szint: 600 m
A ma reggeli túra a szokásos pánikhangulatban indult. MINDIG pánikolok a komolyabb túrák előtt, általában a következő okok bármelyike, illetve mindegyike miatt:
- nem tudok végigmenni,
- végig tudok ugyan menni, de nem szintidőben,
- el fogok tévedni,
- mindenki gyorsabb lesz nálam.
Ebben a pánikban nagyon fontos (mondhatni, elsődleges) szerepe van VALAMENNYI általános és középiskolai tornatanáromnak, de különösen Kriszta néninek, akinek néhány év alatt sikerült a lehető legmélyebb iszonyt és rettegést kialakítania bennem mindenféle sporttevékenység és mozgás iránt. Ki gondolta volna, h. több mint 20 év kell ahhoz, h. ez elmúljon… De a pánik, az persze maradt, egyelőre.
(Ezzel kapcsolatban Megbízott Szakértőnk mondta egy túra reggelén: „Hány ember lakik Budapesten? Több mint kétmillió. És hányan keltek fel közülük szombat hajnalban, h. eljöjjenek túrázni? Kevesebb, mint háromszázan. Ha utolsónak érsz be, akkor is tettél valamit.”
Szóval, mikor reggel 6:40 körül beálltam jegyet venni a nyugati jegypénztárába, igyekeztem úrra lenni a pánikon. Aztán a vonaton egyre több lett a túrázó, legalább attól nem kellett tartanom, h. egyedül kell végigmennem a távon :). (Amúgy a 263. rajtszámot kaptam, és még utánam jó néhányan indultak.)
A nevezés nem zajlott éppen zökkenőmentesen. Erdőkertesen a vonat gyakorlatilag kiürült. Mondta is a kalauz: „Ennyien még SOHA nem jöttek Kertesre!” És ez a rengeteg ember, plusz a hamarosan beérkező busz utasai is, mind nevezni szerettek volna…
A nevezés a parkolóban zajlott, a semmi közepén. A szervezők jó érzékkel és bölcsen 2 autóban ültek, az ablakot is csak félig húzták le: itt benyújtottuk a nevezési lapot meg a nevezési díjat, és kisvártatva megkaptuk az itinert meg az igazolólapot a rajtszámmal. Ehhez kb. 20 percet kellett előbb sorba állni. Mínusz 8 fok volt, és még valami hóféle is elkezdett szitálni, de aztán ő is belátta, h. ez már TÉNYLEG nem fair, és abbahagyta.
Kígyózó sor a nevezéshez:
Miután végre megkaptam a rajtszámot, elindultam a kijelölt útvonalon. Alig hagytam el a parkolót, sikerült végrehajtanom egy olyan akciót, ami CSAK rám jellemző, és ha valaki megkérdezné, h. ki csinálta ezt, az egész hallgatóság kórusban válaszolná: „Hát a Halimaaaaaa!”
Szóval, ismétlem, éppen csak elhagytam a rajtot, és miközben a GPS-t állítgattam, az ELSŐ járdaszegélyről (~ 10 cm magas) sikerült rosszul lelépnem, és iszonyú szerencsétlenül meghúzni a bokámat. Olyan érzés volt, mintha a forgó kiugrott volna, és aztán rosszul ment volna vissza a helyére. Minden lépésnél szúrt meg feszült. Próbáltam kicsit oldalt tenni le a lábfejemet, ami valamennyire említett a gondon. A 15. kilométer tájékán, egy kellemes havas lejtőn gondoltam, futok egy kicsit – az első futólépésnél valami visszakattant a helyére, és a bokámnak semmi baja azóta se, elhamdulillah. A térdem viszont megfájdult az addigi idétlen mozgástól :).
Még Erdőkertesen haladtunk át, amikor megszólított egy kis öreg néni, akinek csak a szeme meg az orra látszott ki a köréje csavart nagykendőből: „Hát maguk meg hová mennek, kedveském?” Engem nem szoktak kedveskémnek szólítani, egészen meghatódtam, és a tőlem telhető legkedvesebb mosollyal válaszoltam: „Fótra, csókolom!” „Fótra, gyalog? De hát messze van az ide! Oszt van ám busz is, meg vonat! Itt menjen vissza, nincs messze az állomás” – mondta egészen meglepődve. „Tudom, onnan jövök, de mi inkább túrázunk egyet” – mondtam, de a néni nem adta fel: „De hát Fót, az nem is arra van. Ott visszafele, az állomás mellett menjenek ki, aranyos. Az út is jobb arra…” „Mi még megyünk egy kört itt a dombokon” – mondtam, a néni láthatólag elkönyvelt minket a megfelelő kategóriába, majd még kételkedve végigmérte a túrapoláromat, és egy utolsó jó tanáccsal vissza is ment a házába: „Legalább valamit kabátot vegyen fel, kislány, meg fog ám így fázni ebbe a hidegbe!”
Ezen a túrán a rajt és cél kivételével egyetlen helyen voltak csak pontőrök. A többi ellenőrzőpont a „furfangos kérdés” stílust követte: pl. mennyibe kerül a legolcsóbb leves a kifőzdében, vagy hány turistajelzés van felfestve a betongúlára.
Az első ellenőrzőpont, a geodéziai torony (bármit is jelentsen ez):
Szorgalmasan írogattam az ellenőrzőlapra, közben igyekeztem jó tempót tartani, előzgettem a lassúbbakat, és a 15. kilométernél az időm még 3 óra alatt volt, aminek nagyon örültem, és rögtön úgy is döntöttem, h. akkor próbáljuk meg 6 órán belül a 30-as távot. Elhamdulillah hamarosan utolértem egy csapatot, akik (1) olyan tempót mentek, ami nekem kicsit túl gyors volt, így remekül húztak magukkal, (2) tudták, merre kell menni, így az eltévedéstől való félelmem némiképpen enyhülhetett.
Az idő nem enyhült egy cseppet sem, sőt, az erdőben hidegebb lett. A poláromra kívülről ráfagyott a belőlem felszálló pára, a GPS tokján pedig a lélegzetemből csinos jégdíszítés képződött:
A fákon olyan volt a zúzmara, mintha virágoztak volna:
Hamarosan sor került az elkerülhetetlen patakátkelésre (2 volt, de nem durvák, elhamdulillah), bár itt kicsit feltorlódtunk, és ismét sorba kellett állni:
Az egyik túrázó azt hitte, h. megbírja őt a jég, és így kikerülheti a „tömeget” (megjegyzem, én pl. egy percet is alig álltam, alig volt időm ellőni a fenti fotót). A jég persze beszakadt, még jó, h. (a T-szurdokkal ellentétben) csak bokáig érő víz volt alatta.
A 17. kilométernél kissé elanyátlanodtam, rövid gondolkodás után rájöttem, h. valószínűleg azért, mert még nem ettem és nem is ittam semmit. A húgomtól kapott 3 decis termosznak köszönhetően volt nálam kapucsínó, a derékzsebben pedig egy banános fehérjeszelet. Csak úgy menet közben kiszolgáltam magam.
Tanács: kerüljétek a banános fehérjeszeletet!
Az egyetlen pecsételős ellenőrzőpont egy cukrászdában volt. NAGYON kellemes meglepetésként az ellátás nem vajas kenyér meg ilyesmi volt, hanem egy emberes adag teát (fél liter) adtak, és 2 féle sütiből lehetett választani. Rövid lelki tusa után úgy döntöttem, no jó, kivételesen belefér. Íme, a csokis kockám:
Ekkor már kevesebb mint 10 km volt hátra. Kicsit belehúztunk (illetve a 3 fős csapat belehúzott, én meg loholtam utánuk), és hamarosan felhívtam a húgomékat, akik bevállalták, h. Fótról hazahoznak kocsival, h. 1 óra múlva jöhetnek.
Az utolsó 5 km fenyvesei nagyon szépek voltak, insallah egyszer jobb időben veletek is eljövünk ide (rövidített útvonalon, természetesen, ne ijedjetek meg :)
Aztán egyszer csak észrevétlenül megjelent előttem a cél, a fóti gyermekközpont. Oklevél, kitűző, aztán leültem, megittam a maradék teámat, és kb. 20 perc múlva megérkeztek a húgomék is.
A terv sikerült elhamdulillah, 5:59 alatt lett meg a táv. Nagyon jó túra volt, végig nagyon hidegben, de szép időben.
Ez az év utolsó túrája volt, de insallah 2011-ben töretlen erővel folytatjuk – és insallah, ti is eljöttök néha, még ha tél van is, és hó, és hideg :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése