Lepke 40

Táv: 40 km

Szint: 1140 m

Már nagyon-nagyon régen készültünk erre a túrára. Részint sosem jártunk még a Keszthelyi-hegységben, részint nekem tetszett, h. lepkének hívják, bírom az ízeltlábúakat (bár meg kell mondjam, bár a túra a lepkére hajazó formát kiadó útvonaláról kapta a nevét, eléggé kell tágítani a kereteket ahhoz, h. felfedezzük benne talán-talán valamelyik Nymphalis faj szárnyainak körvonalát…)

Tavaly nem mentünk, mert esett az eső. A Keszthelyi-hegység, az messze van, s Zoli kifejtette, h. nem fog 400 km-t autózni azért, h. utána 40 km-t anyázzunk az esőben. Ez végül is logikus. Sajna idén is elég rossz időt mondtak, de aztán ahogy közeledett a túra tényleges napja, egyre kevesebb esőt jósoltak. Végül megszületett a döntés, h. megyünk. Ez reggel 6 órás indulást jelentett Pestről, merth. ezen a túrán a hosszú távon és jó sokáig lehet rajtolni, ami nagyon, nagyon pozitív dolog (talán ők is belátták, h. a Keszthelyi-hg, az messze van. Na mondjuk nyilván attól is függ, h. honnan. Keszthelytől nem ANNYIRA, mint Pesttől.)

Még így is esőben indultunk el Pestről, ami a kocsiban nem annyira volt zavaró, viszont még a rajtban, sőt, indulás előtt is esett néha-néha, de nem annyira, h. fel kelljen venni az esőkabátot. A feszültség csökkentésének érdekében elárulom, h. nem lett komolyabb eső, sőt, délutánra a nap is kisütött, ami jelentősen emelte az útvonal kilátóinak felhasználóiélmény-faktorát.

Később értünk a rajtba, mint gondoltam, s a nem túl hosszú idő alatt lezajló nevezési procedúra után végül már majdnem 9-kor vágtunk neki a távnak:

Ügyesen rögtön a túra első kilométerén belül, a főúton benéztük a jelzést, s továbbmentünk egyenesen, ahol jobbra fel kellett volna kanyarodni, de szerencsére hamar észrevettük, s mintegy 50 méter után korrigáltunk. A korrekciónak köszönhetően hamarosan meg is érkeztünk az első EP-re, ami – számos maihoz hasonlóan – egy kilátó volt, méghozzá a Berzsenyi névre hallgató:

 Én közben azon szomorkodtam, h. nem tudok Berzsenyit idézni, de aztán mégis megbirkóztam ezzel a traumával. Zoli letekintett a jelentős huplikkal tarkított tájra, s azon örömködött, milyen remek, szintes túrát lehetne létrehozni, ha kiszalagoznának egy útvonalat a dimbeken-dombokon át:

Szerencsére erről szó sem volt, bár elég kellemetlen lejtőn vágtunk neki a további útvonalnak. Ez amúgy a későbbiekben is jellemző volt, h. nem túl hosszú, ám azért bizonyos szintű nekiveselkedést igénylő lejtők-emelkedők tarkították az útvonalat. Túratársam nehezményezte is, mikor a „mindjárt felmegyünk azon a lejtőn” kifejezést használtam, mondván, h. az nem lejtő, hanem emelkedő, de szerencsére egy időre el kellett hallgatnunk levegővétel céljából, így mire felértünk, nekem lett igazam.

Csendben megjegyezném, h. mielőtt elindultunk, sőt, még MIKOR elindultunk is, nekem meggyőződésem volt, h. a Lepke szárnyai a rajt-célban keresztezik egymást. Ehhez a tévhithez, s ennek fennmaradásához nagyban hozzájárult a tájékozódás, hiteles ismeretszerzés hiánya (t.i. nem néztem meg a térképet), de aztán mikor a büdöskúti ellenőrzőpont mellett a 3 és 9 számot is megtaláltam, rájöttem tévedésemre. Eddig a pontig többé-kevésbé együtt mentünk két keszthelyi túratárssal, kellemesen beszélgetve a tölgyekről meg gombákról. Remélem, egyszer majd gombászunk együtt. Hamarosan ők egyenesen mentek tovább a 25-ös távon, mi meg jobbra a 40-esen.

Megjegyzem, bár valóban nem volt itt irányítótábla, h. 25 egyenesen, 40 jobbra, a térképet nézve teljesen egyértelmű volt. Nem volt hát jogos annak a csapatnak a panasza, akikkel később (s a túra során még van 3 alkalommal) összefutottunk, akik itt továbbmentek a 25-ös távval, majd még párszor elkavartak, s végül alternatív sorrendben (pár km-rel hosszabb útvonalon) gyűjtötték be az EP-pecséteket. Azért a teljesítménytúrázásnak az is része, h. ne csak menjünk a többiek után, hanem nézzük meg az itinert, térképet, és próbáljunk valamilyen szinten navigálni, tájékozódni. Nyilván nem lehet mindenki sztár-, hiper- stb. navigátor, de azért egy jól jelzett turistautat ne kelljen már kiszalagozni feltétlenül.

No mindegy, mentünk tovább, a Bélap-völgy nevén tűnődve, ez vajon mit jelenthet, honnan származhat… illetve örülve annak, h. utunkat valami hihetetlen méretű medvehagyma-mezők szegélyezték, melyekből később fogyasztottunk is úti elemózsiánk mellé: 

Amúgy a környéken van egy csomó ilyen-olyan út, emlékút, futóút, s a második kilátós EP-n, a kilátó betonalapján ennek jelzései furcsa csapatként egyesültek – ez valami futó-találkozópont lehet, ami előtt le a kalappal, mert igencsak nehezen járható ösvény vezetett fel ide:

Viszont a kilátóból megtekinthettük szemben a Tanúhegyeket:

Továbbmenve azt tárgyaltuk, h. melyik a Szent György-hegy meg a Badacsony.

Amúgy nemcsak medvehagyma akadt útközben, hanem rengeteg ibolya és kankalin is:

Újabb és újabb kiemelkedő kankalinbokroknál álltunk meg fotózni, még akkor is, amikor Zoli pedig már szilárdan kijelentette, h. ő nem áll meg már a 0,5 négyzetméternél kisebbek esetében:

Én akkor sikkantottam fel igazán boldogan, amikor találkoztunk az általam csak csodálatos szúróbogyónak titulált Ruscus acuelatus, hivalatosan szúrós csodabogyóval. Többször is láttuk őket, sőt, még bogyesz is volt rajtuk. Hihetetlen növény, a LEVELEIN növeszti a virágját meg a bogyóját… na persze ezen nem valódi levelek, csak úgy néznek ki, de valójában ez fillokládium, mert a levélen nem nő ilyesmi… (akit érdekel, mi az a fillokládium, kérem, keressen rá a Google-ban…).

Kb. ekkor voltunk már mindketten nagyon éhesek. Kapóra jött, h. a Miklós-forrás EP, bármily megdöbbentő is, de egy forrás mellett volt, melyet – ki nem találnátok – Miklós-forrásnak hívnak…

 Itt leültünk, ettünk-ittunk, téptünk hozzá medvehagymát. Most Zolin volt az örömködés sora – akit a szúróbogyó azért nem érintett meg oly mélyen, mint engem – mert egész eddig azon rágódott, h. van-e patak meg patakvölgy a Keszthelyi-hegységben. Hát, itt volt:

Táplálkozás után mentünk tovább, h. hamarosan belefussunk egy rendkívül érdekes helybe, ami egy katonai őrkutya-temető volt:

Még sosem láttam ilyet az erdőben, de szerintem szép dolog:

Hamarosan visszaértünk a Büdöskúti-pihenőhöz, bár konkrétan a büdös kutat nem láttuk. Innen pedig nekivágtunk a 400 m feletti magasságú Pad-kői kilátóhoz vezető útnak. Természetesen ide is felmentünk, mint az összes kilátóba az útvonalon:

A további útvonalon, bár a dolomitokra kiérve már megszűntek a medvehagymák, nagyon szép részeken mentünk, intenzív, de rövid lejtőkkel-emelkedőkkel tarkított, fenyves hegyoldalakon, a Csereze-hegy nevű ellenőrzőponton, ahol a már nem annyira szomjas, ámde tarsolyos-fokosos egyik pontőr próbált kicsit kötözködni velem, ami inkább akkor hágott tetőfokára, mikor már pár tucat méterre eltávolodtunk a ponttól, akkor a pontőr-társaknak azért lényegesen hangosabban tette meg a megjegyzéseit, mint nekem, míg ott voltam, de azért hallottuk ám így is 😊

Mindegy, kellemes lejtő jött amúgy is, melyen lekocogtunk, majd beérve a házak közé, megindultunk szembe a kápolna (tényleg nem túl magas) dombján lévő EP felé:

Innen a kilátás nagyon szép volt, meg a nap is sütött, ezért leültünk pár percre nézelődni, meg meginni az egész idáig cipelt teámat, ami még mindig igen forró volt a termoszban.

 Továbbmentünk, át a műúton, majd még tovább, ahol majdnem el is kavartunk, mert társaságunk egyik tagja telefonált, és ment balra, míg társaságunk másik tagja idegesen sziszegett neki, h. nézze meg a térképet, mert szerinte egyenesen kellene menni.

Így is lett, s így szerencsésen felértünk az utolsó EP-hez, ami ismét egy kilátó volt, ám túratársak szerint erre már valszeg nem jutott EU-s pénz, mert ez előbbieknél lényegesen rosszabb állapotban volt, s ráadásul az egyik pontőr fiú tragikus ábrázattal közölte, h. ő majdnem leesett róla… közelebbi részleteket nem árult el, de azért én gyanakodva mentem a kilátóig, s teljesen jogosan, mert voltaképpen függőleges létrákon kellett felmászni egy erősen mozgó izére:

De azért csak felmentem, mert nagyon szép volt a kései nap fénye, és végül is megérte, bár a tetején többször és határozottan kértem Zolit, h. ne nagyon lélegezzen, mert mozog az egész izé:

Végül nagy megkönnyebbülésemre lemásztunk, s innen már valóban nem volt sok, amíg ismét kiértünk a főútra, ahol már reggel is jártunk. Hamarosan benn voltunk a célban, ahol az a kellemetlen meglepetés ért minket, hogy nincs már se oklevél, se kitűző, de Zoli bediktálta a címét, s a szervezők megígérték, h. postán elküldik.

Hazaindulva még ittunk egy kávét, majd az egyre sűrűsödő sötétségben 199 viszonylag eseménytelen kilométer után hazaértünk.

Nekem nagyon tetszett a túra, sosem jártam még erre, érdekes helyeken mentünk, nem voltak túl sokan sem, a növények lenyűgözőek voltak. Kár, h. nem volt gomba 😊