A Budai-hegység távoli csúcsai (BHTCS)

Táv: 42 km

Szint: 1200m

(mivel ez egy tájékozódási túra, ezek a saját, személyes adataim, másnak más jöhetett ki)

Tavaly is voltam ezen a túrán, és nagyon tetszett, még ha voltak benne sötét pillanatok is, ezért automatikusan adódott, h. idén is menjek. Zolival alkottunk egy csapatot, amihez aztán Éva is csatlakozott. Reggel voltam a BUÉK-on, hazamentem, ettem, kávéztam, és kb. rögtön indulhattam is vissza Hűvösvölgybe. Itt találkoztunk, és Zoli autójával közelítettük meg a nagykovácsi rajt-célt. Mihelyt a villamosról leszálltam, esni kezdett az eső… nem voltam boldog, és a többiek sem, el fog ez állni, mondogattuk egymást és magunkat biztatva.Kicsit később valóban el is állt, EKKOR MÉG...

Tudni kell, h. ezen a túrán nincs adott útvonal, hanem van 7 előre megadott hegycsúcs, amelyet fel kell keresni, és plusz egy pont, aminek a nevét (illetve inkább helyét a térképen, mert ez általában névtelen csúcs) csak a rajtban tudjuk meg. Legalábbis eddig így volt…

Szerintem tavaly túl sok embernek sikerült a túra, és ezzel kezdett renoméja megkopni…

Idén HÁROM meglepetés-pont volt, amit csak a rajtban tudtunk meg, és kissé elkenődve konstatáltunk, h. elhelyezkedésükről az egyik esetében van némi halvány elképzelésünk, de a másik kettő esetében még az sem… azért csak kidolgoztunk valami stratégiát, és el is indultunk.

Tavalyhoz hasonlóan a Meszes-hegy volt az első csúcsunk, onnan mentünk le a Cseresznyés-völgybe, majd át az Ilona-lakhoz. Ez így egy rövid mondatban nagyon egyszerűnek tűnik, de konkrétan út az első esetben alig, a másodikban egyáltalán nem volt. A csaknem függőleges lemenetet néhány kedélyes villanypásztor-átmászás, majd csaknem függőleges felmenet követte. Amúgy utoljára valami lövöldözős filmben láttam ilyesmit egy Apache harci helikoptertől, szóval azért eléggé büszke voltam magunkra. Az Ilona-lakban tavalyhoz hasonlóan kaptunk forró teát, majd az ajtón kívül belemerültem egy banán elfogyasztásába. Az eső ezt a stratégiai pillanatot választotta arra, h. újra esni kezdjen… ami nem emelte a csapat morálját egy cseppet sem, szegény Éva amúgy is eléggé meg volt döbbenve a tökön-dinnyén át való közlekedéstől, erre nem számított.

Elindultunk a Zsír-hegy nevet kapott pont felé, a GPS-en volt ugyan egy Zsír-hegy, de nem az a Zsír-hegy, ami nekünk kellett. Ügyesen el is kavartunk, illetve nem mi, hanem az út, ami egyszer csak elfogyott alólunk. Kicsit kóvályogtunk, nézegettük a térképet, a GPS-t, a sűrű aljnövényzetet, de egyiktől sem lettünk okosabbak. Az egyre sűrűbben hulló csapadék sem járult hozzá sokban a hangulat javításához…

Hamarosan szembejött egy túratárs, nem láttátok a Zsír-hegyet, kérdezte. Nézd meg a faromat, mormoltam kissé rosszkedvűen, megindultunk visszafelé ahhoz az elágazáshoz, ahol MÉG Zoli és az én véleményem szerint is jó irányba mentünk (ez csak kicsit később változott meg, ám akkor aztán radikálisan).

Nem mondom, h. saját ügyességünk miatt találtuk meg a Zsír-hegyet. Megláttuk mások lámpáját. Jöttek valahonnan. Ahol alighanem van valami. És valaki. Aki csinál valamit. Mikor ebben így határozottan megállapodtunk, mi is odamentünk. Ott is volt a két pontőr, adtak csokit is.

Megjegyzem, a „Zsír-hegy” megnevezés ez esetben kissé megtévesztő volt. nem kellett ugyanis SEHOVA felkapaszkodni. Egyszerűen balra letértünk az útról, és egyszer csak kinn voltunk egy tisztáson, ahol volt egy sátor meg 2 pontőr. Nem mentünk felfelé egy kicsit sem. Én meg a GPS-en mindig azt néztem, amikor irányt kellett változtatni, h. keresztezzük a szintvonalakat, mert ugye ha ez egy „hegy”, akkor felfelé kell menni… de hát nem.

Ez azonban egyszerűen SEMMI volt a Tarnai-hegyhez képest… bármiféle út nélkül egy olyan sűrű fiataloson kellett átnyomakodni, h. néhol szó szerint beszorultam az alig karvastagságú törzsek közé. Mások is küzdöttek, nemcsak a növényzet volt sűrű, hanem a hegyoldal is meredek. Azért csak feljutottunk, fenn egy percet pihentünk. Az eső, a változatosság kedvéért, esett.

Lefelé nem akartunk nagyot kerülni, és visszamenni arra amerről jöttünk. A hegyoldal aljában a helyes irányba vezetett egy vízmosásszerűség, ami a GPS szerint ÚT volt. Mondjuk azt szegény GPS nem tudhatta, h. a vízmosás-út aljában egy fakitermelés teljes hulladékmennyiségét hagyták ott: a karvastagságú ágaktól a kis gallyacskákig halomban, néhol át kellett mászni a halmokon, 20-25 perc alatt egy kilométert sem haladtunk. Aztán egyszer csak akkora ághalom meredezett előttünk, h. teljesen reménytelen volt átjutni rajta. A tetejét sem láttam a sötétben. Az volt a legjobb, h. ekkor már kisebb csapat követett minket, akik azt hitték, h. találtak valakit, aki tudja, merre kell menni, és de jó lesz nekik. Pedig nem is.

Felmértük, h. ki tudunk-e mászni a vízmosás falán. Nem. Hát, akkor nincs más hátra, visszafordulunk. Teljesen azért nem mentünk vissza, mert a vízmosás felett vezetett egy ösvény, ami nagyjából jó irányba ment. Egy darabig. Zoli ment elöl, egyszer csak közölte, h. az út elfogyott. És így is volt. Tanácstalanul álltunk a semmi közepén. Nekem kezdett elfogyni kicsit a türelmem. A softshell dzsekim volt rajtam, ami REMEKÜL állja az esőt (de tényleg, nem is gondoltam volna, ÓRÁK alatt sem ázik át), ámde ez csak derékig ér. Tehát a normál esőn kívül mindaz a víz, amit a vízlepergető dzseki leperget, szintén rám folyik derékon alul mindenhová… Én még soha, téli túrán, a legnagyobb hóban sem fáztam menet közben, most meg igen, bár nem voltak mínuszok. Ránéztem a GPS-re, engedjetek előre, mondtam, a többiek bölcsen félreálltak, gondolom, látták, h. ez nem az a pillanat, amikor kérdéseket kellene feltenni :):):)

Rövid, ámde velős kapaszkodás után kibukkantunk a GPS által előjelzett zöld háromszögre. Hurrá.

Amúgy a harmadik meglepetéspont, az ún. „Telki-hegy” nem okozott ilyen nehézséget, és a tavalyi nagy mumus, a Szarvas-árok mellett található névtelen csúcs is nagyon hamar és jól meglett.

Hátra voltak még a Nagykovácsi „túlsó” felén fekvő pontok: a Kálvária-domb, az Alsó-Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás. Itt követtük el a súlyos stratégiai hibát: egy mezőn átvágva, némi kerítésmászás árán becserkésztük a piros háromszöget, és azon lementünk Nagykovácsiba. Az eső igazán magára talált. Nagykovácsiban egész folyók hömpölyögtek az úton… elindultunk a kéken kifelé a Kálvária-domb felé. Én tavalyról úgy emlékeztem, h. ez közel van. És igen, közel is van – a Remete-hegyhez (ami tavaly a pontok között volt). erről, a másik irányból viszont BRUTÁL messze. Úgy voltunk vele, h. az utolsó három pont már másfél óra alatt meglesz. Nos, EGY ÉS EGYNEGYED óra volt kiérni odáig. Közben az eső, a változatosság kedvéért, zuhogott. A sár egyre mélyült. A túra után így nézett ki a cipőm:

Én már itt tudtam, h. ez nekem nem lesz meg. Elment a kedvem. Már a Kálvária-dombig is csak azért mentem el, h. lássam, h. TÉNYLEG ilyen messze van-e… mondjuk megérte elmenni, mert kaptunk szaloncukrot :) viszont sikerült jó nagyot esnem a sárban, ami csak tovább rontotta a túrához való általános hozzáállásomat. Amit közöltem is a túratársakkal a pont után: rám már ne várjanak, mert az idő igencsak szorítja őket, én viszont most lemegyek Nagykovácsiba, mielőtt szétdurranna az idegtől a fejem, és agyszövetem apró darabkái végképp, kimoshatatlanul beborítanák túraöltözékük minden darabját. Megértették, mentek. Én csak sétáltam már, kényelmesen cuppogva a sárban.

Visszafelé iszonyat durva köd borította be az erdőt. Én ilyen még nem láttam, de komolyan. Ez a Nagykovácsi – Remete-szurdok közötti szakasza volt az országos kék jelzésnek, amin nemcsak hogy kb. 100x jártam, de én FESTETTEM FEL múlt nyáron… és lementem az útról, és nem találtam rá vissza. Amikor meg visszataláltam, a sűrű ködben elindultam arra, amerről jöttem – soha nem csináltam még ilyet. Amikor már harmadszor bukkantam ki a Muflon-itatónál, elszakadt a cérna, megkerültem az épületet, bementem a házak közé, és a nagykovácsi utcákon mentem le a célig.

Engem csak regisztráljatok, h. nem vesztem el, mert kihagytam két pontot, mondtam az érkeztetőknek, örülve, h. végre melegben lehetek. Azért emléklapot adunk, mondták, és tényleg adtak. Szép. Olyan, mint a tavalyi oklevél, csak nem az van rajta, h. „teljesítette”, hanem az, h. „részt vett”.

Egy jó félóra múlva befutott Zoli, már szintidőn kívül, de végigcsinálva a túrát, majd utána még majd félórával Éva. Azt hiszem, neki estek talán a legrosszabbul a történtek, ez úton is bocsánat a bénázásokért, de elmondanám, h. most már SOKKAL JOBB koncepcióm van, ha jövőre még bárki bizalmat szavazna nekem…

Mi Zolival inkább csak röhögtünk, na, ez jó kis arckisebbítő túra volt nekünk, mondta ő. Megegyeztünk abban, h. végül is így is mentünk 40-akárhány kilométert, (az idő nagyobb részében) jól éreztük magunkat, túráztunk, egyszóval remek túra volt. csak nem sikerült :):):)

No, de majd jövőre! Tudjátok, a koncepcióm…