Táv: 71,8 km
Szint:2245
Ez az egyik kedvenc túrám :).
Tavaly ez volt „B” projekt, és idén is nagyon vártam. A velem tartani
szándékozó jelentkezők lassan kikoptak mellőlem, és végül az utolsó héten már
tudtam, h. egyedül fogok menni, majd Pilisvörösváron csatlakozik be Szamóca, és
a Hűvösvölgyben a húgomék.
Még soha nem mentem egyedül
éjszaka, és tudjátok, h. milyen nehezen bírom az éjszakázást… tartottam is
tőle, h. mi lesz, ha bealszom menet közben. Ezért azt a stratégiát találtam ki,
h. túra előtt vagy egy hétig nem ittam
kávét, ami nem egy akkora dolog, mert nem vagyok az a nagy kávés, viszont nem
ittam teát SEM, ami már sokkal nagyobb dolog, mert zöld teát viszont rengeteget
iszom.
Kedden este 11 órától lehetett
rajtolni Esztergomból, nekünk még előadásunk volt este, előtte főztem magamnak
egy kanna zöld teát, közben sikeresen leforráztam a kezem, a hüvelykujjam
alatti párnácska egyetlen duzzadt hólyaggá változott. Leragasszam-e, kértem ki
Hatice véleményét, aki mégiscsak az egészségügyben dolgozik. Ne, tanácsolta. De
meg fogok őrülni a fájdalomtól, ha a hólyaggal kel ráfognom a túrabotra,
aggodalmaskodtam. Ha leragasztod, akkor is, biztatott de én mégis
leragasztottam, ami jó taktikának bizonyult, nem pukkadt ki, és bár fájt, de
elviselhetően.
A vonat természetesen nem járt, a
22:30-as pótlóbuszhoz már tíz előtt az Árpád-hídnál voltam. Mint még kb. 100
másik túrázó is. A MÁV természetesen MEGINT úgy véli, h. mindazok az utasok,
kik felférnek egy egész hosszú vonatra, fel fognak férni a legkisebb távolsági
buszra is… hát nem. Fizikailag nem tudtunk felszállni a buszra, ahol még a
lépcsőn is fürtökben csüggtek a túrázók és egyéb utasok. Menjünk a következő
járattal, javasolták, mire egyik túratárs kissé emeltebb hangon elmagyarázta,
h. az egy óra múlva (!) induló buszhoz megint fog jönni egy csomó ember… és
akkor megint csak nem férünk fel. Mindenki nagyon ideges volt, én is, csaknem
ostromállapot alakult ki, és végül mintegy fél órás késéssel kerítettek nekünk
egy mentesítő buszt. Ezen mindenki le tudott ülni, és közben utolértük a tömött
eredeti buszt, és egyszerre értünk Esztergomba (kb. fél órás késéssel…). Itt
persze mindenki sorba állt, így végül tavalyhoz képest kb. fél órával tudtam
rajtolni.
Elég fáradtnak éreztem magam, nem
túl nagy tempóban indultam kifelé a városból, hamar ráállva a túra végéig
követendő sárga csík jelzésre. Elég sokan voltunk, lassan beállt a sorrend, a
futók elfutottak, mi meg mentünk. A városból kiérve a mezőn haladtunk, az utat
végig elvadult orgonabokrok szegélyezték, rengeteg, illatos fehér orgonával,
hosszasan mentünk a sötétben szinte világító hófehér virágok között az áradó
orgonaillatban:
Hamarosan beértem egy kisebb
csapatot, akik nagyon hangosan kiabáltak, annak ellenére, h. egy méteren belül
voltak egymástól, aztán kiderült, h. már nem szomjasak az esztergomi
alapozásnak köszönhetően. Megelőztem őket, és reméltem, h. csak a 30-as távon
vannak, mert sokkal gyorsabban nem akartam menni, az a 20-30 m , ami köztünk volt, pedig
nem volt elegendő hangtompításnak.
A mezőn a sárga jelzés
elkanyarodott balra, én fordultam, nem mentem még pártucat métert sem, amikor
hallom, h. valaki kiabál utánam: nem arra, jobbra kell menni!
Ejnye, én tudom rosszul, gondoltam,
automatikusan fordultam vissza, és vettem elő a GPS-t, és már meg akartam
köszönni, h. szóltak, amikor meghallottam a röhögést. A hangos társaság talált
magának ilyen remek szórakozást az éjszakára. Nem mondtam ki, ami eszembe
jutott, visszafordultam, mentem tovább. A következő fordulónál megint
bepróbálkoztak a nemarra-technikával, de ekkor már résen voltam, és elég ideges
is, azért kissé magasabb fokozatba kapcsoltam, aminek köszönhetően három órán
belül Klastrompusztán voltam, 17,5 km-nél, ami tudom, h. nem egy futó-idő, de
nekem jónak számít.
Megálltam, ettem egy szendvicset, ittam a kútból, és
csodálkozva állapítottam meg, h. EGYÁLTALÁN nem vagyok álmos, pedig pont
ilyenkor, hajnalban szokott rám törni, de eddig még csak nem is ásítottam. Jó
kedvvel mentem tovább, lényegesen kevesebben voltak körülöttem, nagyon élveztem
a túrát. az erdő sötét volt, de a fák ágai között bevilágított az út felett függő, hatalmas hold, amely ugyan nem volt teli, de néhol, a nyíltabb szakaszokon majdnem annyi fényt adott.
Innen több helyen is eléggé felfelé
kellett menni, még mindig nem álmosodtam el, egész frissen másztam fel a
pilisvörösvári Kálváriához, már világosodott:
Aztán a vörösvári presszóban lévő ponthoz érve, amely egyben a 40-es táv rajtja is, megállapítottam, h. pár perccel múlt 5 óra, egy órával gyorsabb voltam, mint
tavaly, Szamóca még csak bő 40 perc múlva várható… ettem egy szendvicset,
bementem a presszóba kávázni, a mosdóban megtöltöttem Kövér Testet, amikor
belezúdítottam a csapból szivárgó langyoskás, fehér színű vizet, akkor vettem
észre, h. volt az alján még kb. egy deci izó. Sebaj, jó lesz az így is,
gondoltam. Hát, nem lett. Pontosan olyan íze volt, mint a mosdóban engedett
langyos víznek, amit ráöntöttek egy deci izóra. Rettenetes volt. Útközben megittam
azért, persze.
Próbáltam hívni Szamócát, persze
nem vette fel. Én meg éreztem, h. lassan kezdenek lemerevedni az izmaim,
üzentem neki, h. lassan elindulok, ha kicsit megnyomja, utolér még az
Antónia-árokban.
Tényleg lassan mentem, nézelődtem,
fotóztam, pl. ezeket:
Ismét alátámasztást nyert az
elméletem: a nyami gombák többnyire akkor kerülnek elém, amikor még van
legalább 40 km
az aktuális túrából…
Már kiértem az árokból, amikor nagy
lihegéssel és alaposan leizzadva utolért Szamóca, alig 10 perccel kerültük el
egymást :). Beszélgetve mentünk tovább, hamarosan megkezdtük az emelkedést az
Újlaki-hegyre, ami gyilkos volt, főleg, h. kezdett egyre melegebb lenni. A
Költők padjától felhívtam a húgomat, h. hoppsza be a kocsiba, mert mindjárt
Hűvösvölgyben vagyunk… hívhattál volna előbb is, morgott egy kicsit, de
mondtam, h. úgyis enni-inni akarunk, megvárjuk őket. Persze addig még fel
kellett jutni az Újlaki-hegyre…
Fenn a hegyen némi artikulálatlan
nyögéssel leültünk csokit enni, illetve Szamóca mézes puszedlit, ki ért ezt…
amúgy az még hagyján, de volt nála egy teljesen meglangyosodott ivójoghurt,
amit kilométereken keresztül lötyögtetett a hátizsák oldalzsebében, majd a
langyos, behabosodott szubsztanciát jóízűen megitta… a hideg is kirázott, de
komolyan.
Én fogtam egy fűrészeslábú
szöcskét, lefotóztuk, megcsodáltuk, elengedtük, aztán legurultunk Hűvösvölgybe.
Engem már vártak a húgomék,
Szamócát pedig Imi. Unokahúgom hozott nekem saját készítésű, brutál finom
kókuszgolyót. Én boldogan mutogattam a valóban kivételes méretű, és még ki nem pukkadt hólyagomat minden érdeklődőnek. A nem érdeklődőknek is. Ettünk, ittunk, és nekivágtunk az újabb meredeknek a
Nagy-Hárs-hegyre:
Lefelé elméletileg pihentetős
szakasz következett volna, de egyrészt nekem rosszabbul esett, mint a felfelé,
másrészt tényleg meleg volt már. Nagyon.
Az unokahúgommal növényismereteset
játszottunk, én megmondtam az útba eső növények nevét, majd később
visszakérdeztem. Ha tudta, kapott egy pontot, ha nem, levontam egyet. Ha elérsz
5 pontot, meghívlak fagyizni, de sajna nem érte el… így én is kimaradtam a
fagyiból.
A Csacsi-réten megettem még egy kis
kókuszgolyót. Ez a szakasz a 24ökrös-hegyig nagy kedvencem, most is jó volt,
növényeztünk, izzadtunk a brutál melegben.
Pedig a java még most jött, mert a
végén még fel kellett menni a Törökugratóra, árnyék 0, meleg 30 fok felett, de
tavaly is ez volt, legalább azt kaptam, amit vártam :).
Nincs már sok hátra, biztattam mindenkit – magamat is beleértve – és valóban, hamar beértünk. A célban a
pecsét után külön sorban írták az okleveleket. Nyújtom az itineremet, 18-as
táv, kérdezi magától értetődően a kitöltő hölgy.
No, gondolhatjátok… három túrából
háromszor :). Először nem hiszik el, h. a Mátrabércre nevezek, aztán nem hiszik
el, h. élve végigérek a Karancs-Medvesen, most meg… Nem, a hetvenes, basszus,
ilyen sz@rul nézek ki, szakadt ki belőlem, mielőtt még az önuralom dicséretes
erényét gyakorolhattam volna…
Nem, nem, pont, h. túl jól nézel
ki, sietett magyarázkodni a kitűzőket átadó bácsi, láthatóan mély zavarban,
mire már én is elnevettem magam, a körülöttem álló mindenkivel egyetemben, akik egy ideje már remekül szórakoztak a történteken. Most már én is tudom humorosan felfogni :).
Megkaptuk az oklevelet, kitűzőt, és
a Tojás + Sárga túrák teljesítéséért járó Tojás sárgája kitűzőt is – idén már 3
tükörtojással, csak összejött a kiadós reggeli :).
Rövid búcsú után indultunk haza,
mert most már a kihagyott éjszaka után elég álmos voltam. Otthon fürdés, majd
5-kor lefeküdtem aludni, 8-kor felkeltem az imára, és hogy felfaljam a keddről
megmaradt összes fasírtot… aztán 10-kor visszafeküdtem, és így viszonylag
normális embernek éreztem magam másnap reggel…
Változatlanul az egyik kedvenc
túrám ez, remekül éreztem magam, és nagyon remélem, h. insallah jövőre sem kell
kihagynom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése