2018. szeptember 10., hétfő

Hogy nem adtam fel MÉGSEM (2x is) a Börzsöny 50-et…



Táv: 50,4 km
Szint: 1620 m
Ez a BEAC Maxi résztávja, amin mentem már a 110-esen és a 60-ason is, ám idén reálisan felmérve lehetőségeimet úgy döntöttem, h. az 50 lesz az én távom (s milyen igazam is lett).
Rögtön neki is álltam túratársakat toborozni, a kiszemeltek azonban ilyen-olyan okok miatt nem hajlottak erre a fantasztikus lehetőségre, így végül egyedül indultam a rajt felé, s mint később kiderült, jobb is volt így.
A rajt Magyarkúton van, ahova váci átszállással, kis kétkocsis, piros vonattal kell eljutni, amin amúgy lényegesen kevesebb túrázó volt, mint mikor legutóbb jöttem a túrára. A rajtban, szokás szerint, vártunk, majd az 50-es távot előbb engedték nevezni s indulni, mint a hosszút:

Illetve velünk együtt elindultak az 50-es biciklisek. A hosszút táv gyalogosai és biciklisei meg a mi rajtidőnk után negyed órával. Így csak a biciklis mezőny egy része elől kellett félreugrálni… Szerintem én inkább elengedném az összes biciklist az elején, aztán játsszák le a továbbiakat egymás között.
Még a nyaralók közt szaladt elém a helyi macska, akivel már többször találkoztam itt:

Rögtön az elején, a patakátkelés után meg kellett indulni felfelé a Kő-hegyre, de nem panaszkodtam, jól ment (EKKOR MÉG). Szép volt az idő, nem volt túl meleg (EKKOR MÉG), volt egy csomó gombicsek:

Felérve a gerincre lefotóztam pár helyen a kilátást:

Aztán örömmel üdvözöltem az esőházat, ahol a kéktúrán megálltunk kajálni, és Tamás tarkójára rászállt egy poszméh:

Most nyilván szó sem volt megállásról, menet közben ettem egy szendvicset, aztán kicsit jobban megindultam, időtartalék gyűjtése címén. Úgy emlékeztem, h. a nógrádi pontig, már végig lefelé kell menni, hát nem, véssétek az eszetekbe, a vége felé lesz pár felfelé is. Amúgy megcsodáltam, h. az az út amely olyan rettentően sáros volt év elején, a Börzsöny kapuja túrán, most mennyire nem sáros:

Nógrád előtt benéztünk (az előttem és a mögöttem haladó, illetve én) egy elágazást, és eléggé máshova kerültünk, mint kellett volna, de végül is a réten átvágva pár száz méteres kitérővel visszakerültünk a kékre. A falun átvágva értünk a ponthoz, 10 km, és még bőven a 2 órán belül voltam, remek, gondoltam magamban (nem írom már, h. AKKOR MÉG, mert úgyis tudjátok…)
Én azért igénybe veszem az ellátást, jó? - kérdeztem pecsételés után a pontőröktől, akik kerekre tágult szemekkel kérdeztek vissza: MILYEN ellátást? Iszom a forrásból, mondtam, s így is tettem, valamint, biztos ami biztos, megettem a banánt is, ami egyébként már a múlt heti túrát is megjárta velem, csak nem fogyott el… Aztán indultam tovább, át a réten, a sárkányfánál, meg a nem annyira távolban látszó hegyek látképével:

Itt ért utol Éva és csapata, a hosszú távon, akikhez egy ideig csatlakoztam, s amíg nem kellett megindulni felfelé, nem is volt gond, de felfelé nekem ők túl gyorsak, így mikor elkezdődött a kaptató, úgy tettem, mint aki megáll inni, és el is maradtam tőlük. Remélem, jól beértek végül.
Egy ideig emberibb tempót diktáló túratárssal mentünk együtt, mindenféléről beszélgetve, de amikor a Foltán-kereszthez vezető brutál emelkedőhöz értünk, én visszább vettem a tempóból.
Ez az emelkedő amúgy jó meredek, de legalább nagyon hosszú is. Azt hittem, sosem lesz vége. Ahányszor megláttam egy kis zöldebb platót, mindig azt hittem, h. ez már a Foltán-keresztnél lévő rét. Hát nem az volt, háromszor sem. Negyedszerre volt az:

Itt, nagy megdöbbenésemre, megláttam egy EP-t, ezen a túrán sosem volt itt pont, gondoltam, s ráadásul a pont asztalán volt Balaton szelet, meg szénsavas ásványvíz, ezen a túrán SOSEM volt útközben ilyesmi, gondoltam, eztán hamarosan rájöttem, h. most sincs… egy másik túra pontja volt, s nem is hajlottak arra, h. megkínáljanak a szénsavas ásványvízzel, pedig tényleg nagyon megkívántam. No mindegy, leültem egy BEAC-os túratárs mellé, elővettem egy fehérjeszeletet, és mintegy magamat vigasztalva azt mondtam: no, nem baj, a Csóványoson már meglesz a fele táv, meg jóval több, mint a fele szint… Hát nem, mondta vidoran a túratárs, még a Nagy-Hideg hegyen sem lesz meg a fele táv, de ott a fele szint már nagyjából igen…
No, ekkor nekem beborult az ég, elsötétedett a fényes nap, és mintegy örök éjszaka borult reményeimre. Ez a túra nekem ma nem lesz meg, biztos voltam benne. El is engedtem a teljesítést gondolatban. Azért még felmegyek a Csóványosra, ha már itt vagyok, s közlöm a pontőrökkel, h. kiszállok, gombászok egyet, és megyek haza, gondoltam. Így is indultam neki a Csóványosnak, az oldalában szépen össze is szedegettem a nagy- és karcsú őzlábakat:

Az erdő amúgy nagyon szép volt, ez a bükkös felfelé a kéken amúgy is lenyűgöző:

Aztán végül is elég jól felértem a Csóványosra, ahol kaptunk egy plusz kitűzőt, el is döntöttem, h. mégsem szállok ki, megy ez, gondoltam magamban, s indultam át a Nagy-Hideg-hegyre. 

Ami szintén jól ment, egészen addig, amíg az utolsó nagy emelkedő alját el nem értem, itt felfele enyhe hányinger töltött el, de hát mint tudjuk, a Nagy-Hideg-hegy, az minden oldalról egy FOS-fal… azért csak felértem, ittam egy kávét, meg egy kólát, de enni, azt nem tudtam.
A kávéért meg kóláért annyit kellett sorbaállni, h. másra már nemigen maradt időm, indultam is le, a kisinóci turistaháznál lévő ponthoz.
Tudni kell, h. a Nagy-Hideg-hegy előkelő helyet foglal el „A Világ Felháborító Helyei, Ahonnan Felfelé Kell Lemenni” nevű listán. Ilyen még az Ódor-vár, vagy a Határ-nyereg – Hűvösvölgy viszonylat, ami most hirtelen eszembe jut, de van még jó pár. Felfele menésnél rámtört a hányinger, nagyon vártam már, h. kiérjek az Inóci-vágás végig lefelé vezető útjára, ahol meg ugye az ember elkezdhet panaszkodni, h. milyen pocsék minőségű egy út ez, és évről-évre rosszabb lesz:

Szóval, már igazából semmi sem volt jó. Itt döntöttem el másodszor, h. nekem ezzel vége is, igazából 30 kilométeren is ki tudom magam sétálni, Kóspallagról meg van busz. Ennek megfelelően szépen szedtem is egy bő kilónyi gombát, sárga és sötét érdestinórut, meg nyári laskát. Sehogy nem jutott eszembe az érdestinóru nemzetség latinul, így ezen gondolkodtam végig. Így értem le a ponthoz, ahol már ismét fickósabban éreztem magam… kicsit pakolásztam a gombicsekeket, de igazából csak azért, h. gondolkodjam. Tudtam, h. ha most továbbmegyek, akkor nincs más választásom, mint végigmenni, mert a következő pontról, Törökmezőről maximum a pontőrökkel mehetek le a célba, ami meg nem biztos, mert vagy van helyük, vagy nincs.
Végül is továbbindultam, úgy voltam vele, h. talán a szintidő nem lesz meg, de csak végigérek valahogy… vagy berendezkedem az erdei életre, végül is gomba van, kár, h. az érdestinóruk nem ehetők 20 perces hőkezelés nélkül, gyufám viszont nincs… no mindegy,mentem tovább, még mindig a nemzetségnéven gondolkodva.
Kóspallag központjában, a főúton találtam ezt a jószágot, és ki is transzportáltam egészen az erdőig, ámbátor közben össze-vissza rohangált rajtam, s csak érdekes tornamutatványok árán tudtam némileg kordában tartani:

Nem is volt amúgy a menéssel semmi baj, amíg meg nem kellett indulni felfelé. A kicsit is komolyabb emelkedőkön elkapott a hányinger, de annyira, h. időnként meg kellett állnom. A Törökmező előtti erős emelkedő annyira megviselt, h. a pontőr nénik aggódva figyelték állapotomat, s egymás szavába vágva tették a javaslatokat: üljek le, igyak vizet, ha van csokim, egyek csokit… Én vettem egy mangólét meg egy szénsavas ásványvizet, s ezek elfogyasztása után alkalmasnak éreztem magam a továbbindulásra – nem, mintha sokkal több lehetőségem lett volna.
Út közben örömmel üdvözöltem a helyet, ahol a 110-es távon a pihenő Zolira bukkantam:

Amúgy jó tempót tudtam menni, amíg nem kellett felfele menni. Mentem a kanyargó úton a fák között, s hirtelen eszembe jutott, h. Leccinum. Ezek az érdestinóruk. Nagyon boldog lettem, s ez a boldogságom egészen addig ki is tartott, amíg meg nem kellett indulni felfelé Köves-mezőre. Itt már elég intenzíven gondolkodtam azon, h. ki volt az a barom, aki kitalálta, h. nem száll fel a buszra Kóspallagon. Ez az állapot pedig jelentősen rosszabbodott, mikor még a Hegyes-tetőre is meg kellett indulni felfelé, ahol már kb. 100 méterenként megálltam, hősies harcot vívva a hányingerrel. Ne áruljátok el senkinek, de 24 (!!!) perc alatt értem fel… Igen, ezt korábban én is hihetetlennek tartottam volna, de hát ez van. Felértem még a pont nyitvatartási idejében, de a pontőrök már lementek, a dinnyét és 3 üveg vizet viszont kedvesen ott hagyták. Nagyon jól jött, bár nem tudtam enni már kb. a túra fele óta, a dinnye az lement, finom is volt, meg ittam szénsavas vizet is, kicsit leültem, a kilátásban gyönyörködve:

Majd az órámra pillantva megállapítottam, h. 45 percem van leérni, tehát futás. Már kezdett sötétedni is, egy darabig még a hegyoldalban vezető ösvényen elmentem lámpa nélkül, de amikor az árok mellé leértem, már nem láttam, hová lépek, muszáj volt a fény, mielőtt az árok mélyén találom magam… Tehát világítva, s népdal-repertoárom jelentős részét felvonultatva értem be a házak közé. Igen, tudom, TKM (aki amúgy még SOHA nem hallott engem énekelni) kijelentette, h. ő inkább meghal, de vad- és vadász-távoltartó szempontból hasznos.
Már lent a házak között, amikor, civilizált területre érvén, civilizált ember módjára abbahagytam az éneklést, történt meg a támadás. A sötétből egy hatalmas, a lámpa fényében zölden világító szemű DOLOG bontakozott ki, s hatalmas ugrásokkal vetette rám magát. Dönci, ide gyere! - hangzott fel a kiáltás kissé távolabbról, miközben én egy bernáthegyi kutyát próbáltam lehámozni magamról. Becsületére legyen mondva, fajtájához méltóan egyáltalán nem akart bántani, csak hát nyálas is volt, meg szőrös is, meg alsó hangon 70 kiló… Lehet, h. állapotomat látva úgy érezte, mentésre szorulok. A gazdája elnézést kért, nem bánt, csak nem fogad szót, mondta, mire én közöltem, h. semmi baj, de utánam jön még egy csapat túrázó, akikkel van egy kutya… Ezt alighanem Dönci is realizálta, s rájött, h. sokkal jobb móka lesz, mint én, mert idétlen szökkenésekkel megindult visszafele a sötétben, s hamarosan kutyaugatás, és a gazda Dönci, Dönci kiáltásai adták tudtomra, h. Dönci valóban nem fogad szót. Aztán meg néhány csattanás azt, h. Dönci alighanem kapott a póráz csatos végével…
Az engem utolérő túratárs még a 8-as komppal át akart menni (ez az utolsó), így elkocogott mellettem, én meg utána, gondolván, ő legalább tudja, hol a cél… Sajna számításom csak félig jött be, mivel ő a pecsételést kihagyva, egy hősies rohammal az utolsó pillanatban elérte a kompot, én meg még mentem két kört a Duna-parton, mire a célt megtaláltam… A szintidő lejárta előtt 2 perccel, kb. De azt kell mondjam, h ezért most tényleg megküzdöttem:

Az utánam lévőket már a pontőrök vitték be a célba, szóval én voltam az utolsó beérkező. Meg is kezdték bontani a célt, én meg sarkon fordulva kocogásban indultam az állomás felé, mert volt 7 percem a vonatig, s még jegyet kellett vennem… ez utóbbi végül nem volt szükséges, mert be volt zárva a pénztár, így végül díjmentesen utaztam a Nyugatiig. Hazaérve pedig zuhany után azzal a tudattal fekhettem le, h. hurrá, holnap megyünk jelzést festeni :D
Szóval, ezt volt a Börzsöny 50 története. Ne kérdezzétek, hogy lesz ebből Írottkő 70, meg Piros 85, jelenleg én sem tudom, de igyekszem megtenni, ami tőlem telik, aztán majd meglátjuk…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése