Galgamente 50

Táv: 52,8 km

Szint: 1212 m

Igazából Zoli tehet mindenről. Ő mondta pár héttel korábban, h. mehetnénk a Galgamentére.

Amúgy ez a hétvége a Nagy Szakrális Nahát Megmérettetés Kiemelt Hétvégéje. Amiből, be kell vallanom, kicsit már elegem volt. Az elmúlt 3 év arról szólt, h. megyünk a Nahátra, végigmegyünk a Naháton, nem megyünk végig a Naháton, satöbbi. Idén máshova vágytam. Ezért nem kellett sok rábeszélés a Galgamentére. Tavaly voltam ezen a túrán, s tetszett is. Zoli meg még sosem járt ezen a vidéken. Mikor megtudtam, h. a szervezők keresnek seprőt, fel is vetettem Zoinak, h. nem vállaljuk-e el. Tavaly több túráján is jártam ennek a szervezőcsapatnak, s mindig is nagyon kedvesnek, szimpatikusnak mutatkoztak, remek túrákkal, gondoltam, miért ne. Pozitívan fogadta az ötletet. Ezt követően aztán az összes túrán olyan történtetekkel szórakoztatott, h. amikor ő x túrán seprő volt, akkor hogyan tévedtek el a csuma sötétben. Hurrá. Történetei mintha csak előképei lettek volna a velünk történteknek…

Seprőnek lenni azért jó, mert nem kell korán kelni. Nekünk az 50-es és 40-es táv jutott, ami egy kurflitól eltekintve ugyanaz. Így hát csak az utolsó 40-es rajtoló után, a 40-es rajtidő végét követően indulhattunk, már majdnem 8 órakor. Még biztos, ami biztos, megettük a rajtban a rendezők tojásrántottáját, aztán elindultunk. Fura külsejű kisvonattal búcsúztatott az aszódi állomás:

Az elején mentünk tejes sebességgel, csak 1-1 pillanatra álltam meg, h. tanulmányozás s részletes leírás (szegény Zoli…) céljából felvegyek kalapos barátaim közül 1-2 példányt, ugyanis RENGETEG gomba volt a legelőn a Hosszú-völgyben, főként csiperkék s pöfetegek. Hamarosan utolértük a 30-as mezőny végét. A mezőn történő hosszas, kényelmes, vízszintes andalgás végén azzal szórakoztattam Zolit, h. milyen rettenetes emelkedő következik majd, ha egyszer csak betérünk az erdőbe. Szerintem csak félig-meddig hihette el, pedig a 4. ellenőrzőpont környéki emelkedő valóban durva, mintha nem is a Gödöllői-dombságban lennénk… Azért nyilván leküzdöttük, s megindultunk az erdőben Ecskend felé, amely 322 méteres tengerszint feletti magasságával igencsak kiemelkedőnek számít ezen a környéken.

Innentől kezdődött a túra igazán szép része. Olyan kiterjedésű erdőben megy, h. csak néztünk. Nagyon hosszú időn át ki se láttunk az erdőből. Mondjuk nem is nagyon néztünk, mert a terep az elég megviselő volt: mintha a hullámvasúton gyalogoltunk volna, fel-le, néhol jó meredek, bár rövid szinteket, néhol jó csúszós volt az út, merth. ugye előtte esett az eső.

Még Ecskend előtt utolértük a 40-es mezőny végét is, így együtt mentünk be a pontra, ahol a társaság érdeklődő tagjait jelentős mennyiségű kolbászzsíros kenyér fogadta. Én a kínált szódát használtam ki, ami túrán nekem mindig sokkal jobban esik, mint a sima víz. Időztünk egy kicsit, bár én már mentem volna, részint fáztam, részint meg innen már el kellett kezdenünk leszedni a szalagokat, mert itt volt a 30-as táv fordítója, innentől csak a 40-es és 50-es ment tovább.

Hát én emlékeztem tavalyról, h. sok szalag volt a túrán, na de hogy ENNYI… az eddigi 5,2 körüli átlagunk elég rohamosan esett vissza, miközben minden egyes szalag leszedésénél több liternyi vizet zúdítottunk magunkra az esőáztatta fákról. Egy biztos: a többi résztvevő egy másodpercig sem panaszkodhatott, h. az útvonal-kijelölés nem volt megfelelő…

Mi szorgosan szedtük a szalagokat, igyekezvén nem túl nagy természetkárosítást elkövetni közben. Néha csodálkoztunk azon, h. vajon daruskocsiról szalagoztak-e a rendezők, mert némelyik szalag olyan magasan volt, h. másként nem kerülhetett oda. Biztos ketten voltak, magyarázta Zoli, az egyik lehúzta az ágat, a másik kötötte a szalagot. Ja, mondtam én, ketten voltak: az egyik vezette a daruskocsit, a másik szalagozott :)

Érdemes még megjegyezni a szalagozók rendkívül körültekintő s figyelmes fajválasztását. Ahol csak lehetett, vadrózsára vagy kökényre kötötték a szalagokat. Ahol ez nem állt rendelkezésre, ott csalánra. Ennek kettős haszna is volt: (1) e viszonylag értéktelen növényfajok esetében akkor sem okoztunk számottevő természetkárosítást, ha kissé hevesebben vagy türelmetlenebbül távolítottuk el a szalagokat (mikor már elértünk a „tépd már le azt a ...-t ágastul, kit érdekel” elnevezésű fázisba), s ezáltal később nem kellett álmatlanul, lelkiismeret-furdalástól kínozva hánykolódnunk nyoszolyánkon. Illetve köztudott, h. a nagy csalán (Urtica dioica) hatóanyagai elősegítik a húgysav kiürülését a szervezetből, vagyis a csaláncsípés egészséges… gyakorta egymáshoz is fordultunk Zoli kollégámmal, h. mindeme gondoskodást a távolból megemlékezve megköszönjük, bárkitől származott is...
Amúgy három tüskét már sikeresen kiműtöttem a kezemből, a negyedik túl mélyen van.

Amúgy néhol valóban kissé túl volt tolva a szalagozás, 10 méteren 5 darab is volt. Viszont ez volt a túra legszebb része, az Ecskend-Rózsakút közötti szakasz, gyönyörű erdővel, érdekes fákkal, rétekkel:

Azért csak elértük a Rózsa-kút ellenőrzőpontot, a 40-es mezőny vége után pár perccel, szóval szalagszedés ellenére is haladtunk. Már rengeteg szalagunk volt, de mivel a pontőrök is gyalog mentek innen Acsára, elvittük mi. Én útközben felvettem még az Acsa irányába mutató irányítótáblát, s ezzel sétáltam be Acsára. Ez azért volt jó, mert így mindig tudtuk merre kell menni – amerre a tábla mutat…

Mikor a falu határába elértünk, visszanéztünk a gyönyörű rétekre, dombokra, ez megér egy fotót, mondta Zoli:

Az acsai pontra sikerült rossz irányból bemenni. Arra, ahol ki kellett volna jönni. De én komolyan úgy emlékszem, h. tavaly is a műúton mentünk be (ezek szerint akkor is rosszul). Mindegy, a pont meglett, érdekességképpen elmondanám, h. a főutca egy csomó japán körtefával volt beültetve, roskadoztak a terméstől…

A ponton kissé szomorúan megváltam útjelző táblámtól. Zoli többször felajánlotta, h. hozza őt, de mondtam neki, h. csak akkor, ha NAGYON ragaszkodik hozzá, mert nekem nagyon tetszik, h. viszem. Rámhagyta.

A ponton volt még 2 szelet lekvároskenyér, amit nem kértünk, mire a pontőr közölte, h. oké, akkor ő kidobja. Jaj, csak azt ne, riadtam meg, inkább az egyiket megeszem. Megettem, s annyira finom volt, h. sajnáltam volna, ha kidobja a másikat, így megettem azt is… nem is nagyon nyúltam a túrán saját kajához amúgy.

Mentünk tovább, megszabadulva hatalmasra duzzadt szalagkészletünktől, s hűséges útjelző táblámtól. Bár meg kell mondjam, h. a pontőrök kissé döbbenten néztek ránk: „Ezt MI vigyük be a célba?” Á, nem mondtam kedélyesen, majd mi cipeljük még 25 kilométert :) Ezt persze ők sem gondolták komolyan, s inkább elkezdtek vele legózni, h. hogy fog beférni az autóba. A kérdés végül is megoldódott, mi meg indultunk tovább.

Kifele a faluból végre eltaláltuk a helyes (bevezető) utat. Ezt csak az tette kalandossá, h. egy helybéli idős bácsi pont az útra kötötte ki lovait:

A szalag pedig jóval a lovak által elért területen belül volt. Zoli rögtön mondta, h. nekem van lovas múltam, szedjem le én a szalagot, de nem is ártott óvatosnak lenni, mert a szürke előbb kicsit kapált a mellső lábával, majd rám is fordult farral, de szerencsére a szalagig nem ért el, csak a sárga, az meg sokkal barátságosabb volt: odajött fújtatva, megszaglászta a kezemet, megsimogattam a fehér csillagot a homlokán, aztán leszedtem a szalagot, a sárga nem szólt semmit, mentünk tovább.

Acsa határában nagyon szép fenyőerdős van:

Itt is sűrű volt a szalagozás, alig győztük szedni. Találkoztunk egy helybéli öreg nénivel, aki jó mennyiségű gyönyörű rizikét szedett műanyag vödrébe, megcsodáltuk őket, kedvet is kaptam a rizikézéshez (el is mentünk vasárnap, szedtünk is). Haladtunk tovább viszonylag jó tempóban, még a szalagokkal együtt is.

A horror akkor kezdődött, mikor kiértünk az erdő szélére. Ez a látvány fogadott:

A jó gazdálkodók természetesen beszántották az utat is a földhöz, nehogy már akár csak egyetlen méter is a közlekedés áldozatává essen… Az elmúlt idők esőzéseinek köszönhetően itt kellett menni:

Még csak vissza se vághattunk az erdőbe, mert akkor ugye maradnak a szalagok a szántó szélén… szóval mentünk a bokáig vagy azon felül érő sárban, szedtük a szalagot. Volt, h. megálltam leszedni egyet, éreztem, h. süllyedek lefelé, s már elképzeltem, amint utolsó erőmmel a botot keresztülfektetem a sáron, s miután mellkasig süllyedtem benne, rákönyökölve várom meg, h. valaki megmentsen…

A legjobb az volt, mikor a szántó alsó végén, ahova az esővíz összefolyt, szó szerint a pocsolyában álló trágyalén kellett átgázolni. Hát igen, a szántóföldnek fontos a szervesanyag-utánpótlás… mondjuk a bakancsomnak és a nadrágomnak ANNYIRA nem lett volna fontos, de hát így jártak.

Viszont itt a kerítés mellett találtam ezt az apró gombicseket:

Mentünk visszafele a Rózsa-kúthoz, de azt láttuk, h. nem lesz gyors menet, mert a szalagoknál is sokkal jobban hátráltattak a talajviszonyok. Sebaj, már az előző ponton mondtuk, h. a pontőrök ne várjanak be minket, ha más már nincs kinn az útvonalon, mi egyedül is végigmegyünk. Ehhez hozzátartozik az is, h. a szervezők által adott track tökéletes volt, 100%-ban tudtunk hagyatkozni rá, több nehéz helyzetben megmentett minket.

A szalagjaink egyre gyűltek. A Rózsa-kútnál megálltunk, s stratégiailag átpozicionáltuk őket a hátizsákba, h. legyen hova szedni a többit. Aztán mentünk tovább, mert Ecskendig még volt 5 km. Szalagban pedig itt sem volt hiány. Szerintem ezen a túrán senki nem tévedt el (csak mi később, a csuma sötétben).

Ecskenden két igencsak aggódó pontőr fogadott minket: a szervezők n+1 alkalommal hívtak már, de nem értek el. Zoli telefonja lemerült szinte azonnal reggel, az enyém pedig elvesztette a teret, s legközelebb már csak az autópályán találta meg… Mindegy, biztosítottunk mindenkit, h. nem fogunk elveszni, s miután kiderült, h. az 50-es távon leghátul haladó 2 ember nem sokkal korábban feladta a túrát, megismételtük, h. vonják ki a pontőröket, ne várjanak ránk :) Így is lett elhamdulillah, ami nekem nagyon jólesett, mert igencsak frusztrál, ha bárhol, bármi okból rám kell várni.

A pontőrök kedvesen készítettek nekünk pirított gombát a saját szedésű (!) gombákból, s bár egy pillanatra elkapott a kétség, Zoli megjegyezte, h. egész úton nem láttunk egy darab gyilkos galócát sem… Így igaz, bár láttam egy szép csoportnyi citromgalócát, amit már nagyon rég nem láttam, de az (1) elég messze volt innen, (2) kevésbé hal meg tőle az ember, mint a gyilkostól…

Így hát meg is ettük a gombákokat, nagyon finomak voltak, ez úton is köszönjük. Leadtuk az összegyűlt mintegy másfél-két köbméter szalagot, s indultunk tovább, hamarosan már lámpát kapcsolva, mert amint a műútról betértünk az erdőbe, már nem sok semmit láttunk.

Innen még volt hátra olyan 13-14 km, de teljesen elvesztettük a távolságérzékünket. Látni nem láttunk, pontok nem voltak, az eső néha esni kezdett, néha elállt. Én már felvettem a softshell dzsekit, mert fáztam. Brutál meredeken kellett néhol lemenni, csúszott a sáros, agyagos út, szedtük a szalagokat – néhol a földről, a sárból. Én már fáradtam, nem is annyira a táv vagy a szint miatt, hanem egyszerűen sokáig voltunk kinn. Az ember jó esetben 11 órán belül végigmegy egy ilyen távon, most meg 13-nál is többet mentünk. Álmos voltam, elegem volt a sárból. A táj, nem tagadom, világosban lenyűgöző, most viszont semmit nem láttunk belőle. Néha történtek izgalmas dolgok, pl. elértünk a villanypásztorhoz, amivel kapcsolatban nyomatékosan megkértek minket, h. ha átmásztunk rajta, kacsoljuk vissza… NAGYON reméltük, h. ezt előttünk nem tette meg senki, azért a biztonság kedvéért a felső szálat leakasztottam, átmásztunk. Te Zoli, vissza ne kapcsold, amíg át nem érek, mondtam kissé kétségbeesetten, de Zoli közölte, h. ő ugyan hozzá nem nyúl, nekem van lovas múltam, kapcsoljam vissza én… amúgy nekünk a villanypásztorhoz nem volt ilyen kis külön kapcsoló. Ez a kerítéssel szemben volt a fán, egy kis fekete gombfélét elfordítottam az „Off” állásból az „On” állásba, s reméltük a legjobbakat. Azért nem próbáltam ki, h. csíp-e, mentünk tovább.

Kiértünk valami műútra, amire én totál nem emlékeztem, sebaj, a műúttal nem volt gond, de amikor pár boldog méter után letértünk róla, rémálomba illő szakasz következett. Felfele kellett volna menni, de olyan sárban, h. én csak támaszkodtam a két botra, s mint a rajzfilmekben, pörgött a lábam, de nem haladtam sehova. Ez volt talán a mélypont, Zoli sem volt boldog, kiváltképp, mikor megkérdezte, h. mennyit kell még menni, s én olyan 6 kilométerre pozicionáltam a célt (mint kiderült, kb. igazam is volt). Azt mondta, kedvesebb számra számított. Nem tudom, mi baj a hatossal. Elég kedves szám az. Joviális pocakja van, mely fölé peckes sipkaként hajlik felső szára. Kedves szám az szerintem. Kivéve, ha azt jelenti, h. ennyit kell még gyalogolni a csuma sötétben s nyakig érő sárban, egy agyagos szántó közepén, VÉLHETŐLEG a megfelelő irányba…

Itt jött ki a sűrű szalagozás nagy előnye. Zoli hamarosan közölte, h. nincs szalag. GPS elő. Valóban nincs szalag, mert nem erre kell jönni… Ehamdulillah talán 50 métert ha vissza kellett menni az elágazásig. Lévén töksötét, nem is érzékeltük, h. ott elágazás van…

A track nélkül eléggé meg lettünk volna lőve a sötétben, de így nem volt gond, gyakran elővettem a GPS-t, és azonnal korrigáltunk, ha valami gond volt. Szedegettük tovább a szalagokat, cuppogtunk a sárban, s időnként megkérdeztük, h. mennyit megyünk még, mennyi időnk van a szintidőből, s vajon beérünk-e annyi alatt. Az a helyzet, h. sokat tenni az ügyben akkor sem tudtunk volna, ha méterre pontosan tudjuk a hátralevő távot, mert gyorsabban menni nemigen tudtunk volna a szalagok meg a sár miatt, lassabban meg nem akartunk a hideg meg a szintidő miatt. Bár a csapatból amúgy csak én fáztam, más nem. Az viszont jelentősen feldobta a hangulatomat, h. az utolsó (most már kivont személyzetű) ellenőrzőpont felé mutató „Paskom” feliratú útjelző táblát is megtaláltuk, s ismét vihettem magammal. Zoli nagyon kedvesen lemondott arról, h. nála is legyen egy kicsit. Így hát én vittem, s mikor érzésem szerint már elhagytuk a pont helyét, gondosan megfordítottam, h. a nyíl a megfelelő irányba mutasson, s úgy vittem tovább...

Időnként megkértem Zolit, h. ellenőrizze, h. a táblán a nyíl megfelelő irányba (t. i. most már hátrafele) mutat-e, de úgy éreztem, h. nem hozzám hasonló mértékben érzi át ennek jelentőségét. Inkább megnéztem néha én magam.

Amikor elértük a tavalyról ismerős kőkeresztet, akkor már biztosra tudtam mondani, h. kb. másfél kilométer van hátra a célig. Ránk is fért a biztatás, hamarosan elértük a műutat, nagyon örülve neki, s újult erővel felgyorsulva törtettünk a cél felé. Itt lesz rögtön jobbra, mondtam, mikor, kérdezte Zoli, hát itt, mutattam a bójára, és már benn is voltunk. Hát tényleg több mint 13 órát mentünk, ez DURVA. Mindenesetre köszönjük, h. a rendezők megvártak a célban. Kaptunk enni, leadtuk a szalagokat, fájó szívvel megváltam útjelző táblámtól, majd átvettük a díjazást, plusz még én a tavalyi Galga-kupát. Aztán indultunk is hazafelé, mert mindketten úgy éreztük, h. tudnánk zuhanyozni is meg aludni is. Én meg ugye vasárnap még mentem rizikézni…

Remekül éreztük magunkat, de tényleg, kérdezzétek meg csak Zolit, ő szívesen beszél erről bővebben is. A túra nagyon szép volt, szerintem amit ki lehet hozni ebből a tájegységből, az mind benne van: hatalmas mezők, hosszú erdei utak, szinte nincs is civilizáció közben, nem az a faluból ki – faluba be, végig a HÉV mellett, át a gyártelepen túra, amit az ember tipikusan a Gödöllői-dombság környékéhez társít gondolatban, szerintem mindenképp érdemes eljönni és megnézni ezt a nagyon szép vidéket. Köszönjük a rendezést.  

Eger Csillaga 50

táv: 48,9 km

Szint: 1717 m

Az Eger Csillaga 25 volt egykor a leges-legelső teljesítménytúrám… Akkor még, nevéhez méltón, Egerben volt a rajt-cél.

Ezen a hétvégén 3 túrajelölt is versengett egymással: én nagyon szívesen mentem volna a Balaton-felvidéken szervezett forrástúrára. M. Sz. és Tamás az Eger Csillagára szavazott, ami amúgy nekem sem volt ellenemre. Illetve, mivel Erzsi bejelentkezett, h. itt aludna a BEAC Maxi előtt, még eljátszottam a rövid táv, a börzsönyi 50 km-es szakasz gondolatával is.

Kisebb problémaként merült fel, h. szombatra RENGETEG esőt jósolt a meteorológia, de a térképeket nézegetve kiderült, h. a Bükkre csak 0,1 mm esőt mondanak, azt is csak délutánra. Remek, akkor menjünk a Bükkbe. Megbeszéltünk egy reggel 6 körüli indulást tőlünk, ez szegény Erzsi helyzetét annyiban nehezítette, h. ő igazából ráért volna fél 7-kor is kimenni a vonatához, ez úton is elnézést kérek.

Nekem reggel még volt egy pár perces munkám, ¾ 5-kor terveztem kelni. Ennek ellenére ¾ 4-kor felébredtem arra, h. szakad az eső. Hurrá. Erzsi sem volt túl lelkes, találgattuk, vajon mennyi fog esni, s meddig. Közben M. Sz. üzent, h. Tamás nem jön az esőben, de ő tántoríthatatlan. Én is. Remek. 5:57-kor jött is az üzenet, h. menjek le. Lementünk, Erzsi a Nyugati felé távozott a reménytelenül zuhogó esőben, mi meg becéloztuk az autópályát.

Az eső nem tudott arról, h. északkeleten neki nem kellene esnie. Sőt. Ahogy közeledtünk Eger felé, egyre jobban esett. Idén, a túra nevével ellentétben, Felsőtárkányban volt a rajt-cél, a tóhoz megyünk, ugye, kérdezte M. Sz. Bevallom, nem tudtam, de az internetről hamarosan kiderült, h. nem, a főúton volt egy kis klubhelyiség-féle, kb. 100 méterre találtunk parkolót, aztán szedtük a lábunkat az esőben. Ami továbbra is esett. Ugyan az időjárás-előrejelzés szerint erre a régióra délelőttre napsütés várható, de később rájöttem, h. végül is igazuk volt: várhattuk a napsütést (amennyit csak akartuk). A szervezők ennek ellenére lelkesen fogadtak, pedig nagyon kevés nevező volt. Még mi is tipródtunk kicsit a rajtban, h. a 25 v. az 50-es távon induljunk. A két táv teljesen más irányba indul, átnevezésről szó sem lehet. Végül is elvettük az 50-es nevezési lapokat, egy életünk, egy halálunk…

Szöveges útleírás nem volt, csak térképvázlat, nekem meg helyismeretem nincs errefelé, így a navigálást 100%-ban rábíztam M. Sz-re, aki végül is mégiscsak bükki gyerek. Rögtön az elején sikerült is rossz irányba indulni, s nem egészen a szervezők által elgondolt útvonalon kijutni Felsőtárkányból… már a falun kívül ismét csak benéztünk egy elágazást (és még nem utoljára), s vagy 500 métert vissza kellett menni… sebaj, a rajtban úgy is közölték, h. a kék sávon folyó rendezkedés miatt majd a kék pluszon kell menni, s ez kb. 2 km-rel csökkenti a hosszú táv útvonalát. Végül sikerült az elméletben helyes irányba tartanunk, s meg kellett állapítanom, h. ez bizony egyre inkább felfelé történik. Az első kilométerek teljesen lapos útvonala emelkedésbe fogott. Az első ellenőrzőpont a Peskő ház volt, ahol kaptunk csokit és vizet. A pontőrök a kinti tűzrakó helyen főzték a gulyást, s azon gondolkodtak, h. bevigyék-e a mégis a benti tűzhelyre. Merth. esett az eső, folyamatosan. Még bíztatólag közölték velünk, h. most jön a túra legmeredekebb része. Így is lett. Innen csak 2,5 km volt a következő pontig, az Őrkő-házig, ahol én még soha nem jártam, s azt hiszem, rendben is volt ez így. Ugyanis a házhoz a piros sáv egy olyan durván emelkedő szakasza vezetett, h. megálltam a hegyoldalban, s hátraszóltam M. Sz-nek, h. szerintem rossz felé jövünk, mert itt nincs út, és még jó, h. nincs, mert nem is lehetne felmenni. Ő széles vigyorral közölte, h. de igen, s a Bükki Kilátások Hard terepfutói is itt futnak fel. Hát jó, akkor menjünk. Végül is felértünk a ponthoz, a kis ház teraszán leültünk egy percre, megettünk egy szendvicset, és kaptunk meleg teát, ami nagyon jól esett, mert az eső, a változatosság kedvéért, még mindig esett.

Innen, miután felkapaszkodtunk a rövid, ám velős meredeken (ahol imént le is jöttünk) az Őrkő alatti rétig, ugyanazon az útvonalon mentünk elég sokáig, amin a Bükki Kilátások is, Cserepes-kő alatt, az Őserdőnél, s le a következő pontig a Stimecz-házhoz.

Mentünk az ismerős tájon, nekem nagyon tetszett, h. nohát, mikor legutóbb jártam erre, néhol még hó volt, most meg nahát, már nincs. Az erdő zöld volt, de olyan sok hullott avar borította a földet, mintha legalábbis október vége lenne. Nagy örömömre viszont elég sok gombát is láttunk, az ehetők közül RENGETEG nyári laskát, hatalmas pisztricgombákat, s egy nagyon szép királytinórut, de sajna a cél még túl messze volt ahhoz, h. leszedjem őket.

Időközben valahol, olyan fél 1 magasságában*** elállt az eső, a pára s az alacsonyan úszó felhők még sejtelmes ködbe burkolták a hegyeket:

Az Őserdő mellett egész életemre kiható, meghatározó élményben volt részem. M. Sz. ment épp elöl, itt egy szalamandra, mondta, és narancssárga. De ezt olyan közömbös hangon mondta, h. azt hittem viccel. Hát nem viccelt:

Egyszer a Börzsönyben azt mondta egy természetvédelmi őr, h. 80-90 példányból egy van, amelyik nem citrom-, hanem narancssárga mintás. Végre láttunk egyet! Később láttunk egy „simát” is, de ez is gyönyörű volt, rengeteg sárga színnel a mintázatában:

Amikor a kék sávról kiértünk a kék pluszra, ismét sikerült rossz irányba indulni… elhamdulillah hamar korrigáltunk, pár 100 méter plusszal megúsztuk. A ponton, a Stimecz-háznál megcsodáltuk a pontőr nyugisan alvó kutyáját, kaptunk egy csokit, és megettük az én turisztikai célú csokis kekszeim jelentős hányadát. Alig 2,3 km volt a következő EP, a Samassa menedékház, amit én következetesen ómassának tituláltam, bár M. Sz. megjegyezte, h. azzal elég rosszul járnánk, mert igencsak messze van… A Samassáig vezető út sima volt s szintben ment, jól kiléptünk hát, időtartalék képzése címén. A ponton kaptunk nagyon finom barackot. A pontőr előtt az asztalon rozsdasárga tölcsérgomba hevert, megbeszéltük, h. nem ez a rókagomba, s h. inkább ne egyék meg. Továbbindulván hosszasan (s az emelkedő miatt erőteljesen lihegve) magyaráztam M. Sz-nek a különbséget a rókagomba s a különböző tölcsérgombák között. Rókagombát sajna nem találtunk, h. gyakorlati bemutatót is tarthattam volna…

Hát innen a Tamáskúti turistaházhoz elég sokat kellett felfelé menni. Ki is derült, h. a kiírásban szereplő 1300 m szint, az nemigen lesz reális a túrára, pedig akkor még nem is tudtuk a MEGLEPETÉST…

Azért örültünk, mikor felértünk a pontig, mert én már (megint) éhes voltam, s ettem volna egy szendvicset. Szokás szerint itt voltak a különleges mentők a háznál, bár nem különösebben kellett minket menteni, meg voltak zsíros kenyerek is, de csak vizet kértünk. Én megettem a saját szenyámat, M. Sz. pedig közben a további útvonalról beszélgetett a pontőrrel. Innen elméletben a kék – piros sáv kombináción kellett volna menni, de a rendezkedések miatt a pazsagi erdészház után a kék pluszra kellett átmenni. Itt ért mindkettőnket a MEGLEPETÉS, sőt, megdöbbenés: hát még fel kell menni az Ódorvárba. Basszus, az Ódorvárba. Hátulról. Ugyan a pontőr biztatott minket, h. menjünk a kiírás szerinti útvonal helyett a zöldön a Völgyfő-házig, mert akkor kimarad Ódorvár, s az út jó egyharmadát meg vagy 300-400 m szintet is megspórolunk. Mi persze nem azért neveztünk az 50-es távra, h. 40-es túrát menjünk, kis hülyék vagyunk, betartjuk az útvonalat. A kék pluszon ezt némileg meg is bántunk.

A kéken távoztunk Tamás kútjától, ami mindjárt olyan erőteljes emelkedésbe fogott, h. csak néztem. Kezdtem fáradni, ez az emelkedő nagyon nem esett jól. M. Sz. közben felvilágosított, h. a Tortúra is itt megy tovább a pontról. Hát, nem ez lesz a kedvenc szakaszom, ha egyszer valaha is eljutok a túrára.

Azt viszont jól megjegyeztük, h. ettől a kék plusztól, amire át kellett menni, a jövőben gondosan tartsuk távol magunkat. Kezdjük ott, h. már az elején valamit benéztünk, mert ez az út inkább csak elméletben van kijelezve. Megint vissza vagy 500 métert. Aztán pedig egy olyan rettentően rossz minőségű, sáros, dzsindzsás, vízmosásos, fatönkös úton mentünk, h. már alig vártuk, h. kiérjünk a pirosra.

Megjegyzés: utólag kiderítettük, h. ugyanezen a kék pluszon mentünk a Bükki kilátásokon is... most azonban a derékig érő susnya, felnövések, csalános stb. miatt (1) fel sem ismertük, h. ez konkrétan ugyanaz az út, (2) SOKKAL nehezebben járható volt, ám látványossága egy 5-ös skálán továbbra is alulról közelítette a 0 értéket, kiváltképp, h. ha csak egy millisecundum időtartamra is nem a lábunk alá néztünk, annak bizony tragikus következményei lettek.

Mikor sikerült, balra fordulva elindultunk a hidacska, s a kék rom jel eléágazása felé, ahonnan majd éles balkanyarral megkezdhetjük az emelkedést, fel Ódorvárba. Mondtam M. Sz-nek, h. ha felér, nyugodtan menjen fel a hegytetőre, fotózzon, és majd találkozzunk az esőháznál.

A kék rom első, lankásabb szakaszán találtam egy nagyon szép vargányát. Kicsit megrágták már a csigák, de azért én gondosan zsebre vágtam, M. Sz. legnagyobb megdöbbenésére („De hát azt már megrágták! Nyálkás, meg minden!”) Hátha lesznek még barátai, mondtam.

Így is lett. M. Sz., aki elöl ment, hamarosan hátraszólt, h. „Itt van gomba! Meg itt is!”

És volt is, mégpedig vargányák! Az itinert kihámoztam a rajtban kapott, vízhatlanítást szolgáló celofánzscsiból, s csak úgy menet közben összekapkodtam bő egy kiló vargányát, csak azt, amiért nem kellett lemenni az útról:

Egy sávban voltak csak, de ott elég sok, érdemes lenne azt a sávot átnézni… mondjuk ezeket is elég volt cipelni. Igyekeztem felfelé, nehogy a gombáim miatt kelljen rám várni, s nem is maradtam le rettenetesen, mikor felértem az esőház előtt a dózerútra, M. Sz. 100 méterrel sem volt előttem. Ő kiment a csúcsra fotózni:

én leültem a padra, kiborítottam, átnéztem és megtisztítottam kalapos barátaimat, legnagyobb örömömre még az idősebbek sem voltak kukacosak.

M. Sz. lejött a hegyről, ettünk kekszet, s indultunk tovább, le a Völgyfő-házhoz – felfelé. Az Ódorvár utó-csúcsa (O2) jóval magasabban van, felfelé kell menni. Út közben találkoztunk egy túratárssal, aki nemigen tudta, merre kellene továbbmenni: ahogy a romjelzés kimegy a hegyoldalba, a szó szerint nyakig érő gazos susnyába, nincs hova felfesteni a jelzést, nem lehet tudni, h. arra megy az út.

Együtt mentünk a pontig, ahol volt szénsavas ásványvíz, legnagyobb örömömre, mert ekkor már órák óta arra gondoltam, h. de innék valami szénsavasat. Illetve volt valami brutál finom kókuszos-csokis nápolyi is.

Innen nem a megszokott úton, a zöldön kellett lemenni, hanem a piros plusz – sárga kombináción. Az imént megismert túratárs s barátja rögtön közölte, h. ők már eleget kavarogtak a – valóban nem túl részletgazdag – itinernek köszönhetően, s ők köszönettel lemennek a zöldön, mert azt legalább ismerik. Mi útvonalkövetve az itinerben leírt útvonalon mentünk, aminek az a hatalmas hátránya, h. pont ellenkező végén éri el a falut, mint ahol a cél van, s vagy 2 km-t kell menni a főúton, ami nem is volt izgalmas, meg nem is volt kényelmes. Mindegy, kibírtuk.

Az előnye viszont az volt, h. a sárga faluba bevezető szakaszán, a műút mellett egy egészen fantasztikus sziklafalat tekinthettünk meg:

A célban kedvesen fogadtak minket, volt tea és ásványvíz, át lehetett öltözni, ez pillanatnyilag elég is volt. Elmondtuk, h. nagyon jól éreztük magunkat, s h. végül is örülünk, h. az 50-es távot választottuk, mert mintegy 4-5 órán át zuhogott az eső – ha a 25-re megyünk, akkor végig esőben túráztunk volna, így meg csak féltávig…

Azt is elmondtuk, h. a kiírásban szereplő 1300 m szint, az IRL 1800 inkább, ami azért nem mindegy egészen. Mondjuk mindkettőnknek gyanús is volt, h. nézd már, ide is fel kell menni, meg oda is, hogy lehet ebben csak 1300 szint? Pedig akkor még nem is tudtunk az Ódorvárról, ami így konkrétan nincs benne a kiírásban, meg a térképvázlatra sincs ráírva, csak akkor esett le, h. nahát ODA kell menni, basszus, tényleg… Az is vicces, h. harmadszor vagyok ezen a túrán, bár más-más útvonalon, s egyszer sem sikerült még végigmenni eltévedés nélkül, s minden alkalommal olyanokkal találkoztam az úton, akik hasonló tapasztalatokról számoltak be. Azt, h. az útvonal tervezője szerint a túra elején pontosan hogyan is kellett volna kijutni Felsőtárkányból, még mindig nem tudjuk pontosan :):):)

ettől függetlenül ez egy nagyon jó túra volt, és mind a ketten nagyon jól éreztük magunkat. Az útvonal gyönyörű (talán a susnyás kék pluszt leszámítva, de ha a rendezkedés végeztével visszakerül a kék sávra, ez megoldódik), a táj nagyon szép volt, az eső esett, de nem volt zavaró. Jó nehéz túra is volt egyben a nyári lötyögés után, mint a kettőnknek nagyon jólesett, ez úton is köszönjük.

Ja, és láttam narancssárga szalamandrát, és szedtem egy csomó vargányát. Kell ennél több?

***= M. Sz. utólagos kérésére pontosítanék: 12:28-kor. Másodpercet nem tudok. 

Megvan :)

Három nap híján két év.

42 túranap.

1240 kilométer.

Álmok, élmények, dolgok, amelyek soha nem jönnek már vissza.

Emlékek, szinte minden túrán, bárhol is járunk… Emlékszel, mikor itt a kéken...?

Térdig érő hó és 36 fok. Tikkasztó szárazság és napokon át zuhogó eső.

Helyek és emberek, akiket megismertünk, akik korábban csak az álmainkban léteztek, és most már az emlékeinkben élnek tovább.

Emlékszel, mikor a kéken volt az a tehenes bácsi…

Ujjnyi vastag sajtok, félig romlott kakaó és kiejthetetlen nevű ételek a fine dining étteremben. Te azt MIND meg fogod enni? Igen, sőt, utána rendelek desszertet is. Az út mellett szedett gyümölcs és az öreg nénik készítette bundáskenyerek reggelente, indulás előtt.

Vízhólyag, kidörzsölődés, fájdalom, sőt, néha könnyek is. Emlékszel, mikor mentünk a folyamatosan, vízszintesen zuhogó esőben, és nekem már folyt a könnyem is?

Ismeretlen és sokszor látott helyek. Te, itt jövünk a Mátrabércen, csak visszafelé. Nohát, de szép, itt még sose jártam.

Jé, tényleg, emlékszel, mikor itt jöttünk a kéken, 36 fokban, 15 kilós nagyzsákkal?

És most vége. Kicsit szomorú vagyok. Pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Ugyanakkor meg örülök is. Hiszen megcsináltuk:

KINIZSI 100

Táv: 100 km

Szint: 2930 m

Eléggé közismert a Kinizsi iránti nem annyira rajongásom. Nem megyek Kinizsi-klón túrákra, melyek, visszafelé, körben, oda-vissza, fentről le, lentről fel stb. járják be a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés Rítusának útvonalát. Nem kezdek már március elején elborult tekintettel arról beszélni a különböző túrákon, h. „hát ez nem a Kinizsi, de felkészülésnek/edzésnek/beavatásnak megteszi”. Sőt, tavaly ki is hagytam a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés Rítusát, lévén, h. pont két hétig kéktúráztunk a fiúkkal.

Idén viszont arra gondoltam, h. el kellene menni a Kinizsire. Némi aknamunkát indítottam, útitárs beszervezésének céljából, de Tamás és Megbízott Szakértőnk keményen ellenálltak. Kifejtettem nekik, h. azért is lenne jó, ha jönnének, mert már elég kevés választ el minket az OKT bebejezésétől, s a Kinizsi útvonalán egy jó 50 km-es szakaszt meg lehet csinálni. Ezen elgondolkodtak ugyan, de így sem volt kedvük jönni. Becsatlakozni sem volt kedvük a Dorog-Koldusszállás szakaszra, merth. a Kinizsin bizony sokan vannak. Abban viszont végül megegyeztünk, h. ők a reggeli busszal elmennek Dorogra, s megindulnak a mezőny előtt, Koldusszállásig, én pedig majd pecsételek a túrán. A kéktúra elkezdésekor megegyeztünk, h. senki nem pecsétel a többiek nélkül, de közös megegyezéssel arra jutottunk, h. ez a megoldás nem számít a „többiek nélkül” való pecsételésnek.

Végül (szokás szerint) Zolit sikerült beszervezni útitársnak, mondván, h. neki ez az ötödik Kinizsije, s így legalább ez viszonylag egy kerek számnak tekinthető. Nekem meg a harmadik. A kettő összege pedig nyolc, ha bárkinek is nem sikerült volna összeadnia.

A Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés fényét idén az is emelte, h. elő kellett regisztrálni, majd megerősítő mailt küldtek, amit vissza kellett erősíteni, meg nevezési helyszínt meg rajtidőt kellett választani. Még fokozták is ilyenekkel, h. adott napon nyílt meg a regisztrációs lehetőség, ezért mi, arra gondolván, h. a rajongók majd megrohamozzák a weboldalt, adatokat cseréltünk Zolival, h. aki éppen a gépnél van, tudja regisztrálni azt is, aki éppen nincs. Mert mondanom se kell, PONT túranapon nyílt meg a regisztráció, amikor a túrázók, bármily meglepő is, de túráznak… Így Zoli, aki éppen nem túrázott, regisztrált engem is.

Ezt követően elkezdtem ilyen emaileket kapni, h. „1. sz. Tájékoztató a 2015. évi Kinizsi Százas teljesítménytúráról”. Ez elment egészen a 9. sz. Tájékoztatóig – ennyi érkezett összesen. Nem aprózták el… Zolival meg is egyeztünk abban, h. számunkra ez már kicsit sok. És mindezek ellenére azok, akik végigmentek az előregisztráción, megerősítésen, visszaigazoláson, előnevezésen stb. - no, ezek közül vagy 20% a túra előtti utolsó 2 hétben sérülésre, hasfájásra, nagyon-nagyon sürgősen közbejött utazásra stb. hivatkozva visszalépett. Szándékosan meg nem nevezett túratárs szerint „Ja, rájöttek, h. itt mégiscsak gyalogolni kellene 100 km-t, és rájöttek, h. ez mégsem lesz olyan egyszerű, mint a fotelban gondolták...”

Persze nyilván van, aki valóban sérülés miatt lépett vissza. Biztos vagyok benne, mert én is majdnem így jártam :) A KESAPIZ 100 túrán ugyanis sikerült az Újlaki-hegyről lefelé kocogva akkorát rúgnom egy sziklába, h. megrepedt a körmöm, amit később le is kellett szedni, meg mindenféle egyéb komplikációk miatt vagy 2 hétig cipőt sem tudtam felvenni, nemhogy túrázni. Így a Kinizsi előtti bő egy hónapban mindössze egy Hévízgyörk 50 túrát tudtam abszolválni, tehát eléggé lepukkant állapotban álltam rajthoz.

Zolival a legkorábbi rajtidőt céloztuk meg, s ennek megfelelően úgy döntöttem, h. reggel taxival közelítem meg a rajtoltatási objektumot. Zoli hévvel érkezett, üdvözlés, megállapítjuk h. egyikünk sem érzi magát a topon, sebaj, hajrá, elindulunk. A szokásos tömött sorokban vágunk neki a táv városi szakaszának, sokan most sem a kijelölt útvonalon mennek, olyan érzés, mint egy osztálykirándulás, mindenki igyekszik a legjobb tempóban menni, én igazából nem sürgetném a dolgot, elhamdulillah Zoli sem. Beszélgetünk, megyünk.

Az első ellenőrzőpont a Hosszú-hegyen van. Amikor először indultam a Kinizsin, itt bő 20 percet álltunk sorba a pecsétért. Itt jegyezném meg, h. sokan szidják a Kinizsit, meg a szervezőket, de ezzel én teljes mértékben nem értek egyet. Nekem az egyetlen gondom a nevezési folyamat túlbonyolítása. A szokásos kifogások, h. sokan vannak, drága a nevezés, nincs ellátás – hát ja, de ezt lehet tudni előre, akinek nem tetszik, nem kötelező benevezni. Ha meg benevez az ember, akkor elfogadja ezt, és kész. Amúgy ellátás tényleg nincs, illetve a nevezési díjban nem foglaltatik benne, de sok ellenőrzőponton lehet venni mindenfélét, és igaz, h. 250 HUF a félliteres ásványvíz, ami a tekszóban meg 99, de hát én úgy érzem, h. egy évben egyszer kibírja ezt az ember, ha már benevezett, és ha már olyan fontos számára a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés. Én is vettem a Pilis-nyeregben 400 HUF-ért egy gyömbért, ami tényleg drágább, mint szemben a sparban, de akkor és ott olyan jólesett, h. az megfizethetetlen volt.

No, mindebből azt akartam kihozni, h. a Kinizsi általam felölelt igencsak rövid történetében én jelentős fejlődést láttam. Idén egyetlen ponton sem kellett várnunk a pecsétre. Az is nagyon tetszett, h. kaptunk egy kártyát, s az áthaladás igazolására ezt kellett „lecsippantani” a pontokon – persze emellett pecsételtek is az igazolókartonra. Velem a szervezők mindig kedvesek voltak, az előnevezésen és a túrán is. Még a konyhásnénik sem szóltak be a célban – ebben mondjuk jelentős szerepe lehetett annak, h. nem ettem célkaját… Azt az egyet jegyezném meg, h. nekem NAGYON hiányzott a korábban a célban kapott fánk, nagyon készültem rá, s ez egy olyan ennivaló, amit a húst nem evő kis szerencsétlenek is elfogyaszthattak, ellentétben a levesekkel.

Idén a Hosszú hegyen nem (sem) kellett várni a pecsétre, a pecsételés után egy percre kiálltunk, h. gyorsan valamit együnk, aztán mentünk is tovább. Eddig elég jó időt mentünk, nem nagyon álltunk meg még a szép kilátások miatt sem, csak lepillantottunk a hegyről.

Útközben egy-egy érdekes, ritka növényre hívtam fel a túratársak figyelmét, de sajna igen keveseket érdekeltek… többnyire az átlag túrázó üveges szemmel meredt a távolba, és ment, ahogy bírt. A Pilis-tetőre felfelé hiába mutogattam két gyönyörű gérbicset, illetve számos berki szellőrózsát, Zolin kívül vajmi keveseket érdekelt.

A Pilisre vezető szerpentin nekem nagy kedvencem, a kilátások és a növények miatt is. Idén már párszor megjártuk ezt a felfelét, így nem ért megdöbbenésként a rengeteg kidőlt fa és letört ág, ami még a téli jégtörés maradványa.

Ekkor már érezni lehetett, h. ma bizony nem lesz hideg. Nekem már konkrétan ekkor melegem volt, s ez a későbbiekben csak fokozódott.

A Pilis-nyeregben lévő ellenőrzőponthoz, ami egyben a 25-ös táv célja is, a szokásos 5 órás idővel értünk. Én eddigre kellemesen el is fáradtam, s úgy éreztem, akkor sem fakadnék sírva, ha itt lenne a túra vége. Mindenesetre erről az érzésemről bölcsen hallgattam, nem akarván Zoli morálját rombolni (s a sajátomat sem).

Megálltunk a pecsételés után enni inni, Zoli cipőt igazítani, és vettem egy félliteres gyömbért, ami nagyon jólesett, aztán mentünk is tovább. Innen Dorogig egy viszonylag nem nehéz szakasz vezet, kissé felélénkültem, beszélgettünk. Közben M. Sz. fotókat küldött arról, h. éppen hol járnak előttünk, s hol találhatók a kéktúrás pecsétek.

Dorogon van a 40-es táv célja, bár nekünk nincs itt EP. Eddigre pont elfogyott a 2 liter vizem, s (számomra) már kellemetlenül meleg volt. Megálltunk a boltnál, h. vegyünk vizet és kólát. Leültünk a bolttal szembeni panelház lépcsőjére, pont jöttek haza a háziak, megdöbbentek azon, h. Pestről jövünk („Gyalog???”) s Tatára tartunk. Láttam a családfő tekintetében, h. gyorsan elkönyvelt minket a megfelelő kategóriába.

Mellettem egy túratárs hámozta le a cipőjét. Olyan Converse-utánzat cipő volt rajta, vászon, gumitalppal. A lábujjai alatti párnácska egyetlen vízhólyagban olvadt össze a lábujjai között feszülő hólyagokkal. Gyengén bepróbálkoztunk, h. talán kellene vennie egy túracipőt, de ő mereven ellenállt: „Dolgozni is ebben járok, és nagyon kényelmes. Különben is, én soha nem túrázom, minek nekem túracipő? Nem szeretek gyalogolni...”

Mint mondotta, ő csak a Kinizsit akarta megcsinálni. Eddig. Már nem akarja, hol a buszmegálló?

Számomra itt kezdődött meg a pecsételés. Elővettem a térképtartót a hátizsákból, s a nyakamba akasztottam, h. ne kelljen folyton elővenni az OKT füzetet a hátizsákból. Mondtam Zolinak, h. beugrom a vasútállomásra a pecsétért. Helyeselt.

Igen ám, de itt a Kinizsi MÉG nem az országos kék útvonalán megy, hanem a műúton. Mikor kiértünk oda, ahol a síneket keresztezi a műút, a vasúti őrbódészerűségben ücsörgő fiatalember közölte, h. a pecsét, az bizony az állomásépületben található. Ami szinte felmérhetetlen messzeségben, alig látszott, a tűző nap remegő fényében ott, ahol a sínek a végtelenben összeértek. Zoli józanul közölte, h. ő ugyan el nem jön odáig… Helyes, akkor találkozzunk a műúton, javasoltam. Merthogy én a kéken megyek, ami majd a temetőnél bukkan ki a műútra.

Az állomás messzebb volt, mint gondoltam, s onnan a kék még csinál egy kurflit, felhívtam Zolit, h. várjon be a Getén. Pecsételtem, majd ahogy tudtam, siettem fel a Getére, ahol ment, ott kocogtam, ahol nem, ott próbáltam lélegezni. Nem akartam, h. Zolinak sokat kelljen rám várnia. A Getére lélegzetből kifogyva értem fel… Zoli még sehol. Pecsételés után kicsit arrébb mentem, leültem az árnyékba, s ettem valamit. Amikor már elég régen üldögéltem, szerencsére körbejártam a hegycsúcsot, s megtaláltam Zolit, aki utánam 10-15 perccel érkezett, s azt hitte, h. én még nem értem fel… tisztázva a félreértést, mentünk tovább. Nyakamban a térképtartó, ami már ekkor rendkívül idegesített…

A Getétől Mogyorósbányáig terjedő szakasz a legkevésbé kedvencem a túrából. Hosszú, kitett szakaszok, a nap tűz, folyton fel-le kell menni, vagy meredeken fel, vagy meredeken le, közben meg unalmas egyenes szakaszok. Ráadásul tényleg nagyon meleg volt, jó pár, a hőségtől fejbe vágva az út mentén ücsörgő túratárs mellett mentünk tovább.

A tokodi pincéknél idén sajnos nem volt a szokásos népünnepély. Eddig a helybéliek csináltak a túrázóknak zsíros kenyeret, uborkával, meg adtak vizet. Idén, pénzhiány miatt, kihalt volt a terület ilyen szempontból. Nekem nem hiányzik a zsíros kenyér, mert nem eszek olyat, de a hangulat nagyon hiányzott. Így már nem volt ugyanaz.

Kárpótolt némileg, h. bementem a „Kavics-lak” nevű házhoz a kéktúrás pecsétért, ahol egy művész lakik, aki kavicsokból készít szobrokat. Mikor megtudta, h. kéktúrás+kinizsis vagyok, megkínált egy pohár hűtött ásványvízzel, ami nagyon jólesett, a gesztus és a hideg víz is. Zoli közben zoknit cserélt, s megszemlélte szépen alakuló vízhólyagjait. Indultunk tovább, ami egy elég durva felfelét jelent. Jött szembe egy 4-5 fős csoport, csak nem eltévedtünk, néztem tanácstalanul Zolira, biztos, h. erre kell jönni, felelte ő. ezt a szembejövők is megerősítették: „Erre kell menni, de megláttuk, h. hol, és úgy döntöttünk, h. nekünk elég volt mára. Telefonáltunk a felmentő seregnek, h. jöjjenek értünk kocsival...”

Mi azért mentünk tovább, innen Mogyorósbánya már csak 2,5 km. A Kakukk vendéglőben Zoli zsíroskenyeret evett, és szendvicset, ittunk kólát, kávét, én pecsételtem az OKT-t, majd Zoli kifejtette, h. aggódik a szintidő miatt. Amúgy ezt a túrák kb. felénél mindig megjegyzi, nem kell komolyan venni annyira. Azért persze szedelődzködtünk, és mentünk Péliföldszentkereszt felé. Nagyon vártuk már, a hideg, bőséges forrásvíz miatt. Ittunk, mosakodtunk, feltöltöttem Kövér Test nevű ivózsákomat. Haladtunk tovább, jó tempóban, a Bika-völgyben a sportbolt kitelepülésén kaptunk szódát és szörpöt, ami szintén nagyon jólesett. Lassan kezdett már szürkülni, de még jól lehetett látni. Egy darabig. Úgy gondoltuk, h. Pusztamarótig (amit én következetesen Pilismarótként emlegettem s emlegetek) nem kell lámpa, de aztán mikor befordultunk az erdőbe, csak elővettük.

Pusztamarótra, ami 65 km körül van, s nem ellenőrzőpont, de OKT pecséthely, én már nagyon fáradtan értem. Elhamdulillah Zoli tudta, h. melyik fán az OKT-s pecsét, s egyenesen odanavigált. Nemcsak a pecsét volt rajta, hanem egy gyönyörű gyászcincér is, amit én azonnal büszkén körbemutogattam mindenkinek, egy fiú kérte is, h. tegyem már oda a kezem, h. fotózkodjon vele, óvatosan tettem vissza utána a jószágot a kéktúra pecsétnek is otthont adó hatalmas fenyőre.

Számomra itt egy szép, hosszú, sötét mélypont kezdődött. Álmos voltam, energiám semmi, Zoli ment elől, én meg igyekeztem nem lemaradni tőle a Gerecse oldalában felvezető köves ösvényen. Kicsit feldobódtam, mikor a Gerecse-üdülőhöz közeledve hangos kiabálás hallatszott, s hamarosan láttuk, h. az üdülőben nyaraló családok gyermekeikkel kiálltak a turistaút két oldalára, s a kisebb-nagyobb gyerekek hangos kiabálással biztatták a megfáradt túrázókat, pacsizva az elhaladókkal. Az apuka elmondta, h. minden évben a Kinizsi idején jönnek fel az üdülőbe, mert a gyerekek nagyon szeretik az éjszaka áthaladó mezőnyt biztatni, s már maguk is voltak a Gerecse túra 20-as távján. Ez tényleg nagyon kedves volt, egy kis időre feldobódtam, pecsételtünk, de a gyerekektől távolodva visszazuhantam a fáradtság feneketlen, sötét kútjába, s ez ki is tartott Bányahegyig. Lecsippantottam a kártyám, pecsételtek, s megkértem a pontőröket, h. a csuma sötétben legalább integessenek már nekem arra, amerre a kéktúrás pecsét van… Rögtön kedvesen közölték, h. itt van náluk a ponton, és pecsételtek is nekem. Ez óriási segítség volt. Csak azt bánom, h. a kéktúrás füzetembe nem kértem egy kinizsis pecsétet is, emlékül…

72 km, kisétáltam már magam, gondoltam, de leültünk egy kicsit, kaptunk egy pohár teát az ellátás részeként. Ettünk is, és én teljesen magamhoz tértem, olyannyira, h. az innen Koldusszállásig vezető könnyű szakaszon mentem elöl, jó tempóban, teljesen feléledve. Ez jól is jött, mert itt meg Zoli anyátlanodott el kissé, fájtak a vízhólyagjai, aminek időnként hangot is adott. Megtörtént az is, ami többnyire csak fordítva szokott: a vértestolnai műúton átérve Zoli megjegyezte: már megint jöttünk 6 km-t, nem ülünk le egy kicsit? Hová, kérdeztem vissza kissé értetlenül, hát bárhova, ide az út szélére mondta ő. én bármikor kapható vagyok egy kis elülésre, főleg 80 km-hez közeledve, így hát leültünk. Pár perces pihenő után mentünk tovább, s számomra szinte észrevétlenül jött el Koldusszállás. Itt megint pecsét, és nekem az utolsó OKT-pecsét a túra során. Olyan villámgyorsan gyömtem vissza a térképtartót a hátizsákba, mintha sose lett volna a nyakamban. Már tényleg NAGYON idegesített. Nem értem, hogy bírnak egyesek ezzel a nyakukban száz kilométereket menni…

Már csak egy pont volt hátra, a baji vadászház. Addig viszont meg kell mászni 3 huplit is. Nem olyan komoly huplik ezek, de 82 km után már annak érzi az ember. Zolival megegyeztünk, h. a kis-réti vadászház romjainál egy percre megállunk, beiktatunk egy technikai szünetet. Mondanom sem kell, h. a csuma sötétben nem vettük észre a kiszemelt helyszínt, s simán továbbmentünk… kicsit később azért megálltunk, én bementem az erdőbe, mire visszajöttem, kiderült, h. Zoli valami pókfészekbe ült bele, mert csak úgy korzóztak rajta a 3 centis nyolclábúak. Én szeretem a pókokat, de nem mindenki. Gyorsan továbbálltunk.

Az utolsó ellenőrzőponton, a baji templomromnál már világosodott. Én meg álmosodtam. A pont előtt esni kezdett az eső, de mire a kabátokat elővettük volna, bölcsen el is állt. Helyes. Megkaptuk a pecsétünket. Megettem egy fehérjeszeletet, Zoli molyolt az egyre durvábban hólyagos lábával egy kicsit, aztán mentünk is tovább.

Innen egy ilyen kiemelkedő gerincféleségen kell menni, aminek két oldalán jó mély szakadékféleség tátong. Aki itt leesik, az biztosan megérzi. No, én nyilván itt kezdtem bealudni menet közben… hiába próbáltam koncentrálni az ébren maradásra, már nagyon álmos voltam.

Azért elhamdulillah épségben leértünk az aszfaltos részre, de amikor az egyenesre kiértve megpillantottuk a VÉGTELENBE húzódó egyenes aszfaltot, amin még végig kellett menni egyáltalán a vasúti átjáróig, nemhogy a célig, az rendkívül demoralizáló volt. Zolinak kipukkant a vízhólyagja, amit hangos sziszegéssel adott tudtomra. Én egyre kevésbé voltam jókedvű, aminek szintén hangot adtam. Ráadásul, életünkben először sikerült 100%-ban a hivatalos útvonalat megtalálni a célig, ami olyan öncélúan és logikátlanul tekereg össze-vissza a teljesen érdektelen helyszínek között, h. ez még fokozta harapósságomat. Azt hittem, sose érünk már be.

Aztán persze beértünk, itt meg Zoli kezdett morogni, h. NYILVÁN a sporttelep legtávolabbi sarkában van a cél, h. még ott is tekeregni kelljen…

No, szóval, mint láthatjátok, eléggé elegünk volt már a sétálásból. Ráadásul az eső is esni kezdett – elhamdulillah, csak a célban, más se hiányzott volna, mint hogy még jól megázzunk útközben.

Végül persze meglett a cél, pecsét, jelvény. A célkajából semmit nem tudtunk enni. Nekem FÁJDALMASAN hiányzott a fánk, főként, h. Zoli megígérte, h. nekem adja az övét is… így teát nem egy, hanem két fánktól estem el egyszerre.

Kicsit pakolásztunk, mosakodtunk, aztán felmértük a helyzetet a vasútállomásra történő kijutáshoz. Sajna senki nem ajánlotta fel, h. kivisz minket, még a pontokról beérkező ügyeletes mentősök sem, pedig meg is kérdeztem, h. milyen tüneteket kellene produkálnunk ahhoz, h. mentővel vigyenek ki minket a vonathoz… de csak nevettek. Azt hitték, h. viccelek, pedig nem is.

Azért csak összeszedtük magunkat, s kijutottunk a vasútállomásra – a normális úton, ahogy a normális emberek mennek, nem ott, ahol a túrán bejöttünk, kanyarogva. Így kb. harmada lehet a távolság.

A vonaton megbeszéltük a túratársakkal, h. ez a Kinizsi szokatlanul nehéz volt. Hogy a hirtelen jött meleg, vagy valami más miatt, azt nem tudtuk eldönteni, nekem nyilván közrejátszott a kihagyott egy hónap is, de ennek ellenére én egy-két szakaszt leszámítva (Pusztamarót – Bányahegy, illetve az aszfalt a végén) remekül éreztem magam elhamdulillah. Kár, h. nem volt fánk... (csak enni járok a túrákra, mint tudjuk)

Mondtam is Zolinak, h. jövőre, majd ha megint együtt megyünk a Kinizsin, insallah könnyebb lesz :)

Teleki 30, ami 50-nek indult, de az is csoda, h. 30 lett belőle

Táv: haddnemondjam

Szint: bele se akarok gondolni

Előre kell bocsájtanom, h. bármennyire is nem fog úgy tűnni, de én alapjában nagyon jól éreztem magam a túrán (kivéve a vonaton), és egy percig sem bántam meg, h. ott voltam, sőt. Ha eszembe jut, azóta is el-elröhögöm magam.

Reggel fél 4-kor keltem, mert a Telekire a vonatközlekedés legendásan pocsék. Gyors kávé, reggeli szendvicsek elfogyasztása, öltözés, indulás. Szokásommal ellentétben már 7 perccel indulás előtt a vonaton voltam.

Volt időm megállapítani, h. nem érzem magam valami hű de fényesen. Kavargott a gyomrom, a szendvicsek nem találták a helyüket. Ez csak rosszabbodott, mikor a vonat elindult. Még szerencse, h. volt a vonaton mosdó. A vonatozás unalmát enyhítendő, rövid szabadidős programként másodszor is megtekintettem reggeli szendvicseimet. Elsőre határozottan jobban néztek ki…

Vácon át kellett szállni a vonatpótló autóbuszra. Ezen nem volt mosdó. Pedig nekem csak a hátsó sorban jutott már hely a rengeteg túrázótól, ahol is a busz nagyon rázott, ami egyáltalán nem volt jó hatással rám.

Diósjenőn visszaszálltunk a vonatra. Itt pár túratárs elővette a reggelijét. A kocsit betöltötte a körözötteszsemle-szag. Orromat beburkoltam a softshell dzsekibe. Így kibírtam leszállásig, de csak éppen hogy.

A drégelypalánki vasútállomáson nagyon komolyan elgondolkodtam, h. visszaszállok a hamarosan érkező, Vác irányába tartó vonatra. De hát már felkeltem fél 4-kor, és elvergődtem idáig mintegy 2 és fél óra alatt, csak nem megyek már haza… eddigre a velem együtt érkezők már elindultak, én is neveztem, elindultam. Még egy vonatra váró néni kellőképpen elcsodálkozott rajtunk („GYALOG mennek Zebegénybe? De hát az messze van!”), aztán el is indultam.

Hideg volt, a föld fagyott, ami nagy szerencse, mert különben brutál sár lett volna. Így azonban viszonylag akadálymentesen értünk a Schaffer-kút nevű forrásig. No, tavaly óta ennek a környékét úgy kiépítették, h. először azt hittem, eltévedtem. De nem, az majd csak később jött…

Építettek többek közt egy nagyon szép, színvonalas, tiszta, kulturált erdei budit is:

Ide rögtön be is zárkóztam egy boldog, zavartalan 10 percre, majd, miután úgy éreztem, h. tápcsatornámban már egyáltalán semmi nem maradt, s nem fogom magam útközben lehányni, sem egyéb, akkor kimerészkedtem. Megindultam felfelé Drégelyvárba, ami jó meredek, de legalább sokáig.

Fenn teljes döbbenettel konstatáltam, h. a távolban havasak a hegyek:

Hűha, mi lesz még itt, gondoltam. Aztán indultam is tovább a következő pont felé, ami a Csánki kert, és viszonylag simán eljött. Útközben még rámüzent M. Sz., h. nem jöttek a túrára. Ezen elszomorodtam, mert reméltem, h. utolér, és együtt megyünk majd be a célba. No sebaj, mit lehet tenni, megyek egyedül. Mondjuk eléggé fáztam a dzseki ellenére, és nem bírtam inni sem, de azért a ponton megállapítottam, h. az átlagom még 5,4.

A pontőr közölte, h. nem lehet felmenni a sárgán a Bugyihóra, mert árad a patak, menjünk be a műúton Királyházára. Ez így volt egyébként 2 éve is, amikor szintén az 50-en indultam, de a körülmények miatt kiszálltam 30-nál. Arra viszont nem emlékeztem, h. ez a műutas szakasz ilyen KEGYETLENÜL hosszú. Már azt hittem, soha nem érek be a pontra. Aztán persze mégis beértem.

A ponton egy macska fogadott, aki a pontőr mellett önkéntes pontőri szolgálatot látott el:

Ezen kívül kaptam egy Mars csokit is, aminek örültem, mert bár éhes nem voltam, de azt éreztem, h. az energiám az bizony szivárog el. Gyorsan betoltam a Marsot. Csaknem ilyen gyorsan távoztam kicsivel később az útszéli bokrok közé, mert sajna a gyomrom nem volt fogadóképes.

Innen a túra szokásos útvonala változott: a piros sáv és a Nagy-Mána nagy bánatomra kimaradt, a zöld pluszon kellett felmenni a zöld sávig, és azon a Magosfára. A pontőr azonban közölte, h. a zöld + eleje nagyon sáros, menjünk a műúton, és majd balra ki lesz szalagozva a letérő, ami a zöld +ra visszavisz.

Az út mellett valóban zajlott a fakitermelés. Így néz ki a patak a fakitermelés előtt:

És így meg utána:

Itt kezdődött minden. Előttem ment egy apuka, 2 fiával. Elfutott egy terepfutó. Utánam jött 2 három fős csapat. Ez 11 ember, 5 csoportban. És az ÖSSZES benézte a letérőt.

Már vagy 2 km óta mentünk a műúton, ami nekem egyre gyanúsabb lett. A GPS vidoran közölte, h. folyamatosan távolodok a zöld + jelzésű úttól. Én azon logikáztam, h. ha KILOMÉTEREKET kell menni a műúton, azt csak mondta volna a pontőr…

Apuka és fiai plusz a terepfutó már rég eltűntek. Bevártam az utánam jövő első hármast, és megegyeztünk abban, h. rossz irányba jövünk. Az utánuk jövő hármas visszafordult, mikor meglátták, h. mi is tanakodunk. Basszus, gondoltam 4 km-t mennek pluszban, nehogy már visszaforduljunk. A hármassal megegyeztünk, h. majd csak lesz valami letérő balra, azon megkeressük a zöld pluszt. Mentünk tovább…

Már majdnem 4 km-t megtettünk azon a *************** műúton, mikor szembe jött a futó. Ő is rájött, h. rossz helyen jár. Ekkor értünk be valami helyre, amit a GPS „Parkoló” címen tüntetett fel. Egy ilyen buszfordulóféle volt, rengeteg kivágott fatörzzsel. Itt a hármas elővette a papírtérképet. Megállapítottuk, h. a szinte 180 fokban visszaforduló és földútra váltó erdészeti út ELŐBB-UTÓBB (ez itt a kulcsszó) belemegy a zöldbe. Előrelódultunk a terepfutóval, aki nem mert elfutni, nehogy (még ennél is jobban) eltévedjen. Valamint azt is bevallotta, h. elment a kedve a futástól…

No, nekem meg az élettől is elment a kedvem. Ha lett volna ott egy buszmegálló, megvárom a buszt. Az, h. enni nem tudtam, egy dolog, de inni sem, mondjuk ezzel együtt elég jól bírtam a tempót a futó sráccal, aki ugyan nem futott, de nem is andalgott, én szívem szerint lassabban is bírtam volna menni, de nem szóltam egy szót sem.

Az út iszonyat sáros volt, összejárták az erdészet gépei, amelyek közül sok még most is ott állt. Szükség is volt rájuk, mert a hegyoldal így nézett ki:

Hamarosan elágazáshoz érkeztünk. A GPS rövid vizsgálata megállapította, h. a jobb oldali út kb. 500 méter múlva belemegy a zöld sávba. A baloldali többször ilyen hosszú. Naná, mert az nem a szintvonalakra merőlegesen megy…

Mondtam a futó srácnak, h. engem nem érdekel, a szintet így is – úgy is meg kell csinálni, mert a Magosfa, mint a nevéből szinte elsőre gondolhatnánk, magasan van… akkor inkább legyen meg gyorsabban, és menjünk át a zöld sávra, ahol tudjuk, h. hol vagyunk… egyetértett. Csak 500 méter, mondtam én. Na igen, de milyen 500 méter, mondta ő nagyon bölcsen.

Nem a meredekséggel volt baj. Hanem azzal, h. az út, amin haladnunk kellett volna, így nézett ki:

Nem viccelek, mikor azt mondom, h. fizikai képtelenség volt ezen haladni. Felmásztunk az út felett a hegyoldalba, ami viszont brutál meredek volt, köves, és hamarosan hóborított is – ami azért jó, mert legalább nem látod, h. mi van a hó alatt, és hová lépsz. Szóval a hegyoldal sem volt egy álom:

Figyelj, szóltam az előttem haladó futónak, hogy hívnak? Zoli, mondta, no, hurrá, gondoltam, legalább nem kell túl sok nevet megjegyeztem. Az irány jó, mondtam neki, tarts arrafelé, bele fogsz menni a zöldbe, rám meg ne várj. Én ugyanis sokkal lassabb voltam nála ezen a terepen…

Azért bevárt útközben kétszer is, ellenőriztük az irányt, és szenvedtünk tovább.

Vagy egy órát küzdöttünk felfelé a hegyoldalban, míg nagy nehezen kijutottunk egy erdészeti útra, amely a kopott jelzések tanúbizonysága szerint a régi zöld + volt. A GPS közölte, h. ez is belemegy a zöld sávba, és így is történt, mondjuk innen még 1,75 km volt az új zöld +, ahol ki kellett volna érnünk… Zoli elfutott, remélem, jól beért, bár 100%, h. nem ez lesz élete legjobb Teleki-ideje…

Eléggé elcsigázva értem a Magosfán lévő ponthoz. Az nagyon tetszett, h. mekkora hó van, nem is gondoltam volna: 

Ráadásul itt még szállingózni is kezdett. Elbeszélgettem a pontot őrző természetvédelmi őrrel. Megkérdezte, h. hol jöttünk fel. Hát mondom pontosan nem tudom, volt valami parkoló, fatörzsek, és onnan majdnem visszafelé az erdészeti úton, aztán meg az NAHO módszerrel.

„A dosnyai rakodó! Hát ezek a dosnyai rakodó felől jöttek fel!” – mondta őszinte, gyermeki örömmel az őr, majd hozzátette: az nincs ám közel…

Nekem mondja…

Kicsit melegedtem a tűznél, aztán indultam a Csóványosra. Mire felértem, már rendesen esett a hó:

Fenn is hóborított volt minden:

És pont mikor felértem, egy 1-2 perces hózápor sepert át a tájon, ami fantasztikus volt, már csak ezért is megérte eljönni.

Amúgy többek kérdésére felelném, h. naná, a hűtőben is volt hó:

Megindultam lefelé, de már megfogalmazódott bennem, h. számomra Kisinócon vége a túrának. Még mindig nem bírtam sem enni, sem inni, és hát nevezzetek papírkutyának, de az eltévedés és a vele járó terepverseny az erőt is kivette belőlem, és morálisan is a padlóra küldött. Fáztam is, együttéreztem a hó-virágokkal:

Régen voltam már olyan fáradt, agyilag főként, mint mikor leértem Nagy-Hideg-hegyre. Ha itt ki lehetett volna szállni, kiszállok. De nem lehetett. Megállapítottam, h. a nap során még egy deci vizet se sikerült innom. Vettem egy kólát a turistaházban, de azzal sem jártam sikerrel. Még jó, h. volt mosdó J

Ezzel fel is hagytam a gasztropróbálkozásokkal, és megindultam lefele. Illetve hát felfele először. Kisinócra felfele kell lemenni…

Amúgy semmi bajom nem volt, amíg nem próbáltam enni vagy inni, csak ennek már kezdtem a hatásait érezni, és eléggé belassultam. Nagyon nehezen jött el az a Kisinóc… a pontőrök meg is jegyezték, h. milyen fáradtnak látszom. Még éppen hogy benne voltam a 30-as táv szintidejében, igaz ugyan, h. nem 28,3, hanem 36 kilométert jöttem idáig… Megkaptam a 30-as oklevelet, kitűzőt, aztán rövid üldögélés után visszautasítottam a pontőrök valóban nagyon kedves, mogyorós csokira vonatkozó kínálását, és leballagtam a buszhoz.

Szóval így zajlott nekem ez a Teleki. Én ennyire még soha nem tévedtem el sehol. Illetve hát, ha az eltévedés-elméletet nézzük, akkor valójában nem tekinthetjük ezt 100%-ban eltévedésnek, hiszen a GPS-nek köszönhetően szinte végig tudtuk, h. hol vagyunk, és h. hol szeretnénk lenni a jövőben…

Viszont azzal együtt, h. a túra óta eltelt 4 nap, még mindig nem vagyok ám 100%-os, ami elég szomorú a szombati Mátrabérc szempontjából… ami azért persze meg fogok kísérelni insallah, majd ha eszetekbe jutok szombaton, fohászkodjatok értem. 

Téry Ödön emléktúra

Táv: 48,8 km

Szint: 1360 m

Igazából voltam már kétszer ezen a túrán, úgy éreztem, sok újdonságot nem tartogat a számomra, de szeretem ezt az útvonalat, meg olyan iszonyú sok már lehetőség nem is volt, mindenképpen menni akartam tehát. Sőt, Zolival folytatott megbeszélés után vasárnapra meg beterveztem még egy 40-es távot, gondoltam, így nem lesz kilométerhiányom a hétvégén. Húgom meg jelentkezett a Téry 20-as távjára, megbeszéltük, h. a reggeli villamosnál találkozunk, annál, amelyik 6:23-kor indul a Moszkva térről.

Este (szokás szerint) elég sokáig dolgoztam, aztán reggel megállapítottam, h. (1) ahhoz képest elég simán felkeltem, (2) esik az eső. Igazából nem bántam, mert szeretek esőben menni, amennyiben (1) nem esik túlzottan, hanem csak mérsékelten, (2) nincs túl nagy sár, (3) egy idő után eláll. Megettem a tojásokat, még leültem kicsit a géphez, aztán elindultam.

A megbeszélt időponthoz képest lényegesen korábban értem a Moszkva térre. Ráüzentem a húgomra, h. mikor ér oda. Kiderült, h. semmikor. Elaludt ugyanis Még jó, h. szólt… Mindegy, miután rákérdeztem, eggyel korábbi villamossal el tudtam indulni. Mások is ezt célozták be, így meglepően sokan voltunk a rajtban. Pár szót beszélgettem néhány emberrel, de igazából inkább egyedül volt kedvem menni, így nem erőltettem a dolgot. Neveztem, fizettem, indultam. Még beállítottam a GPS-t, aztán, ahogy M. Sz. mondaná, „Menet!”

Szerettem volna csinálni egy rajtfotót a rajtról, de fel kellett fedeznem, h. az remek dolog, h. a fényképezőgép nálam van, az viszont már kevésbé, h. az akkumulátor meg otthon maradt a töltőben. Természetesen saját akksija van, ceruza- és egyéb elemek nem jöhetnek számításba. Így a gép bekerült a hátizsákba, s ott is maradt a túra folyamán, fotók meg nincsenek, bocsi.

Nagy kedvem volt menni, úgy éreztem magam, mint egy angol telivér, melyet egy hete nem vittek ki a kétszer hármas boxból. Tehát mentem. A lendületet először az első pont után a Remete-hegy akasztotta meg, amely, köztudottan, meredek. Felfelé konstatáltam, h. nincsen olyan rengeteg virág, mint a tavalyi Téry túrán. A kilátás sem volt olyan jó, mert a levegő párás volt, bár az eső éppen ekkor nem esett. Melegem volt, levettem „C” polárt, és maradtam a célig a futófelsőben (pedig később azért hidegebb lett ám…).

Innen egy darabig beszélgetve mentem egy túratárssal, akinek a nevét sajna nem tudom. Aztán ő elkocogott, de utolért Balázs, és a barátja, Feri. Felvettem a tempójukat, jó darabig együtt mentünk, hol szót váltva, hol nem.

Balázsról tudni kell, h. nagyon-nagyon régen, még 2012-ben az első Kinizsim előtt találkoztam vele, egy 50-es túrán, ahol kifejtette, h. ő megcsinál pár 50-est, aztán a Kinizsit, aztán soha többet nem túrázik. Láthatólag ez a terv nem jött be…

Már majdnem Piliscsabán voltunk, amikor elmaradtam tőlük, mert muszáj volt lassítanom, h. táplálkozzam. Olyan éhség jött rám, h. hiába volt már csak pár km hátra, muszáj volt ennem.

Nagyjából ekkor kezdett újra esni. És úgy esett, h. érezni lehetett: komolyan, elkötelezettséggel fogott bele az esésbe, s egyhamar nem fogja abbahagyni. No, már csak ez hiányzott, gondoltam. Elkezdtem fontolgatni, h. jó nekem a 20-as táv is. Közben üzent Zoli, h. a felesége is a 20-ason van, s kocsival fog jönni érte a klotildligeti célba. Nagy kísértést jelentett ez…

A klotildligeti ponton vettem egy kólát, és megettem egy virslit. Most menjek tovább, vagy ne, tipródtam magamban. Aztán nagy levegőt vettem, nem kell itten zseléskedni, gondoltam, s még mielőtt meggondoltam volna magam, nekivágtam az innen továbbvezető piros+ jelzésnek.

Amiről (akárcsak tavaly) elfelejtettem, h. egy idő után brutál meredek lesz… Enyhe felháborodással fogadtam ezt a tényt. Viszont közben elkezdett velünk szembe futni a Pilis Trail terepfutó verseny mezőnye. Ez rendkívül feldobott. Egyrészt láttam ismerősöket, akikkel lelkesen köszöntöttük egymást. Másrészt láttam, h. a futók közül jó páran SOKKAL jobban szenvednek nálam. Harmadrészt pedig teljesen feldobott a tény, h. nekik futni kell, nekem meg nem J

Így hát újult lelkesedéssel mentem tovább. Hamarosan elérkezett a Som-hegyi kulcsosházban lévő pont, ahol tavalyhoz hasonlóan az ennivaló kiemelkedően széles választéka fogadta a túrázókat. Én pont nem kívántam enni, de egy almát azért leemeltem az asztalról, és ittam teát és ásványvizet is.

A háztól továbbhaladva beszélgettem egy túratárssal, aki elmondta, h. sokallván az 1500 HUF nevezési díjat, a következő megoldást választotta:

1. benevezett a Hűvösvölgy – Klotildliget 20-as távra, 500 HUF áron. A célban kapott egy üdítőt, amit mi, 50-esek nem, egy oklevelet, egy kitűzőt. Majd benevezett a Klotildliget-Dömös 25-ös távra, ahol végig ugyanazt a szolgáltatást kapta, mint az 50-esek, a végén újabb oklevelet-kitűzőt. Vagyis 1000 HUF áron ugyanazt kapta, mint mi 1500 HUF áron, PLUSZ egy üdítőt, kitűzőt, oklevelet… Mondjuk én nem vagyok egy kitűző-gyűjtő, meg annyira a szolgáltatás sem érdekel, mert nagyobbik részét úgysem tudom megenni annak, amit kínálnak… de az igazságérzetem, az háborgott. No mindegy.

Lementünk Pilisszentkeresztre, innen meg kellett indulni fel Dobogókőre, az élelmes költségvetés-tervező túratárs lemaradt. Az eső esett. Hidegebb lett. Dobogókőn mindig hideg van… És valami hihetetlen sár is lett, de hogy miért pont itt, és nem a laposabb részeken, no, azt nem tudom.

Ahogy felfelé mentem, az eső egyre inkább besűrűsödött, havas esőre, majd fenn a csúcson inkább már hóra váltott. A pontra egyszerre értünk Balázsékkal. Itt kínáltak negyedelt almával és savanyúcukorral. Ha az alma egész lett volna, elviszek egyet, h. útközben megegyem, de a negyedet nem akartam beletenni a zsebembe. Így hát mentünk tovább, innen már végig együtt mentünk a fiúkkal, sietős tempót diktálva.

Lefelé a piroson át kellett mászni a vadkerítés létráján. Egy túratárs átlépett felette, majd fájdalmas arckifejezéssel közölte, h. áram alatt van. Én inkább másztam…

Itt a meredek lefelé rész durván saras volt, csúszkáltunk, próbáltunk nem elesni (sikerült). Én az órát figyeltem. Mikor lejjebb értünk, megkérdeztem a fiúkat, h. akarnak-e egy órát várni a tömött buszra. Nem akartak. Akkor fussunk, javasoltam. Van esély elérni, kérdezték ők. Ha futunk, van, feleltem. Így hát futottunk. Hamarosan utolértük Évát és útitársát, akik még Som-hegyen hagytak el. Szintén arról érdeklődtek, h. van-e esély elérni a buszt. Az igenlő válaszra ők is futni kezdtek.

A céllal szembeni buszmegállóba épp akkor állt be a busz. Még nincs veszve semmi, a gyorsabb 50-esekből és a 25-ösökből elég sok felszálló volt. beviharzottunk a célba, ahol szokatlan gyorsasággal állították ki nekünk az okleveleket… így kényelmesen elértük a 16:15-ös buszt, ami kellemesen szellős volt, mindenkinek jutott ülőhely – ellentétben az egy órával későbbi busszal, amellyel tavaly is mentünk. Márpedig ez a busz vagy másfél órát megy Pestig, így nem nagyon jó végig állni rajta…

Így elhamdulillah normális időben hazaértem, s még tudtam dolgozni. Aztán lefeküdtem aludni, mert másnap várt rám egy újabb túra…