2015. március 17., kedd

Téry Ödön emléktúra


Táv: 48,8 km
Szint: 1360 m

Igazából voltam már kétszer ezen a túrán, úgy éreztem, sok újdonságot nem tartogat a számomra, de szeretem ezt az útvonalat, meg olyan iszonyú sok már lehetőség nem is volt, mindenképpen menni akartam tehát. Sőt, Zolival folytatott megbeszélés után vasárnapra meg beterveztem még egy 40-es távot, gondoltam, így nem lesz kilométerhiányom a hétvégén. Húgom meg jelentkezett a Téry 20-as távjára, megbeszéltük, h. a reggeli villamosnál találkozunk, annál, amelyik 6:23-kor indul a Moszkva térről.
Este (szokás szerint) elég sokáig dolgoztam, aztán reggel megállapítottam, h. (1) ahhoz képest elég simán felkeltem, (2) esik az eső. Igazából nem bántam, mert szeretek esőben menni, amennyiben (1) nem esik túlzottan, hanem csak mérsékelten, (2) nincs túl nagy sár, (3) egy idő után eláll. Megettem a tojásokat, még leültem kicsit a géphez, aztán elindultam.
A megbeszélt időponthoz képest lényegesen korábban értem a Moszkva térre. Ráüzentem a húgomra, h. mikor ér oda. Kiderült, h. semmikor. Elaludt ugyanis Még jó, h. szólt… Mindegy, miután rákérdeztem, eggyel korábbi villamossal el tudtam indulni. Mások is ezt célozták be, így meglepően sokan voltunk a rajtban. Pár szót beszélgettem néhány emberrel, de igazából inkább egyedül volt kedvem menni, így nem erőltettem a dolgot. Neveztem, fizettem, indultam. Még beállítottam a GPS-t, aztán, ahogy M. Sz. mondaná, „Menet!”
Szerettem volna csinálni egy rajtfotót a rajtról, de fel kellett fedeznem, h. az remek dolog, h. a fényképezőgép nálam van, az viszont már kevésbé, h. az akkumulátor meg otthon maradt a töltőben. Természetesen saját akksija van, ceruza- és egyéb elemek nem jöhetnek számításba. Így a gép bekerült a hátizsákba, s ott is maradt a túra folyamán, fotók meg nincsenek, bocsi.
Nagy kedvem volt menni, úgy éreztem magam, mint egy angol telivér, melyet egy hete nem vittek ki a kétszer hármas boxból. Tehát mentem. A lendületet először az első pont után a Remete-hegy akasztotta meg, amely, köztudottan, meredek. Felfelé konstatáltam, h. nincsen olyan rengeteg virág, mint a tavalyi Téry túrán. A kilátás sem volt olyan jó, mert a levegő párás volt, bár az eső éppen ekkor nem esett. Melegem volt, levettem „C” polárt, és maradtam a célig a futófelsőben (pedig később azért hidegebb lett ám…).
Innen egy darabig beszélgetve mentem egy túratárssal, akinek a nevét sajna nem tudom. Aztán ő elkocogott, de utolért Balázs, és a barátja, Feri. Felvettem a tempójukat, jó darabig együtt mentünk, hol szót váltva, hol nem.
Balázsról tudni kell, h. nagyon-nagyon régen, még 2012-ben az első Kinizsim előtt találkoztam vele, egy 50-es túrán, ahol kifejtette, h. ő megcsinál pár 50-est, aztán a Kinizsit, aztán soha többet nem túrázik. Láthatólag ez a terv nem jött be…
Már majdnem Piliscsabán voltunk, amikor elmaradtam tőlük, mert muszáj volt lassítanom, h. táplálkozzam. Olyan éhség jött rám, h. hiába volt már csak pár km hátra, muszáj volt ennem.
Nagyjából ekkor kezdett újra esni. És úgy esett, h. érezni lehetett: komolyan, elkötelezettséggel fogott bele az esésbe, s egyhamar nem fogja abbahagyni. No, már csak ez hiányzott, gondoltam. Elkezdtem fontolgatni, h. jó nekem a 20-as táv is. Közben üzent Zoli, h. a felesége is a 20-ason van, s kocsival fog jönni érte a klotildligeti célba. Nagy kísértést jelentett ez…
A klotildligeti ponton vettem egy kólát, és megettem egy virslit. Most menjek tovább, vagy ne, tipródtam magamban. Aztán nagy levegőt vettem, nem kell itten zseléskedni, gondoltam, s még mielőtt meggondoltam volna magam, nekivágtam az innen továbbvezető piros+ jelzésnek.
Amiről (akárcsak tavaly) elfelejtettem, h. egy idő után brutál meredek lesz… Enyhe felháborodással fogadtam ezt a tényt. Viszont közben elkezdett velünk szembe futni a Pilis Trail terepfutó verseny mezőnye. Ez rendkívül feldobott. Egyrészt láttam ismerősöket, akikkel lelkesen köszöntöttük egymást. Másrészt láttam, h. a futók közül jó páran SOKKAL jobban szenvednek nálam. Harmadrészt pedig teljesen feldobott a tény, h. nekik futni kell, nekem meg nem J
Így hát újult lelkesedéssel mentem tovább. Hamarosan elérkezett a Som-hegyi kulcsosházban lévő pont, ahol tavalyhoz hasonlóan az ennivaló kiemelkedően széles választéka fogadta a túrázókat. Én pont nem kívántam enni, de egy almát azért leemeltem az asztalról, és ittam teát és ásványvizet is.
A háztól továbbhaladva beszélgettem egy túratárssal, aki elmondta, h. sokallván az 1500 HUF nevezési díjat, a következő megoldást választotta:
1. benevezett a Hűvösvölgy – Klotildliget 20-as távra, 500 HUF áron. A célban kapott egy üdítőt, amit mi, 50-esek nem, egy oklevelet, egy kitűzőt. Majd benevezett a Klotildliget-Dömös 25-ös távra, ahol végig ugyanazt a szolgáltatást kapta, mint az 50-esek, a végén újabb oklevelet-kitűzőt. Vagyis 1000 HUF áron ugyanazt kapta, mint mi 1500 HUF áron, PLUSZ egy üdítőt, kitűzőt, oklevelet… Mondjuk én nem vagyok egy kitűző-gyűjtő, meg annyira a szolgáltatás sem érdekel, mert nagyobbik részét úgysem tudom megenni annak, amit kínálnak… de az igazságérzetem, az háborgott. No mindegy.
Lementünk Pilisszentkeresztre, innen meg kellett indulni fel Dobogókőre, az élelmes költségvetés-tervező túratárs lemaradt. Az eső esett. Hidegebb lett. Dobogókőn mindig hideg van… És valami hihetetlen sár is lett, de hogy miért pont itt, és nem a laposabb részeken, no, azt nem tudom.
Ahogy felfelé mentem, az eső egyre inkább besűrűsödött, havas esőre, majd fenn a csúcson inkább már hóra váltott. A pontra egyszerre értünk Balázsékkal. Itt kínáltak negyedelt almával és savanyúcukorral. Ha az alma egész lett volna, elviszek egyet, h. útközben megegyem, de a negyedet nem akartam beletenni a zsebembe. Így hát mentünk tovább, innen már végig együtt mentünk a fiúkkal, sietős tempót diktálva.
Lefelé a piroson át kellett mászni a vadkerítés létráján. Egy túratárs átlépett felette, majd fájdalmas arckifejezéssel közölte, h. áram alatt van. Én inkább másztam…
Itt a meredek lefelé rész durván saras volt, csúszkáltunk, próbáltunk nem elesni (sikerült). Én az órát figyeltem. Mikor lejjebb értünk, megkérdeztem a fiúkat, h. akarnak-e egy órát várni a tömött buszra. Nem akartak. Akkor fussunk, javasoltam. Van esély elérni, kérdezték ők. Ha futunk, van, feleltem. Így hát futottunk. Hamarosan utolértük Évát és útitársát, akik még Som-hegyen hagytak el. Szintén arról érdeklődtek, h. van-e esély elérni a buszt. Az igenlő válaszra ők is futni kezdtek.
A céllal szembeni buszmegállóba épp akkor állt be a busz. Még nincs veszve semmi, a gyorsabb 50-esekből és a 25-ösökből elég sok felszálló volt. beviharzottunk a célba, ahol szokatlan gyorsasággal állították ki nekünk az okleveleket… így kényelmesen elértük a 16:15-ös buszt, ami kellemesen szellős volt, mindenkinek jutott ülőhely – ellentétben az egy órával későbbi busszal, amellyel tavaly is mentünk. Márpedig ez a busz vagy másfél órát megy Pestig, így nem nagyon jó végig állni rajta…

Így elhamdulillah normális időben hazaértem, s még tudtam dolgozni. Aztán lefeküdtem aludni, mert másnap várt rám egy újabb túra… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése