KINIZSI 100

Táv: 100 km

Szint: 2775 m

Előhang

Tavaly voltunk Szamócával a Kinizsin, ami végül is jobb volt, mint vártam. Nem leszek fanatikus Kinizsi-rajongó, aki egész évben párás szemmel a Nagy Eseményről nosztalgiázik, de kellemes volt. Persze, volt tömeg, de nem volt zavaró. Hozzá tartozik a Kinizsihez. Úgy készültem, h. tömeg lesz, és kellemes meglepetésemre civilizált tömeg volt. Mit értek ez alatt? Mindenki kedves volt mindenkivel, nem szólt be senki senkinek, és lényegesen kevesebben szemeteltek, mint egy ekkora túrán várná az ember. Erre hozhatok egy idei példát. Én elég megrögzött szemétszedő vagyok – még 90 km után is lehajolok a csokipapírokért… abból indulok ki, h. biztos velem is előfordul, h. véletlen kirántok valamit a zsebemből, vagy nem veszem észre, h. elejtettem, és remélem, h. utánam is felszedi valaki, anyázás és rosszkívánságok nélkül, feltételezve, h. nem szándékosan dobtam el…

Persze pl. a használt papírzsepiket azért nem szedem fel, mert ki tudja, h. kicsoda micsodáját törölte bele.

Szóval, az idei Kinizsin összesen kb. 20 db csokipapírt/ropizacskót/zselétubust szedtem fel, ami 100 km-n ennyi ember után nem sok. Persze, jöttek utánam is bőven, meg biztos volt, amit nem vettem észre.

Oké, ennyit a szemetelésről.

Már írtam tavaly, h. erre a túrára kell orvosi igazolás, ismét elmentem hát a háziorvosomhoz, aki meg sem ismert, azt hitte, nem is az ő betege vagyok… Aztán, mikor mondtam, h. Kinizsi, már emlékezett. Mondjuk, ebben az évezredben kétszer voltam orvosnál – mindkétszer a Kinizsi miatt.

Az igazolással mentem előnevezni, ahol a szervezők közölték, h. rajtfüzet, az nincs, majd adnak a rajtban, mert még nem készült el. Elhamdulillah ezért nem kellett külön sorba állni, ki volt rakva egy asztalra a rajtoltatásnál.

A készülődést beárnyékolta, h. Szamóca kijelentette, h. nem jön idén, és senki mást sem sikerült rábeszélni. Sebaj, megyek egyedül, amúgy is szeretek egyedül menni, most kifejezetten vonzott a lehetőség.

A bealvást elkerülendő, a Sárga70-en már bevált taktikát alkalmaztam: előtte egy hétig se kávé (ezt amúgy se sokat iszom), se tea (no, a szokott zöld teám nélkül viszont szenvedtem egy hétig). A módszer ismét bevált, még csak álmos sem voltam.

Előző este a vacsorázás nemigen ment, izgulsz, mi, kérdezte Megbízott Szakértőnk chat-en, hát, mit tagadjam, igen, 100 km az nekem mégiscsak sok, igyekeztem időben lefeküdni, ami nemigen sikerült, elaludni még annyira sem. Ettől függetlenül a telefon első nyikkanására kiugrottam az ágyból.

Rajt

Reggel még pakolásztam, kaját, vizet, teát termoszban, „C” polárt felvettem, mert hűvös volt még, de végül is időben indultam, elértem a választott hévet.

6:29-kor szálltam le a hévről. A helyszíni nevezésnél ilyen sor kígyózott:

Elhamdulillah az előnevezésnél azért kicsit rövidebb:

Ettől függetlenül 6:54-kor tudtam csak rajtolni. A rajtbélyegzőt 5 (vagy 10?) percenként állítják, így a lapomra 6:50 került rajtidőnek. A számítógépen viszont pontos időt rögzítettek – de már csak nem azon a 4 percen fog múlni, gondoltam. Amúgy sem akartam sietni, tavaly 23 óra alatt értünk végig, nagyon jó lesz nekem az idén is, gondoltam.

Indulás után az első padnál megálltam, és levettem „C” polárt, gondoltam, melegem lesz. Aztán nekivágtam – jó pár más emberrel együtt:

Egyébként én úgy éreztem, h. kevesebben voltak, mint tavaly – később mondták, h. több nevező volt… nekem akkor is kevésbé tűnt zsúfoltnak.

Túrázunk :)

A túra elején jó sokat kell felfelé menni. Mire felértünk a Kevélyre, el is fáradtam:

A kilátás nem volt olyan szép, mint tavaly, párás volt a levegő, a Nap sem sütött. Cserébe viszont az idő (szinte) végig ideális volt – vagy 10 fokkal hűvösebb, mint tavaly, és a Nap sem tűzött annyira.

Idén a hosszú-hegyi pontnál egy másodpercet sem kellett várni, sőt, még félre is álltam, h. ne tartsam fel a sort azzal, h. előszedem az igazolólapomat.

Ekkorra már kezdtem megéhezni, ettem egy banánt meg egy müzliszeletet, úgy mentem tovább. A Pilis-tetőre felfelé egyre kevesebben lettünk, sajnos itt szomorú látvánnyal kellett szembesülnöm:

Ezek a jószágok amúgy is nagyon lassúak, a reggeli hűvösben meg még nehezebben mozognak… Jó, persze, értem én, h. teljesítménytúra, meg hajtanak az emberek a jobb időért, meg van, aki fut... Nagyon sajnálom, h. nem lehetett jobban odafigyelni szegényre, ez amúgy védett állat, és teljesen ártalmatlan, bátran fel lehet venni, és arrébb lehet tenni. Bár úgy néz ki, de nem kígyó, hanem lábatlan gyík, „gyárilag” így nézne ki, amikor még egyben van:

A Pilis-nyereghez érve eléggé besűrűsödtünk,

de a pecsétre itt sem kellett várnom.

Egy kedves hölgy a Magyar Madártani Egyesület kitűzőit árulta, a madárvédelmet lehetett támogatni vele. Búbos banka van, kérdeztem a madaras kitűzőket nézegetve, ez az egyik kedvenc madaram. Nincs. És szalakóta? Nincs. Sárgarigó? Hát… van széncinke. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, a múlt heti börzsönyi sasles-túránkra emlékezve vettem egy rétisasost. Leültem, ettem egy fél szendvicset.

Nem éreztem magam 100%-osnak, nagyon fura volt, mintha a megevett ennivalók nem emésztődtek volna meg, hanem csak rétegződtek volna a gyomromban. Közben meg folyamatosan éhes voltam, és éreztem, h. fogy az energiám, miközben a kaja kövekként ült a gyomromban. Nem tudom, hogy csinálom én ezt…

Eléggé belassulva mentem tovább. A Pilis-nyeregben 20 perccel jobb volt az időm, mint tavaly, aztán ez az előnyöm fokozatosan csökkent. A műúton átkelve két kisfiú állt az erdei úton, az út melletti nyaralóból jöttek, a kezüket felnyújtva kiabáltak: Adjatok pacsit! Adjatok nekünk pacsit!

Pacsiztam velük, mint szinte az összes túrázó, és megvidámodva mentem tovább, nagyon aranyosak voltak.

Akárcsak a szokásos „itató-hely” kislányai. Egy helybéli család a kerti slagot nagyon kedvesen és önzetlenül kivezeti az utcára, h. a túrázók tölthessenek vizet, mosakodhassanak stb. 

Annyira számítottam erre, h. nem is vettem a pár sarokkal korábbi kirakodóvásár (amúgy drága) ásványvizéből. Ekkor már csepegett egy-két csepp eső, a két kislány esernyővel állt a ház előtt, szabad inni, szabad inni, kiabálták már messziről. Töltöttem vizet, és megállapítottam, h. nagyon fáradt vagyok, pedig még alig 40 km környékén jártunk…

Dorog után esni kezdett az eső, egy percet vártam, de olyan brutálisan elkezdett zuhogni, h. mit volt mit tenni, elővettem az esőkabátot. Az eső elhamdulillah hamar elállt, legalább a port elverte, illetve, mikor lekanyarodtam az erdőbe megkeresni a női mosdót, térdig vizesen másztam ki az aljnövényzetből… amúgy nekem tetszett ez a kis eső, jó esőillat volt utána.

A Nagy-Getére feljutni megint csak nem volt vészes, és fent nekem egy percet sem kellett várni a pecsétre, később volt, aki azt mondta, h. 10 percet állt. Hát nem tudom, én idén egyetlen pecsételőhelyen sem vártam egy percet sem.

A Getén leültem a kövekre ott, ahol tavaly, és ettem egy fél szendvicset, de a más nem ment le, hányingerem volt, sebaj, mentem tovább.

A tavalyi napraforgóföld helyén most más ültetvény volt, tényleg nem emlékszem, h. kukorica, vagy tavaszi árpa, valamelyik a kettő közül. Szamóca kedvenc hupliját örömmel üdvözöltem:

Nem volt most olyan meleg, mint tavaly, jobb volt menni, a tokodi pincéknél a kerekeskútból sem húztak vizet a helyiek, mint tavaly, viszont kaptunk vizet, ami nagyon jól esett, és volt zsíroskenyér, amit nem kértem. Tavallyal ellentétben nem kaptunk kinizsis bögrét :(

Innen kellemetlen, előbb nagyon fel, majd nagyon le úton jutottunk Mogyorósbányáig. Eddigre én úgy éreztem, h. elkészültem az erőmmel, mintha nem is 52 km-t jöttem volna, hanem sokkal többet. Éhes voltam, de az evés gondolatára is hányingerem volt. 10:30-as idővel értem ide – tavaly 10:09-cel, pedig sokkal melegebb volt. a Kakukk vendéglő környékén számos, hozzám hasonlóan elanyátlanodott túrázó pihengetett:

Bementem, a pecsét után vettem kávét meg kólát, és leültem kinn a kertben. A fiú, akivel együtt mentünk a Sárga 70 egy részén, bejelentette, h. feladja. Hm… vajon elvinnének-e Pestig, ha megkérném, gondoltam. Aztán számot vetettem magammal, h. akarok-e továbbmenni. Nálam általában nem a BÍROK-e a kérdés, hanem az, h. ne menjen el a kedvem a bulitól…

Megittam a kólát, és bármennyire is nem kívántam, megettem egy szendvicset is. Ez a szendvics elborzadást és öklendezést vált ki a bolygó intelligens populációjának nagy részéből. A következőképpen kell elképzelni:

-          mazsolás buci (igen, ez édes)

-          mogyoróvaj (darabos, sózott)

-          vastag szelet Anikó sajtok

-          paradicsomkarikák

-          sok só

Mindezt még előző délután megcsinálom, h. a paradicsom levet engedjen, és a szenya jó szottyos legyen. Ez a titkos fegyverem, amúgy.

Rögvest jobban éreztem magam, szerintem ebben kb. egyenlő szerepe volt a titkos fegyver szendvicsnek és a kólának. Aztán megittam a kávét is, és valóban éreztem, ahogy az erőm visszatér, meg a kedvem is, ami még fontosabb. Indultam tovább, a sarkon még megkértem 2 várakozó túratársat, h. ugyan fotózzanak már le:

Innen eléggé felfelé kell menni egy darabon az aszfalton, aztán meg csak úgy, de igazából ekkor kezdtem élvezni a túrát. 

A távolban látszottak a hegyek:

Előre nézve pedig a túrázók, akik tartanak a hegyek felé, ez olyan igazi kinizsis hangulatú kép volt:

Öreg-kőnél volt egy EP, amire nem is emlékeztem, pecsét után kiálltam az imára, aztán irány Péliföldszentkereszt. A forrásnál megmostam az arcom, ittam, aztán bementem a szokás szerint hibátlanul tiszta mosdóba.

Ez a szakasz iszonyat hosszú volt. úgy éreztem, sosem érek már az ellenőrzőpontra. Persze, több mint 20 km Mogyorósbányától, én meg valahogy úgy gondoltam, h. 15 körül. Volt szint is rendesen. A távolban látszott a Gerecse, a tetejére nem kell felmenni, csak az oldalába:

Pont a sziklás felfelé vezető részen sötétedett rám, egy ideig botorkáltam lámpa nélkül, előreengedtem két túratársat, legalább megyek a ti fényeteken, mondtam. Nincs lámpád, kérdezte a lány igazi aggodalommal, de igen, feleltem, lámpa, pótlámpa, pótelemek és pót-pótelemek, csak tudnám, miért nem veszem elő, feleltem. Hamarosan elővettem, mert nem akartam átesni valamit/leesni valamiről.

Bányahegyre legnagyobb döbbenetemre egy órával előbb érkeztem, mint tavaly:

Vettem ásványvizet, megtöltöttem az addigra már teljesen üres Kövér Testet, a szervezők teájából ittam egy pohárral, forró volt, nagyon jólesett. Megettem az utolsó szendvicsemet, meg egy csokit, biztos, ami biztos. Majd megittam a fél liter nem termoszos zöld teámat, ez nagyon finom, eredeti japán zöld tea, gyokuro tensho névre hallgat, s bár a friss főzet nyilván finomabb, mint a félnapos, de így is hatalmas élmény volt, főleg, h. egy hete nem ittam teát…

Indultam tovább, mert iszonyatosan fáztam. Felvettem „C” polárt, felhúztam a cipzárt, de hiába, olyan hangosan vacogott a fogam, h. az előttem haladó 2 fiúból az egyik hátraszólt: csak nem fázik valaki mögöttem? Pár szót beszéltünk, aztán csak mentem mögöttük, bár egy idő múlva úgy éreztem, h. azért mennék gyorsabban, ha lehetne, de annyit nem ért meg a dolog, h. előzgessek. Aztán egy idő után megálltak technikai szünetet tartani, kicsit megindultam. A 11 km a következő pontig azért emberibb lépték volt, kiváltképp, h. a vértestolnai műút előtt, amikor azon gondolkodtam, h. a dűlőúton kellene-e maradni, vagy befordulni balra, valaki rám szólt, h. menjek csak egyenesen, és a valakiben 1-2 perces intenzív gondolkodás után felismertem (a cipőjéről :)) Istvánt, mellette pedig a fiát, Istvánt. Kicsit beszélgettünk, együtt mentünk tovább, mentem elöl, előzgettük a túrázókat, jól haladtunk, pont 2 óra alatt értem a következő pontra:

Itt, Koldusszállásnál megint kaptunk teát, volt benne citrom, aztán én még megittam a 3 dl termoszos zöld teámat. A fiúk lemaradtak, aludtak egy kicsit (komolyan), én mentem tovább.

Álmos nem voltam, de úgy éreztem, hiába megyek, nem haladok semmit. 9 km a következő pont innen, és van benne kb. 400 m szint, szóval nem olyan vészes, igazából két huplit kell megmászni, de úgy éreztem, h. csigalassúsággal megyek, a hármas átlagot sem érem el. Nem is értettem, hogyan előzhetek meg ennek ellenére embereket. Nagyon idegesítő volt, h. hiába igyekszem, alig haladok. Aztán egy idő múlva megláttam a pont fényeit, és megállapítottam, h. pont két órája indultam Koldusszállástól, szóval annyira iszonyat lassan mégsem mentem, csak az éjszaka tréfált meg…

Remek, innen már alig több, mint 7 km van, gondoltam. Tavaly innen már világosban mentünk, most még javában sötét volt, ennek annyira nem örültem, mert a pont után van egy kis félelmetes szakasz, ahol egy kiemelkedő, köves gerincszerűségen kell menni, jobbra szakadék, balra meg mittudoménmi, nem mertem odanézni…

Most már éreztem, h. be fogok érni insallah, ha nem történik valami komoly baj (pl. beleesem a szakadékba). Megint nagyon lassúnak éreztem magam, pedig a célban kiderült, h. ezt az utolsó részt 1:15 alatt tettem meg, ami azért annyira nem lassú.

Amikor beértünk Bajra, és le lehetett kapcsolni a lámpát, mert már volt közvilágítás, nagyon furcsa érzés tört rám. Nem voltam álmos, egy cseppet sem. Nem fájt semmim. A betonon menéstől kicsit bizseregtek az izmaim, úgy éreztem, h. a combom bármikor begörcsölhet, de mindig így vagyok, ha hosszú gyaloglás után betonon kell menni (ténylegesen még soha nem görcsölt be semmim). Olyan hú de fáradt sem voltam. Csak megfogalmazódott bennem a gondolat, h. nekem most nincs kedvem tovább sétálni. Keresek egy padot, és leülök pár percre. Na ne hülyéskedj, Halima, gondoltam, mikor már elértük a vasútállomást, ahonnan már csak másfél km van hátra. Én meg még mindig a padot kerestem, egyre intenzívebben. Közben azért mentem, jó tempóban, de megnéztem minden egyes küszöböt, meg járdaszélt, h. ha én most itt leülnék 10 percre, akkor is ugyanúgy beérnék ám… de leküzdöttem ezt a teljesen értelmetlen, abszurd kísértést, és végül már a hajnali fényben értem be a célba. A lapomra 4:20 került célnak, tehát hivatalosan 21:30, de amúgy 21:16 alatt értem végig, de az a 4 perc már kit érdekel, meg amúgy is kit érdekel, fő, h. beértem. Átvettem a jelvényt és az oklevelet, illetve a kajajegyet is, mert bár gulyást nem kértem, de volt nagyon finom fánk. Kinizsis fánk:

Hallod, Szamóca, tavaly is volt ilyen, hát, ebből kimaradtunk, pedig nagyon jólesett.

A vonat 5:30-kor megy, mondta az egyik szervező. Vajon kiérek-e 40 perc alatt, gondolkodtam el. Még megkértem egy túratársat, h. csináljon rólam egy célfotót. Megviseltnek nézek ki?

Biztos, ami biztos, elindultam, de hát nagyon hamar kiértem, még 25 percem maradt a vonatig, illetve, mint kiderült, 35, mert késett 10 percet…

Nézegettem a beérkező túratársakat, h. jönnek-e azok, akikkel útközben beszéltem, néhányukat láttam, másokat nem, insallah ők is beértek rendben.
Hazafelé

A vonaton megettem a maradék banánt, meg egy csokis is. Egyre többen lettünk, szabad ez a hely, kérdezte egy velem ellentétben tiszta, szagtalan és rendesen felöltözött férfi, és leült velem szemben. Én hamarosan bealudtam, majd arra ébredtem, h. Déli pályaudvar, végállomás. Meg kellett állapítanom, h. a nyálam sajna elég vastag sugárban szivárog a hátizsákomra, valamint, h. valaki elég büdös errefelé, s az valószínűleg én lehetek. A disztingváltan öltözött polgári egyén pánikszerűen menekült az ajtó felé. Én megfontoltabban követtem.

Fél nyolcra értem haza, fürdés után lefeküdtem aludni. Fél kettőkor felébredtem arra, h. brutál éhes vagyok, és mindent fel fogok falni, amit a kezem közé keríthetek. Leginkább sült csirkét ettem volna. De az nem volt. Maradt csütörtökről borsóleves meg gombás csirke. Főztem tésztát.

2 tányér borsólevessel, egy nagy tál (!) gombáscsirkés tésztával és fél kiló eperrel később úgy éreztem, h. most már insallah kibírom reggelig :). Ki is bírtam…

Nagyon jól éreztem magam a túrán, teljesen más volt, mint tavaly, bizonyos értelemben könnyebb (nem volt olyan meleg, nem voltam álmos), bizonyos értelemben nehezebb (a hosszú éjszakai szakaszokon nem tartotta bennem senki a lelket, illetve Mogyorósbányáig eléggé szenvedtem).

Vajon jövőre milyen lesz?