2017. március 6., hétfő

Bükki Kilátások Classic


Táv: 44 km
Szint: 1650 m


Nagyon szeretem ezt a túrát, bár menet közben mindig megállapítom, h. úgy emlékeztem, h. ez könnyebb… de akkor is szeretem, a tavaszi Bükk mindig nagyon szép, és RENGETEG igazi hóvirág szokott kinőni (FYI: „igazi” hóvirág az, ami az erdőben nő ki. Azt azért ti is beláthatjátok, h. SOKKAL könnyebb egy kertben kinőni, mint az erdőben.)
Az egyetlen hátrány az, h. legkésőbb egy héttel előre kellett nevezni a túrára, ami, hát nekünk csaknem a sci-fi birodalmába tartozik, lévén, h. időnként még péntek este 10-kor is azon csetelünk, h. hova menjünk szombat reggel… Mindegy, én előneveztem, biztos, ami biztos, de azért csináltam „B” tervet is :)
Ez utóbb feleslegesnek bizonyult, mert végül is egy igencsak kellemetlen reggel 5-ös kelés után 6-kor elindultunk Felsőtárkány felé. Én (szokás szerint) igencsak izgultam, mert idén szintesebb túrán még nem voltam. Egy idő után M. Sz. közölte is, h. ne sóhajtozzak már akkorákat, mint akit a vágóhídra vonszolnak.
A maradék kb. 80 kilométernyire utat tehát percenkénti 3-4-es légzésszámmal tettem meg, s némileg elkékült arccal, légszomjjal küzdve szálltam ki a parkolóban… ahol DERES volt a fű, és brutál hideg volt. Hát ezen igencsak felháborodtam. Nem 20 fokot mondtak mára? Most akkor vigyek polárt, vagy sem? Elég lesz a softshell mellény? Vagy nem? Kérdéseimet nem tettem fel inkább, felcsatoltam a zsákra kívülről a polárt (az első nagyobb bokorban el is hagytam), és egyre fokozódó szorongással mentem be a versenyközpontba, ahol közölték, h. nem kell ott nekünk semmit csinálni, menjünk a buszhoz. Mentünk, megkerülve a tavat:

Tudni kell, h. ez nem egy rajt-cél túra: a rajt Szilvásváradon van, a cél meg Felsőtárkányban. Viszont a szervezők, nagyon bölcsen, szerveznek buszt, így a célban hagyható a kocsi, s csak vissza kell érte sétálni. Viszont ezen a rendezvényen az egyetlen gyalogos mellett 3 csak terepfutó táv is van (65, 34, 14), illetve a „Classic” 44-en is indulnak azért futók. Tehát a busz a futók indulása után indul, 7:45-kor (IRL 7:50 körül). Tehát csak olyan 8:40 körül tudtunk elrajtolni. Én nem szeretek ennyire a végén induli, mivel nem vagyok egy gyorslábú, nemcsak attól félek, h. kicsúszok a szintidőből, hanem attól is, h. mire valahogy bevergődöm a célba, már a szervezők rég összepakoltak, sőt, már mindenki rég elfelejtette azt is, h. valaha is teljesítménytúra zajlott a környéken…
Most nem volt más lehetőség, így hárman nekiindultunk 8:40-kor. Átvettük az igazolólapot, melyen szúróbélyegzővel kellett lyukasztani, illetve a rajtszámot, ami a gyalogosoknak is járt. Én még soha, sehol nem mentem rajtszámmal, így ki is tűztem nagy boldogan. Aztán indulás. Tamást az első pár száz méteren láttuk csak, ő 7:11 alatt ért be. No, NEKI aztán nem kell tartani attól, h. mire beér, a szervezők már rég összepakoltak, stb, lásd mint fentebb.
Ketten maradtunk M. Sz-szel, mentünk, hát, a futókon kívül nem sokan előztek meg minket… Sejtettem h. ezt a tempót én nem tudom tartani, de egyelőre mentem. M. Sz. kitűzte a 9 órán belüli teljesítést, amire én egészséges, boldog nevetéssel reagáltam.
Egy darabig csak mentünk egy brutál sáros dózerúton, kb. vízszintesen. Aztán megkezdtük az emelkedést az első EP, Kelemen-széke felé.
No, most jött az, amiről előbb beszéltem. Én TUDOM, h. ide felfele kell menni. De úgy emlékeztem, h. van egy jó húzós emelkedő, és annyi. Hát de nem. Mert NAGYON SOK emelkedő van, melyek egy része tényleg húzós, más része meg még jobban. Az útvonalat némileg színesítette, h. itt jöttek velünk szembe a Hard (65) terepfutó táv versenyzői, és (1) lehetett nekik drukkolni, (2) elgondolkodhatunk azon, h. az élmezőny tagjai hogy a fenébe tudnak ilyen sebességgel száguldani lefelé a brutál meredeken. Nem verik szét a térdüket, bokájukat vagy bármely más testrészüket? Hát, úgy tűnik, nem. Ügyesek voltak.
A ponton szúrtunk a szúróbélyegzővel. Meghatottan gondoltam Zolira, aki ügyesen hozzá tudja szúrni az ujját is az igazolólaphoz. Nekem ez nem sikerült, bár a célban felfedeztem, h. a rajtszámot a mellény alatt a felsőmhöz is hozzátűztem, tehát azért fejlődőképes vagyok…
Mentünk tovább az Őr-kőhöz, ami elég hamar meglett, pedig itt már 7 km és 600 m szint felett jártunk. A nagyon meredek felfele szakaszon M. Sz. jól otthagyott, csak messziről követtem ezen a részen, ami a kedvenceim közé tartozik az „ördögszántás” névre hallgató kis hupli kövekkel, nekem talán ez jellemzi legjobban a Bükköt:

Fenn volt pár igazi hóvirág is:

Szúrás és fotók után mentünk tovább a Cserepes-kőhöz. Ezt a szakaszt nagyon szeretem a kék sáv hegyoldalban futó ösvényével, a kilátás remek, nem is kell durván felfelé menni. Cserepes-kőn, a barlangnál emberes pont várt minket, kedvesen elvették a lapot, és ők szúrtak helyettünk.
- Döfj! - nyújtottam át igazolólapomat az ettől kissé meglepődő, de eléggé belelkesülő pontőrnek. Aztán kiegyeztünk egy almában, amit zsebre vágtam, mert biztos voltam benne, h. ha az itt jövő meredek lejtőn kezdem enni akkor (a) óriásit esek, (b) félrenyelek és megfulladok.
Az Őserdő szélének érintésével indultunk a Tar-kő felé, ott, ahol a Tortúrán decemberben lefelé jöttünk. Már akkor is megjegyeztem, h. itt azért jobb ám lefele menni, mint felfele, s ez most is beigazolódott. M. Sz. lassan eltűnt a láthatáron, én meg mentem, ahogy tudtam. Még utánaszóltam, h. nyugodtan menjen ki a Tar-kőre, fotózzon stb. én NEM megyek ki, mert örülök, ha élek. Dehogynem jössz ki, mondta még, mielőtt eltűnt szem elől. Én ugyan nem, gondoltam magamban.
Hát de pedig igen, mert idén mindenkinek ki kellett, kivitt a szalagozás, de két okból is megérte. Egyrészt, gyönyörű idő volt, s a tar-kői kilátás páratlan. Másrészt, mikor lila arccal és levegő után kapkodva felértem, s egy fotóra megálltam, az a kerékpáros sporttárs, aki addig a Tar-kő szélén üldögélt, felkelt, odajött hozzám, és megkérdezte:
- Halima?
- Igen – válaszoltam kissé meglepetten.
- Gratulálok a sok megtett túrához! - mondta a nyilvánvalóan blog-olvasó sporttárs, majd hozzátette:
- De gondolom, sokan mondják ezt – pedig nem, nagyon ritkán fordul elő, és nagyon feldobott, h. rajtam kívül is olvassa bárkit, amiket leírok. Viszont ugyanakkor kicsit zavarba is jöttem, s így a nevét nem kérdeztem meg, de ez úton is üdvözlöm így is, és további sok jó utat kívánok.
Viszont sokat időzni nem tudtam, mert attól tartottam, h. M. Sz. meg vár rám a ponton, s ez így is volt. Itt még volt hó is:

De nem hógolyóztunk, hanem mentünk a síházhoz, ami igazi, hamisítatlan Bükk-fennsíkos tájakon át történt:

Nagyon szeretem ezeket a részeket, mutatsz nekem egy töbört meg két szál borókát, és kész is vagyok, komolyan. Eltekintve attól az apró közjátéktól, amikor M. Sz-t követve, az abszolút útvonaltisztelet jegyében a szalagozott, egyenes út helyett a jelzésen lementünke gy töbör mélyébe, aztán egyszer csak ott álltam a hóban, nyakig a málnák között (legalább a cipőm lepucolódott, EKKOR MÉG):

A síházban, túl a 18 kilométeren és 1000 m szinten most először leültünk, ettünk valamit, és ittunk a kínált teából is, ami nagyon jól esett. Hamarosan én fázni kezdtem, remek, gyerünk tovább.
A pazsagi erdészházig nem történt sok különös. A Nagy-mező nyilván nagyon szép volt az ide-oda hajló fűcsomókkal, illetve az erdészház előtt, a műútra kiérve találkoztunk egy csapat… hát… igencsak vidám fiatalemberrel, akik nekünk szegezték a kérdést: „Elnézést, merre van észak?”
No, ilyet sem kérdeztek még tőlem… Mint kiderült, Répáshutára akartak eljutni, M. Sz. útbaigazította őket. Meg is indultak a hegyoldalban felfelé vezető turistaúton… majd pár 100 m múlva le az erdészházhoz. Szerintem meglátták fentről az épületet, és azt hitték, az már Répáshuta… Aztán mégse jöttek le, visszakapaszkodtak, és insallah előbb-utóbb csak eljutottak Répáshutára, mert további információnk nincs róluk.
Az erdészház után nagyon kellemetlenül sáros volt az út, de itt szinte mindig az, összejárja az erdészet. A töbör havának pucolóhatása elveszett.
A Hór-völgy végig sáros volt, s ráadásul a Hór-patakon szó szerint fél méteres jég volt (na jó, volt ahol csak olyan 30 cm):

És, mint mindig, rengeteg hóvirág is virított, teljesen oda voltam ettől a szakasztól:

Viszont, sajna, minden jónak egyszer vége szakad. Én tudtam, h. ez is el fog jönni, s nincs menekvés – fel kell menni Ódor-várba. Át a hídon, lyukasztás, jobbkanyar – itt még oké – aztán hirtelen balra, s egy tényleg igen nehéz emelkedés következik felfelé. Nekem már igazából a galériára se sok kedvem lett volna felmenni (pedig az csak 8 lépcsőfok), ide meg pláne nem, de hát mit lehet tenni ilyenkor, az ember vagy felmegy, vagy berendezkedik az erdei életre. Az előbbit választottam (bár az utóbbi is elég vonzó).
M. Sz. megvárt odafent az Ódor-várban, ahol lyukasztani kellett. Körülnéztem, megállapítottam, h. ismét érdemes volt feljönni:

A napfényes, tiszta időben nagyon jó volt a kilátás. Viszont szintidő is volt, tehát rövid nézelődést, némi evés-ivás után megindultunk lefele, mert hát azért lejutni sem egyszerű ám:

Ódor-vár azon helyek közé tartozik, ahonnan felfelé kell lemenni – nekivágtunk az újabb emelkedőnek, amely hamarosan egyenesbe, majd enyhe lejtőbe váltott, majd kiértünk a hegyoldalba, ahol az egész erdőséget mindenestül letarolták, s a famészárlás hulladékát otthagyták keresztbe-kasul a turistaúton:

Csak bukdácsoltunk a széthagyott ágakban, meg egyszer el is mentünk rossz irányba, mert se a jelzések, se az út nyomvonala nem volt már meg... Egyszer csak M. Sz. állt meg, h. te, itt nem kéne ennyit lefele menni... szóval kapaszkodhatunk vissza a hegyoldalban. Éljen az erdőirtás.
A Völgyfő-ház előtti ponton ittunk teát, volt nápolyi, keksz, ilyesmi, de én nem kívántam már semmit, csak inni. Aztán nekivágtunk a Török útnak, amit nagy általánosságban véve minden év- és napszakban utálok, de most annyira azért nem volt rossz, nem volt nagy sár, meg sötét sem. Ugyan mindketten megdöbbentünk azon, h. MÉG MINDIG felfele kell menni, és még az után is, h. biztosak voltunk benne, h. most már biztos nem.
Az utolsó pontnál, a Hármas-határnál elővettük a lámpákat, mert talán még egy pár percet el lehetett volna menni nélkülük, de ne már az utolsó 2 kilométeren törjük ki a bokánkat… Innen már nem kellett fél óra sem, s benn voltunk a célban, ahol nagyon finom vegetáriánus kaját adtak.
Rövid szöszmötölés után indultunk haza, elhozván még két további túratársat, akik elhagyták a kocsikulcsot.

A túra szokás szerint nagyon jó volt, nem emlékszem, h. 3. vagy 4. alkalommal jöttem, de mindig remek, a Bükk gyönyörű, a szervezés kifogástalan. Insallah itt leszünk jövőre is, csak el ne felejtsem, h. a túra nehezebb lesz, mint gondolom :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése