, h. közelebb van… az igazság pillanata elég nagy megrázkódtatást okozott, de igyekeztem adaptálódni az új koncepcióhoz, h. mégsem a Meszes-hegy van messzebb.

Elhagytuk a Meszes-hegyi letérőt, hamarosan szembe jött egy túrázó kolléga, aki mondta, h. a Zajnát felé a letérő egy bal kanyarban lesz, jobbra egy (mily meglepő) jelzetlen ösvényen, kb. egy km múlva. A GPS-en rajta volt ez az út, így meg is lett viszonylag könnyen, ám haladni rajta nem volt már olyan könnyű, mert néha úgy éreztem, inkább falmászási technikákat kellene bevetni a meredeken… Aztán a fiatalos olyan sűrű lett, h. még a nálam jóval vékonyabb Zoli is beszorult 2 fatörzs közé. A GPS rövid vizsgálata kiderítette, h. az ú. n. „ösvény”, amin jöttünk, az jó pár tucat méterrel korábban elfordult jobbra, mi meg csak mentünk tovább a semmiben, felfele valami névtelen hegycsúcsra, vagy tőlem akár a Holdra, a meredekségből kiindulva. Ez a kis fostos utacska oly ritkán járt volt, h. könnyen el lehetett téveszteni a sötétben. Visszamentünk, elfordultunk most már szemből balra, s hamarosan a szemből, a pontról jövők lámpafénye tudatta velünk, h. jó irányba megyünk. A kollégák közölték, h. igen, erre van a pont, és h. az út meredek. Mintha ezt magunktól nem vettük volna észre. Maga a pont kinn volt valami gerinc végén, ahonnan bizonnyal remek kilátás nyílott volna, ha nincs éppen csuma sötét. A szél fújt, hideg volt. A pontőr itt is, mint szinte minden kitett helyen lévő ponton, sátorban tanyázott, ami érthető a hóban és szélben… gyors pecsételés és pár szem, ellátásként kapott nápolyi után mi is mentünk tovább lefele.

A sárga sávra visszaérve megálltunk egy percre. Én levettem egy polárt, mert az aláöltözet, polár nagy dzseki kombó felfelé soknak bizonyult. A polár nélkül lefele éppen h. nem fáztam, de felfele meg jó volt. Mindeközben a hó, az igazán rákezdett, csak néztünk, h. hogy is gondolja ezt:

Illetve tanácskoztunk a további útvonalról. A Meszes-hegyi letérőhöz visszamenni, s onnan ki a Meszes-hegyre nagyon hosszú lett volna, így Zoli javaslatára továbbmentünk lefele Perbál felé, h. onnan alulról, egy erdészeti út, majd a korábban már hivatkozott falmászási technika segítségével másszuk meg a Meszes-hegyet. Nem repestem az ötlettől, de ez volt a legjobb megoldás. Arról a felmenetről van szó, amit a Turul-túrákon lentről már többször megtekintettünk, s minden alkalommal, megjegyeztük: hú de jó, h. nem kell itt felmenni! Hát most fel kellett. Innen mentünk fel ide, sötétben, hát, nem a röhögéstől szakadtunk meg:

Fent megint csak fújt a szél, viszont kaptunk szaloncukrot, pecsételtünk, és megindultunk tovább, vissza a sárga sávra, ahonnan a tervek szerint majd befogjuk a sárga pluszt és a Cseres-tetőt. Na, a Cseres-tető, az sokaknak Cseles-tető lesz, jegyezte meg pontőrünk. 

Engem erre kétség támadott meg, h. vajon ARRÓL a Cseres-tetőről van-e szó, amire én gondolok, mert hát abban sok cseles nincsen… de ismerjük a többszörös helynevek problémáját, főként a Budai-hegységben, ahol van 2 Csacsi-rét meg 3 Kakukk-hegy is… kicsit kezdtem megijedni, de nem akartam ezzel idegesíteni Zolit, csak azt mondtam, h. nézzük már meg még egyszer a papírtérképet. Amin a Cseres-tető határozottan azon az úton volt, amire SZERINTEM mi egy éve a sárga pluszt festettük fel… Hát, reméljük a legjobbakat, foglaltam össze gondolataimat, s megindultunk lefele a Meszes-hegyről. Melyet fel kell vennem Azon Helyek Listárjára, Ahonnan Felfele Kell Lemenni (AHA-FKL- lista). Komolyan, jártam már itt párszor, de minden egyes alkalommal meglepődök, h. MENNYIT kell már felfele menni innen lefele. Aztán csak kiértünk a sávra, majd hamarosan jött a plusz letérő jobbra. Itt Zoli közölte azt, amit e túrán oly sokszor: te, errefele nincs túl sok lábnyom… ugyanis a hóban elég jól látszott, h. hányan mentek már arra előttünk, így ezzel jól lehetett idegesíteni egymást/engem, h. nem is arra kellene menni.

Szerencsére hamarosan jött szembe egy kolléga, aki még azt is közölte, h. a pont nincs messze az úttól, s a letérést egy kerékpáros villogó is jelzi. Ez nagyon jó ötlet volt, a sötétben könnyen el lehetett volna menni a pont mellett. Így a fel-le hullámzások után meglett a letérő, majd a pont és a pecsét is. Még a rajtban az itineren beszámoztam a pontokat olyan sorrendben, ahogy terveztük befogni őket (bár ugye a Zajnát meg a Meszes felcserélődött), most meglett a Cseres-tető is, irány a Jenő-tető. Ismét megerősítettem, h. ez a sárga plusz belemegy a zöld sávba. Zoli elővette a papírtérképet, megállapítottuk, h. a zöld sáv mellett lesz Jenő, csak pont ellenkező irányba, mint a Nagy-Kopasz, de sebaj, nem nagy kitérő. A jelzetlen kitérőn tényleg nem volt messze a pont, meglett a 4. pecsétünk, visszamentünk az elágazásig, majd a térkép és a GPS segítségével kinéztük a legrövidebb utat a Nagy-Kopaszra, ami a mai túra (és amúgy a Budai-hegység) legmagasabb pontja. Zoli riogatott, h. ez aztán jó meredek lesz, de végül nem volt vészes, főleg a Zajnát-tető meg a Meszes-hegy oldalával összehasonlítva. Meglepően könnyen meglett a csúcs, megálltunk egy kicsit, ettünk, és ittunk is a nálunk lévő forró teából, ami nagyon jólesett, mert, a történelmi hűség kedvéért, hideg volt, és fújt a szél, bár egy viszonylag csapadékmentes időpontot fogtunk ki éppen.

Ide viszonylag közel volt a Fekete-hegy, a zöld pluszon és egy jelzetlen szakaszon. Nem akartunk kerülni a jelzett utakon, így a GPS segítségével egy jelzetlen, de jól követhető úton mentünk le a pluszig, amin mentünk egy jó darabot, majd ki a csúcsra, ahol még söröskorsó formájú karácsonyfaégő is jelezte, h. merre kell menni:

Ezzel megvolt a kötelező pontok kétharmada. Azt, h. a plusz csúcsra kimegyünk-e, attól tettük függővé, h. az idővel hogy állunk majd. Ha nem muszáj, nem, jelentettük ki, mivel azért már kezdtünk fáradni.

Innen az volt a terv, h. valami jelzetlen úton lemegyünk a Julianna-majori (amúgy szintén jelzetlen, de azért elég széles és jelentős) útig, ahonnan a Kecske-hát, ami a piros sáv mellett van, de nem rajta, kétféleképpen közelíthető meg: jelentős kerülővel, vagy kb. 2-300 méteres hegyoldalban és bozótosban, teljesen útmentes részen történő történő csörtetéssel. Ezzel viszont vagy másfél km-t lehetett spórolni, szóval ezt választottuk. Amikor a GPS szerint legközelebb voltunk a piros sávhoz, az NHO-módszert (Neki a HegyOldalnak) alkalmazva ha nem is nyílegyenesen, de a legjárhatatlanabb bozótosokat kikerülve, cikkcakkban bevettük a piros sávot. Szinte pontosan a Kecske-háttal szemben bukkantunk ki, ami viszont újabb pár száz méter bozótossal később következett, ráadásul tényleg semmi nem jelezte, h. merre van pontosan, a GPS-t kézben tartva, a legmagasabb pont felé törekedve bukdácsoltam, míg végül több ide-oda bóklászó kollégával együtt megpillantottuk a pontot jelző villogó fényét. Pecsételés után, még mindig a GPS-szel egy nagyobb bozótos leküzdése után, viszonylag hamar kijutottunk valami ösvényfélére, ami visszavitt a piros sávra.

Innen a terv az volt, h. a piros pluszon lemegyünk Remeteszőlősre, ki a Remete-szurdokhoz, s a Remete-hegyet megmászva fel a kék sávra, ahonnan bevesszük a Kálvária-dombot, majd a Zsíros-hegyen át a Nagy-Szénást. A Zsíros-hegyen meg majd eldöntjük, h. szükséges-e kimenni az Alsó-Zsíros hegyre a plusz egy óra szintidőért.

A piros pluszon lefele kezdtek kifogyni az elemek a lámpámból, végül is még a tortúrás elemek voltak, jogosan fáradtak már ki… ez a lemenet amúgy is kellemetlenül köves, bukdácsolós, most még jó saras is volt, nem nagyon mertem menni így, h. a lámpám inkább már csak hangulatvilágítás jellegű volt. Lentebb, a vízszintesebb szakaszon Zoli bevárt, az ő lámpájának fényénél cseréltem elemet, így már sokkal jobb volt. Zolinak fájt a lába, de mit lehet tenni, mentünk tovább. Remeteszőlős sötét és kihalt utcáin át a szurdokig, ahol balra ráfordultunk a patakátkelésre, majd fel a Remete-hegyre. A patak utáni meredek felmenet nagyon sáros volt, csúszott, no, ha ez ilyen marad, előbb érünk le a patakba, mint fel a tetejére, gondoltam. Itt a viszonylagos csapadékmentesség után hirtelen szakadni kezdett a havaseső, a sziklás hegyoldalban a nedves, tapadós pelyhek kíséretében kapaszkodtunk fel, sokkal gyorsabban és könnyebben, mint vártam. Lenéztünk a város fényeire, távolban a János-hegy, Széchényi-hegy és Hármashatár-hegy fényei világítottak, meg is beszéltük, h. milyen jó, h. oda már egyikre sem kell kimenni.

Felérve megkönnyebbülten vágtunk neki a kék sávnak, én úgy emlékeztem, h. a Kálvária-dombra vezető jelzetlen letérő még a kék plusz letérője előtt van, de hát Zoli és a GPS is megerősítette, h. nem. Mikor meglett a kitérő, és elindultunk rajta, én először kételkedtem, mert konkrétan a kék sávval párhuzamosan visszafele indultunk el. Zoli elővette a papírtérképet, én pedig roppant ügyesen mellétartottam a GPS-t, ilyen módon megállapítva, h. valóban ott vagyunk, ahol kell, és valóban egy ideig párhuzamosan visszafele kell haladnunk. Majd a tájékozódási eszközök elpakolása után Zoli határozottan elindult arrafelé, amerről jöttünk, de aztán rövid, építő jellegű tanácskozás után ezt korrigáltuk. Jó darabot kellett menni még a pontig, ahol megint csak volt szaloncukor (több szaloncukrot ettem ezen a túrán, mint amúgy egész évben), aztán visszamentünk a kék sávig, és tovább a Zsíros-hegy meg a Nagy-Szénás felé.

 Zolinak még jobban fájt a lába, én még jobban sejtettem, h. kelleni fog a plusz egy óra, és ki kell mennünk az Alsó-Zsíros hegyre…

18:43-kor rajtoltunk. Ezen a túrán percre komolyan veszik a 10 órás szintidőt (lsd. 2 perces kicsúszás), így 4:43-ig be kellett érnünk.

A Zsíros-hegyi rétet 3:33-kor értük el. Volt 1 óra 10 percünk, de még hiányzott a Nagy-Szénás pont. Ami innen majdnem 3 km és kb. 150 m szint, onnan meg vissza Nagykovácsiba a célba a piros sávon kb. 2,5 km, de egy nagyon kellemetlen, sziklás lemenet az eleje. Közben meg pecsételni is kell. Szóval elméletben meg lehetett csinálni, de ha BÁRMI kis csúszás van, akkor aztán szippancs (lsd. 2 perces kicsúszás). Oké, kimegyünk az Alsó-Zsíros-hegyre, vettük tudomásul lemondó sóhajtással.

Tudni kell, h. vagy 5-6 éve mi festettük fel Leventével és Ferivel a kék sáv (OKT) Zsíros-hegy – Remete-szurdok szakaszát, s már akkor feltűnt a kollégáknak a HATALMAS kék háromszög jelzés, ami az Alsó-Zsíros-hegyre való leágazást jelzi. Ki is mondták az ítéletet: ezt bizony le kell szürkíteni, mert nem szabványos. Ilyen méretű jelzés nincs! Én mindent bevetve kiálltam a jelzés mellett, mondván, ez egy ikonikus kék háromszög, már a tájkép része lett. Így végül meghagytuk, most ismét megtekintettük, és még mindig nagyon tetszik. Viszont úgy emlékeztem, h. sokkal hosszabb a kitérő az Alsó-Zsírosig, s most nagyon örültem, h. nem. 11 perc alatt megjártuk, ez volt az egyetlen pont, ahol nem volt pontőr, magunknak kellett pecsételni, a pontot jelző karácsonyfaégő-füzér közben a hidegben kissé már elfáradva a Csendes éjt is zenélte fura egérhangon, rendkívül romantikus volt, mondhatom.

3:44-kor visszaértünk a rétre, s megindultunk a Nagy-Szénási emlékfal felé. Ez az utolsó nekirugaszkodás a túrában, s könnyebben ment, mint gondoltam. 33 perc alatt ott voltunk, pecsételés után még arra is volt idő, h. a töksötétben fotózkodjunk egyet az emlékfalnál:

Aztán megindultunk lefele a piros sávon, illetve hát nyilván először még felfele (AHA-FKL- lista), az utolsó talán 20 méter szintet leküzdve a túrában. A legkellemetlenebb az volt benne, h. a mindig szeles és hideg hegy most is lefagyott, csúszott, mint a fene, én kisebb-nagyobb sikkantásokkal vettem ezt tudomásul, megkérdeztem Zolit, h. alóla is folyton kimegy-e a lába, s az igenlő válasz semmivel nem tette jobbá a helyzetet.

Mikor beértünk megint az erdőbe, valamivel jobb lett, aztán a balra levezető lépcsővel elértünk a Háromszorosan Áldott Műutat, és már Nagykovácsi első (vagy utolsó?) házai között voltunk. Lekapcsoltuk a lámpákat (Zolié már amúgy is alig világított), s a közvilágítás fényénél értünk be a célba, 4:53-as célidővel. Vagyis nagyon szűkösen, de beértünk volna a Zsíros-hegyi pluszpont felkeresése nélkül is, de akkor tényleg egy perc vesztegetni való időnk sem lett volna, szóval jobb volt ez így. 

A célban ittunk teát, ettünk (illetve csak én) forró levest, meg ropit (ezt mindketten), majd a vagy fél órás nyűglődés után felkerekedtünk, és indultunk a most túl távolinak tűnő temetőnél parkoló autóhoz.

Zoli bevitt Hűvösvölgyig, ahonnan a 2 villamossal fél 7 körül itthon voltam. A zuhany és a reggeli ima után 7 körül mentem aludni, nyilván 2 takaró alatt…

Sikerült egyenlítenem a BHTCS-vel folytatott küzdelemben, 2 sikeres és 2 sikertelen teljesítést tudva magam mögött. Idénről azt kell mondanom, h. kétségkívül remekül navigáltunk s dolgoztuk ki az útvonalat, az idő és az útviszonyok ha nem is ideálisak, de elég jók voltak. Én remekül éreztem magam, kellemesen el is fáradtam. Ennek a túrának van egy nagyon jellegzetes hangulata, a sötét, a hideg, az erdőben ide-oda bóklászó túrázók adják, s ez kárpótol a nehézségekért. Azt is megjegyezném, h. a mai viszonyok között nevetségesen kevés (1000 ft) nevezési díjért szinte minden ponton adnak valami apróságot, meleg kaja van a végén, nagyon jó a rajt-célhely, szép a kitűző és az emléklap is. Nem azt mondom, h. minden évben, de feltétlenül szeretnénk még jönni.