táv: 32,5 km
szint: 909 m
Mottó: Téli túrákon túlélésre hajtok, avagy "Csak legyen meg a szintidő..."
Pénteken, már az ágyamban fekve, azon gondolkodtam, h. a múlt héten milyen húzós volt a 23 km a hóban, és éppen meglett a szintidő, miért is nem a 17 v. 18 km-es távra nevezek? Persze elborított a pánik, de hosszasan magyarázgattam magamnak, h. az embernek ki kell mozdulnia a komfortzónájából, mert különben soha nem fog megváltozni semmi... és nagy nehezen elaludtam. Mivel az egyik túratárs volt olyan kedves, h. egész a sarokig eljött értem kocsival, ráértem 4:15-kor kelni. Ez úton is nagyon köszönöm neki.
Sötétbe és brutális hidegben érkeztünk Budaörsre, és átszálltunk a másik autóba, amellyel Zircig mentünk. A sötétség hamarosan felszállt, de a brutális hideg egész nap megmaradt... Végig jóval fagypont alatt maradt a hőmérséklet - legalább nem lett latyak a hatalmas hóból...
Ugyanis, bár ezt itt a városban nem tudjuk elképzelni, nagyon nagy hó volt. Nem volt megolvadva, nehezen járható, friss porhó volt. Megbízott Szakértőnk az első kilométer után, amelyet folyamatosan bokáig a hóba süllyedve tettünk meg, hátrafordult, és kedvesen közölte: "Hát, ez kemény lesz..."
És milyen igaza lett! Azt persze nem mondhatnám, h. ettől akkor és ott nyugodtabbnak éreztem volna magam...
A túraszótárat új kifejezéssel kell bővítenem:
vicces: halálosan veszélyes, többnyire: olyan patakátkelés, ahol vastagon jéggel borított fatörzsön kellene átkelni, amelynek egyik fele leszakad a kedves túratárs alatt, aki Budaörsig fuvarozott autóval, és aki ezek után egészen bokáig mintát vehet a patak vizéből.
No, itt majdnem visszafordultam, de aztán Megbízott Szakértőnk rámszólt, h. hagyjam abba a vinnyogást, és ne húzzam az időt, mert tovább kellene menni. Erre megembereltem magam, és épségben átjutottam, elhamdulillah. Sajnos nemsokára el kellett válnunk egymástól, mert a 30-as és az 50-es táv útvonala máshol vezetett, így a továbbiakban a motivációt saját magamnak kellett megoldanom.
Azt is örömmel mondhatom, h. ezen a túrán sikerült illusztrációt találnom az előző beszámolóban közzétett "kalandos" címszóhoz:
Ez azért nem illusztrálja 100%-ban a címszót, mert ott volt az a lánc, amibe bele lehetett kapaszkodni. De ettől függetlenül elég kalandos volt.
Fú, ez remélem, nem ránk vonatkozik, gondoltam a cseszneki vár felé kapaszkodva:
Hamarosan olyan útszakaszon vezetett tovább az utam, amelyet a túraszótár VALAMENNYI címszavával lehetne jellemezni, de elsősorban az jutott eszembe, h. ez bizonnyal érdekes rész lesz, és NAGYON fog tetszeni... A kalandos ösvényt mély árkok szabdalták, és bedőlt fatörzsek borították. Ezek alatt időnként át kellett bújni. Itt pl. négykézláb is csak úgy fértem át, h. levettem a hátizsákot, és toltam magam előtt:
Némelyiken pedig át kellett mászni, számomra ez volt az egyszerűbb, lovas múltamnak köszönhetően könnyedén (haha) vetettem magam a fagyott fatörzs hátára, amely többféle eredményt hozott: (1) fejjel érkeztem a túloldalon a hóba, mert a fatörzs VALÓBAN jeges volt, (2) én ugyan átértem, de a túrabotot elejtettem, és az természetesen a kiindulási oldalon landolt, (3) többnyire szerencsére gond nélkül átjutottam, a többi túratárs érdeklődő tekintetétől kísérve... Ennek a műfajnak KÜLÖNÖSEN érdekes ágazata az, amikor a megmászandó fatörzs fölé még ágak is lógnak be. Amikor ezek képen találnak, az olyan érzés, mintha lendületből belerohannék legkedvesebb Korán-tanítványom kristálycsillárába (nem mintha ez bármikor is próbáltam volna, de ilyennek képzelem):
A huszadik kilométer környékén megdöbbentő élményben volt részem! Találkoztam a Mikulással, pedig már óvodás koromban gondosan felkeltem éjszaka, és kilopóztam az előszobába, bizonyítandó azt az elméletemet, h. az ajándékot IGAZÁBÓL anyám teszi a csizmámba, és ez az egész sztori csak egy megtévesztő manőver, amellyel fondorlatos módon cipőpucolásra akarnak bírni... De íme feltevésem ellenbizonyítéka:
A szaloncukrok és a csokimiku után már eléggé lestrapálva indultam tovább. A táj ilyen volt:
Meg ilyen:
Ezen a mezőn átvágva brutális szél kapott minket oldalba, gondoltam, futni kéne, de a bokáig érő hó miatt ez a kísérletem sajna kudarcba fulladt... sebaj, 2-3 km után ismét bekanyarodhattunk az erdőbe:
Ekkor már lassan a túra vége felé jártunk, a faágak végére fagyott jégkéreg ragyogott a kései napfényben:
Bármilyen szép is volt ez, azt jelentette, h. bele kellene húzni, ha nem akarok sötétben beérni (nem akartam). Az utolsó 5-6 km egy hóval borított, de alatta sarat és befagyott pocsolyákat rejtegető földúton haladt, és valóban 0-ra felemésztette (akkor már valójában nem is létező) erőtartalékaimat. Végül 8:30-as idővel vonszoltam be magam a célba, és a következőket kellett észrevennem:
- A hátizsákomban megfagyott a víz.
- A szendvicsemben megfagyott a paradicsom. (ennek ellenére megettem, természetesen :))
- Félúton levettem a mellényemet, mert kissé, hmmm... felhevültem... Az átizzadt mellény megfagyott a zsákban.
A túra életem egyik legjobb túrája volt, nagyon szép, szikrázóan napos idővel, gyönyörű tájjal, kedves krampusszal és mikulással. Ismét bizonyította azonban, h. télen NAGYON más túrázni, mint a többi évszakban. Kérlek, ennek fényében olvassátok el a beszámoló felett található FELHÍVÁST.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése