Táv: 46,1 km
Szint: 1445 m
Erre a hétvégére nemigen találtam
olyan túrát, amit megfelelően megközelíthettem volna. Pedig Ramadán előtt ez az
utolsó hétvégém – csak nem maradok már túra nélkül… Végül úgy döntöttem, h.
lesz, ami lesz, akár vonattal is elmegyek a vasárnapi Erdőkerülőre. Megbízott
Szakértőnknek pedig felvetettem az ötletet, h. nem akar-e szervezni valamit
szombatra.
Péntek délután jött az SMS, h.
megyek-e velük a Mártába. Hát persze, h. megyek. Csak este derült ki, h. erre a
teljesítménytúrára gondolt. Én örültem – végül is egyszeri rendezésű túra,
különleges alkalom, egyedül meg nem tudnék eljutni oda, hát menjünk.
A rajt Sástótól nem messze volt –
tudjátok, ez az a bizonyos 50 m
magas sárga fémtorony, ahol már jártunk párszor. Az Oxygen kalandpark ettől nem
messze van, itt volt a rajt/cél, remek rálátással a Sárga Toronyra:
Csak 7 és 8 között lehetett rajtolni,
mi már majdnem 8-kor indultunk, a 73-74-75 rajtszámokkal. Mint később kiderült,
összesen 79 induló volt a 46 km-es hosszú távon. Beszélgetve vágtunk neki az
útnak, most Tamás sem futott, viszont rögtön az első métereken megmutatta, h.
melyik az oregánó. Hittem is, meg nem is (mit keresne az oregánó a
susnyásban…), de aztán letéptem egy levelet, megkóstoltam, és döbbenten
kiáltottam fel: Tamás, oregánó, nézd már, ez oregánó! Szóval, tényleg az volt.
Az út eleje ismerős volt már más
túrákról, örömmel láttam, h. felmegyünk kedvenc mátrai hegyemre, a Galyatetőre
is. Addig többé-kevésbé felfelé mentünk, a szint felét le is tudtuk az első 13
km-ben. De kellemes volt menni, mert az idő EKKOR MÉG jó volt, nem túl meleg,
az erdőben meg kifejezetten kellemes. M. Sz. a nagyon okos pulzusmérős órája
segítségével rendszeresen kommentálta haladásunkat: most 9 perces kilométereket
megyünk… most 14-eseket… (ez utóbbi elég erősen felfelé történt). Nagyon szép
volt a Mátra, a Mátrabérc óta nem is jártam itt, most újra üdvözölhettem a
jellegzetes, köves hegyoldalakat:
Pár futó elfutott mellettünk, aztán
nagyrészt magunkra maradtunk. Nagyon nyugodt volt az erdő, kevés emberrel
találkoztunk, igazán kiélvezhettük a túra nyugalmát:
Mondjuk az idő, az folyamatosan
melegedett. Én már, h. úgy mondjam, eléggé felhevülten értem Galyatetőre. Itt a
ponton egész terülj-terülj asztalkám fogadott minket, nagyon ötletesen saját
összeállítású levessel: el lehetett dönteni, h. mit szed bele az ember
(zöldség, tészta, hús stb.), és hogy tányérba vagy pohárba kéri. Remek ötlet
volt. Amúgy az egész túra egy gasztronómiai tobzódás volt – folyton etettek
minket, még a célban is. Szinte minden saját ellátmányom érintetlenül jutott
haza. Kivéve a folyadékot, mert ekkor már meleg volt, és egyre inkább az lett.
Felszaladtunk a kilátóba körülnézni,
üdvözöltük az idelátszó Bükköt és a remek mátrai panorámát, meg csak úgy nézelődtünk:
Aztán indultunk tovább
Mátraszentimrére, ahol ismét volt ennivaló, zsíros kenyér és feltétei, valamint
lekváros kenyér formájában. Teljesen jogos: hiszen a szegény, megfáradt túrázók
majd MAJDNEM ÖT KILOMÉTERT jöttek a legutóbbi étkezés óta, muszáj enniük
valamit… én ettem is például, két lekváros kenyeret (mit csináljak, kétféle
lekvár volt, csak nem sérthetem meg egyiket sem), az egyik még kilógott a
számból, mikor elindultunk a következő pont, Bagolyirtás felé. Útközben rövid
eszmecserét folytattunk a helységnév etimológiájáról. M. Sz. szerint olyan
hely, ahol kivágták az erdőt, és sok bagoly lakik arra. Tamás és én azonban,
jóval tragikusabb gondolkodásmóddal, bagoly-holokausztot vizionáltunk. Aztán
egy fa törzsén észrevettem ezt:
Itt már nem voltak nagyobb szintek,
inkább mindig egyenletesen kellett felfelé menni egy kicsit. Közben kisütött a
nap, és igazán meleg lett. Főleg, mikor a következő pont után kiértünk az
erdőből, és egy jó darabig árnyék nélkül kellett haladnunk, mezőn, kavicsos
úton, műúton át, erdőirtás, építkezés mellett:
Ez volt a túrának a kevésbé romantikus
része. Én még sosem jártam a Mátrának ezen a részén, de megállapítottam, h. túl
sokat nem is vesztettem vele. Mintha nem is a Mátrában lettünk volna, sőt, volt
h. kifejezetten lehangoló volt a félig elbányászott hegy:
Közben néha beborult, és jó fülledt
volt az idő, néha meg visszasütött a nap. Nem is tudom, melyik volt jobb.
Végre ismét beértünk az erdőbe, még
Lajosháza előtt fura csikorgást-nyikorgást hallottunk, ez volt az:
Nem is tudtam, h. van ilyen a
Mátrában. Lajosházán le kellett jutni azon a brutál lejtőn, amit visszafelé
megmásztunk még a Mátrahegyen. Tudományos igénnyel „egyszeres lejtő” minősítést
adtam neki – vagyis inkább felmegyek rajta, mint le. A lejtő alján kaptunk a
ponton szőlőcukrot, kérdeztük, hol lehet vizet szerezni – nekem konkrétan egy
csepp sem volt már. Itt a turistaházban volt valami étteremféle, de mivel az
Ilona-kút közel volt, és a legjobban tiszta, hideg vízre vágytunk, inkább mentünk
tovább. Ez a továbbmenés egy rövid, ám velős emelkedőt is magába foglalt, be
kellett volna menni venni innivalót, mondta M. Sz. Én is arra gondolok, nyögtem
ki nagy nehezen.
De aztán hamar elértük az
Ilona-forrást, a vize hideg volt és bőséges:
Töltöttünk belőle, és le is ültünk a
padokra, táplálkozni… Aztán indultunk, még két pont volt hátra, a következőn
kaptunk egy-egy nagyon szép és nagyon finom almát, hátha eddigre már az éhhalál
fenyegetne minket… gyorsan meg is ettem, még menet közben. Mátrafüred, a
következő pont, nem volt messze, addig az alma is elfogyott. A pontőrök
bíztattak minket, már csak két és fél km. Viszont a fiúk beszéltek még valami
BRUTÁL lépcsőről a végén, meg még azelőtt 160 m szintről az 1,8 km-ben… no mindegy, most
már csak túlélem, bíztattam magam lelkesítőleg.
A lépcsőig vezető szakasz tényleg nem
esett jól. Folyamatosan emelkedő, köves, bokatörő ösvény, 30 fok feletti meleg,
fülledt idő. Próbáltam lélegezni. Eléggé le is maradtam a fiúktól. Aztán a
lépcső alatt megvártak.
Hát, a lépcső tényleg brutális volt. A
10-es FOSlépcső skálán nem mérhető értéket adott – kiakadtak a mutatók:
Aztán, mikor ezen felértünk, kiderült,
h. még mindig van. A fiúk fenn megvártak, ezúton is köszönöm, aztán együtt
mentünk be az akkor már valóban csak 50 méterre lévő célba.
Itt lelkesen fogadtak minket, és
rögtön megpróbáltak rábeszélni, h. együnk. És igyunk. Volt mindenféle kenyér.
Nektarin. Sárgabarack. Mindez korlátlan mennyiségben. Meg narancslé. A
gyümölcsök nagyon finomak voltak.
Lesz jövőre is rendezve a túra,
kérdezte M. Sz. Nem, felelte az etető idősebb néni, egyszeri rendezés volt,
egyszeri alkalom. Majd 25 év múlva, tette hozzá mosolyogva, találkozzunk akkor
is. Igen, feleltem, és induljunk akkor is a 45-ös távon insallah! Ebben meg is egyeztünk.
Aztán még bementünk fagyizni a
fantáziadús elnevezésű Banya Tanya cukrászdába. Hazafelé már esett pár csepp
eső, én majdnem elaludtam, csak M. Sz. nem hagyott. Jól elfáradtam. Ha nem
egyeztünk volna meg a fuvarban, alszom délelőtt 10-ig… így azonban másnap kelni
kellett, mert… no, de azt olvassátok el a következő beszámolóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése