Táv: 40 km
Szint: 650 m
Ez a túra különös jelentőséggel bír
számomra: ez lett volna tavaly az első negyvenes túrám, ha nem megyek el már
korábban a Wass Albert 44-re… Ettől függetlenül mindig úgy gondolok erre a túrár,
h. ja igen, a majdnem-első negyvenesem. Most még 2 további tény is különlegessé
tette: (1) már jó előre eldöntöttem, h. utána még átmegyek az éjszakai Kitörés
túrára, mondjuk csak a legkisebb távra, gondosan elő is neveztem, (2)
Tonnakilométerrel megegyeztünk, h. együtt megyünk végig, és megkeresünk pár
geoládát is, h. én is lássam, mi is az a geoládázás. Már csak ezért is vártam
ezt a túrát. Azt halványan észleltem a kiírást nézve, h. mintha kicsit más
lenne 1-2 ellenőrzőpont tavalyhoz képest, de sebaj, ott lesz velem
Tonnakilométer, a sztárnavigátor, legalább ezzel nem kell foglalkoznom.
Előző este nem sikerült időben
lefeküdnöm, de mondjuk mindegy, mert amúgy sem tudtam elaludni. Bezzeg
4:40-kor, mikor az ébresztő szólt, már tudtam volna, de akkor lekésem a 6:26-os
hévet… Mindegy, valahogy azért felkeltem, ettem egy rozsos kiflit, majd mikor
kiléptem a lakásból, feltűnt, h. valami BRUTÁL hideg van… Előtte sokáig
gondolkodtam, h. mit vegyek fel, és mit hagyjak itthon, h. délután hazaérve
gyors átöltözéssel indulhassak is. Most „A” polár itthon maradt (készült az
estére, szegény), „B” polár a táskába, nagy dzseki meg rám. De így is majd
megfagytam. Nemcsak az utcán, a metrón is iszonyúan fáztam, úgy vacogtam, h. a
mellettem ülő néni megkérdezte, h. BIZTOS jól vagyok-e… Ekkor fogalmazódott meg
bennem először az ötlet, h. nem lesz ebből kitörés ma este…
Hév elérve, rajthely megvan, és
hamarosan megérkezett Edit és Tonnakilométer (továbbiakban: TKM), aki vidoran
közölte, h. -15 fok van. Én meg közöltem, h. nem kell sietni, mert én este nem
megyek sehova, az ÁPK feltételeinek megfelelően… TKM fellélegzett, mert amikor
közöltem vele, h. irányozzuk be a tavalyi 8:15-ös időmet, és ebbe férjenek bele
még a ládák is, akkor azt mondta, h. izé.
Dzseki be a táskába, csomagmegőrzés,
„B” polár fel. Neveztünk, majd kényelmes tempóban, beszélgetve vágtunk neki
Gödöllőnek. Én fáztam. „A” polár határozottan melegebb, ez a „dupla polár” ezek
szerint nem csak marketingszöveg… TKM átfogó, beható előadást tartott az
erdőtörvényről és a PTK vonatkozó szakaszairól. Egy idő után nem fáztam már. A
máriabesnyői templom után, de még az első pont előtt elkezdtük keresni az első
ládát. Ez úgy ment, h. TKM kezembe nyomta a GPS-ét, és mondta, h. menjek a
vonalon. A vonal vezetett a ládához, amit egy kis zászló jelölt. No, ANNYIRA
pontosan nem vezet a ládához, h. hopp, vége a vonalnak, és rajta állsz a ládán,
ez benne a lényeg. És a láda, ne egy ilyen zöldségesládát képzeljetek el, hanem
annál azért kisebb dolgot: pl. egy ilyen 12x12 cm-es műanyag dobozkát, mint
amibe kaját szoktam csomagolni a szerencsés (?) kiválasztottaknak. És ráadásul
a láda gazdája még el is rejti azt: fagyökerek közé, odúba, ágak alá,
mittudomén. Ezen meg még rajta van egy csomó hó is (ez főleg télen jellemző,
nyáron azért nem annyira). Szóval, megérkezel a kis zászlóhoz (amit a GPS
mutat. IRL NINCS ott zászló, ez mintegy elvenné a valódi kihívást a játékból).
Ekkor tudod, h. kb. egy 10 m
sugarú körön belül VALAHOL van a geoláda (azaz dobozka). És akkor elkezded
keresni, a régi jó, elektronikamentes, minden-kő-alá-benézek módszerrel. A
dobozkában van egy füzet, amibe beírod a dátumot meg a nevedet, és kiírod
belőle a jelszót, amit aztán az interneten keresztül logolsz, h. regisztráld a
láda megtalálását. Hát ennyi a lényege nagyjából. Az első ládát TKM sikeresen
megtalálta nekem, boldogok voltunk, írtunk, mentünk tovább.
Az első ponton kaptunk csokit,
valamint TKM volt oly kedves és lefotózott a havas tájban:
Mentünk
tovább, mert hamarosan jött egy újabb láda. Ehhez (is) le kellett menni az
útról, bele a hóba, árkon-bokron, susnyáson keresztül… Mikor másnap M. Sz-nek
meséltem MSN-en a ládázásról, azzal zártam: szerintem a lányoknak ez tetszene.
Ő azonban sokkal gyakorlatiasabban válaszolt: „ja, toronyiránt meredek
hegyoldalon fel, szakadékba le…” Hát igen, lehet, h. mégsem tetszene nektek.
Majd kipróbáljuk egyszer insallah.
A második láda keresésben már némileg
tevékenyebben vettem részt, meg is lett egy fa alatt:
Utána visszamentünk a helyes útra. Ez egy
kicsit frusztráló volt ebben a ládázásban, h. egy csomóan elmentek, mire mi
visszatértünk a ládától – volt, akit 5-6 alkalommal is megelőztünk… egyszer
láda előtt, egyszer láda után. De aztán már nem zavart ez, örültem, h. megvan a
láda.
A Margita előtt lévő láda volt a
legtrükkösebb. Le kellett menni egy tök meredek hegyoldalban, hogyaszondja „egy
többtörzsű fa tövében elrejtve”. Hát basszus, az ÖSSZES fa többtörzsű volt, de
komolyan. Megálltunk az egyik fánál: a GPS szerint PONT ott vagyunk, ahol kell.
Kotorászás a fa alatt – semmi. Átmegyünk a szomszéd fához – a GPS szerint PONT
ez az a fa… (párhuzamos univerzum, alighanem). Kotorászás – semmi. A következő
fa alatt meglett. Írjuk, amit írni kell, aztán megint fel a meredek
hegyoldalban, amit Anna legalábbis „veszélyesnek” minősített volna. Ez volt
amúgy a nap utolsó ládája, mert azt, amihez 1+1 km kitérőt kellett volna
tenni, azt leszavaztuk, mintegy egyhangúlag. Helyette azért tettünk ám kitérőt,
lásd alant.
Lassan beértünk Domonyvölgybe, ahol tavaly
ellenőrzőpont volt. Megbeszéltük, h. ahhoz képest, h. félúton vagyunk csak,
brutál fáradtak vagyunk. Nem is értettük, miért. Utólag úgy gondolom, h.
elfeledkeztünk két elég fontos dologról, méghozzá az evésről és ivásról. Én már
olyan 35 km
körül úgy éreztem magam, mint egy lemerült elem, de hát azért végigmentünk
persze.
Domonyvölgy előtt nagyon viccesnek találtam,
h. a (amúgy nagyon lelkiismeretesen dolgozó) szalagozók még egy autót is
bevontak az útvonal kijelölésébe:
Itt történt az, h. egyszer csak látjuk, h. a
túra résztvevői, akik előttünk mentek, elmennek a sárga + jelzésen a sárga
csíkról. Pedig nem is arra kell. TKM GPS-e, a térképvázlat és halvány tavalyi
emlékeim szerint a csíkon kell maradni. Maradtunk is, sajna egy túratársnő is,
aki utánunk jött, és látva TKM (a sztárnavigátor) és jómagam magabiztosságát,
nem habozott követni minket, vesztére… Ugyanis hamarosan igencsak megritkult
mezőnyben folytattuk az utat, mondhatni, voltunk mi hárman, meg egy futó
SZEMBŐL, ami már eleve rossz jel, még akkor is, ha tudjuk, milyen szinten
képesek egyes futók néha elkavarni. TKM egy idő után beismerte, h. igen,
valóban a sárga +-on kellett volna menni, ami amúgy benne is volt az
útleírásban (amit nem olvastunk el, de ez nagyrészt az én hibám, mert TKM már
az első ellenőrzőpont után rám bízta az ő itinerét is, mondván, h. ha az én
zsebemből nem esik ki, tegyem oda, h. ne kelljen folyton levennie a
hátizsákját), de a térképvázlat alighanem nem lett ehhez igazítva. Én szélesen
mosolyogtam, hahaha, eltévedtünk, örömködtem, amit rajtam kívül senki nem
osztott, amíg el nem magyaráztam, h. most voltaképpen mekkora áldozatot hozunk
az eltévedéstudomány előrehaladtáért, és az eltévedéskutatás gyakorlati
módszereinek fejlesztése érdekében. Ártatlan szemekkel megkérdeztem azt is, h.
„TKM, mikor tanítasz meg tájolóval navigálni?”, de aztán úgy gondoltam, nem
feszítem már tovább a húrt… hamarosan szembe jött velünk a mezőny többi része,
és megtudtuk, h. nem olyan vészesen sokat kell már menni a pontig. Nem néztem
még meg a tracket, h. eltévedéskutatási besorolás szerint vajon csak elkavarás,
vagy valódi eltévedés történt-e, de érzésem szerint az utóbbi. SOHA nem
gondoltam volna, h. ez megtörténhet, és az esemény még részletes
eltévedéstudományi elemzésre vár.
Aztán meglett a pont, kaptunk teát meg
nápolyit, és rövid pihenő után mentünk tovább. Hamarosan a sárga csík jel
ráment az autóútra, ami elég durva volt, és veszélyes is szerintem, ide jó
lenne valami alternatív megoldás.
Itt hamarosan az út nagyon szép lett, elég
mélyen a löszfalak között haladtunk:
Egy csomó érdekes dolgot megfigyeltem, az
állatok ásta üregektől kezdve a mészlerakódásokon át a furcsa formájú kövekig,
bár ezzel a lelkesedésemmel nagyrészt egyedül maradtam… Aztán az út keskenyebb,
de még mindig nagyon romantikus ösvényre váltott:
És hamarosan megérkeztünk a Kőkereszt nevű
ellenőrzőpontig, ami arról nevezetes, h. tavaly itt érdeklődtem arról, h.
nincs-e véletlen közvetlen Kőkereszt-Budaörs helikopterjárat. Idén sem
tiltakoztam volna, ha van, itt már fáradt voltam. Ezzel együtt innen egy nagyon
szép rész következett, a Juharos, ahol TKM megmutatta, h. melyik a juhar (és a
gyertyán). Lassan majdnem annyi fát fogok ismerni, mint lágyszárút, és ha
veletek megyünk valahova, akkor a „nézzétek, ezüstaszott” és „az ott a nyúlszapuska”
felkiáltásaimat majd a „no, hogyan különböztetitek meg a csertölgyet a
kocsánytalan tölgytől?” jellegű kérdések fogják fűszerezni insallah.
A tavalyi kényelmetlenül lapos létra most is
megvolt, a tetejéig nem volt gond, de ott megálltam, és azon gondolkodtam, h.
én nem megyek le innen. Rövid gondolkodás után beláttam, h. márpedig muszáj
lesz, és végül is elhamdulillah megúsztam a kalandot. Loholtam TKM után,
meglett az utolsó pont az egyetemi erdő mellett, megálltunk teázni, én írtam
egy SMS-t M. Sz-nek, h. hol járok. Itt beért minket egy idős futó, az utolsó
talán, akit láttunk, insallah meglett neki a szintideje, én nagyon drukkoltam.
Eléggé fáradt volt már, megkérdezte, h. nincs-e valami meleg ital. A pontőr
csak jeges vizet tudott ajánlani. Én kaptam az alkalmon, felajánlottam a
teámból. Az, mint írtam, elég rosszul esett, mikor a Cseh Tamás emléktúrán a
meleg italt reklamáló túratárs az én teámra bezzeg nemet mondott. Most
gondoltam is magamban, h. ha ő is nemet mond, ez volt az UTOLSÓ alkalom, h. a
saját teámat ajánlgatom a teát kérő túratársaknak. A bácsi azonban csak annyit
kérdezett: meleg? Alig tudtam meginni, feleltem, ő pedig köszönettel elvette a
teát, aminek nagyon örültem. Aztán elfutott, mi meg innen a maradék mintegy 3
km-t már besétáltuk a célba, közben átvágtunk ezen az erdőn, ami már tavaly is nagyon tetszett:
Mondjuk nekem már enyhén fájt a fejem, TKM-nek meg
a gyomra… de azért jól beértünk szerintem, az útviszonyok sem voltak könnyűek,
ládáztunk is, és ugye ott volt a Történelmi Jelentőségű Elkavarás is :)
Edit, aki a 30-as távot választotta, már várta
TKM-t, hamarosan mentek is. Én leültem, felhívtam M. Sz-t, aki már jóformán
otthon volt, mint kiderült, nem tudott hívni, korábban én sem őt, és az SMS-em
sem ment át. Ezért főként az én telefonom okolható, amely egy használhatatlan
majdmegmondtammicsoda. Mindegy, kicsit még üldögéltem, ettem hagymás
vajaskenyeret, aztán kisétáltam a hévhez, és fél 7-re itthon is voltam
elhamdulillah.
Jó ki túra volt ez, a szervezők nagyon
kedvesek voltak, a társaság remek, az útleírást nem olvastuk el, de legalább
hozzátehettünk valamit a soha véget nem érő tudományos kutatásokhoz. A ládázás
érdekes volt, még nem tudom, h. fogok-e én ilyet csinálni, azt hiszem, azon fog
eldőlni, h. hogy megy egyedül. Jövő hétre már ki is néztem egyet, ami nem esik
messze a túra útvonalától…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése