Táv: 41,3
km
Szint: 875
m
Zoli már nagyon régen mondta, h. menjünk erre a túrára, mert
ez milyen jó. Oké, menjünk, mondtam én. Az utolsó pillanatban még felmerült, h.
menjünk mégiscsak a Mecsekbe, mert 1. idén ott még nem voltam, 2. oda igazán
ritkán megyünk…
Aztán az időjárás-előrejelzés azt mondta, h. szakadni fog az
eső mindenhol, de KIVÁLTKÉPP a Mecsekben. Így mecseki sofőrünk inkább nem
pártolta a projektet. Mi Zolival elhatároztuk, h. ha cigánygyerekek potyognak,
mi akkor is megyünk, mert ő már régen túrázott, én meg menni akartam J.
Tetszett a koncepció, h. gyalogoljunk át Székesfehérvárról Várpalotára.
Szeretem az ilyen „valahonnan-valahová” túrákat. Valahogy igazibb így a
távolság, mikor valahonnan valahová jutunk el, mint amikor megyünk egy 40 km-es
kört x-ből x-be…
A Moszkva téren találkoztunk reggel, én előtte még
megcsináltam a híreket, megittam a kávémat, aztán hajrá. Némi tűnődés után az
1-esen mentünk, pályamatricánk nem lévén. Hát, az út hosszú volt és sokáig
tartott. De azért időben leértünk, leparkoltunk, és mihelyt kiszálltunk a
kocsiból, természetesen esni kezdett az eső… De mire elindultunk, el is állt,
és a nap hátralevő részében igazán remek idő volt. A gyors nevezés után
7.30-kor el is rajtoltunk a fehérvári Országalmától:
A túrához hihetetlen jó minőségű, keménypapíros színes
térképet adtak, saját térkép akkor sem kellett volna, ha (a) nem lett volna
velem Zoli, (b) tudnám használni. Itt volt azonban Zoli, a(z egyik)
sztárnavigátor, aki ráadásul még kis mozgó telekkönyvi hivatalként sorolta
minden hegycsúcson a környező települések, más hegycsúcsok, tájegységek, dűlők
stb. nevét, helyrajzi számát, művelési ágának besorolását stb., így én az
itinert már rögtön az elején rábíztam, cipelje ő, mert neki még térképtartója
is van…Nekiindultunk, h. átvágjunk Székesfehérváron.Virágóra:
Az első ellenőrzőpont, a Savanyúvíz névre hallgató forrás,
alig 1 km
után meglett. A helybeliek töltögették kis műanyag palackjaikat az állott
szódavízre emlékeztető, ráadásul még vasas nedűből, mi is ittunk belőle, nekem
ízlett.
Aztán mentünk tovább. A következő pont Mohán volt. ez az első 10 km , be kell valljam, nem
volt annyira izgalmas. Ki a városból, város szélén, patakparton a nádasban a
ködben, a csaknem 11 km-ben összesen 10 m szinttel. Mondjuk az erdő meg a táj szép volt, szóval ne valami ipartelepeken keresztüli vándorlást képzeljetek el azért:
Viszont Mohán, a közösségi
házban nagyon nagy vendégszeretettel fogadtak, forró teával,
jóreggelt-kekszekkel. Mintegy 10 perces pihenőt tartottunk reggelizés és
mosdólátogatás céljából, majd mentünk is tovább. Az iszkaszentgyörgyi kastélyig
még mindig nem volt sok szint, felkapaszkodtunk a felírós ponthoz a kápolna
dombjára, itt kicsit kiléptünk, h. magunk mögött hagyjunk néhány kamaszkorú
túrázót, akiket láthatólag stresszelt a természet csendje, mert a
mobiltelefonjukról bömböltetett, általuk valószínűleg zenei élménynek gondolt
ricsajjal próbálták feldobni ezt a rettenetesen unalmas túrázást. Pár perc
múlva már nem hallottuk őket elhamdulillah.
Amúgy azt vettem észre, h. ahogy öregszem, egyre jobban
értékelem a csendet. Különösen túrán, az erdőben nem szeretem mások hangos
zenéjét hallgatni. Komolyan, nem azért járunk szerintem túrázni… ha erre
vágynék, kimennék sétálni ide a körútra inkább.
Az iszkaszentgyörgyi kastély nagyon tetszett, érdemes lenne szépen felújítani az épületet és környékét:
Itt kezdődött a túra igazán érdekes része.
Emelkedni kezdtünk, és megcsodálhattuk több oldalról is a Szenes-horog sziklafalát, ami remek látvány volt:
Emelkedni kezdtünk, és megcsodálhattuk több oldalról is a Szenes-horog sziklafalát, ami remek látvány volt:
Még sosem jártam erre, és eddig párszor elgondolkodtam, h.
miért is lelkesedett Zoli annyira ezért a túráért, de innen már én is
lelkesedtem, mert nagyon szép tájakon jártunk.
A csóri művházban igazi terült-terülj asztalkám fogadott
minket. Ismét volt forró tea is. Kicsit megpihentünk, elbeszélgettünk a
túratársakkal, aztán indultunk is tovább, fel a Kilátó-hegyre, ahol, bármely
meglepő is, volt egy kilátó. Előtte azonban a Kőasztal nevű helyen volt még egy
– nem hinnétek el – kőasztal:
Megcsodáltuk a kőasztalt, amin egy kiránduló család kislányának
fókája ábrándozott a jégtáblákról, amelyeken népének tagjai kőasztalok helyett
pihennek, aztán mentünk fel a kilátóhoz.
Nem volt egy túl magas kilátó, el is határoztuk, h. nem
teszünk miatta kitérőt, de az út pont alatta ment el, így hát felmásztunk, és
megállapítottuk, h. ha egy vagy két emelettel magasabbra építik, remek lenne a
kilátás… így is szép látvány nyílt a környező erdőre, de messzebbre nem
lehetett látni:
Innen felkapaszkodtunk a Meredélyfőre, ami végül is nevével
ellentétben nem volt olyan rettenetes magasságban, de a kilátás, az ismét valami hihetetlen volt:
Majd megkezdtük utunkat
túránk legmagasabb pontja, a Baglyas felé.
Azt most nem akarom még egyszer elmondani, h. milyen szép
volt az erdő, de hát tényleg nagyon szép volt. elhamdulillah gyönyörű ősz az
idei, szép idővel, színes levelekkel, csodás kilátásokkal, remek túrákkal.
Mondjuk lehetne egy kicsit több eső, mert kalapos barátaim örülnének neki… de
ez az ősz tényleg hihetetlen:
Még a Baglyas előtt volt az ellenőrzőpont, ez egy korábbi
hegy előtt is megtörtént: az előttem haladók egyszer csak megálltak az út
közepén, én próbáltam kikerülni őket – aztán kiderült, h. pecsételni álltak
meg, mert a pont átminősítette magát „mozgó ponttá”, és lemozgott a hegyesebb
vidékről, ahol igencsak fújt a szél. Most is még a hegy előtt megkaptuk a
pecsétet és a csokit.
Felfelé a Baglyasra érdemes volt visszanézni, mert a kilátás
az acélszínű ég alatt gyönyörű volt:
Túránk legmagasabb pontján nem időztünk sokat, mert igencsak
fújt a szél. Meg hát szerettünk volna világosban beérni…
Innen még nagyon szép helyeken, remek kilátások között
haladtunk egy darabig. Aztán bementünk Inota központjába, a vendéglőben a
pecsét mellé ismét adtak forró teát, majd a falus szélén, alig párszáz méterre
a következő ponton banánt is. A pont a víztározó partján volt, a pontőrök a
szél elől behúzódtak valami romos épület maradványaiba:
Innen felkapaszkodtunk a kápolna dombjára, és megkezdtük
hosszas fel-le utunkat a következő dombokon:
A műúthoz kiérve jobbra szalagozás vezetett, amin
kötelességtudóan el is indultunk, hiszen a szalagozás eddig is kiváló volt.
most azonban éppen arrafelé vezetett, amerről jöttünk, ráadásul felfelé a
dombokra, és Zoli eléggé határozottan le is szögezte, h. ő már nem szeretne
sehová felfelé menni. Ezzel teljes mértékben egyet is értettem, hozzátéve, h. a
víztározótól már csak 3 km
van a célig, és ha most itt visszafordulunk, és teszünk még egy kört, az
lényegesen több lesz annál… előszedtük az itinert, és megállapítottuk, h.
egyértelműen közli, h. mi menjünk be a városba jobbra a műúton. Ez a szalagozás
valamelyik másik távnak szólt, de kíváncsi vagyok, h. hányan nézték be a
többiek közül…
Innen már hamar beértünk, a buszmegállónál megkérdeztem egy
helyi lakost, h. hol a művház, ő kicsit furcsa arckifejezéssel mutatott a
szemben lévő épületre… besétáltunk, a kitűző és emléklap mellett nagyon
dekoratív szendvicsek fogadtak:
Minden elismerésem a szervezőké, akik végig nagyon kedvesen
és vendégszeretőek voltak, és még itt az utolsó ponton is maradt energia és
kedv, h. ne csak egyszerű kenyerekkel, hanem ilyen mosolyra derítő, kedves
figyelmességgel fogadjanak minket. Ez a szellem végig áthatotta a túrát, és ez
nekem mindig nagyon sokat jelent, köszönjük szépen ez úton is.
Innen busszal mentünk vissza Fehérvárra, az autóhoz,
hamarosan jött is a buszunk, ami nem is állt meg máshol, hamar átértünk, és
ezúttal a 7-esen jöttünk vissza Pestre, ami nekem rövidebbnek tűnt.
Nagyon jól éreztük magunkat ezen a túrán, szép tájak, remek
idő, jó szervezés, nagyon kedves és vendégszerető szervezők. Insallah jövőre is
jövünk J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése