Szint: 1440 m
Ez is egy olyan túra volt, amit már az év elején kinéztem magamnak. Tavaly is voltam, és jó volt, a szervezők túráit is szeretem, a Budapest kupához is jó, nincs messze a rajt, mi kell még…
Ráadásul vettem egy új bakancsot, amit mindenképpen többször is ki akartam próbálni rövidebb távokon. Maga a bakancsvétel is kalandos volt. Az első boltban még felhőtlen vidámsággal közöltem, h. bakancsot akarok venni magamnak. Hányas láb, kérdezett vissza az eladó, 41-es, de bakancsból 42-es kell, mondtam változatlan lelkesedéssel. Hát nőiből akkora méret nincs, mondta az eladó, de olyan mély megdöbbenéssel, mintha legalábbis ÉN tehetnék arról, h. 41-es a lábam, vagy mintha három lábam lenne, és másfél pár bakancsot akartam volna. Oké, köszi, jöttem zavarba, és fordultam is ki a boltból. A következő boltban szintén közölték, h. nőiből ekkora nincs, de ott már rutinosabb voltam, és lefegyverző mosollyal közöltem, h. nekem nem okoz ám identitásválságot, ha férfi bakancs van rajtam… Fel is próbáltam egyet, amely úgy nézett ki, mint egy páncélozott katonai csapatszállító, de a húszszemélyes fajtából. Kényelmes volt, ja, de a tükörbe pillantva meg kellett állapítanom, h. egyes körökben bizonnyal sikert aratnék vele, de sem szexuális, sem politikai beállítottságom alapján nem tartozom ezen körökhöz. Nem is találtam olyan bakancsot, ami tetszett volna, irány a harmadik bolt. Az eladó fiatal kislány, amikor kinézek magamnak egy jó külsejű bakancsot, megkérdezem tőle, h. van-e 42-es. Hát nincs, hát ez női, mondja teljes megdöbbenéssel. Szerintetek rajtam kívül nincs Budapesten 41-es lábú nő? Vagy csak 36-os lábbal túráznak? Én nem értem ezt a döbbenetet. A kislány, akinek valószínűleg max. 37-es cipő kell, mély szánalommal nézett. Hát még ha elmondtam volna neki, h. egyes márkákból 42 és feles kell, sőt, a futócipőm NEGYVENHÁRMAS?! Lehet, h. akkor spontán gyűjtést szervezett volna a bolt eladói és vevői körében, hozzájárulva lábkisebbítést szolgáló kozmetikai műtétemhez… Mindegy, végül találtam egy többé-kevésbé uniszex, fekete bakancsot, amelyet bátran merek viselni nyilvánosan is. Negyvenkettes, igen, ez van.
Szombat délutánra vendéget vártam. A babgulyást megcsináltam már péntek este, de a derelyét szombaton kellett megfőznöm. Ezért korai rajtot terveztem, 7-től lehet, akkor indulok is, döntöttem el. Szendvicset nem viszek, 27 km-n csak nem fogok szendvicsezni, meg tavaly is a Hármashatár-hegyen volt banán, meg nagyon fincsi tea. Azért elraktam a húgomtól kapott banánt, fehérjeszeletet, egy félliteres vizet, meg egy félliteres termosz teát. 5-kor felkeltem, főztem teát, megettem egy joghurtot reggelire – és FÉL HÉTKOR sikerült elindulni otthonról. Ne kérdezzétek, mint csináltam MÁSFÉL ÓRÁN keresztül, ha még szendvicset sem, mert nem tudom. Ráadásul a villamos sem járt, csak a pótlóbusz.
Kérdés: ha van egy adott, n hosszúságú villamos, amely t időközönként közlekedik, és MINDIG tele van, akkor a BKV illetékesei miért gondolják, h. egy n/3 hosszúságú, 3t időközönként közlekedő pótlóbusz, az majd jó lesz? ANNYIRA szeretném ezeket az illetékeseket felrakni egy 7-es buszra télen, csúcsidőben, és arra kötelezni őket, h. utazás közben írják le ezerszer: egyetlen olyan nap sem veszem fel a fizetésemet, amikor a BKV-járatok nem közlekednek kellő sűrűséggel.
7:30-kor sikerült rajtolni, miután rábeszéltem magam, h. vegyem le a vastag Sherpa kabátomat, és hagyjam a rajtban. Hideg volt, de tudtam, h. ha megindulok nem fogok fázni. Volt már jópár nevező, és a szervezők is szép számban képviseltették magukat:
Elindultam a tavalyról ismerős úton, sokáig pont szembe mentünk azzal, ahogy 2 hete a Piros 50B-n jöttem, csak akkor itt már koromsötét volt, nem is emlékeztem, h. ez milyen szép rész:
Az első pont nagyon hamar jött, alig több, mint egy km a rajttól, aztán meg elkezdtünk felfelé menni. Emlékeztem tavalyról, h. ezen a túrán rengeteget kell felfelé menni, jó sok szint van benne 27 km-re, voltam már olyan 40-es túrán, amiben kb. ennyi szint volt… Sebaj, hamarosan már nem fáztam, sőt, a második pontot elérve komolyan gondolkodtam a polár levételén. Most először az „A” polár volt rajtam, de amúgy kellett is, végig hideg volt, az első olyan túra volt idén, ahol a polár vállára kiült a zúzmara…
A túrában voltak városi szakaszok, de nem volt zavaró, az útleírás jó volt, nem kavartam el, pedig városban különösen szokásom. A harmadik pont, a Remete-hegy után egy darabig nem láttam senkit, teljesen egyedül mentem. Az utóbbi hetek túráival ellentétben most nem sütött a nap. Borult volt az ég, tényleg azt vártam, h. bármelyik pillanatban elkezdhet esni a hó. Köd volt, a magasabb helyekről lenézve alattunk a város is ködben. Ahogy mentem egyedül a borongós erdőben, egyszer csak eltöltött az érzés, h. figyel valaki. Nem az útról, hanem az utat szegélyező bokrok közül. Egyre erősebb lett az érzés. Az utóbbi időben többször is láttam vaddisznókat, vagy hallottam őket eliramodni az erdőben, de ez most más volt. Néma, hang nélküli, állhatatos les. Aztán megláttam a figyelő szemeket is:
Kissé megilletődve lopakodtam el az átható tekintetű fatuskó mellett, és megszaporáztam a lépteimet. Aztán ismét figyelő tekinteteket éreztem magamon, de ez már nem volt olyan ijesztő:
Nem csak a tök fázott, befagyott a Paprikás-patak széle is, visszavonhatatlanul tél van már:
Emlékeztem tavalyról, h. a következő ponthoz, a Kálvária-hegyre brutálisan felfelé kellett menni. Azóta sem lett alacsonyabb:
Érdekes formájú szikla a hegytetőn:
A ponton volt csoki, és a pontőrrel röviden tárgyaltunk arról, h. tokban vagy karabineren jobb-e a GPS. Tokban, szerintem, de az nekem nincs. Viszont a kilátás a pontról nagyon szép… lehetett volna, ha nincs köd, és süt a nap:
Útközben többször is láttam határköveket, aminek nagyon örültem, mert mióta a Határjárás túrán megismerkedtem velük, azóta nagyon ragaszkodom hozzájuk:
Leereszkedtünk a Virágos-nyeregbe, majd fel a Hármashatár-hegyre, ahol nagyon szép látvány fogadott:
Minden csupa zúzmara volt, érdekes jégképződmények lógtak a fákon:
A ponton ért viszont a túra nagy csalódása. Idén nem volt se banán, se tea, hanem egy csoki. Én ekkor már annyira éhes voltam, h. felfelé a hegynek hangosan korgott a gyomrom. Alig vártam a banánt, és szomorkodtam, h. nincs szendvicsem. A reggeli joghurt, dacára a belekevert 2 kanál zabpehelynek, már rég eltűnt a gyomromból, és az addig kapott 2 autós szelet nekem csak a túléléshez volt elég. Még jó, h. a fele teám még megvolt, és megittam, meg megettem a banánomat. De a tavalyi tea annyira finom volt, és a rendezők nem törődtek ilyen hülyeségekkel, mint én, h. „nem használunk fehér cukrot”, és nem sajnálták belőle, forró is volt, jókor is jött – nagyon hiányzott, na. Lent a célban aztán megvolt a tavalyi tea mása, de itt út közben sokkal jobban esett volna. Kicsit lehangolva mentem tovább a pecsét után, az Árpád-kilátóig nem volt nehéz az út, bár a Határ-nyerget én nem szeretem, mert ott annyi jelzés megy annyifele… nem az, h. eltévedek (én??? Ááááá…), hanem engem, mint a Magyar Eltévedéstudományi Intézet vezető munkatársát, az ilyen hely nyilvánvalóan kutatásra ösztönöz… MUSZÁJ egy kicsit tanulmányoznom az eltévedéskutatás eszközeit, módszereit. Most is elmentem az előttem haladó fiatal pár után, emlékeztem az itinerből, h. a kéken kell menni, de hát, mint Megbízott Szakértőnk is rámutatott, az útnak két iránya van… elhamdulillah a pár férfitagja hamarosan megjegyezte, h. a másik irányba kellene menni, ezért ezt egy ún. „elkavarással” megúsztuk, abból is egy rövidebb fajtával. Hamar elértem az Árpád-kilátót, én innen már csak 5 km a cél. Tavaly mélyen felháborodtam, h. itt még felfelé is kellett menni, de idén már nem ért váratlanul, h. az Ördög-árokhoz történő leereszkedés után onnan ki is kell jönni. Fél kettőre benn voltam a célban, így ugrásszerűen megnőtt az esélye annak, h. fél 4-re kész legyenek a derelyék. Mikor beértem, pöfögés hallatszott, jön a füstös, kiabálták egymásnak a jelenlévők, és hamarosan tényleg be is gördült a kis gőzmozdony, egyetlen kocsival:
A vezetőfülkéből aggódó arccal szállt ki a mozdonyvezető, érkezett még valaki, franciakulccsal meg mindenféle egyéb szerszámmal, és nekiálltak valamit szerelni a mozdonyon. Defektet kapott a gőzös, viccelődött mindenki, de hamarosan tovább tudott indulni a kis vonat.
Még leadminisztráltuk az igazolófüzetből kimaradt Budapest kupás túrákat, megittam a hegyről hiányzó teát, meg a banánt is megettem, meg egy kis mogyorós csokit, de ezt ne áruljátok el senkinek, aztán irány hazafelé.
Nagyon jó túra volt ez, olyan, amilyennek vártam, örülök, h. idén is ott lehettem, insallah jövőre is ott leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése