Írottkő 70

Táv: 70,5 km

Szint: 2100 m

2013-ban voltunk ezen a túrán, de csak az 50-es távon. Megmaradt bennem, h. ez egy igen látványos, de egyben igen szintes túra is, akkor még volt 70-es táv, de azóta nem. Akkor az 50-es nagyon tetszett, csak annyi volt a gond, h. messze van, nagyon korán kell kelni, s hiába volt a kiírásban, h. rajt 6-tól 7-ig, ezt követően úgy kezeltek minket, mintha 6-kor rajtoltunk volna – pl. papíron az első EP 7-ig volt nyitva, amihez hát ugye a mi 7-es rajtunkkal teleportálni kellett volna. Igazából ezzel le is zártam magamban ennek a túrának a történetét, szép, látványos, de azért kelni hajnali 3-kor és átautózni a fél országon, h. utána szinte minden ponton azt hallgassuk, h. ők már rég bezártak, s csak „puszta szívességből” vártak meg minket, nem volt kedvem.

DE! Idén, a 30. jubileumi szervezés tiszteletére ismét rendezték a 70-es távot.

Tudjátok, talán már említettem korábban, h. Zolinak van ez a fura betegsége – pszichikailag nem képes egy túrán a leghosszabbnál kisebb távon indulni. Már dolgozik rajta, egyszer tán sikerülni fog. Most viszont itt volt a lehetőség, h. a 70-es távon indulva kihasználjuk ezt a fura tulajdonságot.

A kiírásban viszont 16 órás szintidő szerepelt, amit nagyon szűkösnek tartottunk, nem az, h. lehetetlen, de szűkös. Írtam is ennek kapcsán a szervezőknek. Szerencsére még a túra előtti héten módosult 17-re, így nyugodtabb szívvel vághattunk neki. Ha maradt volna a 16 óra, én szerintem csak az 50-es távra megyek.

Már péntek este megérkeztünk Kőszegre, ahol egy nagyon kellemes kis szobát kaptam a vendégházban:

Még kimentünk a városba kávét szerezni, mert reggel 5-kor elég reménytelen volt bármit is nyitva találni… Így megjelentünk a Bécsi Kapu étteremben kis termoszommal, hogy tudnának-e bele kávét adni. Vagy pedig nyissanak ki reggel 5-kor, közöltem a pincér kislánnyal, aki azonnal heves tiltakozásba kezdett, s megtöltötte a kistermoszt kávéval. Vacsoráztunk is, majd nyugovóra tértünk, ami egyiküknek sem ment túl jól. Részemről a matrac túl puha volt.

Reggel fél 6 körül Zoli és én elindultunk a rajtba, Enikő pedig, aki a 20-as távon indult, a másik oldalára fordult, amit nagyon irigyeltem, mert azért bírtam volna még aludni. Mindenesetre viszonylag gyors nevezés után a reggeli friss hidegben neki is vágtunk Kőszeg utcáinak.

Nekem voltak bizonyos prekoncepcióim a túra kapcsán. Pl. az, h. ameddig be nem csatlakozunk az 50-esek útvonalába, addig nem lesz benne szint. Vagyis Velemig. Ne kérdezzétek, ezt miből gondoltam. Csak úgy gondoltam. És hát nem jött be. Az elején tényleg nem volt szint, de aztán azért lett. Több mint 300-at összeszedtünk Velemig.

Amúgy ez az első rész, miután kiértünk Kőszegről és külvárosaiból, szép volt. Az első pontot majdnem benéztük, mert az Enikő-forrás konkrétan nem volt rajta az útvonalon, egy pár száz méteres kitérőt kellett tenni oda-vissza. Mint egy tapasztaltabb 70-es túratárstól megtudtuk, régen nem is kellett addig kimenni, hanem a piros sávon állt a pontőr a kocsival. Most elmentünk a forrásig, ahol a pontőr köszönte ezt az információt, s mint megtudtuk, később vissza is ment a piros sávra:

Amúgy ez a kitérő nem is volt rajta a túra track-jén. Ja igen, ezúttal szeretnénk köszönetet mondani a track készítőjének, Kálmánnak, aki nélkül szerintem még mindig ott bolyonganánk a Kőszegi-hegységben. A track hibátlan volt, és teljesen pontos, nagyon nagy hasznunkra vált, lásd később.

A forrás után többször is meglódultunk felfelé, lassan kivilágosodott, egyre többet láttunk:

Volt egy csomó gombicsek, a szárazság ellenére küzdöttek a termőtestképzés rögös útján. Vöröses kénvirág annyi volt a második pontig terjedő szakaszon, h. ennyit szerintem összesen nem láttam még. Konkrétan a kódos fa tövében is volt egy szép csokor. Ez is hozzájárult örömömhöz, miként az is, h. innen csak le kellett csorogni Velembe, ahol a korábbról ismert nagyon finom gyógynövényteával vártak, és voltak kenyerek is, de én még nem voltam éhes. Rövid felszerelés-igazgatás után nekivágtunk az első, ismét Velemben végződő körnek, melynek során a Dunántúl legmagasabb pontját, a 884 m magas Írott-kőt is meg kellett hódítani.

Bozsokig viszonylag könnyű menetünk volt, onnan pedig meg kellett indulni a Kalapos-kövekhez, ami szintén könnyen meglett viszonylag, bár itt azért voltak kissé barátságtalan emelkedők. Nekem a fülemben csengett M. Sz. jó tanácsa, mely szerint ne rohanjam el az elejét, és menjek a saját tempómban. Így is tettem. Azt mondjuk elfelejtette hozzátenni, h. egyek is néha valamit, így ez kimaradt.

A Kalapos-köveknél kód volt, amit gondosan felírtunk, majd rövid fotózás után mentünk is tovább:

Innen szép hosszú s folyamatosan emelkedő út vezet Írott-kőre. Én szeretem ezt a részt, mert egy-két kivételtől eltekintve nagyon durva meredek nincs benne, ráadásul az idő is egyre szebb lett, sütött a nap, a plusz felsőket már régen levettük, gyönyörködtünk az erdőben:

Aztán Zoli lemaradt technikailag, én mentem tovább, s majdnem elmulasztottam ezt a kis szerencsétlent, aki nedvesebb búvóhelyek reményében kolbászolt a felfelé vezető cikkcakkos út mentén:

Egy darabig vártam, h. Zolinak is megmutassam, majd úgy döntöttem, megnézheti fotón is, és a jószágot egy nedvesebb búvóhelyet ígérő fagyökér alá helyezve mentem tovább. Megtekintettem a kéktúra kiindulópontját:

A hegycsúcsra már Zoli előbb ért fel, viszont az addigra a 20-as távon ideérkező élete párját én vettem észre előbb :) Rövid helyzetjelentés után megindultam felfelé a kilátóba, majd az első lépcsőfordulóban gyorsan el is kapott a rosszullét, eszembe juttatva, hogy még nem reggeliztem. Elfeledkeztem róla, bár már 19 kmnél és 905 méter szintnél jártunk.

Bár először majdnem lementünk a huszasokkal a Hörmann-forráshoz, időben rájöttünk, h. a mi távunk, az nem arra vezet, így a felfelé úton vissza elindultunk lefelé, egészen a piros-kék elágazásig, ahol ezúttal a piroson mentünk le, útközben táplálkozva, bár én háborgó gyomrom miatt csak egy fél zsemlét mertem megenni. Velemig nagyrészt lefelé mentünk, jó tempóban, s másodszor is megérkezve az alkotóházba újabb tea mellett megettem a másik felét a zsemlének, aztán nekivágtunk az újabb, ismét Velemben végződő körnek, fel a Szent Vid kápolnához, ami végül is könnyebb volt, mint amire emlékeztem:

Az idő egyre szebb lett, a Hörmann-forrásig vezető szakasz is nagyon szép volt. Itt ugyan nem volt pont, miként a kápolnánál sem, de vizet azt töltöttünk, mert én csak egy litert hoztam, számítva a velemi teára és a források utántöltési lehetőségeire. A forrástól egy nagyon szép bükkösön át vezetett az út, megint csak kényelmes, bár rövid szakaszon:

A következő ponton, a Stájer-házaknál MÉG a pont nyitvatartási idején belül voltunk, ezúttal nem is kaptunk szemrehányást, mint évekkel ezelőtt, sőt, nagyon kedvesek voltak, és kínáltak almával, amit el is fogadtunk. Nem időztünk azonban soká, mert előttünk volt a túra (számomra) legkellemetlenebbnek ígérkező szakasza, fel a Tábor-hegyre. Mentünk-mentünk, néha felfelé, néha nem, míg el nem értük az utolsó, kellemetlen emelkedőt, ahol ki kell menni az erdőből, s egy kopárabb részen át felkapaszkodni a csúcsra. Közben egy terepfutó pár megelőzött minket, Zoli előttem ment pár méterrel, s egyszer csak felkiáltott: Darazsak! És futásra váltott. De már láttam is, ahogy az út jobb oldalán álló bükk alján lévő üregből kirepül 5-6 lódarázs, és megindul utána…

Hát, én nem gondoltam volna, h. 32 km és 1400 m szint környékén még ilyen ügyes sprintet tudok kivágni. Egy pillanatra megtorpantam, majd meglódultam Zoli után. Láttam is, ahogy utánam is megindul egy kisebb lódarázsraj, de igazán a szívük nem volt benne ebben a támadásban, egy idő után visszafordultak a fészkükhöz. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, lassítottam… s ekkor éreztem meg a csípést. Ugyanis saját üldözőimet lerázva pont belerohantam azokba, akik korábban Zolit üldözték, s most ők is visszaindultak a fészekbe. Odanéztem, és a bal alkaromon ült a kis SZEMÉT, és szúr. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, rácsapni nem mertem, így a felsőmet megfogva elemeltem a karomtól, a lódarázs szorgosan döfködte tovább a ruhaujjat, de legalább a fullánkja már nem ért el. Aztán egy bátor mozdulattal lesöpörtem, s tényleg csak tessék-lássék támadtak ezek, mert nem jött vissza, hazarepült.

Ennek ellenére a csípés fájt, mint a fene, a karom dagadásnak indult, s kíváncsian vártam, vajon allergiás vagyok-e a lódarázs-csípésre, mert eddig csak sima darazsak csíptek meg.

Jelentem, nem, de a túra végéig fájt a csípés, időnként kifejezetten izomgörcsöket okozva a karomban.

A Paradicsomos ponthoz roppant kellemetlen lejtő vezet le, kiváltképp, hogy a bal karomra nem tudtam terhelni, mert fájt, így egy bottal ereszkedtem alá. A ponton derült ki, h. én még viszonylag jól jártam, mert egy túrázó kénytelen volt feladni: neki a lábát csípte meg 4-5 jószág, s a fájdalom miatt nem tudott továbbmenni. Mi viszont mentünk, mert itt már kívül voltunk a pont nyitvatartási idején, bár a szintidőn még bőven belül. Ez amúgy így maradt egészen a túra végéig, de szemrehányást, azt nem tettek nekünk sehol.

2013-ban a túra saját jelzésén, a fehér pöttyön kellett menni elég sokat, idénre azonban a szervezők úgy döntöttek, h. a hegyoldalban ereszkedő út végképp járhatatlanná vált, így a zöld sávot kellett követni. Jobb volt ez így, de én kicsit sajnáltam. Mindig szeretem, ha egy túrának saját jelzése van, s így ez az út most el fog veszni. Kár érte.

A Hétforrásig megint elég sokat kellett felfele menni, de nem volt benne olyan vészesen meredek rész, inkább kitartóan, hosszan kellett emelkedni, jórészt aszfalton, hát ez nem volt a túra legérdekfeszítőbb része, de azért legyűrtük. Azt kifejezetten sajnáltam, h. a forráshoz le kell menni, mert egy csomó, nehezen megszerzett szintet így elvesztegettünk, s ráadásul ugyanazon az úton vissza is kellett jönni. A ponton pecsételtünk, ittunk, vizet töltöttünk:

Majd nekivágtunk az utolsó kemény emelkedőnek, fel az Óház-tetőre. Zoli megelőzött, én meg természetesen benéztem a kék sáv fordulóját, rátértem a kék háromszögre, majd az is eltűnt valahogy, s kívülről érkeztem a kilátóba vezető utat határoló korláthoz, így még át is mászhattam rajta, h. megérkezzem a kilátóba, ahova nem is állt szándékomban felmenni, s még a pont is lenn volt amúgy.

43 km, 1778m szintnél jártunk. Zoli megette a pontőrök összes szalonnáját, én egy fehérjeszeletet, s indultunk lefele. A következő két pontot, Kenyér-hegy és Velem, már nyitvatartási időn kívül értük el, de voltak még mögöttünk is. Amúgy Velembe még beértünk lámpa nélkül. Szerencsére az egyre sűrűsödő alkonyatban még világosban láttuk a cáki pincesort is, kár lett volna érte, nagyon szép, hangulatos pincék sorakoznak itt:

Harmadszor is Velembe érve még kihasználtuk a tea nyújtotta lehetőségeket, majd nem időztünk túl sokat, négy és fél óránk volt 18,2 kilire.

A következő pontot, az Irtás-hegyet már nem értük el, a pontőr már elment (mint később kiderült, hogy elérje a vonatot). Ide egyébként a hátralévő táv egyetlen húzósabb emelkedője vezetett fel, ami nekem már nagyon nem esett jól, azt hittem, sosem érek fel. Sebaj, mentünk tovább.

Ez a sötétben haladós rész nem lett volna meg a track nélkül. Jelzés nem volt pl. azon a mezőn, ahol egyszer csak jobbra ívben kellett betérni az erdőbe. Út sem volt amúgy, csak mindenfele keréknyomok. A GPS segítségével megtaláltuk a jelzést, de benn az erdőben a rengeteg lehullott avar teljesen befedte az ösvényt, kezemben a GPS-sel gyakorlatilag a jelzéseket egyenként megkeresve, jelzett fától jelzett fáig haladtunk. Amikor végre meglett a kicsit szélesebb erdei út, azon már viszonylag jól tudtunk haladni, s a csömötei kódot simán megtaláltuk:

Innen még volt egy emberes pont, Kőszegfalva előtt, de addig már nagyrészt aszfaltúton mentünk, majd pedig egy elég hangsúlyos dűlőúton a földek között. A ponton égett a tűz, már messziről látszott, de nagyon idegőrlő volt, h. sehogy nem akart közelebb kerülni, pedig elég jó tempót igyekeztem menni, mint Velem után végig, eltekintve az irtás-hegyi emelkedőtől. Zoli már szenvedett a vízhólyagjával, lemaradt, a ponton a pontőrök nagyon kedvesen fogadtak, bár némileg elszomorodtunk a hírre, h. innen van még 6,8 km. Az viszont biztató volt, h. van rá még mintegy 2 óránk a szintidőből. Ezért kicsit le is ültünk, Zoli a lábát ápolta, én ettem valamit, azt hiszem, banánt. A pontőrök elmondták azt az érdekes anomáliát, h. 4 ember előttünk még elérte az irtás-hegyi pontot, de itt még nem bukkantak fel… Szerintem nem volt trackjük, s nem ment a fától-fáig haladás a sötétben. Mi mentünk tovább.

Hamarosan ráálltunk a kőszegfalvi bicikliútra, amin már szinte a célig mentünk. Ez is eléggé idegőrlő szakasz volt, már túl akartunk lenni az egészen, Zoli többször elmondta, h. nem jön többet a 70-esre. Én megjegyeztem, h. szintén, KIVÉVE, ha M. Sz. nagyon szeretne jönni, s azt szeretné, h. én is jöjjek.

Azzal igyekeztem lelket önteni magunkba, h. a GPS-t kézben tartva kommentáltam az utat: no, itt most megyünk tökegyenesen még 700 métert, aztán kicsit balra tartunk, és megint tökegyenesen megyünk vagy 500-at. Aztán beértünk Kőszegre, s mát azt kezdtem el mondani, h. milyen messze van az az elágazás, ahol reggel a rajtból kijőve jobbra fordultunk, s most az ellenkező irányból érkezve szintén jobbra fordulunk, s már csak 150 méter a célegyenes a célig.

Ez is meglett hamarosan, s 16:30-as idővel beestünk a célba, mindössze fél órát hagyva a szintidőben.

A célban nagyon kedvesen fogadtak, kínáltak mindenfélével, a bár úgy érzetem, nem tudnék enni, azért egy sajtos zsemle csak lecsúszott. Aztán hamarosan szedelődzködtünk, és kocsiba ülve mentünk vissza a vendégházba, ahol egy zuhany után még sokáig nem tudtam elaludni.

Én jól éreztem magam a túrán, nem mondom, h. könnyű volt, de jobban ment, mint számítottam rá. A track remek és hasznos volt, már csak a pontok nyitva tartását kellene a szintidőhöz igazítani, s akkor tényleg minden tökéletes lenne. Azt nem mondom, h. jövőre itt leszünk, ha lesz megint 70-es, mert azért a logisztika kicsit tényleg bonyolult, de nagyon örülök, h. legalább egyszer sikerült megcsinálnunk.

Hogy nem adtam fel MÉGSEM (2x is) a Börzsöny 50-et…

Táv: 50,4 km

Szint: 1620 m

Ez a BEAC Maxi résztávja, amin mentem már a 110-esen és a 60-ason is, ám idén reálisan felmérve lehetőségeimet úgy döntöttem, h. az 50 lesz az én távom (s milyen igazam is lett).

Rögtön neki is álltam túratársakat toborozni, a kiszemeltek azonban ilyen-olyan okok miatt nem hajlottak erre a fantasztikus lehetőségre, így végül egyedül indultam a rajt felé, s mint később kiderült, jobb is volt így.

A rajt Magyarkúton van, ahova váci átszállással, kis kétkocsis, piros vonattal kell eljutni, amin amúgy lényegesen kevesebb túrázó volt, mint mikor legutóbb jöttem a túrára. A rajtban, szokás szerint, vártunk, majd az 50-es távot előbb engedték nevezni s indulni, mint a hosszút:

Illetve velünk együtt elindultak az 50-es biciklisek. A hosszút táv gyalogosai és biciklisei meg a mi rajtidőnk után negyed órával. Így csak a biciklis mezőny egy része elől kellett félreugrálni… Szerintem én inkább elengedném az összes biciklist az elején, aztán játsszák le a továbbiakat egymás között.

Még a nyaralók közt szaladt elém a helyi macska, akivel már többször találkoztam itt:

Rögtön az elején, a patakátkelés után meg kellett indulni felfelé a Kő-hegyre, de nem panaszkodtam, jól ment (EKKOR MÉG). Szép volt az idő, nem volt túl meleg (EKKOR MÉG), volt egy csomó gombicsek:

Felérve a gerincre lefotóztam pár helyen a kilátást:

Aztán örömmel üdvözöltem az esőházat, ahol a kéktúrán megálltunk kajálni, és Tamás tarkójára rászállt egy poszméh:

Most nyilván szó sem volt megállásról, menet közben ettem egy szendvicset, aztán kicsit jobban megindultam, időtartalék gyűjtése címén. Úgy emlékeztem, h. a nógrádi pontig, már végig lefelé kell menni, hát nem, véssétek az eszetekbe, a vége felé lesz pár felfelé is. Amúgy megcsodáltam, h. az az út amely olyan rettentően sáros volt év elején, a Börzsöny kapuja túrán, most mennyire nem sáros:

Nógrád előtt benéztünk (az előttem és a mögöttem haladó, illetve én) egy elágazást, és eléggé máshova kerültünk, mint kellett volna, de végül is a réten átvágva pár száz méteres kitérővel visszakerültünk a kékre. A falun átvágva értünk a ponthoz, 10 km, és még bőven a 2 órán belül voltam, remek, gondoltam magamban (nem írom már, h. AKKOR MÉG, mert úgyis tudjátok…)

Én azért igénybe veszem az ellátást, jó? - kérdeztem pecsételés után a pontőröktől, akik kerekre tágult szemekkel kérdeztek vissza: MILYEN ellátást? Iszom a forrásból, mondtam, s így is tettem, valamint, biztos ami biztos, megettem a banánt is, ami egyébként már a múlt heti túrát is megjárta velem, csak nem fogyott el… Aztán indultam tovább, át a réten, a sárkányfánál, meg a nem annyira távolban látszó hegyek látképével:

Itt ért utol Éva és csapata, a hosszú távon, akikhez egy ideig csatlakoztam, s amíg nem kellett megindulni felfelé, nem is volt gond, de felfelé nekem ők túl gyorsak, így mikor elkezdődött a kaptató, úgy tettem, mint aki megáll inni, és el is maradtam tőlük. Remélem, jól beértek végül.

Egy ideig emberibb tempót diktáló túratárssal mentünk együtt, mindenféléről beszélgetve, de amikor a Foltán-kereszthez vezető brutál emelkedőhöz értünk, én visszább vettem a tempóból.

Ez az emelkedő amúgy jó meredek, de legalább nagyon hosszú is. Azt hittem, sosem lesz vége. Ahányszor megláttam egy kis zöldebb platót, mindig azt hittem, h. ez már a Foltán-keresztnél lévő rét. Hát nem az volt, háromszor sem. Negyedszerre volt az:

Itt, nagy megdöbbenésemre, megláttam egy EP-t, ezen a túrán sosem volt itt pont, gondoltam, s ráadásul a pont asztalán volt Balaton szelet, meg szénsavas ásványvíz, ezen a túrán SOSEM volt útközben ilyesmi, gondoltam, eztán hamarosan rájöttem, h. most sincs… egy másik túra pontja volt, s nem is hajlottak arra, h. megkínáljanak a szénsavas ásványvízzel, pedig tényleg nagyon megkívántam. No mindegy, leültem egy BEAC-os túratárs mellé, elővettem egy fehérjeszeletet, és mintegy magamat vigasztalva azt mondtam: no, nem baj, a Csóványoson már meglesz a fele táv, meg jóval több, mint a fele szint… Hát nem, mondta vidoran a túratárs, még a Nagy-Hideg hegyen sem lesz meg a fele táv, de ott a fele szint már nagyjából igen…

No, ekkor nekem beborult az ég, elsötétedett a fényes nap, és mintegy örök éjszaka borult reményeimre. Ez a túra nekem ma nem lesz meg, biztos voltam benne. El is engedtem a teljesítést gondolatban. Azért még felmegyek a Csóványosra, ha már itt vagyok, s közlöm a pontőrökkel, h. kiszállok, gombászok egyet, és megyek haza, gondoltam. Így is indultam neki a Csóványosnak, az oldalában szépen össze is szedegettem a nagy- és karcsú őzlábakat:

Az erdő amúgy nagyon szép volt, ez a bükkös felfelé a kéken amúgy is lenyűgöző:

Aztán végül is elég jól felértem a Csóványosra, ahol kaptunk egy plusz kitűzőt, el is döntöttem, h. mégsem szállok ki, megy ez, gondoltam magamban, s indultam át a Nagy-Hideg-hegyre. 

Ami szintén jól ment, egészen addig, amíg az utolsó nagy emelkedő alját el nem értem, itt felfele enyhe hányinger töltött el, de hát mint tudjuk, a Nagy-Hideg-hegy, az minden oldalról egy FOS-fal… azért csak felértem, ittam egy kávét, meg egy kólát, de enni, azt nem tudtam.

A kávéért meg kóláért annyit kellett sorbaállni, h. másra már nemigen maradt időm, indultam is le, a kisinóci turistaháznál lévő ponthoz.

Tudni kell, h. a Nagy-Hideg-hegy előkelő helyet foglal el „A Világ Felháborító Helyei, Ahonnan Felfelé Kell Lemenni” nevű listán. Ilyen még az Ódor-vár, vagy a Határ-nyereg – Hűvösvölgy viszonylat, ami most hirtelen eszembe jut, de van még jó pár. Felfele menésnél rámtört a hányinger, nagyon vártam már, h. kiérjek az Inóci-vágás végig lefelé vezető útjára, ahol meg ugye az ember elkezdhet panaszkodni, h. milyen pocsék minőségű egy út ez, és évről-évre rosszabb lesz:

Szóval, már igazából semmi sem volt jó. Itt döntöttem el másodszor, h. nekem ezzel vége is, igazából 30 kilométeren is ki tudom magam sétálni, Kóspallagról meg van busz. Ennek megfelelően szépen szedtem is egy bő kilónyi gombát, sárga és sötét érdestinórut, meg nyári laskát. Sehogy nem jutott eszembe az érdestinóru nemzetség latinul, így ezen gondolkodtam végig. Így értem le a ponthoz, ahol már ismét fickósabban éreztem magam… kicsit pakolásztam a gombicsekeket, de igazából csak azért, h. gondolkodjam. Tudtam, h. ha most továbbmegyek, akkor nincs más választásom, mint végigmenni, mert a következő pontról, Törökmezőről maximum a pontőrökkel mehetek le a célba, ami meg nem biztos, mert vagy van helyük, vagy nincs.

Végül is továbbindultam, úgy voltam vele, h. talán a szintidő nem lesz meg, de csak végigérek valahogy… vagy berendezkedem az erdei életre, végül is gomba van, kár, h. az érdestinóruk nem ehetők 20 perces hőkezelés nélkül, gyufám viszont nincs… no mindegy,mentem tovább, még mindig a nemzetségnéven gondolkodva.

Kóspallag központjában, a főúton találtam ezt a jószágot, és ki is transzportáltam egészen az erdőig, ámbátor közben össze-vissza rohangált rajtam, s csak érdekes tornamutatványok árán tudtam némileg kordában tartani:

Nem is volt amúgy a menéssel semmi baj, amíg meg nem kellett indulni felfelé. A kicsit is komolyabb emelkedőkön elkapott a hányinger, de annyira, h. időnként meg kellett állnom. A Törökmező előtti erős emelkedő annyira megviselt, h. a pontőr nénik aggódva figyelték állapotomat, s egymás szavába vágva tették a javaslatokat: üljek le, igyak vizet, ha van csokim, egyek csokit… Én vettem egy mangólét meg egy szénsavas ásványvizet, s ezek elfogyasztása után alkalmasnak éreztem magam a továbbindulásra – nem, mintha sokkal több lehetőségem lett volna.

Út közben örömmel üdvözöltem a helyet, ahol a 110-es távon a pihenő Zolira bukkantam:

Amúgy jó tempót tudtam menni, amíg nem kellett felfele menni. Mentem a kanyargó úton a fák között, s hirtelen eszembe jutott, h. Leccinum. Ezek az érdestinóruk. Nagyon boldog lettem, s ez a boldogságom egészen addig ki is tartott, amíg meg nem kellett indulni felfelé Köves-mezőre. Itt már elég intenzíven gondolkodtam azon, h. ki volt az a barom, aki kitalálta, h. nem száll fel a buszra Kóspallagon. Ez az állapot pedig jelentősen rosszabbodott, mikor még a Hegyes-tetőre is meg kellett indulni felfelé, ahol már kb. 100 méterenként megálltam, hősies harcot vívva a hányingerrel. Ne áruljátok el senkinek, de 24 (!!!) perc alatt értem fel… Igen, ezt korábban én is hihetetlennek tartottam volna, de hát ez van. Felértem még a pont nyitvatartási idejében, de a pontőrök már lementek, a dinnyét és 3 üveg vizet viszont kedvesen ott hagyták. Nagyon jól jött, bár nem tudtam enni már kb. a túra fele óta, a dinnye az lement, finom is volt, meg ittam szénsavas vizet is, kicsit leültem, a kilátásban gyönyörködve:

Majd az órámra pillantva megállapítottam, h. 45 percem van leérni, tehát futás. Már kezdett sötétedni is, egy darabig még a hegyoldalban vezető ösvényen elmentem lámpa nélkül, de amikor az árok mellé leértem, már nem láttam, hová lépek, muszáj volt a fény, mielőtt az árok mélyén találom magam… Tehát világítva, s népdal-repertoárom jelentős részét felvonultatva értem be a házak közé. Igen, tudom, TKM (aki amúgy még SOHA nem hallott engem énekelni) kijelentette, h. ő inkább meghal, de vad- és vadász-távoltartó szempontból hasznos.

Már lent a házak között, amikor, civilizált területre érvén, civilizált ember módjára abbahagytam az éneklést, történt meg a támadás. A sötétből egy hatalmas, a lámpa fényében zölden világító szemű DOLOG bontakozott ki, s hatalmas ugrásokkal vetette rám magát. Dönci, ide gyere! - hangzott fel a kiáltás kissé távolabbról, miközben én egy bernáthegyi kutyát próbáltam lehámozni magamról. Becsületére legyen mondva, fajtájához méltóan egyáltalán nem akart bántani, csak hát nyálas is volt, meg szőrös is, meg alsó hangon 70 kiló… Lehet, h. állapotomat látva úgy érezte, mentésre szorulok. A gazdája elnézést kért, nem bánt, csak nem fogad szót, mondta, mire én közöltem, h. semmi baj, de utánam jön még egy csapat túrázó, akikkel van egy kutya… Ezt alighanem Dönci is realizálta, s rájött, h. sokkal jobb móka lesz, mint én, mert idétlen szökkenésekkel megindult visszafele a sötétben, s hamarosan kutyaugatás, és a gazda Dönci, Dönci kiáltásai adták tudtomra, h. Dönci valóban nem fogad szót. Aztán meg néhány csattanás azt, h. Dönci alighanem kapott a póráz csatos végével…

Az engem utolérő túratárs még a 8-as komppal át akart menni (ez az utolsó), így elkocogott mellettem, én meg utána, gondolván, ő legalább tudja, hol a cél… Sajna számításom csak félig jött be, mivel ő a pecsételést kihagyva, egy hősies rohammal az utolsó pillanatban elérte a kompot, én meg még mentem két kört a Duna-parton, mire a célt megtaláltam… A szintidő lejárta előtt 2 perccel, kb. De azt kell mondjam, h ezért most tényleg megküzdöttem:

Az utánam lévőket már a pontőrök vitték be a célba, szóval én voltam az utolsó beérkező. Meg is kezdték bontani a célt, én meg sarkon fordulva kocogásban indultam az állomás felé, mert volt 7 percem a vonatig, s még jegyet kellett vennem… ez utóbbi végül nem volt szükséges, mert be volt zárva a pénztár, így végül díjmentesen utaztam a Nyugatiig. Hazaérve pedig zuhany után azzal a tudattal fekhettem le, h. hurrá, holnap megyünk jelzést festeni :D

Szóval, ezt volt a Börzsöny 50 története. Ne kérdezzétek, hogy lesz ebből Írottkő 70, meg Piros 85, jelenleg én sem tudom, de igyekszem megtenni, ami tőlem telik, aztán majd meglátjuk…

Pilisi Trapp

Táv: 42 km

Szint: 1250 m

Zolival gondolkodtunk, h. hova is menjünk ezen a szombaton, s végül úgy döntöttünk, legyen (ismét) a Pilisi Trapp, én szeretem ezt a túrát, s mikor legutóbb mentem, fordítva volt az útirány, vagyis a sárga pluszon indultunk felfelé a forráshoz. No, most próbáljuk meg fordítva, gondoltam magamban.

Zoli ugyan kicsit parázott a lódarazsaktól, főként, mikor boldogan küldözgettem neki a képeket a hét során, h. a Pomáz környéki gombászás alatt (mely nagyjából 0 eredménnyel járt, amúgy) 5 lódarázsfészket is találtam. A későbbiek fényében azonban azt kell mondjam, jogosak voltak aggodalmai…

Ennek ellenére úgy döntöttünk, h. legyen a Trapp. Induljunk az elején. Mire rajtoltunk, a rajtban megjelent M. Sz. és Tamás is, így a csapat kiegészülve vághatott neki a kb. maratoni távnak.

Gyorsan elhagytuk Pilisszentkereszt területét, s most a Szurdokban kezdtük a túrát, ahelyett, hogy itt fejeztük volna be. Ez amúgy igazán zseniális ötlet volt, mert így nem volt tömeg a Szurdokban. Sőt, mondhatni néhány túrázón kívül nem volt senki:

Amúgy az idő is kellemes volt, nem túl meleg, felhős, a nap sem tűzött, de nem is hiányzott egyikünknek sem. Én magamban így is azt gondoltam, h. ennél azért lassabban is bírnék ám menni, de bölcsen hallgattam, nem szóltam egy szót sem. Mentem a többiek után.

A csobánkai szentkútnál a fiúk lementek a forráshoz, én megettem egy banánt, és lassan elindultam, mert emlékeztem, h. itt brutálisan felfelé kell menni… Így is lett, és sajnos a fiúk nem sokáig gyönyörködtek a forrásban, hamarosan utolértek, szerencsére már az emelkedő tetején.

Nagyon szép tölgyesekben vezetett tovább az utunk, mondjuk jó száraz volt minden, tehát gomba, az nemigen volt, sajna. Én kínosan emlékeztem arra, h. a zöldön lesz még egy nagyon brutális emelkedő, és sajnos nem is tűnt el időközben, de azért csak felértünk rá valahogyan.

Amúgy a Hosszú-hegyen többször is kimentünk a kilátópontra, sőt, az egyiken rövid pihenőt is tartottunk, de a levegő nagyon párás, borult volt, s így a kilátás nem volt az igazi:

Közben beszélgettünk, én is bele-beleszóltam, mikor éppen kaptam levegőt, nosztalgiáztunk, h. itt megy a Kinizsi, nohát, itt kellett folyton nézegetnem a GPS-t, mert Zoli tudni akarta, h. a Hosszú-hegy oldalában vezető út megy-e 700méter fölé (egyébként igen), ilyesmik, régen voltunk már így négyen bárhol is, volt hát téma. Egészen addig, amíg meg nem kezdtük az emelkedést a László-kúpja felé, amikor mindenki hirtelen kicsit szűkszavúbbá vált.

Felfele ide vagy oda, ez az egyik kedvenc utam, az utóbbi időben amúgy is nagyon megszerettem a Pilist, pedig régen nem voltam oda érte. De a zöld szerpentin kilátásai még mindig gyönyörűek:

Fenn a Pilis-tetőn pecsételés után páran felmentek a kilátóba. Én, a történelmi hűség kedvéért, ettem. Aztán indultunk a Pilis-nyereg felé, ahol legutóbb inkább sötétben jártunk még, a Sárga 70-en. Én mát útközben azon gondolkodtam, h. megyünk a Sasfészek turistaházhoz, és h. Leventével festettük arra a nem emlékszem, milyen színű plusz jelzést, és az milyen meredeken megy fel oda, és én azt nem fogom szeretni… Szerencsére hamarosan sikerült magam betájolni, s rájöttem, h. most arra LEFELÉ fogunk menni, Pilisszentlélekre, s ez némiképpen felvidított.

A pont előtt még inkább felvidultam, mert megtaláltam őket:

Óriás bocskorosgomba, ami egyébként védett is, de ettől függetlenül nagyon aranyos, szőrös, pihepuha gomba, biztattam is a fiúkat, h. simogassák meg, többen meg is tették.

A ponton kaptunk tejkaramellát, amit időtlen idők óta nem ettem, de most nagyon jólesett, aztán elindultunk lefelé Szentlélekre. A kocsmában volt a pont, így megígértem, h. mindenkit meghívok arra, amit akar. Kiderült, h. jól jártam, mert kaptunk fejenként 250 forintos bont, így igen olcsón megúsztam a meghívást… illetve benéztem a mosdóba is. Arra jöttem elő, h. a pontőrök ránk bíztak egy fiatalokból álló 3 fős csoportot, akik nem találták a jelzést, amin tovább kellene menni. Betagozódtak hát utánunk, s emiatt abban a hihetetlen élményben lehetett részük, h. találtunk egy óriás bokrosgombát is:

Annyira nem lelkesedtek rövid mikológiai bemutatómért, így hát elengedtem a dolgot, és próbáltam magamban örvendezni. Amúgy itt elég sokat felfele kellett menni, s mindenki igyekezett kellően keménynek mutatkozni, így fogcsikorgatva lihegvén (bármily lehetetlennek tűnik is ez, igenis LEHETSÉGES megvalósítani) tartottunk a Szakó-nyereg felé. Én néha kihasználtam a fel-felbukkanó nyári laskák nyújtotta lehetőséget, hogy utána lemaradva próbáljam utolérni a többieket, ami először az Ilona-pihenői pontos sikerült. Innen Dobogókőig nem volt már túl nehéz menet, de hát egy jókora fatörzsön MÉG TÖBB nyári laskát pillantottam meg, s vacsorám biztosítása érdekében meg is torpantam. Így a lélegzetből teljesen kifogyva csak a Rezső-kilátónál értem utol a csapatot:

Dobogókőn a pecsételés után az újra nyitva lévő Matyi büfében kólát, almás pitét és pogácsát vételeztünk, az eddigre kissé elpilledt fiatalok sem bánták a pihenőt. Aztán megindultunk a kék pluszon a szentkereszti szentkút felé, ügyelve arra, h. még a sárga plusz előtt lesz egy elterelés, darázsfészek miatt.

Valóban megvolt az elterelés, itt már nem siettünk annyira, mert az egyik fiatalnak fájt a lába, a szintidő meg bőséges, és nagyon jól is álltunk. A krach már a szentkút előtt, a sárga pluszon ütött be. Én láttam a zúgva közeledő mini-helikoptert, és valami nagyon érdekes mozdulattal, egyik lábammal majdnem átesve a másikon, elugrottam előle. M. Sz. látta, h. én fura mozdulatokat teszek, s ő is kitért. Az apró légi jármű azonban egyenesen nekirepült a gyanútlan Zoli lábának, s ha már arra járt, bele is csípett. Szerencsére nem teljes erőbedobással, hanem csak úgy félgőzzel… Így is elég fájdalmas volt, és fel is dagadt, de szerencsére nem volt az a teljes adagos lódarázscsípés. A légi jármű sértetlenül távozott. Zoli kissé sértve.

A ponton ittunk a forrásból, s elégedetten nyugtáztuk, h. már alig 2 kilométer van hátra. Elindultunk lefele a sárga pluszon, amikor én találtam valamit:

Hát, eléggé meg voltam lőve. Gyanítottam, h. hernyó, de 100%-ban nem voltam biztos, és a többiek is eléggé kételkedtek. Mindenesetre lemaradtam fotózni, ami nem ment tökéletesen, mert a LÉNY nem volt képes magáévá tenni a koncepciót, hogy maradjon nyugton a hátán fekve, miközben a hasi oldalát fotózom…

Amúgy, ha bárkit is érdekel, VALÓBAN hernyó, insallah tavasszal, a báb áttelelése után egy csigalepke lesz belőle. Ezek a fák (főként tölgy) koronájában élnek, de ilyenkor, ősz eleje felé leejtik magukat a földre, beszövik magukat az avarban, s majd tavasszal kel ki a bábból a lepke. Soha életemben nem láttam még ilyet, de nagyon tetszik. Viszont úgy lemaradtam miatta a többiektől, h. csak egy pár száz méteres kocogással értem őket utol, már a műúton.

Innen már sima utunk volt, a rajtban megkaptuk a kitűzőt, oklevelet, Zoli egy külön kitűzőt az 5. teljesítésért, és mindenki egy újabb 250 forintos bont, amit Zoli kólára váltott nekem.

Ettünk a célkajából, amiben volt kiemelkedően finom savanyú uborka és nyers sárgarépa (!) is, ami nagyon jólesett. Aztán meg indultunk haza, (én) gombástojást enni…

Említettem, h. szeretem ezt a túrát, most sem csalódtam, sem a tájban, sem a szervezésben, sem a túratársakban. Szerintem jövőre már nekem is az ötödik lesz...

Bazilika 55

Táv: 55km

Szint: 1460 m

Már voltam egyszer ezen a túrán, TKM-mel, de akkor csak a 40-es távon,, és kb. az első 10 kilin szakadt az eső, s a barátságtalan, szeles, borult idő később is megmaradt.

Most Zolival mentünk, s neki meg van ez a betegsége, tudjátok, h. nem indulhatnunk egy túrán, CSAK a leghosszabb távon (elhamdulillah a Kazinczyra még nem hívott). Így hát most az 55-ös távot terveztük.

Ez egy vasárnapi túra, én pénteken-szombaton rovarász/lepkész ismerősökkel voltak, akik meghívtak az ő terepgyakorlatukra, ami nagyon érdekes volt, és tényleg remekül éreztem magam. Viszont egy része éjszaka zajlott, amikor a lámpafényre besereglő lények között ilyeneket figyelhettünk meg:

No, ez nekem tök új volt, mert én ugye gombás terepekre járok, s a gomba, az nem sereglik lámpafényre (meg másra se nagyon), és mivel sötétben lényegesen nehezebb megtalálni, ott éjjel inkább alszunk…

Így hát eléggé kialvatlanul álltam a túra elé, de sebaj, majd hétköznap kipihenem magam, gondoltam, mikor 4:45-kor megszólalt az ébresztő.

Már a rajtba érkezéskor látszott, h. szép idő lesz, neveztünk, s a nem túl késői (7:40) időpont ellenére az utolsók között vágtunk neki a távnak hárman, Zoli, István és én.

Az elejére emlékeztem még a TKM-es alkalomról, sokáig laposan kell menni a töltésen, s most sem volt ez másként:

Mentünk, én pedig a lepkész terep friss élményeinek hatása alatt néha felkiáltottam: Oda nézz, egy barna rétiaraszoló! (Nyilván, így könnyű kiabálni, mert nincs jelen egyetlen szakmabeli sem, aki megfeddjen, h. ugyan már, hogy lenne az barna rétiaraszoló, hát nem látod, h. okkersárga őszibagoly? Szóval, vakok közt félszemű a király.)

Hamarosan megérkeztünk Garamkövesdre, az első ellenőrzőpontra, s innen kezdődött a túra első komolyabb emelkedője is. Igen hirtelen neki kell rugaszkodni a meredeknek a faluból kiérve, és hamarosan fenn is vagyunk a csodás kilátást nyújtó hegyen:

Nyilván, most azt mondom, h. hamarosan, de akkor az nem így tűnt. Azért csak felértünk valahogy, s nagyon kellemes vegyes erdőben, mindenféle virágok között tartottunk a második pontnak helyt adó turistaház felé. 

Itt amúgy a szervezők igencsak kitesznek magukért, a nyársalástól kezdve a házi zserbóig van minden. Többféle házipálinka is, melyet túratársaim alaposan le is teszteltek. Azért egy idő után sikerült továbbállni, útközben találtam pár gombicseket, és a (nagyon alacsony számú) bármi hajlandóságot mutató hallgatóságnak rövid, frappáns előadást rittyentettem a C. trogii, T. hirsuta és T. pubescens közözz hasonlóságokról és különbségekről (két hete volt a tapló-hétvégénk)…

Beértünk Helembára, s már azt számolgattuk, h. melyik kompot fogjuk elérni. És h. ebből kifolyólag mennyit tudunk üldögélni, kólázni, pihengetni a Duna-parton. Zoli kifejtette abbeli reményét, h. pont az orrunk előtt megy el a komp. Csatlakoztam hozzá. Benn a faluban a szokásos gólyafészekben ott ült a gólya a tűző napon, szegények, hogy bírják ezt, nem tudom. Nyitott csőrrel lihegett a hőségben, míg mi bementünk pecsételni, mert ekkor már nagyon meleg volt. Oké, reálisan nézve volt kb. 28 fok, ami ANNYIRA azért nem meleg (majd visszasírjátok még ezt júliusban, mondta egy előrelátó túratárs), de ha figyelembe vesszük, h. 3-4 hete még hóban mentünk, akkor az. Idén a tavasz ismét elmaradt, bár azt nem mondhatnám, h. érdeklődés hiányában…

A 20-as táv céljába, a szobi vasútállomásra úgy érkeztünk, h. volt kb. 20-25 percünk a kompig. Pedig a komp innen még jó 10 perc. Hát, ennyit az ücsörgésről. Azért egy kólát volt időnk venni, de Zolival már futottunk a komphoz, ami sajna nagyon hamar átért a túlpartra…

A kiszállásnál csapatunk tagjain látszott, h. annyira nincs nagy kedvük feltápászkodni:

Kiszállván megindultunk felfele, a Savó-kúti tisztáshoz. Ez egy jó darab szint, de olyan, amilyet én szeretek: nem kell túl meredeken menni, csak kitartóan. Előre is mentem, megelőzve a többieket, mert attól féltem, h. ha előreengedem őket, olyan gyorsan fognak menni, h. nem tudok velük lépést tartani. Ennek köszönhetően rajt-cél győzelemmel értem a pontra, majd, mikor a többiek is felértek, közöltem velük, h. ez a tempó nekem kissé sok lesz. Zoli kedvesen felelte, h. én mentem elől, tehát idézem „vegyek vissza az arcomból”, a többiek meg helyeseltek. Úgy érzem, nem sikerült teljes mértékben átérezniük félelmeimet, de sebaj. Lefele kicsit lassabban mentünk. A pilismaróti ellenőrzőpontot a templomnál majdnem benéztük, a csapat tagjai más és más lépcsősorokra emlékeztek, én meg ugye semmire, mert a 40-es táv ide nem jött már. Azért meglett a pont, a felfelé vezető lépcsőn lőcslábú galacsinhajtó gurigázott golyóbisával:

A ponton kicsit elidőztünk, ittunk, mosakodtunk a kútnál, mert már tényleg nagyon meleg volt, aztán elindultunk. Út közben az erdészet ilyen kellemesen járható, új turistautak kialakításával kedveskedett nekünk:

Mint egyik túratárs megjegyezte, ha valaki be merne hajtani ide biciklivel, bizonnyal alaposan megbüntetnék... De meg is bánná, mert az akadálypályán bizony cipelhetné a biciklit:

Itt kénytelenek voltunk kerülni, mert egy idő után az úton menni nem lehetett, felvágtunk a hegyoldalba, ott se nagyon lehetett, mert az meg brutál meredek volt, de azért sikerült valahogy megoldani, mindenki alternatív útvonalon tért vissza a piros sávra, majd megindultunk a túra legkeményebb, a Hirsch-oromra vezető emelkedője felé. Én még csak egyszer jártam itt, de az sem hiányzott, ez meg most még annyira sem. Nem elég, h. meredek, de legalább jó hosszan. Azért csak felértünk, én nagyon udvariasan minden szembejövőnek félreálltam, s elengedtem. Azért csak utolértem a többieket, akik már kényelmesen üldögéltek odafent.

Egy gyors fotó után indultunk is tovább, nyilván felfele, a Hirsch-orom is azon helyek közé tartozik, ahonnan felfelé kell lemenni. Itt történt, h. kis híján életemet vesztettem valami kis szemét ízletlábú miatt…

Mentünk felfele, és ahogy a Hirsch-orom után kapkodtam a levegőt, lenyeltem valami repülő ízeltlábút... hiába próbáltam kiköpni, már leszippantottam. Nagyobb volt, mint pl. egy muslica, de nem volt akkora, mint egy francia darázs. És éreztem valami égető érzést, mintha megmart volna, vagy valami váladékot kiengedett volna.

Szinte azonnal elkezdett folyni a nyálam, de durván, meg elkezdtem öklendezni, meg köhögni, és valami hihetetlen mennyiségű váladékot köhögtem fel (bocs a gusztustalan részletekért). Le is maradtam a többiektől, szerintem csak azért nem hánytam, mert nem volt mit, utoljára 14-15 km körül ettem valamit, fenn akartam a hegytetőn, hogy felfele ne terhelje a gyomrom. De brutál hányingerem volt, meg a köhögést nem tudtam abbahagyni, meg a nyálzás.ﾠNagy nehezen értem be a többieket, megkérdezték, mi van, mondom lenyeltem valami kis szemét ízeltlábút. Te úgyis szereted a bogarakat, közölték vidoran.

Mentünk tovább, fel az Ecset-hegyre, én köhögve, csorgó nyállal, király volt. Tudsz jönni, kérdezték a többiek, próbálok, mondtam én, ezzel le is volt a dolog rendezve, igyekeztem nem túlzottan lemaradni tőlük, ők meg azon poénkodtak, h. ha elhalálozom ott az erdőben, hogyan osztják el a cuccaimat (GPS, fejlámpa, hátizsák, futófelső stb.). Még szerencse, h. vannak a jóbarátok...

Ekkor voltunk 38 km-nél, még majdnem egy 20-as hátra volt, enni nem tudtam, mert hányingerem volt, köhögtem, bár a nyálzás egy idő után elállt. Inni bírtam csak, azt is csak később. De még egy banánt se tudtam megenni. Hát nagyon durva volt. Még másnap reggel is érzem, mintha mélyen a torkomban valami lenne, de jelentem, túléltem az ízeltlábút, aki végül is sokkal rosszabbul járt, mint én…

Ekkor már a rovartól függetlenül is kezdtem elpilledni, s az, h. még a Vaskapuhoz fel kell menni, nem bírt számomra túl nagy vonzerővel. Márpedig fel kellett. Ez volt számomra a mélypont éppen, valahogy felvonszoltam magam, de egyes részletek még mindig homályosak. Fenn ittam vizet (enni még mindig nem tudtam), aztán megindultunk lefelé, mert fenyegetően tekintett ránk a szintidő vége.

Innen már nem volt nehéz utunk, s megúsztuk a lámpázást is, mert mire besötétedett, beértünk Esztergomba, s innen már a közvilágítás fényénél mentünk át a rajt/célba, Párkányba.

A presszóban a fiúk meghívtak egy Kofolára, amit nagyon szeretek, s jó hideg is volt. Aztán indultunk hazafelé. A kocsiban kísérleti jelleggel beleharaptam egy almába, s végül meg is ettem az egészet. István majdnem hazáig hozott kocsival, s egy zuhany után mentem is aludni, h. a békés hétköznapok során kipihenhessem a hétvége fáradalmai.

Nagyon jó túra volt, a 40-es táv is nagyon szép amúgy, s ott még a Hirsch-oromra se kell felmenni. Mindenki döntse el magának, h. ez előny vagy hátrány. Egyetlen jó tanácsom az lenne, h. ne nyeljetek le út közben kisebb-nagyobb ízeltlábúakat...