Táv: 48,9
km
Szint: 1360
m
2 évvel ezelőtt voltam ezen a túrán. Idén sokáig haboztam,
h. Börzsöny, vagy Téry, de hát a múlt héten is a Börzsönyvolt, insallah a jövő
héten is az lesz, most legyen a Pilis. A húgom is bejelentkezett a 20-as távra,
Zoli pedig az egészre, tehát a csapat is megvolt. Reggel 7-kor találkoztunk a
rajtban neveztünk, és el is indultunk.
Út közben még várt ránk egy meglepetés: mivel Zoli kb. 20
méterre lakik az országos kék jelzéstől, amin a túrán elindultunk, beugrottunk
hozzájuk megnézni a kertjét, amiről rengeteget mesélt, de élőben még nem
láttam. Nagyon szép, csomó virág meg gyümölcsfa, érdemes volt a kitérő. Miután
kigyönyörködtük magunkat, mentünk tovább. Hamarosan elértük a Remete-szurdok
bejáratát, itt volt az első pont. Ide már alternatív irányokból érkeztek azok a
rövidítők, akik nem mentek el a remetei templomig, hanem alternatív útvonalakon
csináltak kevesebbet a 20 (50) km-ből. De majd legalább büszkén vehetik át a
Cartographia és/vagy Budapest kupát…
Még a hét során megegyeztünk, h. ez egy „ráérős, nem
rohanós, sétálgatós” túra lesz, de hát nekünk nemigen megy az ilyesmit, csak
kiléptünk azért. Felfelé a Remete-hegyre azért felülbíráltam volna ezt a
koncepciót, de hát a többiek nyomták, hát nyomtam én is.
Fentről a hegyről megálltunk megcsodálni a kilátást, bár a
levegő elég párás volt. viszont a virágok gyönyörűek voltak. Múlt héten még
csak bimbósak sem voltak a törpe nőszirmok, nem is gondoltam volna, h.
kinyílnak mostanra, pedig igen:
Rövid gyönyörködés és fotózás után mentünk tovább. Újabb
rétek tűntek fel, újabb szebbnél-szebb virágokkal. Illetve, pont, mikor a
tavaszi héricseket fotóztam, legnagyobb megdöbbenésemre Tamás is feltűnt… én
meg voltam győződve arról, h. ő és M. Sz. a Börzsönyben vannak, de nem így
volt. Tamás annyira nem volt elégedett, szerinte nagy volt a tömeg, és
kerülgetni kellett az embereket. Nem tudom, mi valahogy kimaradtunk az igazán
nagy tömegből. Nem mondom, voltak emberek, még biciklisek is, de nem annyi, h.
zavaró lett volna. Lehet, h. az volt a szerencsénk, h. eléggé az elején
indultunk, és nem sokan voltak előttünk. Ez amúgy más szempontból is szerencsés
volt, de erről majd később.
M. Sz. a Zsíros-hegy után ért utol bennünket, amikor
Nagykovácsi egy kis részén átvágva megindultunk felfelé a Szénásokra. Így a
közös utunk elég rövid is lett, mert a felfelén ők jól megnyomták, a húgom meg
közölte, h. ezt a tempót ő nem tudja tartani. Így mi lemaradtunk, mert
mégiscsak a húgommal jöttem túrázni J. Meg amúgy jobban is örültem
a kisebb tempónak, mert rengeteg nagyon szép dolog volt útközben:
M. Sz. és Tamás azért jártak rosszul, mert mire a
nagy-szénási pontra értünk, ők már továbbmentek, így nem kaptak a húgom IGAZÁN
remek csokis sütijéből. Tényleg nagyon finom volt, még Zoli szerint is, aki
pedig nem is eszik ilyesmit.
A Nagy-szénásról a kilátás pompás volt,
de legalább ilyen
pompás volt a földet borító fürtösgyöngyike-szőnyeg:
Az sem megvetendő, h. innen Piliscsabáig szinte végig lefelé
kellett menni. Kiléptünk, mert a húgomnak a 22 km-es távon 5 óra volt a
szintidő. Meg is lepődtem, mert úgy emlékeztem, h. a netes kiírásban 6 óra volt
(de most megnéztem, és tényleg csak 5). Piliscsabán a húgom már fáradt volt,
mondjuk innen nem sok van már hátra – de az nagyrészt felfelé. Klotildligetre
beérve először mentünk a húgommal, h. megnézzük, hogy megy vissza a busz
Pestre. Kiderült, h. vonattal kellene 1 megállót menni, és ott a buszra
átszállni. Kis pihenésünk után a húgom úgy döntött, inkább azt a kb. 1 km-t
visszasétálja a buszig Piliscsabára – úgyis lefelé kellett már menni. Miután
útjára bocsájtottam némi hevenyészett útleírással visszafelé, leültem Zolihoz,
ittunk egy kólát, ettünk, és indultunk tovább. Amúgy itt a ponton adtak almát,
és többféle túrázással kapcsolatos újságból lehetett ingyen elhozni, ami
kellemes meglepetés volt.
Innen a piros jelzésen haladtunk tovább, szembe a Piros 85
útvonalával. Pilisszántó felé tartva remek páros szürke fogat ért minket utol,
a hajtó visszafogta a lovakat lépésbe, kérdezgetett, hová tartunk, és
felajánlotta, h. „ugorjak fel, bevisz Szántóra”. Bármikor máskor szívesen éltem
volna a lehetőséggel, így azonban kénytelen voltam közölni: az sajnos csalás
lenne… így csak bebattyogtunk, majd át a falun, és tovább a következő pont, a
Som-hegyi turistaház felé.
Itt Zoli menet közben felolvasta az itiner vonatkozó részét,
mire az előttünk gyalogoló ifjú megfordult, és megkérdezte, h. honnan tudjuk mi
ilyen jól ezt az útvonalat. Az itinerből, mondtam lassan, tagoltan, anyáskodó
hangsúllyal, végül is tényleg a fiam lehetett volna, vedd csak elő a tiedet is,
és nézd meg, ott van benne. Az ifjú azonban közölte, h. az övében ugyan nincs –
s tényleg, ő később indult nálunk, és tavalyi itinert kapott, márpedig tavaly a
Som-hegyen nem volt pont… odaadtam neki az én itineremet, nekünk elég volt
Zolié is.
Itt jegyezném meg, h. M. Sz. és Tamás viszont nem kapták meg
senki itinerét, ezért nem is mentek fel a Som-hegyre, hanem bementek a
pilisszentkereszti kocsmába, ahová a korábbi években kellett, s itt követelték
a pontot. Ahol most természetesen nem volt. De az itinerjükön nem is szerepelt,
h. máshol lenne, így végül is elfogadták a teljesítésüket, DE…
Kimaradtak abból a fantasztikus élményből, amit a som-hegyi
pont jelentett. Komolyan, én ilyet nagyon keveset láttam még. Főleg a korábbi
évek fényében, amikor kaptunk egy pohár baracklét meg egy negyed almát… most
meg a ponton MINDEN volt. Kenyerek. Kétféle leves, korlátlanul. Édesség. Kóla,
szörpök, ásványvíz. Saláták. Külön tálban rukola. Tea, házibor. Házipálinka. És
még közel sem vége, csak most nem jut több eszembe. Tényleg nagyon-nagyon
lenyűgöző volt. Amúgy a turistaház is szép lett, csak az a baj, h. ez NEM
turistaház, hanem kulcsosház: az erdészettől lehet kibérelni, de állandó
személyzet, büfé stb. nincs. Ha valaki idetéved egy túrán, talál egy bezárt
házat. Vagy egy házat, ahova nem mehet be, mert mások bérelték ki. Hurrá.
Persze, van ilyen is, meg kell ilyen is, csak akkor ne jöjjünk már azzal, h.
fúúúú, mekkora turistaházat csináltunk a tömegsport előmozdítására, mert ez NEM
turistaház.
Mindenesetre most teljesen elégedettek voltunk itt
mindennel. Nekem csak egy apró probléma árnyékolta be a különben gyönyörű napos
időt: elszakadt a cipőfűzőm. Mivel ez egy Salomon gyorsfűzős cipő, ez elég
komoly gondot jelent, de végül is sikerült ideiglenesen használható állapotba
hozni, bár nem volt 100%-os, de menni tudtam benne elhamdulillah. Lesétáltunk Pilisszentkeresztre,
aztán elindultunk a piroson felfelé Dobogókőre. Ez meredek. Sokáig. De azért
mentünk.
Út közben több helyen kivágták a fákat, az út mellett
felhalmozva álltak a legallyazott fatörzsek, az út összejárva, szomorú látvány
volt, de az utóbbi időben egyre több ilyennel találkozunk. Annyira durva azért
nem volt, mint a Börzsönyben. Nahát, itt hogy kivágták a fákat, és milyen
kilátás lett, és milyen széles út, beszélgettünk Zolival. Aztán szinte
egyszerre villant be valami, kaptam a GPS után, majd „Nem, nem, nem!” kiabáltam
ez előttünk haladó 4-5 ember után, akik hátrafordultak általuk nehezen
értelmezhető kiabálásomra, akkor már integettünk is nekik: letértünk a
jelzésről, nem erre kell menni. Annyira ki volt járva a széles fakitermelő út,
h. vitte magával a lábunkat, és nem vettük észre a piros keskeny ösvényét.
Elhamdulillah 100 métert se kellett visszamenni.
Ezután már események nélkül meglett Dobogókő, ahol ismét
pecsételtünk, és Zoli barátaitól kaptunk mogyorókrémes csokit, amit ez úton is nagyon
köszönöm. Közben az egyik padon piknikező család staffordshire terrier márkájú
(emberevő) kutyája odajött hozzám. Remélem, nem esz meg, mondtam gyanakodva, a
gazda közölte, h. nem mert ez egy „iskolázott” jószág. A jószág valóban csak a
csokit nézte ki a számból, majd miután megérdeklődtem, h. vajon leharapja-e a
kezem, ha megkísérlek egy simogatást, és a gazdái szerint nem, megsimogattam
azt a brutál széles homlokát. Meg a füleit. Ez tetszett neki, mert leült a
lában mellé, és nem is mozdult onnan a gazdi hívására sem, aki végül is odajött
és pórázon elvezette az ebet.
Nem időztünk sokáig, mert a 18:15-ös buszt jó lett volna
elérni.
Könnyű terepen, lefelé indultunk meg sietős léptekkel, sajnos hiába
kerestem a pirosló hunyorokat a szokásos helyükön, most egyet sem láttam. Az
Ilona-pihenőnél, az utolsó ponton kaptunk egy kis édességet, és innen már olyan
hamar benn voltunk Dömösön, h. nemcsak a 18, de a 17:15-ös buszt is elértük,
mondjuk csak lapjával fértünk fel rá, és a helyzet egyre fokozódott. Minden
megállóban újabb és újabb tömegek préselődtek fel, a busz már félórás késében
volt, már nem fért fel senki… ekkor érkezett egy másik, mentesítő busz, megállt
mellettünk, és a populáció cca. 40%-a átszállt. Így már nekünk is jutott hely
elhamdulillah, ami nem volt rossz, mert a busz csaknem 2 óra (!!!) alatt tette
meg az 50 km
távot Pestig, és nem szívesen ácsorogtam volna végig.
A nap utolsó fontos momentumaként találtunk a buszon egy
elvesztett pénztárcát, amelyben a 20 ezer forinton kívül csomó bankkártya,
diákigazolvány stb. volt, kiderült belőle, h. egy Magyarországon tanuló német
orvostanhallgató leányé, de sajna e-mail cím, telefonszám nem volt benne. Benne
volt viszont a lány tánciskolai bérlete, és mivel az iskola közel van hozzánk,
hazafelé még beugrottam, és a kedves recepciós fiú készségesen felhívta nekem
az adatbázisukból a lányt, aki nagyon megörült az elveszett holminak, és
megbeszéltük, h. bejön érte az iskolába. Én ezt már nem vártam meg, a
recepciósra bíztam a tárcát, és mentem haza aludni, mert tudtam, h. másnap vár
rám még egy túra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése