Szuadó 40

Táv: 40 km

Szint: 1325 m

Nagyon szeretem ezt a túrát, volt már ősszel is, tavasszal, mindkettő nagyon jó, tavasszal sok a medvehagyma, ősszel sok a légyölő, mindkettőnek nagyon örülök (légyölőnek kicsit jobban).

Idén először rendeztek 60-as távot, amire még szívesebben mentem volna, de hát ahhoz még pénteken menni kellett volna Pécsre, mert a 60-as táv rajtjára reggel 6-ra odaérni Pestről, hát, azt nagyon, nagyon kellene akarni. Maradt a 40-es táv, amin már voltunk 2 vagy 3 alkalommal, s még ehhez is reggel 5-kor kellett találkozni Kelenföldön, ami akkor nagyon is korainak tűnt. Mindegy, leküzdöttem az akadályt, amit az első 4-es metró elérése jelentett, s a szokásos csapattal (M. Sz., Tamás, én) nekivágtunk a Pécsig vezető útnak, amit az is nehezített, h. új rajthelyről indult a túra, amit meg is kellett találni, de ezt az akadályt meg a GPS küzdötte le.

A Pécsig vezető út mindig rendkívüli élményeket tartogat számomra, mivel számos alagút tarkítja az autópályát, melyeket mindig boldog kis sikkantásokkal fogadok. Nem volt ez másként most  sem, így egészen felpörögve érkeztük Pécs egész eddig teljesen ismeretlen külvárosi tájaira, ahol a Csülök vendéglő nevű, eddig szintén ismeretlen rajthely várt minket. Viszonylag könnyen találtunk parkolóhelyet, gyorsan neveztünk, a fiúk ettek valamit, és neki is vágtunk a távnak.

Nekem 3 célom volt a túrán (a végigmenésen kívül, nyilván): (1) inni a Szuadó forrásból, (2) nemes májvirágot fotózni, (3) medvehagymát szedni. Ezt éppen ecseteltem is a fiúknak, az első pár tucat méteren, mert utána meg kellett indulni felfelé, ekkor már inkább lélegezni próbáltam. Mint említettem, a rajt/cél változott, ezzel az útvonal is változott, méghozzá olyan kellemetlenül, h. egy csomót kellett felfelé menni ahhoz, h. egyáltalán elérjük azt a pontot, ahonnan az előző útvonalon a túra indult. Ráadásul még jó meredeken is kellett felfelé menni, nem csak úgy tessék-lássék. Szerencsére a felfelé menés még a településen belül elkezdődött, s mint azt jól tudjuk TKM-től, a szint, az aszfalton nem számít (most jut eszembe, h. vajon ez az elv érvényes kerékpárra is?)…

Hamarosan leértünk az aszfaltról, ahol már legálisan mondhattuk, h. felfele megyünk, hamarosan meg is álltunk levenni egy réteget, mert nemcsak felfele mentünk, hanem gyönyörű idő is volt, így kétszeresen is melegünk lett.

Az első EP-ig, ami a régi útvonalban nem volt benne (s milyen jó is volt az úgy…) meg kellett mászni az igen kellemetlen Bika-dombot, én fel is voltam háborodva, mi az, hogy DOMB, a szirt, orom, csúcs, szikla, az mind megfelelőbb lenne, mert ahova ENNYIT kell felfelé menni, az nem domb. A domb, az a szánkódomb a falu végén. Ez hegy, és kész.

A táj hamarosan ismerős lett, itt jöttünk a régi útvonalon is, mondogattuk egymásnak, bár azt a pontot nem sikerült megtalálni, ahol a két útvonal ténylegesen egyesül egymással. De már láttuk magunk felett a Zsongor-követ, meg a Babás-szerköveket, mentünk a kellemesen illatos fenyvesben, én nézelődtem, h. látok-e bármi gombát, de hát olyan száraz volt minden, h. én sem gondoltam igazán komolyan ezt…

A második EP-n, a Babás-szerköveknél a táj ragyogott a napfényben:

Kicsit nézelődtünk, én tényleg nagyon kicsit, h. némi előnnyel vágjak neki az innen tényleg brutális meredek emelkedőnek felfelé, amin természetesen a fiúk elég hamar utolértek, s le is hagytak, kicsit fel is voltam háborodva, h. miért nem nézelődtek meg fotózgattak hosszabban:

Mindegy, miután többször eszméletemet vesztettem felfelé az oxigénhiánytól, azért csak felértem, s összevártuk egymást a Zsongor-kőnél, ahol a pont most csak kódos volt, én a kőre ezúttal nem mentem le, fentről gyönyörködtem a kilátásban, miközben ettem egy sajt szeletet szabálytalan négyszög alapú hasábot.

Innen mentünk tovább a kék sávon, azon beszélgetve, h. jöttünk-e itt a DDK-n (igen), és megnéztük-e a kolostorromot (igen), meg ilyenek. Én örömmel nyugtáztam, h. van medvehagyma, s kilátásba helyeztem, h. majd az utolsó kilátónál szedünk egy jó nagy zacskóval:

Hamarosan teljesül a projektem egyik pontja is. Megpillantottuk az első nemes májvirágot, ami mindannyiunkból (na jó, főleg belőlem) élénk s hangos lelkesedést csiholt ki. A későbbiekben ANNYI májvirág volt, h. ez a lelkesedés némiképpen csökkent, olyan párbeszédeket generálva pl, mint a „Nézzétek már, itt is májvirágok!” „Ja, annyi van, mint a …” (ide mindenki helyettesítsen be egy tetszés szerinti kifejezést). Mindenesetre sikerült májvirágot fotózni:

Hamarosan elértük a Szuadó-forrást is, amely viszont csalódást okozott. Nem ment, illetve hát alig-alig. Nem azt mondom, h. nem lehetett volna összevárni belőle egy decit, de elég jelentős szintidő-csökkenést okozott volna. Egy természetvédelmi őr és segítője éppen a forrás környékét takarították, s ők is megjegyezték, h. nagy a szárazság, ezért működik ilyen mérsékelten a Szuadó. No sebaj, úgyis be kellett menni az EP-re a Laci-forrásig, ami sokkal bővebben folyt, így ittam ebből, semmi különbséget nem érzékeltem a két forrás vize között. Ivás és pecsételés után visszamentünk az útra, s folytattuk tovább, időközben útba igazítva két, 25-ös távon lévő hölgyet, akik nem mentek be az EP-re, ahol amúgy a két táv elvált egymástól, hanem mentek tovább a 40-es útvonalon, de biztatásunkra ("nem kell sokat visszamenni") korrigáltak.

Én lelkesen meséltem a fiúknak, h. hol szedtünk ősszel vargányát Zolival (az útról kiszúrtam a vargányákat, s több nem is volt, csak az a 3-4 db, amiket még onnan megláttam, de azok állítólag finomak voltak). Közben folyt a májvirág-érzéketlenítés, már alig-alig néztük meg őket, tényleg annyi volt.

A Lóri kulcsosháznál a ponton ettünk-ittunk, kutyáztunk a Negró nevű, ámde sárga labradorral (van mézes Negró is, amúgy), aztán mentünk tovább, kínosan tudatában lévén annak, h. fel kell menni az állítólagosan romantikus és vadregényes Zsidó-völgyön, s utána meg még tovább az egyáltalán nem festői, sem nem vadregényes, viszont folyamatosan s nem kis mértékben emelkedő vízmosásos úton, amire a fiúk nem emlékeztek, de én meg nagyon is.

Végül is a Kőlyuk EP-nál is megálltunk egy percre, ittunk a forrásból, aztán mentünk tovább, s a Zsidó-völgy könnyebben meglett, mint vártam, részint, mert Tamást közben tájékoztattam a molekuláris filogenetika néhány újabb felfedezéséről, s ezen jól elbeszélgettünk, részint meg találtam ezeket, ami teljesen feldobott:

Aztán amikor a völgyből kiérve rövid szakasz után ráfordultunk balra arra a bizonyos vízmosásos, meredek útra, a fiúkban is felidéződött ez a szakasz… Felérve a tetején a szokásos idős pontőr bácsinak előadtuk a szokásos sirámot, h. milyen meredek ide feljönni, jajjaj, aztán mentünk tovább. Erdei út, aszfaltút váltották egymást, s lassan megérkeztünk ahhoz a bizonyos Sós-hegyi kilátóhoz, ahol a projekt harmadik pontja, a medvehagymaszedés valósult meg. Szerencsére igen szép medvehagyma-termés mutatkozott:

A pontőrök emlékeztek, h. tavaly itt gyűjtöttem a mintákat az Armillaria-projekthez, amely a Kárpát-medence tuskógomba-állományát mérte fel.

A régi útvonalon innen már szinte csak lefele kellett menni. Bennem azonban lassan összeállt a kép, h. itt az utolsó EP, a Mohosi kiskút nevű forrás, az a régi útvonalon az első EP volt, s bizony oda az Éger-völgyből elég sokat kellett felfele menni, de ezt az infót diszkréten megtartottam magamnak…

A kanyargós úton jól haladtunk (lefelé naná), s hamarosan elértük az Éger-völgybe bevezető patakmedret. Itt, a kódos pontnál ért az az érdekes élmény, h. a lábamon egyszer csak materializálódott egy hosszúcsápú fogasnyakú-lapbogár (tényleg ez a neve, nem viccelek), ami nevéhez méltón oly lapos, h. először azt hittem, nem is él, de mászott a lábamon, szóval de:

Kigyönyörködtük magunkat a jószágban (na jó, főleg én), majd a bozótos egy stratégiai pontján elhelyeztük (na jó, kizárólag én), s mentünk tovább, majd ahol a zöld sáv átmegy a hídon, M. Sz. felmutatott a hegyoldalba: „Emlékeztek, a régi útvonalon azon a brutál meredeken kellett felmenni ott!”, mire én elérkezettnek láttam az időt, h. közöljem: nemcsak a régin, hanem most is.

Nem mondom, h. ez a bejelentés egyértelmű sikert aratott, de hát mit lehetett tenni, a cél, teljesítés, kitűző, oklevél, stb. s ami talán még fontosabb, az autó is a meredek túloldalán rejlett… Így nekivágtunk. 

A ponton ittunk a forrásból, megettünk valami maradék kaját, s indultunk tovább, a régi útvonalon. Kicsit még felfelé, aztán lefelé, az ismert tavacska meg mocsaras rész körül tekeregve. Aztán egy idő után megint felfelé. A régi útvonalon itt már nem jártunk, mondtuk egymás között. A GPS rövid vizsgálata kiderítette, h. az újon sem kellene, mert a követett sárga jelzés időközben lement balra. Az elágazásban SEMMIFÉLE jele nem volt ennek, egy utánunk jövő kolléga, akit KIZÁRÓLAG az mentett meg az eltévedéstől, h. mi már felvállaltuk ezt a feladatot előtte, s látta, h. visszafele jövünk, meg is jegyezte: ez az elágazás egy szalagot azért megérdemelt volna… Igazat adtunk neki.

A jelzések később aztán feltűntek, követtük őket, előbb egy köves lejtőn, majd már a településen belül, aszfalton, s hamarosan még nekem is feltűnt, h. itt más jártunk: az útvonal alapján „nyeles v. lufi túrák” közé sorolható útvonalú túra azon szakaszán jártunk, ahol már reggel is. Feltűnt a körforgalom, majd a rajt/cél, háttérben az autóval. Beértünk, átvettük a díjazást, ami az oklevél mellett egy kitűző alakú és méretű hűtőmágnes volt, aminek nagyon örültem, mert annyi kitűző van már otthon, h. bármi más üdítő változatosságot jelent. A fiúk megették a gulyásleves célkaját, én ittam kólát, ami csalódás volt, mert nem volt hideg. Pedig az utolsó kb. 10 km-n már hideg zéró kóláról álmodoztam. Mindegy, de legalább jó drága volt.

Némi pihenés után felkerekedtünk, s a naplementében megindultunk hazafele. Az alagutak ismét megújuló, pótolhatatlan élményt jelentettek, még ezzel is feldobva a kellemes túra utáni jó hangulatot.

Ismét jól éreztük magunkat a túrán, az elején és a végén a plusz emelkedők üdítő újdonságot jelentenek a régi útvonalhoz képest, bár a Bika-Himaláját nem szerettem meg, az biztos…