2014. november 5., szerda

Piros


Vagy egy hónappal előre neveztem a Piros 85-re, idén létszámkorlát van, nem akartam lemaradni, ez a túra a kedvenceim között van. mondjuk készülni nem nagyon tudtam, rengeteg munkám jött össze, igyekeztem úgy beosztani, h. a péntek délután legalább szabad legyen, de erre még délelőtt 11-kor bejött még egy munka, így végül majdnem este fél tíz volt, mire úgy-ahogy végeztem.
Közben a héten megbeszéltem 2 túratárssal, h. itt alszanak a túra előtt, és reggel együtt megyünk a rajtba. Ők megérkeztek, körbemutattam nekik a szállást, majd visszaültem dolgozni… szerencsére ők nem igényeltek társaságot J
Reggel felkeltem 4-kor még kicsit dolgozni, aztán fél 6-ra jött a taxi, h. a rajtba szállítson minket. Nekem valami hihetetlen módon nem volt kedvem menni. Álmos voltam, hideg volt, fáztam, legszívesebben visszabújtam volna a 2 takaró alá. Mostanában úgyis egyfolytában fázom, még éjjel 2 takaró alatt is. Ha a túratársak nem lettek volna, valószínűleg el sem indulok. Így viszont, h. már megbeszéltük, és még taxit is rendeltem, meg már minden holmim össze volt pakolva, elindultunk. Majd megjön a menőkedvem útközben, biztattam magam.

A rajtban a hivatalos rajtidő előtt jó 10 perccel már jókora sor állt. Álltunk a ködben, hidegben, és fáztunk. Lassan megindult a sor, illetve minden sor gyorsan indult meg, KIVÉVE a 85-ös előnevezettek. Időnként kijött a rajtnak helyt adó iskolából egy szervező, és megkérdezte, h. 85-ös helyszíni nevező nincs? Mert az a sor üres… no tessék, kellett nekem előnevezni, már úton lehetnék. Mindegy, kivártuk a sorunkat, és végül is 6:15-kor el tudtam indulni a tejszerű ködben és hidegben.


 Mivel fáztam igyekeztem kilépni. Rajtam volt egy 100-as polár, de még a Kevélyre felfelé menő elég kemény emelkedőkön is fáztam… szaporáztam hát a lépést, nem akartam megfagyni, elég jól fel is értem a Kevélyre, ahol, akárcsak tavaly, semmi kilátás nem volt, sűrű köd gomolygott alattunk:


Kicsit elgondolkodtam, h. felveszem a széldzsekimet is, de mivel más nem volt nálam, nem mertem, mert mi lesz, ha még jobban fogok fázni… A Kevélyről lefelé állítólag rövidebb időszakokra kisütött a Nap, én ezt nem vettem észre, nem tudom, lehet, h. éppen pislogtam.
Ekkor rendkívül kellemetlen mozzanat történt, utolért két futó, nem a „rendes” (vagyis terepfutó versenyre nevezett) futók közül, hanem csak futottak a túrán. Ettől függetlenül és jobbra oldalra kiléptem előlük, h. elengedjem őket, és az ösvény melletti avarban ráléptem valamire, és sikerült hatalmasat esnem. Még a futók is megálltak, h. túléltem-e. Mondtam, h. minden oké, menjenek tovább. Hát a térdemre estem persze, hová máshová, ami ez után kisebb-nagyobb intenzitással végigfájta a túrát, de annyira azért nem, h. ne tudjak menni tőle.
Utolértek az elszállásolt túratársak, kicsit mentünk együtt, egészen az etetőpontig. Közben elmesélték, h. egyikük a rajtban hagyta az itinerjét, mert azt hitte, h. a másikuknál van. végül az itinerből kiszedett középső lappal megoldották a dolgot.
Az etetőpont kínálata a szokásos bőséges terülj-terülj asztalkám volt. én pl. soha, sehol máshol nem ettem aszalt koktélparadicsomot, és megvallom, nem is szeretnék, mert annyira FURCSA, h. kicsit édes, de azért érezni, h. ez paradicsom akar lenni, és nem is tudom, h. akkor ez most jó vagy sem, de a túrán nagyon jól esik mindig. Azt, h. túrán kívül megenném-e, no, azt nem tudom.
Némi táplálkozás után mentünk tovább. A túratársak lehagytak. Nekem nem jött meg a menőkedvem cseppet sem. Folyamatosan hajtani kellett magamat előre, mikor súroltuk Csobánka szélét, azon gondolkodtam, h. egy éles balkanyarral megkeresem az első buszmegállót. Na ne már, győzködtem magam, tovább kell menni.
A következő pont, a Tölgyikrek, az valami iszonyat nehezen jött el. Egyszerűen untam a menést, fáztam, és inkább aludtam volna. Közben M. Sz. rámüzent, h. kb. 10 perccel utánam rajtolt, kíváncsi voltam, hol fog utolérni, vagy h. utolér-e egyáltalán, mert bennem lassan megfogalmazódott a terv, h. hazamegyek Dömösről. Onnan biztos elég jó a közlekedés Pestre, mentem 30 km-t, kisétáltam magam, szép volt, jó volt, elég volt, viszontlátásra.
Lassan beértek közben az első futók, aztán egészen az elején Gábor is, akinek nagyon drukkoltam. Időről időre hátranéztem, h. jön-e futó, h. el tudjam engedni, így pillantottam meg M. Sz-t, aki nem örült, mert meg akart lepni. Én örültem, és együtt mentünk a patakátkelések és futók között Dömösig, nagyon jól elbeszélgetve, és igazából itt jött meg a menőkedvem is. Kezdtem élvezni a túrát, legnagyobb megdöbbenésemre J.

Dömösön a ponton volt egy valami hihetetlen aranyos 3 hónapos tacskó kiskutya, egészen feldobott:


Ettünk, ittunk, aztán megindultunk a Dobogókőre vezető durva emelkedőknek. Itt én egy idő után elmaradtam M. Sz-től, és már nem is láttam viszont őt a túrán. Még Dömös előtt mondtam neki, h. én hazamegyek, na ne hülyéskedj, mondta. No jó, akkor talán még felmegyek Dobogókőre, de ott vége, adtam hangok igencsak intenzív érzéseimnek. Most a Szakó-nyeregben a ponton a pontőrök átadták M. Sz. igazán szívhezszóló üzenetét, h. ne adjam fel, menjek el Nagykovácsiig legalább. Megjegyzem, az a 65-ös táv célja, a 66,1 km és 2475 m szint ebben a pillanatban nem látszott lehetségesnek.
Dobogókőre felérve fájt a gyomrom, egy túratárs nagyon kedvesen adott egy fájdalomcsillapítót, ez úton is köszönöm, tovább tudtam menni. Rávettem a parkolóőrt, h. nyissa ki nekem a mosdót, és vettem egy kólát, amiből csak egy decit tudtam meginni, de nagyon jólesett. Úgy döntöttem, h. nekirugaszkodok az 55-ös távnak, nem szállok ki, irány a Kopár-csárda.
Ekkor ért fel a parkolóba 2 kocsival egy kutyás társaság. Az ebek között volt egy stafford (ez szerencsére pórázon), 2 keverék és 2 cane corso. Természetesen póráz nélkül. Már most elmondanám, h. ezek olyan 50 kg körüli fekete kutyák, és az egyik végük tele van hegyes fogakkal. Ráadásul irántam különös érdeklődést mutattak. Mikor végre nagy nehezen megelőztem az utat teljes szélességben elfoglaló gazdáikat (az egyik visszarántotta a pórázon lévő staffordot), talán a lényegesen gyorsabb tempóm érdekelte a kutyákat, mert a 2 cane corso elkezdett rohanni utánam.
Szerencsére a gazdák legalább ezen remekül szórakoztak. „Hahaha, nézd már, hogy kergetik! Hogy kergetik! Azt hiszik, velük játszik!” Hátranéztem, rohan utánam eltátott szájjal két batár nagy fekete kutya, hát hirtelen nem tudtam, mit csináljak, jobban belehúztam, de a kutyák is, no, erre futni kezdtem, de nyilván ők a gyorsabbak, és megálltam, szembefordultam a gazdákkal, hívja már vissza a kutyáit legyen szíves, mondtam emelt hangon, közben biztos, ami biztos, a kutyák felé tartottam a túrabotok hegyét… hádecsakjáccik mondta a sértődött gazdi, hádeénmeg le… szaladt ki a számon. Végül a „gazdi” megragadta a kutyák nyakörvét, majd miután én továbbindultam, ők vonszolták magukkal, de így gazdival lesúlyozva azért lassabbak voltak nálam. Később mondta egy túratárs, h. őt is inzultálták a jószágok. Nem egészen értem, h. ha valakinek van 2 db 50 kilós kutyája (amiknek ugye az egyik végén hegyes fogak vannak), és még csak behívni se tudja őket, annak (1) minek kutya, (2) ha már, akkor miért nem tartja pórázon. Na mindegy, megúsztam a kalandot elhamdulillah.
A Csévi-nyereg pont megint nagyon lassan jött el. Előtte volt még egy etetőpont, hiába, ezen a túrán legendásan kiváló az ellátás. Mire végre elértem a Csévi-nyeregbe, már alkonyodott. A pontőrök is megjegyezték, h. kb. egy órán át van már csak világos. És szeretek szürkületben menni, kedvenc időszakom. Ennek ellenére a Fehér-hegyre felmenő igen durva emelkedő közepén már azt sem láttam, h. hova lépek, így megálltam, elővettem a lámpát és ittam kólát.
Igazából nem voltam fáradt, elég jól tudtam még menni, és az 55-ös táv céljához közeledve elgondolkodtam azon, h. elég-e nekem az 54 km, vagy legyen 66. Igazából az előbbi megoldás felé húztam volna. Vasárnap muszáj volt dolgoznom, és sokat segített volna, ha időben le tudok feküdni, mert reggel muszáj dolgoznom, és az a lehetőség, h. alvás nélkül tegyem, nemigen tartozott a lehetőségek birodalmába… De hát a Kopár-csárdától már csak 12 km Nagykovácsi. Igaz, h. közben fel kell menni végig a Hosszú-árkon, ami gyilkos… no mindegy, csak elmegyek addig, döntöttem el magamban.
Most először sikerült nem letévednem a Kopár-csárdához vezető piros jelzésről. A kis hídnál már tudtam, h. gyakorlatilag megérkeztem a pontra. A híd minőségromlására praktikus felirat hívta fel a figyelmet:


A ponton ittam nagyon finom limonádét, megettem a szendvicsemet, és kis pihenés után el is indultam fel a brutál meredek Kakukk-hegyre. Ezt leküzdve már könnyebb, változatos rész következett. A Hosszú-árok ellenőrzőpont szokás szerint gyönyörű volt: a be- és kivezető úrszakasz végig gyertyákkal kirakva, mint egy leszállópálya a sötétben. Ki is fejtettem a pontőröknek, h. CSAK azért nem a terepfutóra nevezek, és futom le 10 óra alatt az egészet, mert akkor itt még világosban lennék, és nem látnám ezt a gyönyörű díszkivilágítást. Komolyan bólogattak, majd adtak kókuszrudat, ami nagyon bölcs dolog volt.
Innen kezdődik a nagyon nemszeretem szakasz, kb. 3 km-ben majdnem 300 szint, és ugye itt már 60 km körül vagyunk, annyira nem esik jól. Azért csak meglett, sőt, szerintem könnyebben mint tavaly, mert mindig azt vártam, h. mikor jön már a nagyon meredek szakasz, aztán egyszer csak fenn voltam J A hős pontőrök a brutál hidegben ácsorogtak, utolért 3 ember, nem is időztünk sokat, fáztunk. Az egyik fiúval beszélgetve mentünk le Nagykovácsiba, innen az első emelkedő után tényleg már csak lefelé, a kellemetlenül meredek, sziklás lejtő nem a kedvencem, örültem, mikor leértünk a műútra. Innen még jó darabot kell menni Nagykovácsin belül. A temetőben számtalan mécses, halottak napja van, jutott eszembe. Aztán már percek alatt beértünk.
Igazából még mindig nem voltam iszonyat fáradt, és még mindig nagyon jól éreztem magam a túrán, ahogy egyfolytában azóta, h. összeakadtam M. Sz-kel. Maradjunk is ennyiben, döntöttem el, és közöltem, h. jó lesz nekem a 65-ös kitűző is. Olyan még úgysem volt J
Nem mondom, h. nem tudtam volna végigmenni, ha pl. itt találkoztam volna M. Sz-kel, akkor biztos, h. végigmegyek vele (ez úton szeretném kérni, h. jövőre egy órával később legyen szíves rajtolni). Hasonlóképpen, ha Zolival vagy más ismerőssel akadok össze, de így egyedül, a hidegben, ködben, hisztis voltam és motiválatlan. Szép volt, jó volt, elég volt, mondtam újra, de most legalább teljes szívvel tudtam mondani, nem úgy, mint Dömös előtt. Így viszont felszálltam a buszra. 10-re otthon voltam a lakásban, és másnap ugyan nem 100% kipihenten, de azért munkához láttam.

Én nagyon jól éreztem magam ezen a túrán. Insallah itt leszek jövőre is – de arra azért kíváncsi lennék, h. volt-e olyan helyszíni nevező, aki már nem indulhatott el a létszámkorlát miatt. Mert ha nem, akkor lehet, h. jövőre inkább a helyszínen nevezek J.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése