Budai Trapp

Táv: 30 km

Szint: 1100 m

Ezen a szombaton a Barcika 50-en szerettem volna lenni, de logisztikai okokból ez sajna nem jött össze. No, akkor legyen a Budai Trapp, gondoltam, a Budaörsi Hármak tagja – azon túrák, amelyeket tavaly azalatt csináltam, mikor Budaörsön laktam átmenetileg. Most legalább láthattam, h. mennyivel könnyebb az Oktogontól kiérni a Nyugatiba, mint Budaörsről…

A reggeli, 6:10-es vonat 20 perccel a rajtidő kezdete előtt van a rajtnak helyt adó Piliscsabán. Tudván, h. simán elszüttyögök általában 20 percet a rajtban, inkább ezt választottam, mint az egy órával későbbit. Így pontosan 7:30-kor tudtam rajtolni. A tervem eredetileg az volt, h. megkeresek 2 db geoládát is. Itthon gondosan összeállítottam a hozzájuk vezető útvonalat. A rajtból kifelé tartva a kék csík jelzésen bekapcsoltam a GPS-t – és ekkor hasított belém a felismerés, h. a gondosan összeállított útvonal, az bizony a számítógépemen maradt, elfelejtettem áttölteni a GPS-re. Sebaj, gondoltam, megkeresem leírás alapján, és nyúltam a zsebembe a kinyomtatott leírásért. Ami nem volt ott. Otthon volt, az íróasztalon. Ekkor a GPS kikapcsolt. Hát te meg miért kapcsolsz ki, förmedtem rá, nem szabadna, csak a Margitát mented ezekkel az akksikkal… no, sebaj, kicserélem a pótelemekre. Aha, jöttem rá, miután már 5 perce túrtam a hátizsákomat, azokra a pótelemekre, amik a konyhaasztalon maradtak… Na jó. Ennyit a mai ládákról. Ekkorra már az összes ember, akivel együtt rajtoltam, jócskán megelőzött persze, de legalább megvolt a motiváció, h. nagyobb sebességre váltsak. (Amúgy, megjegyzem, pár km-rel később visszakapcsoltam a GPS-t, és gond nélkül működött, még a túra végén sem jelzett alacsony töltöttséget. Alighanem valami lelki baja lehetett, de időközben sikerült feldolgoznia.)

Az úton, ahol tavaly sár volt, most szép nagy hó:

Ez a Piliscsaba-Nagykovácsi szakasz annyira szép, h. egyszer insallah veletek is meg kell majd csinálnunk. Próbáltam kilépni, bát néhol a hó miatt nehéz volt, de végül is sikerült a tavalyihoz hasonlóan másfél óra alatt elérni a 8,9 km-nél lévő első pontot, ahol a pontőr hóembert épített:

Én magam is nagyon szeretek hóembert építeni, szívesen segítettem volna, de még hátra volt a túra kétharmada, így inkább felkanyarodtam a Nagy-Szénás felé, ami szokás szerint gyönyörű volt (és magas, persze):

Visszanézve a kilátás is remek volt:

Innen már viszonylag hamar beértünk Nagykovácsiba, furcsa volt, h. nincs itt ellenőrzőpont. Tovább a Piros 50-ről ismerős úton, a Vörös-pocsolya felé:

Itt az ellenőrzőponton kaptunk csokit a nagyon kedves pontőr néniktől, és kicsit el is beszélgettünk, amíg én ittam teát – szokás szerint egy marék havat dobva a forró teába, közben reménykedve, h. nem pont az erdei vécéből sikerült felmarkolni…

Hamarosan beért és csatlakozott hozzám egy túratárs, akivel ezek után egészen az Újlaki-hegy előttig többé-kevésbé együtt mentünk. Ő beszélt a kereszténységről, és beszéltem az Iszlámról :). Illetve sokat beszéltünk a közép-ázsiai népekről – akik között nekem sok személyes jó barátnőm van – és a magyarság kapcsolatáról. Kicsit csalódott, mikor mondtam, h. az ujgur barátnőimnek halvány fogalmuk sincs arról, h. kik a magyarok (míg velem nem ismerkedtek meg), és nem érzik magukat rokon népnek a magyarral… A túratárs kicsit gyorsabb volt nálam, néha megelőzött, néha bevárt. Én közben fotóztam egyet kedves határköveim közül:

eközben mielőtt a sárga csík felvágna az Újlaki-hegyre, a túratársat végképp elvesztettem szem elől. Nem sokáig… Megelőzött néhány futó is, majd egyszer csak jönnek megint, szembe futva velem… és jön a túratárs is… És felvetődött a szokásos kérdés: szerinted merre kell menni? Hát, biztos, h. nem erre, mutattam az útra, amin visszajöttek, és elindultunk kicsit jobbra, ahol hamarosan meglett a sárga. Az Újlaki-hegy annyira nem jól eső emelkedőjén a túratárs előreengedett, és aztán nem is láttam többé. Pedig vagy 10 percet teáztam a célban, talán többet is, de az alatt ő nem ért be. Insallah nem tévedt el.

Az Újlaki-hegy tetején már nagyon szép idő volt (mondjuk addig sem panaszkodhattunk, főleg tavalyhoz képest), és itt nagyon-nagyon érdekes dolgot láttam. A hegyről siklóernyősök ugrottak:

És egész félelmetes módon hasítottak a hegy mellett, néha szinte súrolva a fákat, néha egész magasra emelkedve. Hát, én ezt ki akarom próbálni, döntöttem el. Azóta alaposabban elgondolkodtam az ötleten: hahaha, pont én, aki még a létra tetején is gondolkodom, h. hogy fogok lejönni onnan… de tényleg nagyon vonzó volt nézni, és még mindig AZT HISZEM, h. szívesen kipróbálnám…

A hegyről amúgy ilyen a kilátás:

Lefelé enyhén csúszós volt, de nem olyan vészes, és utána az a szakasz, ahol tavaly olyan iszonyat durva sár volt, most kényelmesen járható. Kicsit kocogtam lefelé, megelőztem egy fiatal párt, amelynek férfitagja hamarosan utánamkiabált: Nem arra! Jobbra! Aha, azt hiszem, tavaly is itt kavartam el némileg.

Közbevetném, h. az utóbbi időben nemigen van időm eltévedéstudománnyal foglalkozni. Az eltévedéskutatás, vagyis a gyakorlati kutatás, az természetesen nem áll meg: minden héten új és új tapasztalatokat teszek (teszünk) hozzá a már amúgy is jelentős kutatási anyaghoz, de sajna az elméleti alapok további kidolgozására, finomítására, és elsősorban – mily fájó pont! – a publikációra nem jut időm. Most is elgondolkodtam azon, h. ezt a jelenséget (az útirány külső behatásra történő gyors korrekciója (t.i. „nem arra, te szerencsétlen!”)) még nem vizsgáltam meg behatóbban, sőt, még kategorizálni sem sikerült. Nagyon szomorú ez, tekintve, h. az eltévedéstudomány egyik leggyakoribb eseményéről van szó… Insallah a közeljövőben nagyobb figyelmet szentelhetek e fontos terület feltérképezésének is. Közbevetés vége.

Ezek után úgy döntöttem, h. ennyit a kocogásról, és inkább maradtam szépen a többiek mögött. Egy alaposan kijárt, csúszós lefele lejtőn történő leviharzás után már megérkeztünk a cél utcájába. Egy balkanyar és néhány perc után a célban voltunk. 6:15 alatt értem végig, ami hát, nem egy futórekord, de nekem jó.

A célban nagyon kedvesen kínáltak a nénik virslivel, nem eszem húst, mondtam. Akkor zsíros kenyér, kérdezték. Hát, az is hús… Jó, akkor kenek margarinost, mondta a néni, amin teljesen meghatódtam, de mivel még a saját szenyáim is megvoltak még, inkább teát, majd egy pohár vizet kértem. Rövid teázás után indultam a buszmegállóhoz, ami majd’ 2 km a céltól.

A túra nekem idén sokkal jobban tetszett, mint tavaly. Nemcsak azért, mert hó volt, amit nagyon szeretek, hanem a hangulata miatt is: nagyon kedvesek voltak a szervezők, a pontőrök, és ráadásul a végén sokkal jobban ki volt táblázva, mint tavaly:

Tavaly meg voltam győződve róla, h. ha egy hatalmas meteorit becsapódott volna a túra útvonalára, és mintegy a fél útvonalat megsemmisíti, a szervezők arról sem tudtak volna, kivéve azok, akik látták a tudósítást a Fókuszban. Idén valahogy olyan volt, mintha sokkal többet törődtek volna az egész túrával. Idén nekem nagyon tetszett.