Bazilika 55

Táv: 55km

Szint: 1460 m

Már voltam egyszer ezen a túrán, TKM-mel, de akkor csak a 40-es távon,, és kb. az első 10 kilin szakadt az eső, s a barátságtalan, szeles, borult idő később is megmaradt.

Most Zolival mentünk, s neki meg van ez a betegsége, tudjátok, h. nem indulhatnunk egy túrán, CSAK a leghosszabb távon (elhamdulillah a Kazinczyra még nem hívott). Így hát most az 55-ös távot terveztük.

Ez egy vasárnapi túra, én pénteken-szombaton rovarász/lepkész ismerősökkel voltak, akik meghívtak az ő terepgyakorlatukra, ami nagyon érdekes volt, és tényleg remekül éreztem magam. Viszont egy része éjszaka zajlott, amikor a lámpafényre besereglő lények között ilyeneket figyelhettünk meg:

No, ez nekem tök új volt, mert én ugye gombás terepekre járok, s a gomba, az nem sereglik lámpafényre (meg másra se nagyon), és mivel sötétben lényegesen nehezebb megtalálni, ott éjjel inkább alszunk…

Így hát eléggé kialvatlanul álltam a túra elé, de sebaj, majd hétköznap kipihenem magam, gondoltam, mikor 4:45-kor megszólalt az ébresztő.

Már a rajtba érkezéskor látszott, h. szép idő lesz, neveztünk, s a nem túl késői (7:40) időpont ellenére az utolsók között vágtunk neki a távnak hárman, Zoli, István és én.

Az elejére emlékeztem még a TKM-es alkalomról, sokáig laposan kell menni a töltésen, s most sem volt ez másként:

Mentünk, én pedig a lepkész terep friss élményeinek hatása alatt néha felkiáltottam: Oda nézz, egy barna rétiaraszoló! (Nyilván, így könnyű kiabálni, mert nincs jelen egyetlen szakmabeli sem, aki megfeddjen, h. ugyan már, hogy lenne az barna rétiaraszoló, hát nem látod, h. okkersárga őszibagoly? Szóval, vakok közt félszemű a király.)

Hamarosan megérkeztünk Garamkövesdre, az első ellenőrzőpontra, s innen kezdődött a túra első komolyabb emelkedője is. Igen hirtelen neki kell rugaszkodni a meredeknek a faluból kiérve, és hamarosan fenn is vagyunk a csodás kilátást nyújtó hegyen:

Nyilván, most azt mondom, h. hamarosan, de akkor az nem így tűnt. Azért csak felértünk valahogy, s nagyon kellemes vegyes erdőben, mindenféle virágok között tartottunk a második pontnak helyt adó turistaház felé. 

Itt amúgy a szervezők igencsak kitesznek magukért, a nyársalástól kezdve a házi zserbóig van minden. Többféle házipálinka is, melyet túratársaim alaposan le is teszteltek. Azért egy idő után sikerült továbbállni, útközben találtam pár gombicseket, és a (nagyon alacsony számú) bármi hajlandóságot mutató hallgatóságnak rövid, frappáns előadást rittyentettem a C. trogii, T. hirsuta és T. pubescens közözz hasonlóságokról és különbségekről (két hete volt a tapló-hétvégénk)…

Beértünk Helembára, s már azt számolgattuk, h. melyik kompot fogjuk elérni. És h. ebből kifolyólag mennyit tudunk üldögélni, kólázni, pihengetni a Duna-parton. Zoli kifejtette abbeli reményét, h. pont az orrunk előtt megy el a komp. Csatlakoztam hozzá. Benn a faluban a szokásos gólyafészekben ott ült a gólya a tűző napon, szegények, hogy bírják ezt, nem tudom. Nyitott csőrrel lihegett a hőségben, míg mi bementünk pecsételni, mert ekkor már nagyon meleg volt. Oké, reálisan nézve volt kb. 28 fok, ami ANNYIRA azért nem meleg (majd visszasírjátok még ezt júliusban, mondta egy előrelátó túratárs), de ha figyelembe vesszük, h. 3-4 hete még hóban mentünk, akkor az. Idén a tavasz ismét elmaradt, bár azt nem mondhatnám, h. érdeklődés hiányában…

A 20-as táv céljába, a szobi vasútállomásra úgy érkeztünk, h. volt kb. 20-25 percünk a kompig. Pedig a komp innen még jó 10 perc. Hát, ennyit az ücsörgésről. Azért egy kólát volt időnk venni, de Zolival már futottunk a komphoz, ami sajna nagyon hamar átért a túlpartra…

A kiszállásnál csapatunk tagjain látszott, h. annyira nincs nagy kedvük feltápászkodni:

Kiszállván megindultunk felfele, a Savó-kúti tisztáshoz. Ez egy jó darab szint, de olyan, amilyet én szeretek: nem kell túl meredeken menni, csak kitartóan. Előre is mentem, megelőzve a többieket, mert attól féltem, h. ha előreengedem őket, olyan gyorsan fognak menni, h. nem tudok velük lépést tartani. Ennek köszönhetően rajt-cél győzelemmel értem a pontra, majd, mikor a többiek is felértek, közöltem velük, h. ez a tempó nekem kissé sok lesz. Zoli kedvesen felelte, h. én mentem elől, tehát idézem „vegyek vissza az arcomból”, a többiek meg helyeseltek. Úgy érzem, nem sikerült teljes mértékben átérezniük félelmeimet, de sebaj. Lefele kicsit lassabban mentünk. A pilismaróti ellenőrzőpontot a templomnál majdnem benéztük, a csapat tagjai más és más lépcsősorokra emlékeztek, én meg ugye semmire, mert a 40-es táv ide nem jött már. Azért meglett a pont, a felfelé vezető lépcsőn lőcslábú galacsinhajtó gurigázott golyóbisával:

A ponton kicsit elidőztünk, ittunk, mosakodtunk a kútnál, mert már tényleg nagyon meleg volt, aztán elindultunk. Út közben az erdészet ilyen kellemesen járható, új turistautak kialakításával kedveskedett nekünk:

Mint egyik túratárs megjegyezte, ha valaki be merne hajtani ide biciklivel, bizonnyal alaposan megbüntetnék... De meg is bánná, mert az akadálypályán bizony cipelhetné a biciklit:

Itt kénytelenek voltunk kerülni, mert egy idő után az úton menni nem lehetett, felvágtunk a hegyoldalba, ott se nagyon lehetett, mert az meg brutál meredek volt, de azért sikerült valahogy megoldani, mindenki alternatív útvonalon tért vissza a piros sávra, majd megindultunk a túra legkeményebb, a Hirsch-oromra vezető emelkedője felé. Én még csak egyszer jártam itt, de az sem hiányzott, ez meg most még annyira sem. Nem elég, h. meredek, de legalább jó hosszan. Azért csak felértünk, én nagyon udvariasan minden szembejövőnek félreálltam, s elengedtem. Azért csak utolértem a többieket, akik már kényelmesen üldögéltek odafent.

Egy gyors fotó után indultunk is tovább, nyilván felfele, a Hirsch-orom is azon helyek közé tartozik, ahonnan felfelé kell lemenni. Itt történt, h. kis híján életemet vesztettem valami kis szemét ízletlábú miatt…

Mentünk felfele, és ahogy a Hirsch-orom után kapkodtam a levegőt, lenyeltem valami repülő ízeltlábút... hiába próbáltam kiköpni, már leszippantottam. Nagyobb volt, mint pl. egy muslica, de nem volt akkora, mint egy francia darázs. És éreztem valami égető érzést, mintha megmart volna, vagy valami váladékot kiengedett volna.

Szinte azonnal elkezdett folyni a nyálam, de durván, meg elkezdtem öklendezni, meg köhögni, és valami hihetetlen mennyiségű váladékot köhögtem fel (bocs a gusztustalan részletekért). Le is maradtam a többiektől, szerintem csak azért nem hánytam, mert nem volt mit, utoljára 14-15 km körül ettem valamit, fenn akartam a hegytetőn, hogy felfele ne terhelje a gyomrom. De brutál hányingerem volt, meg a köhögést nem tudtam abbahagyni, meg a nyálzás.ﾠNagy nehezen értem be a többieket, megkérdezték, mi van, mondom lenyeltem valami kis szemét ízeltlábút. Te úgyis szereted a bogarakat, közölték vidoran.

Mentünk tovább, fel az Ecset-hegyre, én köhögve, csorgó nyállal, király volt. Tudsz jönni, kérdezték a többiek, próbálok, mondtam én, ezzel le is volt a dolog rendezve, igyekeztem nem túlzottan lemaradni tőlük, ők meg azon poénkodtak, h. ha elhalálozom ott az erdőben, hogyan osztják el a cuccaimat (GPS, fejlámpa, hátizsák, futófelső stb.). Még szerencse, h. vannak a jóbarátok...

Ekkor voltunk 38 km-nél, még majdnem egy 20-as hátra volt, enni nem tudtam, mert hányingerem volt, köhögtem, bár a nyálzás egy idő után elállt. Inni bírtam csak, azt is csak később. De még egy banánt se tudtam megenni. Hát nagyon durva volt. Még másnap reggel is érzem, mintha mélyen a torkomban valami lenne, de jelentem, túléltem az ízeltlábút, aki végül is sokkal rosszabbul járt, mint én…

Ekkor már a rovartól függetlenül is kezdtem elpilledni, s az, h. még a Vaskapuhoz fel kell menni, nem bírt számomra túl nagy vonzerővel. Márpedig fel kellett. Ez volt számomra a mélypont éppen, valahogy felvonszoltam magam, de egyes részletek még mindig homályosak. Fenn ittam vizet (enni még mindig nem tudtam), aztán megindultunk lefelé, mert fenyegetően tekintett ránk a szintidő vége.

Innen már nem volt nehéz utunk, s megúsztuk a lámpázást is, mert mire besötétedett, beértünk Esztergomba, s innen már a közvilágítás fényénél mentünk át a rajt/célba, Párkányba.

A presszóban a fiúk meghívtak egy Kofolára, amit nagyon szeretek, s jó hideg is volt. Aztán indultunk hazafelé. A kocsiban kísérleti jelleggel beleharaptam egy almába, s végül meg is ettem az egészet. István majdnem hazáig hozott kocsival, s egy zuhany után mentem is aludni, h. a békés hétköznapok során kipihenhessem a hétvége fáradalmai.

Nagyon jó túra volt, a 40-es táv is nagyon szép amúgy, s ott még a Hirsch-oromra se kell felmenni. Mindenki döntse el magának, h. ez előny vagy hátrány. Egyetlen jó tanácsom az lenne, h. ne nyeljetek le út közben kisebb-nagyobb ízeltlábúakat...