Szurdok 40

Táv: 44,1 km

Szint: 2388 m

Ez az a túra, ahová tavaly nem mertünk elmenni, mondván, 38 fok van, az TÚL meleg egy ilyen szintes túrához… Még jó, h. idén 40 fok volt.

Erre a túrára Szamócával indultunk el, reggel 5:30-kor találkoztunk a pomázi hévnél. Igen, ez szerintem is BRUTÁLIS korán van. FÉL NÉGYKOR kellett kelnem, mert az a szerencsétlen BKV MEGINT nem képes a hévet teljes hosszában közlekedtetni, MÉG HÉTVÉGÉN SEM. Ráadásul a hévpótló és a hév olyan REMEKÜL össze vannak hangolva, h. vagy 15 percet vártam a hévre, vagy a következő busszal csak az eggyel későbbit értem volna el. No mindegy, hagyjuk is ezt a részét a reggelnek. Legyen elég, h. a korai rajtnak és az előző napi szemináriumnak köszönhetően a szokásosnál is álmosabban érkeztem meg a rajtba. Elsőre észre sem vettem Szamócát, aki ott állt tőlem kb. 3 méternyire a sorban. Gyorsan neveztünk, és már nevezés közben kaptunk egy müzliszeletet, amit gondosan eltettem nehezebb időkre (amelyek hamarosan el is érkeztek).

Már reggel fél 6-kor is brutál meleg volt, Szamóca szerint a túra során sok a forrás, másfél liter folyadék volt nálam, insallah elég lesz. A megszokott zöldön mentünk ki Pomázról, figyeltünk, nehogy benézzük a pontokat. Az itiner 38 olyan helyet emelt ki, ahol LEHET ellenőrzőpont, végül amúgy 15 db volt, (egy matricás) és ha valaki a kijelölt útvonalon ment, abszolút nem lehetett benézni őket, még nekem se. Rögtön az elején kiemelném azt is, h. remek volt az itiner, egyszerűen képtelen voltam eltévedni, még én is, igaz, a vége felé Szamóca egyszer majdnem rábeszélt, h. tévedjek el, de ez elhamdulillah elmaradt, de erről majd később.

A Janda Vilmos kulcsosháznál sem volt pont, pedig azt gondoltam, h. lesz, sebaj, nekivágtunk a Nagy-Csikóvárnak, ahol én még nem jártam, és h. egy túratársat idézzek, „remélem, a továbbiakban sem fogok”. Mondjuk ez így nem igaz, tudjátok, h. szeretek felfelé menni, tetszett ez a jó kis emelkedő, és nem győztem örülni neki, h. nem lefelé kell jönni elhamdulillah. Ez a szakasz tudományos vizsgálataim és méréseim alapján kiérdemelte a „kétszeres lejtő” minősítést. Ami azt jelenti, h. inkább kétszer felmegyek rajta, mint egyszer le. Hamarosan meglett az ellenőrzőpont, de jó is lehet pontőrnek lenni, gondoltam magamban:

Innen indultunk tovább a Holdvilág-árok, az első szurdokszerűség felé. Még mielőtt leereszkedtünk volna, őszinte, feltáró jellegű tábla figyelmeztetett minket:

Mi természetesen a létrát választottuk:

Nehogy már kihagyjunk egy ilyen lehetőséget, amit egy 15 m magas létra megmászása jelent. Amúgy nem volt ám durva, nekem semmi bajom a függőleges mászásokkal, azt nem szeretem, amikor egy vízszintesen lévő dolgon kell átmenni, és az közben ide-oda mozog. A létra, az itt teljesen szilárd volt elhamdulillah. A szurdok nagyon szép, ám elég nehezen járható volt, gondoltam akkor még, később ezt a véleményemet módosítottam: a későbbiek fényében a Holdvilág-árkot egy, a zenélő kútig tett sétához kell hasonlítanom (kivéve a 15 m magas létrát. A zenélő kútnál olyan nincsen.)

A kevésbé bevállalósok elmehettek az árok feletti lépcsősoron is:

Lent az árokban volt forrás, enyhén mentolos ízű, kellemesen hűvös vizéből ittunk és feltöltöttük készleteinket is:

Mentünk tovább, és hamarosan elértünk a piros jelzés fordultához, ahol a normális, épelméjű túratársak jobbra mentek a normális, épelméjűeknek való útvonalon. Mi, természetesen, balra mentünk, h. megkeressük a Salabasina-árkot, amely hivatalosan nem képezte a túra útvonalát, de „nemhivatalosan” alternatív útvonalként választható volt.

Ott kezdődött a dolog, h. meg sem találtuk az árok bejáratát. A GPS nem jelezte, az (egyébként tökéletes) útleírásban nem szerepelt, nem lévén hivatalos útvonal. Nekem gyanússá kezdett válni, amikor még az arra vezető úton szembejött két gyorslábú túratárs… no mi van, belenéztetek az árokba, és úgy döntöttetek, h. nem vállaljátok be, kérdeztem tőlük. Á, nem, meg sem találtuk, felelték szégyellős mosollyal, s épelméjű felnőtt emberekhez méltón visszatértek a hivatalos útvonalra. Velünk ellentétben. Mi csak mentünk, kerestük azt a *** árkot, hamarosan többen kis csapattá verődve:

Elindultunk valamerre, én hamarosan közöltem a többiekkel: ha megpróbálkozunk a „Salabasina-árok” földrajzi név szemantikai elemzésével, akkor rövid vizsgálat után arra következtethetünk, h. az említett földrajzi objektum ALACSONYABBAN található (lásd: „árok”), mi pedig jó ideje meredeken felfelé megyünk. Rövid vita után („Te, mi az a szemantika?” „Halima, TÉNYLEG létezik olyan, h. szemantika, vagy ezt csak most találtad ki?”) igazat adtak nekem, majd az egyik, nagy helyismerettel rendelkező túratárs szakszerű navigálása („Arrafele lesz asszem az a *** árok, vagy mégsem?”), irányt váltottunk. Meglett az elektromos kerítés, hurrá. A másik túratárs, aki 6 éve már járt itt („Hát itt vécéztem, pont itt, a kerítés mellett!”) emlékei szerint jó helyen jártunk, és „k… sokat kellett a kerítés mellett menni!”. Kissé emeltebb hangon érdeklődött valaki, h. az általa használt módosítószó, az vajon 1 km-t, vagy 10 km-t jelent („Mingyá Tatabányán vagyunk, b+!”), de a toalett helyével ellentétben erre nem emlékezett pontosan.

Mentünk a kerítés mentén. Aztán visszafelé jöttünk a kerítés mentén. Aztán megint odafele. Mikor már mintegy 40 perc és 3 km óta korzóztunk fel-alá, egyesek már kezdtek a szintidő miatt aggódni. Konkrét szintidő nem volt, DE a cél fél 8-kor bezárt, aki meg nem ért Dobogókőre 4-ig, az nem mehetett tovább a hátralévő ~ 14 km-re. Kissé idegesen mentünk vissza oda, ahol először befordultunk a susnyásba. Innen jöttünk, mondta az egyik túratárs. Nem, onnan jöttünk, jelentette ki határozottan Szamóca. A GPS végül eldöntötte a vitát – onnan. Aztán megpillantottunk egy szalagot. Itt az a *** árok, rikkantott valaki. Tényleg volt szalagozás, csak pont egy darab hiányzott, éppen a legkritikusabb ponton. Hogy nem is volt, vagy valahogy lekerült onnan, azt ki tudja… mindenesetre így, h. megvolt a szalagozás, meglett az árok is.

Nos, az árok újradefiniálta a „nehezen járható” fogalmát. Már a leereszkedés is egy legalább 11-es FOSfalon történt, utána pedig az ágak, fatörzsek, megmászandó sziklák sorozata tette érdekesebbé az útvonalat:

Itt a sziklán először feldobtam a botokat, aztán felmásztam, majd fentről visszafordulva közöltem a maradék társasággal: Bárkinek szívesen megfogom a botját, csak adja fel ide a kezembe! Ajánlatomat olyan élénk érdeklődés fogadta, h. inkább arrébb sompolyogtam. Azért a többiek így is feljutottak, elhamdulillah:

Az árok végig ilyen volt, sőt, bónuszként még némi sárral elegyes, rendkívül büdös víz is poshadozott az alján. Szamóca sikeresen bele is lépett féllábszárig. Sebaj, vigasztaltam, most már legalább mindig tudni fogom, h. hol vagy.

Az árokban nem volt pontőr, a kihelyezett matricákból ragasztottunk magunknak. Nekem igazából tetszett ez a különleges világ, a mohás sziklák, a hatalmas páfrányok, a hűvös félhomály. Ami azonnal elmúlt, ahogy kiértünk az árokból, amikor az utolsó durva emelkedőn felkapaszkodtunk, szinte fejbe vágott a hőség. Egy derékig érő szedresen átgázolva igyekeztünk visszajutni a piros jelzésre, egy idő után elég volt a kevergésből, kézben a GPS-szel előre mentem, és meg is lett az út hamar. Innen balra tartva pedig az ellenőrzőpont, kicsit megálltunk, ittunk, és megállapítottam, h. nincs már sok vizem. A másfél literből az a fél liter volt meg, ami reggel a fagyasztóból vettem ki, viszont ebben még úszkált 1-2 jégdarab, remek érzés volt meginni. A következő vízvételi hely Szent-kút, a pontőr figyelmeztetett, h. itt misét tartanak éppen, ezért nem fogunk tudni vizet venni. Hát, márpedig mi veszünk, döntöttük el, majd csendben és udvariasan odalopózunk valahogy, mert víz, az kell. Innen kellemes, erdős részen értük el a Szent-kutat, ahol tényleg zajlott a mise, a pap bácsi éppen arról beszélt, h. hogyan zaklatták őt a 3/3-asok. Mi ittunk, és feltöltöttünk minden lehetséges vizesedényt. Már most éreztem, h. a túrán nem közönséges mennyiségű víz fog fogyni.

Mentünk tovább a következő pontra, ahol az itiner ennivalót ígért. Már nagyon éhesek voltunk, pedig ettünk már egyszer útközben, de a sok szint, mászás, nehéz, technikás szakaszok csak úgy emésztették a tápanyagot. Éppen azt tervezgettük, h. hogyan fogunk sós paradicsomot tömni az arcunkba, amikor az előttünk lévő susnyás részen ismerős mozgást vettem észre. Tőlem szokatlan agilitással szökkentem előre, a botokat eldobva, a hátsó harmadánál kaptam el az Elaphe longissima-t (amit tudtommal átneveztek Zamenis longissimus-nak), vagyis erdei siklót, egy szép, kicsit méter feletti példányt. Amúgy ez a kígyó látható az orvostudományt szimbolizáló botra tekeredve:

Fogtam már ilyet korábban, és akkor elég szépen megharapott, most ez is rámcsapott párszor, de aztán lenyugodott. Elhamdulillah, mert ha még meg is harap, SOSEM sikerült volna elmagyaráznom Szamócának, h. milyen kedves, ártalmatlan állat is ez. Megjegyzem, mihelyt a kígyócskát felemeltem, Szamóca teljesen megdöbbentő, amolyan igazi ijedtnős sikolyt hallatva ugrott hátra, és semmiféle hajlandóságot nem mutatott az állat megsimogatására. De még az utánunk jövő csapat is megtorpant tisztes távolban, és nem tolongtak egyáltalán, mikor megkérdeztem, h. szeretné-e valaki megfogni… úgyhogy el is engedtem szegényt, és mentünk tovább a kaja felé.

No, a kajaponton, hát ott aztán minden volt, a kovászos uborkától a lekváros kenyérig. Szamóca elment szörpért, megfognád a lekváros kenyeremet, kérdezte, meg én, feleltem széles mosollyal, de kígyós a kezem J. Láttam az arcán a lelki küzdelem folyamatát, aztán mégis a kezembe nyomta a kenyeret… végül is a kígyó valóban tiszta állat.

Miután elég szégyentelen mennyiségű táplálékot elfogyasztottunk, indultunk tovább, a túra nevét adó Szurdokba. Ez egy nagyon szép hely:

Veletek is eljöhetnénk ide, mert ez egy könnyen járható szakasz, de azért vadregényes. Úgy értem, könnyen járható, ha nem érzed szükségét, h. felmássz mindenhova, ahonnan aztán majd nem fogsz tudni lemászni:

A Szurdokból kiérve ismét megállapítottuk, h. brutális meleg van. Ráadásul itt egy jó darabon a tűző napon, árnyék nélkül haladtunk a derékig érő susnyásban, nem csoda, h. a Klastrom-kúthoz érve mintegy azonnal a forrásvízre vetettük magunkat. Be is táraztunk belőle, mert tudtuk, h. innen felmegyünk Dobogókőre, megnéztem az itinert, kb. 9 km, mondtam Szamócának, és mennyi szint, kérdezte ő. Ismét megnéztem, nem akarod tudni, foglaltam össze röviden. Jó, mondta ő bölcsen, és indultunk is. Még Dobogókő előtt azonban elértük azt a részt, ahol csütörtökön jártam jelzést festeni. Sajna nem mentünk fel a legszebb, sziklás részig, ahol valóban tetszetős piros pluszokat pingáltam a sziklákra:

Lényegesen előbb visszafordultunk, de a pontig vezető szakasz így is árnyas felüdülést jelentett (már a lehetőségekhez mérten):

Visszamentünk a Mária-padig, és indultunk Dobogókő felé. Elértük a bennem kellemes emlékeket idéző Zsivány-sziklákat, ahol megmutattam Szamócának a szívemhez oly közel álló erdei buszmegállót:

Kicsit vártunk, hátha jön a busz. Nem jött. Ezért inkább felmentünk Dobogókőre. Itt volt a 30-as táv célja. Bevallom, egy (de TÉNYLEG csak egyetlen) percig, amikor még a Klastrom-kút előtt, a tűző napon verekedtük át magunkat a csalános, szedres, szúnyogos, kullancsos stb. dzsindzsáson, megfordult a fejemben, h. milyen szép, kellemes táv is az a 30-as, de ez a kósza gondolat azonnal el is múlt, amikor vízhez jutottam. Most Dobogókőn remekül voltam, bár iszonyat melegem volt, és nem mondom, h. nem éreztem az eddig megtett távot, szintet, mászásokat, karmolásokat, csaláncsípéseket stb., de nagy kedvem volt továbbmenni. Elhamdulillah Szamóca is így gondolta. A ponton lelkes fogadtatásban részesültünk (ez amúgy végig jellemző volt, a pontőrök, szervezők mindenhol láthatólag örültek, h. megérkeztünk, vagy lehet, h. csak nem akarták ingerelni a nyilvánvalóan veszélyes elmebetegeket, akik 40 fokban fel-alá másznak a szurdokokban), és elmentünk kólázni. 14 óra körül érkeztünk, és majdnem 15 óra volt, mikor továbbindultunk – addig ettünk, ittunk, üldögéltünk stb.

Az itiner felhívta a figyelmet: a 40-es távra való továbbhaladást „csak megfelelő fizikai és szellemi állapotban lévő sporttársaknak tudjuk ajánlani!”. Szamócával megbeszéltük, h. aki továbbmegy, az szellemileg BIZTOS, h. nincs jó állapotban, és a maradék ~ 14 km majd tesz róla, h. fizikailag se legyen… mindegy, azért elindultunk.

Az elején kellemes, enyhén lejtő úton mentünk – meglesz még ennek a böjtje, gondoltam. A Lukács-árokba levezető meredek, csúszós részen éreztem, h. a lépteim nem oly biztosak már, mint az elején. Amikor az árok felett vezető ösvényen Szamóca szó szerint fennakadt egy fatörzsön, amin át kellett mászni, láttam, h. ő sem oly friss már, mint az elején. Sebaj, azért mentünk tovább. Az árok nagyon vadregényes volt, érthető módon nem benne, hanem felette haladtunk, nehogy lépj még egyet, figyelmeztettek a túratársak:

Aztán elbúcsúztunk az ároktól, és elindultunk arra, amit Szamóca annyira várt az egész nap során:

Én nagyon-nagyon régen jártam erre (kb. 30 éve), és akkor nem élveztem egyáltalán. Reménykedtem, h. mostanra már azért szert tettem annyi rutinra, h. legalább méltósággal haljak meg.

A feladat sokkal könnyebb volt, mint vártam. Szamóca szerint a kalandpark jót tett nekem, mintegy megzergésedtem tőle. És valóban, a létrák, kapaszkodók és mászások cseppet sem rémítettek meg. Azt hiszem, a kalandparkban az iszonyat olyan mélységei nyíltak meg előttem, h. ez a kis létrázás már nem számított.

Vízesés, vízesés, sikongtam boldogan, és ez TÉNYLEG az volt:

Azt azért éreztem, h. fáradok, volt, h. hosszabban kerestem a fogást a sziklán, h. felhúzzam magam:

De így is szinte szomorú voltam, mikor kiértünk a szakadékból, és búcsúpillantást kellett vetnem magam mögé:

Azért már éreztük a magunk mögött hagyott szurdokok, kapaszkodás, hőség stb. hatását. Pont úgy voltam vele, mint a kalandparkban: nagyon élveztem, de éreztem, h. elfáradtam. Ráadásul az álmosság is egyre inkább eluralkodott rajtam. Egy erdei padnál megálltunk, ettünk, ittunk, majd mentünk tovább.

A Mikós-forrásig kellemes utunk volt. Egy-két túratárssal előzgettük egymást, a Rám-hegy előtt megtaláltuk a táblát, ami felhívta a figyelmet, h. NE menjünk fel a Rám-hegyre (ez amúgy az itinerben is benne volt). Hamarosan meglett a pont. Csoki van, kérdeztem kissé pofátlanul, ám lényegretörően. Nem volt, de a nagyon kedves pontőr hölgy nekünk adta a saját müzliszeletét, amin igazságosan megosztoztunk, és amit ez úton is nagyon köszönök.

Már csak 3 km, mondta a pontőr egy kissé leamortizált túratársnak, majd amikor az elindult a forráshoz, már halkabban hozzátette: igaz, h. 360 m szint. Én ezen felszabadultan, boldogan kacagtam: azt hittem, viccel.

Hát, kiderült, h. nem.

Már az első emelkedő látványa elkeseredett hörgést csalt ki szegény Szamócából:

Ráadásul azzal idegesítettem őt, h. pár tucat méterrel előtte haladva folyton hátrakiabáltam, h. hú, ezt figyeld, még MINDIG felfelé kell menni, és MILYEN durván, ezt nézd meg! Egy idő után megkért, h. benyomásaimat, bármily helytállók is, többé NE osszam meg vele. Én alapból szeretek felfelé menni, de most már én is csodálkoztam, h. hűha, még mindig felfelé megyünk…

Az egyik emelkedő tetején leültem egy nagy sziklára, h. bevárjam Szamócát, mikor utolért, röviden véleményt cseréltünk az emelkedőről, no csússzunk, mondtam utána, és megpróbáltam felállni. Elsőre nem sikerült. Másodikra sem. Na, ne már, mondtam magamnak, és lendületet véve mégiscsak felálltam. Megpróbáltam menetirányba fordulni, és minden figyelmeztetés nélkül feldőltem. De komolyan. Megomlottam, mint Déva vára, és ha nem támaszkodom a kőre, oldalra zuhantam volna, bele a csalánosba. Pedig nem is éreztem magam különösebben fáradtnak. Csak a lábam, az a fránya lábam nem akart megtartani, ezen remekül szórakoztam, hasonlóképpen Szamóca is, felszabadult kacagásunk betöltötte a környező erdőt. Azonban olyan brutál felfelé következett, h. ez hamarosan ajkunkra fagyott. Mentünk, felfelé. Sokáig.

Végre elértük a sárga kör jelzést. Megvallom, kicsit értetlenül állok ez előtt. A sárga körSÉTA teljesen alkalmatlan és félrevezető megnevezés. A sárga körSZÍVÁS sokkal helytállóbb lenne. De komolyan, ez egy olyan nehéz és veszélyes útvonal, aminek semmi köze a sétához. Követelem, h. nevezzék át.

Felértünk a Hegedűs Róbert emlékhelyhez, ahol Szamóca hosszasan próbált meggyőzni arról, h. nem jó irányból jöttünk, és nem arra kellene menni, amerre indultam, hanem arra kellene menni, amerről jöttünk. Nyílt, demokratikus vitára bocsájtottuk a kérdést, ami abból állt, h. én mondogattam, h. de erre, ő meg mondogatta, h. de nem arra.

Már jó pár perce elvoltunk ezzel, amikor utolért minket egy túratárs, és mellettem tette le a szavazatát, miután én kifejtettem, h. „de itt most lemegyünk, és alulról megkerüljük ezt a FOShalmot, nem?”, ő mosolyogva közölte, h. de igen, és lőn. Innen is üzenném, h. a FOShalom, az nem egy csúnya szó, hanem egy eltévedéstudományi szakkifejezés.

A megkerülés után megtaláltuk az utolsó ellenőrzőpontot:

A pontőr fenn állt, az út szintje felett mintegy 2 méterrel, nekem már ez a szintkülönbség is soknak tűnt, megkérdeztem, h. nem jönne-e le pecsételni. Erre ő tételesen kifejtette nekem, h. mi is lenne a világból, ha a túrán az ellenőrzőpont menne a túrázókhoz. Oké, nem vitáztam – nem akartam erre pazarolni a maradék energiámat – engedelmesen felmásztam, pecsételtünk, és egy utolsó nekirugaszkodással felértünk a tetőre. Már láttuk a célt. Megkaptuk az utolsó pecsétet.

Aki lement abba a KRETÉN Salabasina-árokba, az nem kap valami plusz csokit, vagy valamit, kérdeztem ismét lényegretörően a szervezőket, akik ezen remekül szórakoztak, majd közölték, h. csokit, azt nem, de jár külön képeslap. Azért, h. ne szomorkodjak, kaptunk nápolyit. Közben beérkezett a müliszeletes pontőrhölgy, mondván, h. egy túratárs rosszul lett, csak fekszik a fűben, van-e valakinél magnézium és kalcium, elsősegélyben részesítendő szegényt. Akadt, és a felmentő sereg visszaindult.

Mi Szamócával megállapítottuk, h. a buszunk 50 perc múlva megy. Felültünk a Turistamúzeum előtti sziklára kicsit pihengetni, majd szisztematikusan felfaltunk minden, még nálunk található ennivalót. Eszünkbe jutott, h. milyen jó lenne rólunk egy célfotó, így a kövön üldögélve. Én azonban arra is emlékeztem, h. kb. 2 percbe telt, mire felmásztam – hogy én innen le nem mászok, az biztos. Csinálnál rólunk egy képet, kérdeztük az egyik szervezőt. Persze, mondta ő. Oké, de úgy, h. légyszi gyere is ide a gépért, mert mi ugyan le nem mászunk innen, mondtuk megnyerő mosollyal. Szóval itt vagyunk a célban:

Aztán egy idő után csak lemásztunk, mert elmentünk kóláért, és ha már ott voltunk, a biztonság kedvéért ettünk almás pitét is. Aztán megjött a busz, felszálltunk, én már keményen küzdöttem az elalvás ellen. Szamóca előbb leszállt, én a pomázi állomáson ébredtem, és egy percem volt a hév érkezéséig. Majdnem este 10 volt, mire hazaértem. Hiába gondoltam út közben sokat a behűtött sárgadinnyére, mire hazaértem, olyan álmos voltam, h. egy gyors zuhany után mentem is aludni.

A túra nagyon tetszett, nem volt könnyű, de nem is volt olyan nehéz, mint vártam. Elhamdulillah remekül éreztük magunkat, és nagyon szép helyeken jártunk. A szervezés, ellátás, itiner, szalagozás stb. nagyon jó volt. Jövőre újra jövünk insallah – akkor már talán a Salabasina-árok bejáratát is könnyebben megtaláljuk. (Amennyiben nem nekem kell megtalálni. Egészen halvány emlékeim sincsenek arról, h. merre kell menni…)