Táv: 38 km
Szint: 1340 m
Az előzmények után – lásd az előző
posztot – hullafáradtan értem haza a Mátrából. Már a kocsiban is majdnem
elaludtam. A mátrai túra előtt sem aludtam rendesen, és már láttam, h. most sem
fogok.
Éltemben először megbeszéltem egy
számomra teljesen ismeretlen emberrel, aki ment erre a túrára, és szívesen
elvitt volna másokat is, h. betársulok mellé az autójába. Akkor még nem tudtam,
h. megyek szombaton is, és a 60-as távot terveztem. Még sosem csináltam
ilyesmit, kicsit aggódtam is, h. megtaláljuk-e egymást, minden rendben fog-e
menni. Bevallom, ha nem lett volna ez a megbeszélésünk, nem megyek el erre a
túrára. NAGYON álmos voltam, és fáradt is. 5:15-ös találkozót beszéltünk meg a
Boráros téren, a reggeli készülődést is beleszámítva ehhez nekem 4-kor kellett
kelnem. A mintegy 4 és fél óra alvás után úgy ébredtem, mint akit ledaráltak…
arra nem éreztem magam alkalmasnak, h. lemásszak a galériáról, nemhogy 60 km-t
gyalogoljak a Börzsönyben. De egyrészt megbeszéltük, h. megyek, másrészt tudom,
h. ha nem megyek, később megszólalt volna bennem az a kis hangocska, h. milyen
kár, h. nem mentem… szóval csak lemásztam a galériáról. Jó lesz nekem nagyon a
40-es táv, gondoltam, sőt, egy-egy kósza pillanatig a 25-ös szépségeiről is
elgondolkodtam… Az előző napi remek ellátásnak köszönhetően nem kellett
szendvicseket gyártanom. Számomra nem okoz gondot az előző nap mintegy 14 órán
keresztül a hátizsákomban hurcolt sajtos szenyákat másnap is elvinni túrára…
A megbeszélt időpontban a kijelölt
találkozóhelyen, a híd alatt ácsorogtam, néhány korán kelő hajléktalan
szívderítő társaságában, akik előzékenyen megkínáltak kannás borral. Meg sem
sértődtek, mikor nem kértem. Hamarosan jött a telefon, h. késnek 10 percet,
aztán megállt mellettem az autó, beszálltam, a 3 emberből 2 ismerős volt már
túrákról, út közben ketten beszélgettek, én meg kétségbeesetten próbáltam nem
elaludni. Fél 7-re Nógrádon voltunk, neveztünk, és háromnegyedkor el is
indultunk. Két útitársam a 60-as távon, ketten a 40-esen. Az itiner nagyon szép
volt, színes térképvázlattal, de nem olyannal, h. lekicsinyítve kimásolva egy
térképoldal, amin a nano-szimbólumokat amúgy sem lehet mikroszkóp nélkül
értelmezni… hanem tényleg csak vázlat. Az itinert nem is nagyon kellett olvasgatni,
a térkép és a GPS bőven elég volt, nem kavartam el egyszer sem. Amúgy a kényes
pontokon volt remek szalagozás is:
Úgy indultam el, mint egy súlyos
mozgásszervi bántalmaktól szenvedő vízilókanca. Komolyan elgondolkodtam azon,
h. hogy fogok egyáltalán kiérni a faluból, pedig nem olyan nagy ez a Nógrád… Az
első pár száz méter után aztán már belejöttem, sokat segített, h. nem volt
meleg, és nagyon szép volt a táj a ködbe burkolózó hegyekkel:
Visszanézve a várra:
Aztán kellemes réten, learatott földek
mellett vezetett az út:
Az első pontig, amely a Béla-rét volt,
elég jól tudtam menni, nem kellett egy óra, h. odaérjek. Croissant vagy
kókuszrúd, szegezte nekem a kérdést a pontőr. Fú, kókuszrúd, törtem ki, talán a
kelleténél kicsit nagyobb lelkesedéssel. Megálltam ellenőrizni Kövér Testet –
ha a cső megtörik, az ivózsákból nem jön semmi, és most is ez történt. Kicsit átrendeztem
odabent a dolgokat, így már rendben volt. Indultam tovább a Foltán-kereszt
felé. Az 5 km-ben van 450 m
szint. Ez az 5 km
számomra konstans holtpontot jelentett. Egyszerűen úgy éreztem, h. egyfolytában
éhes vagyok, és nincs semmi energiám. Ez amúgy az egész túrán jellemző volt. Valahogy
úgy képzeljétek el, mint amikor kiskoromban rámbízták, h. a kukoricát, árpát
lapátoljam a terménydarálóba, és egy idő után nagyon untam a dolgot, és azt játszottam,
h. csak annyit szemet lapátoltam bele, amennyi pont átment rajta, és nem gyűlt
fel a tölcsérben, vagyis a daráló tölcsérje mindig üres volt, bár a daráló nem
járt üresen. Ez volt a túrán is: megettem valamit, de mintha ez azonnal
átalakult volna gyaloglássá, minden pillanatban azt éreztem, h. nincs semmi
tartalékom. Nagyon furcsa volt. Ezzel együtt, bár nagyon fáradtnak éreztem
magam, élveztem a túrát egyedül az erdőben az első 10 km-n a pontokon kívül
egyetlen futólánnyal találkoztam. Mintha egyedül lettem volna az egész
Börzsönyben. Szinte örültem, amikor rám mosolygott egy jóindulatú lapulevél:
A Foltán-kereszt előtt találkoztam egy
ismerős túratárssal, ez kicsit feldobott, az utolsó pár száz métert együtt
tettük meg. Ekkor kezdett először esni az eső. Eléggé. Mindketten úgy ítéltük,
h. esőkabát. A ponton megálltunk enni, aztán ő ment jobbra a hatvanason, én meg
balra. Egyre jobban esett, még hozzátéve a helyenként amúgy is sáros úthoz:
Erre mentünk le a Szondi túrán is,
csak egy idő után akkor a műúton kellett menni. Itt maradtunk a kék négyzet
jelzésen. Az eső esett. A borult, esős táj, a lehullott, szárazságban elsárgult
levelek őszi tájat alkottak:
Kiértem a műútra, de most nem kellett
azon menni, hanem tovább a kék négyzeten. És itt egy BRUTÁLIS emelkedő
következett, hosszú is, meredek is, közben azon gondolkodtam, h. mennyivel
jobban járt az, aki most is a műúton ment be Királyrétre. Aztán, felérve az
emelkedő tetejére, kiderült, h. nem:
Itt volt ugyanis a titkos
ellenőrzőpont, nagyon jó helyen, a csalók bizony pórul jártak. Amúgy szerintem
felejthetetlen élményt nyújtott ez a kék négyzetes emelkedő, kár lett volna
kihagyni. Egyszer insallah elhozlak benneteket is ide, tetszeni fog J.
Más miatt is érdemes volt feljönni
ide. Gombástojás, gondoltam vágyakozva:
Királyréten egy büfében volt a pont. Adtak
kajajegyet, ami teára és virslire szólt, és amit én nem akartam elkérni, de
ajánlották, h. a virslimet boltoljam el a büféssel valamire. Végül fél liter
teával és 2 csomag ropival távoztam a büféből – remek. Ittam egy kávét is,
hátha nem alszom el menet közben. 10-15 percet üldögéltem, ettem, ittam, és
fontolgattam, h. mi lenne, ha szépen hazamennék busszal. Még több, mint 20 km van előttem… Aztán
összeszedtem magam, még rákérdeztem a pontőröktől, h. jó irányba indulok-e, és
mentem tovább. Közben folyamatosan azon gondolkodtam, h. a kisinóci turistaháztól
balra indulva hogy jutok be Szokolyára… elővettem az itinert, és kiderült, h. sehogy,
felcseréltem magamban a pontokat, előbb Kóspallag, aztán Szokolya. Erről a
szakaszról nem sok emlékem van, útközben megint rákezdte az eső, de mire
elővettem az esőkabátot, el is állt. Kóspallagon a szokásos presszóban volt a
pont, a pulton a pecsét, önkiszolgáló. Én kértem egy kólát és egy csokit is, és
némileg erőre kapva mentem tovább. Kellet is az erő, mert fel kellett menni a
Tar Péter-hegyre, ami nem esett jól, nem túl meredek, de jó hosszú emelkedő,
közben harmadszor is rákezdett az eső, de már nem érdekelt. Csak mentem tovább.
Az eső egy idő után feladta, és elállt. Örömmel üdvözöltem a távolban
Szokolyát:
Itt csaknem elkavartam, mert a GPS
szerint be kellett volna menni a susnyásba, de utolért egy túratárs, aki
biztosított, h. menjek csak tovább a réten.
Egy ideig együtt haladtunk,
beszélgettünk. A szokolyai ponton vettem újabb kólát, és gyermekkori
nosztalgiától hajtva egy franciadrazsét (bár a dunakavicsot mindig jobban
szerettem…), ami végül a zsákomba került. Ekkor ért be minket 3 túratárs, és
innen már egymást kerülgetve, beszélgetve, GPS-ismereteket cserélgetve mentünk
be a célba. Persze az még nem a szomszédban volt, addig volt még 8 km .
Először fel kellett menni a
Róka-hegyre. Már az odavezető út is nagyon vadregényes volt, egy mesebeli
elvarázsolt fenyőerdő mellett vezetett:
Aztán meg meredeken felfelé,
patakmederbe be, patakmederből ki, majd a hegyoldalban, majd a hegyen egy
útszerűségen:
Itt nagyon érdekes élményben volt
részem, egyedül mentem, a többiek kissé lemaradva. Előttem olyan 10 méterrel a
fák közül kiszaladt az ösvényre egy nyest. Azonnal megtorpantam. Ő is. Néztük egymást.
A zsebembe nyúltam a fényképezőgépért, amely bekapcsoláskor pittyent, erre ő
megfordult, és visszasiklott a fák közé, nem lett róla fotó, de egészen
lenyűgözött így is.
A hegyen megint kódos pont, aztán
innen már csak 3 km
a cél, az is nagyrészt lefelé. Az út szélén szederbokrok, félig érett,
savanykás szedreket szedtem róla, aztán egyszer csak feltűnt a reggel látott
vár:
Az utolsó emelkedőt leküzdve beértem a
célba, nagyon szép oklevél várt, amit a szervezők már előre megírtak – még jó,
h. nem buszoztam haza Királyrétről. Reggeli sofőrünk már jóval előttem beért, a
másik két túratárs 8-ra ígérte magát a 60-asról. Még 4 óra sem volt… leültem
megnézni a MÁV menetrendet, azt hiszem, arcomról leolvashatók a nap
viszontagságai:
Megállapítottam, h. 16:38-kor van egy
vonat. És megbeszéltük, h. én inkább ezzel hazamegyek, nem várok 8-ig. ez úton
is nagyon köszönöm az odafele fuvart, nagy segítség volt.
Felszedelőzködtem, és elindultam a kb.
1 km-re lévő állomásra. Mire megvettem a jegyet, már dörgött-villámlott, és a
vonat már zuhogó esőben futott be. Felszálltunk, én Vácig megettem az összes
maradék kajámat, a franciadrazsét is beleértve. Vácon 5 perc volt az
átszállásra, de már nem esett. A Nyugatiig persze nem bírtam ébren maradni. Hazaérve
alig vártam, h. lezuhanyozzak. Ráadásul, HETEK ÓTA elsőször, fáztam. Remek érzés
volt. Forró zuhany után bezuhantam az ágyba, rég aludtam ilyen jót.
Mindkét hétvégi túra remek évadzárónak
bizonyult. Két szeretett, kedves hegységben járhattam elhamdulillah. Pénteken insallah
kezdődik a Ramadán, utána elutazom. Vagyis szeptember közepéig most nem lesz
túra, és nem lesz beszámoló sem.
Mindenkinek kellemes nyarat kívánok,
áldott és hasznos Ramadánt, és insallah szeptemberben majd nézzetek vissza az
újabb beszámolókért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése