Írottkő 70

Táv: 70,5 km

Szint: 2100 m

2013-ban voltunk ezen a túrán, de csak az 50-es távon. Megmaradt bennem, h. ez egy igen látványos, de egyben igen szintes túra is, akkor még volt 70-es táv, de azóta nem. Akkor az 50-es nagyon tetszett, csak annyi volt a gond, h. messze van, nagyon korán kell kelni, s hiába volt a kiírásban, h. rajt 6-tól 7-ig, ezt követően úgy kezeltek minket, mintha 6-kor rajtoltunk volna – pl. papíron az első EP 7-ig volt nyitva, amihez hát ugye a mi 7-es rajtunkkal teleportálni kellett volna. Igazából ezzel le is zártam magamban ennek a túrának a történetét, szép, látványos, de azért kelni hajnali 3-kor és átautózni a fél országon, h. utána szinte minden ponton azt hallgassuk, h. ők már rég bezártak, s csak „puszta szívességből” vártak meg minket, nem volt kedvem.

DE! Idén, a 30. jubileumi szervezés tiszteletére ismét rendezték a 70-es távot.

Tudjátok, talán már említettem korábban, h. Zolinak van ez a fura betegsége – pszichikailag nem képes egy túrán a leghosszabbnál kisebb távon indulni. Már dolgozik rajta, egyszer tán sikerülni fog. Most viszont itt volt a lehetőség, h. a 70-es távon indulva kihasználjuk ezt a fura tulajdonságot.

A kiírásban viszont 16 órás szintidő szerepelt, amit nagyon szűkösnek tartottunk, nem az, h. lehetetlen, de szűkös. Írtam is ennek kapcsán a szervezőknek. Szerencsére még a túra előtti héten módosult 17-re, így nyugodtabb szívvel vághattunk neki. Ha maradt volna a 16 óra, én szerintem csak az 50-es távra megyek.

Már péntek este megérkeztünk Kőszegre, ahol egy nagyon kellemes kis szobát kaptam a vendégházban:

Még kimentünk a városba kávét szerezni, mert reggel 5-kor elég reménytelen volt bármit is nyitva találni… Így megjelentünk a Bécsi Kapu étteremben kis termoszommal, hogy tudnának-e bele kávét adni. Vagy pedig nyissanak ki reggel 5-kor, közöltem a pincér kislánnyal, aki azonnal heves tiltakozásba kezdett, s megtöltötte a kistermoszt kávéval. Vacsoráztunk is, majd nyugovóra tértünk, ami egyiküknek sem ment túl jól. Részemről a matrac túl puha volt.

Reggel fél 6 körül Zoli és én elindultunk a rajtba, Enikő pedig, aki a 20-as távon indult, a másik oldalára fordult, amit nagyon irigyeltem, mert azért bírtam volna még aludni. Mindenesetre viszonylag gyors nevezés után a reggeli friss hidegben neki is vágtunk Kőszeg utcáinak.

Nekem voltak bizonyos prekoncepcióim a túra kapcsán. Pl. az, h. ameddig be nem csatlakozunk az 50-esek útvonalába, addig nem lesz benne szint. Vagyis Velemig. Ne kérdezzétek, ezt miből gondoltam. Csak úgy gondoltam. És hát nem jött be. Az elején tényleg nem volt szint, de aztán azért lett. Több mint 300-at összeszedtünk Velemig.

Amúgy ez az első rész, miután kiértünk Kőszegről és külvárosaiból, szép volt. Az első pontot majdnem benéztük, mert az Enikő-forrás konkrétan nem volt rajta az útvonalon, egy pár száz méteres kitérőt kellett tenni oda-vissza. Mint egy tapasztaltabb 70-es túratárstól megtudtuk, régen nem is kellett addig kimenni, hanem a piros sávon állt a pontőr a kocsival. Most elmentünk a forrásig, ahol a pontőr köszönte ezt az információt, s mint megtudtuk, később vissza is ment a piros sávra:

Amúgy ez a kitérő nem is volt rajta a túra track-jén. Ja igen, ezúttal szeretnénk köszönetet mondani a track készítőjének, Kálmánnak, aki nélkül szerintem még mindig ott bolyonganánk a Kőszegi-hegységben. A track hibátlan volt, és teljesen pontos, nagyon nagy hasznunkra vált, lásd később.

A forrás után többször is meglódultunk felfelé, lassan kivilágosodott, egyre többet láttunk:

Volt egy csomó gombicsek, a szárazság ellenére küzdöttek a termőtestképzés rögös útján. Vöröses kénvirág annyi volt a második pontig terjedő szakaszon, h. ennyit szerintem összesen nem láttam még. Konkrétan a kódos fa tövében is volt egy szép csokor. Ez is hozzájárult örömömhöz, miként az is, h. innen csak le kellett csorogni Velembe, ahol a korábbról ismert nagyon finom gyógynövényteával vártak, és voltak kenyerek is, de én még nem voltam éhes. Rövid felszerelés-igazgatás után nekivágtunk az első, ismét Velemben végződő körnek, melynek során a Dunántúl legmagasabb pontját, a 884 m magas Írott-kőt is meg kellett hódítani.

Bozsokig viszonylag könnyű menetünk volt, onnan pedig meg kellett indulni a Kalapos-kövekhez, ami szintén könnyen meglett viszonylag, bár itt azért voltak kissé barátságtalan emelkedők. Nekem a fülemben csengett M. Sz. jó tanácsa, mely szerint ne rohanjam el az elejét, és menjek a saját tempómban. Így is tettem. Azt mondjuk elfelejtette hozzátenni, h. egyek is néha valamit, így ez kimaradt.

A Kalapos-köveknél kód volt, amit gondosan felírtunk, majd rövid fotózás után mentünk is tovább:

Innen szép hosszú s folyamatosan emelkedő út vezet Írott-kőre. Én szeretem ezt a részt, mert egy-két kivételtől eltekintve nagyon durva meredek nincs benne, ráadásul az idő is egyre szebb lett, sütött a nap, a plusz felsőket már régen levettük, gyönyörködtünk az erdőben:

Aztán Zoli lemaradt technikailag, én mentem tovább, s majdnem elmulasztottam ezt a kis szerencsétlent, aki nedvesebb búvóhelyek reményében kolbászolt a felfelé vezető cikkcakkos út mentén:

Egy darabig vártam, h. Zolinak is megmutassam, majd úgy döntöttem, megnézheti fotón is, és a jószágot egy nedvesebb búvóhelyet ígérő fagyökér alá helyezve mentem tovább. Megtekintettem a kéktúra kiindulópontját:

A hegycsúcsra már Zoli előbb ért fel, viszont az addigra a 20-as távon ideérkező élete párját én vettem észre előbb :) Rövid helyzetjelentés után megindultam felfelé a kilátóba, majd az első lépcsőfordulóban gyorsan el is kapott a rosszullét, eszembe juttatva, hogy még nem reggeliztem. Elfeledkeztem róla, bár már 19 kmnél és 905 méter szintnél jártunk.

Bár először majdnem lementünk a huszasokkal a Hörmann-forráshoz, időben rájöttünk, h. a mi távunk, az nem arra vezet, így a felfelé úton vissza elindultunk lefelé, egészen a piros-kék elágazásig, ahol ezúttal a piroson mentünk le, útközben táplálkozva, bár én háborgó gyomrom miatt csak egy fél zsemlét mertem megenni. Velemig nagyrészt lefelé mentünk, jó tempóban, s másodszor is megérkezve az alkotóházba újabb tea mellett megettem a másik felét a zsemlének, aztán nekivágtunk az újabb, ismét Velemben végződő körnek, fel a Szent Vid kápolnához, ami végül is könnyebb volt, mint amire emlékeztem:

Az idő egyre szebb lett, a Hörmann-forrásig vezető szakasz is nagyon szép volt. Itt ugyan nem volt pont, miként a kápolnánál sem, de vizet azt töltöttünk, mert én csak egy litert hoztam, számítva a velemi teára és a források utántöltési lehetőségeire. A forrástól egy nagyon szép bükkösön át vezetett az út, megint csak kényelmes, bár rövid szakaszon:

A következő ponton, a Stájer-házaknál MÉG a pont nyitvatartási idején belül voltunk, ezúttal nem is kaptunk szemrehányást, mint évekkel ezelőtt, sőt, nagyon kedvesek voltak, és kínáltak almával, amit el is fogadtunk. Nem időztünk azonban soká, mert előttünk volt a túra (számomra) legkellemetlenebbnek ígérkező szakasza, fel a Tábor-hegyre. Mentünk-mentünk, néha felfelé, néha nem, míg el nem értük az utolsó, kellemetlen emelkedőt, ahol ki kell menni az erdőből, s egy kopárabb részen át felkapaszkodni a csúcsra. Közben egy terepfutó pár megelőzött minket, Zoli előttem ment pár méterrel, s egyszer csak felkiáltott: Darazsak! És futásra váltott. De már láttam is, ahogy az út jobb oldalán álló bükk alján lévő üregből kirepül 5-6 lódarázs, és megindul utána…

Hát, én nem gondoltam volna, h. 32 km és 1400 m szint környékén még ilyen ügyes sprintet tudok kivágni. Egy pillanatra megtorpantam, majd meglódultam Zoli után. Láttam is, ahogy utánam is megindul egy kisebb lódarázsraj, de igazán a szívük nem volt benne ebben a támadásban, egy idő után visszafordultak a fészkükhöz. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, lassítottam… s ekkor éreztem meg a csípést. Ugyanis saját üldözőimet lerázva pont belerohantam azokba, akik korábban Zolit üldözték, s most ők is visszaindultak a fészekbe. Odanéztem, és a bal alkaromon ült a kis SZEMÉT, és szúr. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, rácsapni nem mertem, így a felsőmet megfogva elemeltem a karomtól, a lódarázs szorgosan döfködte tovább a ruhaujjat, de legalább a fullánkja már nem ért el. Aztán egy bátor mozdulattal lesöpörtem, s tényleg csak tessék-lássék támadtak ezek, mert nem jött vissza, hazarepült.

Ennek ellenére a csípés fájt, mint a fene, a karom dagadásnak indult, s kíváncsian vártam, vajon allergiás vagyok-e a lódarázs-csípésre, mert eddig csak sima darazsak csíptek meg.

Jelentem, nem, de a túra végéig fájt a csípés, időnként kifejezetten izomgörcsöket okozva a karomban.

A Paradicsomos ponthoz roppant kellemetlen lejtő vezet le, kiváltképp, hogy a bal karomra nem tudtam terhelni, mert fájt, így egy bottal ereszkedtem alá. A ponton derült ki, h. én még viszonylag jól jártam, mert egy túrázó kénytelen volt feladni: neki a lábát csípte meg 4-5 jószág, s a fájdalom miatt nem tudott továbbmenni. Mi viszont mentünk, mert itt már kívül voltunk a pont nyitvatartási idején, bár a szintidőn még bőven belül. Ez amúgy így maradt egészen a túra végéig, de szemrehányást, azt nem tettek nekünk sehol.

2013-ban a túra saját jelzésén, a fehér pöttyön kellett menni elég sokat, idénre azonban a szervezők úgy döntöttek, h. a hegyoldalban ereszkedő út végképp járhatatlanná vált, így a zöld sávot kellett követni. Jobb volt ez így, de én kicsit sajnáltam. Mindig szeretem, ha egy túrának saját jelzése van, s így ez az út most el fog veszni. Kár érte.

A Hétforrásig megint elég sokat kellett felfele menni, de nem volt benne olyan vészesen meredek rész, inkább kitartóan, hosszan kellett emelkedni, jórészt aszfalton, hát ez nem volt a túra legérdekfeszítőbb része, de azért legyűrtük. Azt kifejezetten sajnáltam, h. a forráshoz le kell menni, mert egy csomó, nehezen megszerzett szintet így elvesztegettünk, s ráadásul ugyanazon az úton vissza is kellett jönni. A ponton pecsételtünk, ittunk, vizet töltöttünk:

Majd nekivágtunk az utolsó kemény emelkedőnek, fel az Óház-tetőre. Zoli megelőzött, én meg természetesen benéztem a kék sáv fordulóját, rátértem a kék háromszögre, majd az is eltűnt valahogy, s kívülről érkeztem a kilátóba vezető utat határoló korláthoz, így még át is mászhattam rajta, h. megérkezzem a kilátóba, ahova nem is állt szándékomban felmenni, s még a pont is lenn volt amúgy.

43 km, 1778m szintnél jártunk. Zoli megette a pontőrök összes szalonnáját, én egy fehérjeszeletet, s indultunk lefele. A következő két pontot, Kenyér-hegy és Velem, már nyitvatartási időn kívül értük el, de voltak még mögöttünk is. Amúgy Velembe még beértünk lámpa nélkül. Szerencsére az egyre sűrűsödő alkonyatban még világosban láttuk a cáki pincesort is, kár lett volna érte, nagyon szép, hangulatos pincék sorakoznak itt:

Harmadszor is Velembe érve még kihasználtuk a tea nyújtotta lehetőségeket, majd nem időztünk túl sokat, négy és fél óránk volt 18,2 kilire.

A következő pontot, az Irtás-hegyet már nem értük el, a pontőr már elment (mint később kiderült, hogy elérje a vonatot). Ide egyébként a hátralévő táv egyetlen húzósabb emelkedője vezetett fel, ami nekem már nagyon nem esett jól, azt hittem, sosem érek fel. Sebaj, mentünk tovább.

Ez a sötétben haladós rész nem lett volna meg a track nélkül. Jelzés nem volt pl. azon a mezőn, ahol egyszer csak jobbra ívben kellett betérni az erdőbe. Út sem volt amúgy, csak mindenfele keréknyomok. A GPS segítségével megtaláltuk a jelzést, de benn az erdőben a rengeteg lehullott avar teljesen befedte az ösvényt, kezemben a GPS-sel gyakorlatilag a jelzéseket egyenként megkeresve, jelzett fától jelzett fáig haladtunk. Amikor végre meglett a kicsit szélesebb erdei út, azon már viszonylag jól tudtunk haladni, s a csömötei kódot simán megtaláltuk:

Innen még volt egy emberes pont, Kőszegfalva előtt, de addig már nagyrészt aszfaltúton mentünk, majd pedig egy elég hangsúlyos dűlőúton a földek között. A ponton égett a tűz, már messziről látszott, de nagyon idegőrlő volt, h. sehogy nem akart közelebb kerülni, pedig elég jó tempót igyekeztem menni, mint Velem után végig, eltekintve az irtás-hegyi emelkedőtől. Zoli már szenvedett a vízhólyagjával, lemaradt, a ponton a pontőrök nagyon kedvesen fogadtak, bár némileg elszomorodtunk a hírre, h. innen van még 6,8 km. Az viszont biztató volt, h. van rá még mintegy 2 óránk a szintidőből. Ezért kicsit le is ültünk, Zoli a lábát ápolta, én ettem valamit, azt hiszem, banánt. A pontőrök elmondták azt az érdekes anomáliát, h. 4 ember előttünk még elérte az irtás-hegyi pontot, de itt még nem bukkantak fel… Szerintem nem volt trackjük, s nem ment a fától-fáig haladás a sötétben. Mi mentünk tovább.

Hamarosan ráálltunk a kőszegfalvi bicikliútra, amin már szinte a célig mentünk. Ez is eléggé idegőrlő szakasz volt, már túl akartunk lenni az egészen, Zoli többször elmondta, h. nem jön többet a 70-esre. Én megjegyeztem, h. szintén, KIVÉVE, ha M. Sz. nagyon szeretne jönni, s azt szeretné, h. én is jöjjek.

Azzal igyekeztem lelket önteni magunkba, h. a GPS-t kézben tartva kommentáltam az utat: no, itt most megyünk tökegyenesen még 700 métert, aztán kicsit balra tartunk, és megint tökegyenesen megyünk vagy 500-at. Aztán beértünk Kőszegre, s mát azt kezdtem el mondani, h. milyen messze van az az elágazás, ahol reggel a rajtból kijőve jobbra fordultunk, s most az ellenkező irányból érkezve szintén jobbra fordulunk, s már csak 150 méter a célegyenes a célig.

Ez is meglett hamarosan, s 16:30-as idővel beestünk a célba, mindössze fél órát hagyva a szintidőben.

A célban nagyon kedvesen fogadtak, kínáltak mindenfélével, a bár úgy érzetem, nem tudnék enni, azért egy sajtos zsemle csak lecsúszott. Aztán hamarosan szedelődzködtünk, és kocsiba ülve mentünk vissza a vendégházba, ahol egy zuhany után még sokáig nem tudtam elaludni.

Én jól éreztem magam a túrán, nem mondom, h. könnyű volt, de jobban ment, mint számítottam rá. A track remek és hasznos volt, már csak a pontok nyitva tartását kellene a szintidőhöz igazítani, s akkor tényleg minden tökéletes lenne. Azt nem mondom, h. jövőre itt leszünk, ha lesz megint 70-es, mert azért a logisztika kicsit tényleg bonyolult, de nagyon örülök, h. legalább egyszer sikerült megcsinálnunk.