Táv: 48,8
km
Szint: 1360
m
Igazából voltam már kétszer ezen a túrán, úgy éreztem, sok
újdonságot nem tartogat a számomra, de szeretem ezt az útvonalat, meg olyan
iszonyú sok már lehetőség nem is volt, mindenképpen menni akartam tehát. Sőt,
Zolival folytatott megbeszélés után vasárnapra meg beterveztem még egy 40-es
távot, gondoltam, így nem lesz kilométerhiányom a hétvégén. Húgom meg
jelentkezett a Téry 20-as távjára, megbeszéltük, h. a reggeli villamosnál
találkozunk, annál, amelyik 6:23-kor indul a Moszkva térről.
Este (szokás szerint) elég sokáig dolgoztam, aztán reggel
megállapítottam, h. (1) ahhoz képest elég simán felkeltem, (2) esik az eső.
Igazából nem bántam, mert szeretek esőben menni, amennyiben (1) nem esik
túlzottan, hanem csak mérsékelten, (2) nincs túl nagy sár, (3) egy idő után
eláll. Megettem a tojásokat, még leültem kicsit a géphez, aztán elindultam.
A megbeszélt időponthoz képest lényegesen korábban értem a
Moszkva térre. Ráüzentem a húgomra, h. mikor ér oda. Kiderült, h. semmikor.
Elaludt ugyanis Még jó, h. szólt… Mindegy, miután rákérdeztem, eggyel korábbi
villamossal el tudtam indulni. Mások is ezt célozták be, így meglepően sokan
voltunk a rajtban. Pár szót beszélgettem néhány emberrel, de igazából inkább
egyedül volt kedvem menni, így nem erőltettem a dolgot. Neveztem, fizettem,
indultam. Még beállítottam a GPS-t, aztán, ahogy M. Sz. mondaná, „Menet!”
Szerettem volna csinálni egy rajtfotót a rajtról, de fel
kellett fedeznem, h. az remek dolog, h. a fényképezőgép nálam van, az viszont
már kevésbé, h. az akkumulátor meg otthon maradt a töltőben. Természetesen
saját akksija van, ceruza- és egyéb elemek nem jöhetnek számításba. Így a gép
bekerült a hátizsákba, s ott is maradt a túra folyamán, fotók meg nincsenek,
bocsi.
Nagy kedvem volt menni, úgy éreztem magam, mint egy angol
telivér, melyet egy hete nem vittek ki a kétszer hármas boxból. Tehát mentem. A
lendületet először az első pont után a Remete-hegy akasztotta meg, amely,
köztudottan, meredek. Felfelé konstatáltam, h. nincsen olyan rengeteg virág,
mint a tavalyi Téry túrán. A kilátás sem volt olyan jó, mert a levegő párás
volt, bár az eső éppen ekkor nem esett. Melegem volt, levettem „C” polárt, és
maradtam a célig a futófelsőben (pedig később azért hidegebb lett ám…).
Innen egy darabig beszélgetve mentem egy túratárssal, akinek
a nevét sajna nem tudom. Aztán ő elkocogott, de utolért Balázs, és a barátja,
Feri. Felvettem a tempójukat, jó darabig együtt mentünk, hol szót váltva, hol
nem.
Balázsról tudni kell, h. nagyon-nagyon régen, még 2012-ben
az első Kinizsim előtt találkoztam vele, egy 50-es túrán, ahol kifejtette, h. ő
megcsinál pár 50-est, aztán a Kinizsit, aztán soha többet nem túrázik.
Láthatólag ez a terv nem jött be…
Már majdnem Piliscsabán voltunk, amikor elmaradtam tőlük,
mert muszáj volt lassítanom, h. táplálkozzam. Olyan éhség jött rám, h. hiába
volt már csak pár km hátra, muszáj volt ennem.
Nagyjából ekkor kezdett újra esni. És úgy esett, h. érezni
lehetett: komolyan, elkötelezettséggel fogott bele az esésbe, s egyhamar nem
fogja abbahagyni. No, már csak ez hiányzott, gondoltam. Elkezdtem fontolgatni,
h. jó nekem a 20-as táv is. Közben üzent Zoli, h. a felesége is a 20-ason van,
s kocsival fog jönni érte a klotildligeti célba. Nagy kísértést jelentett ez…
A klotildligeti ponton vettem egy kólát, és megettem egy
virslit. Most menjek tovább, vagy ne, tipródtam magamban. Aztán nagy levegőt
vettem, nem kell itten zseléskedni, gondoltam, s még mielőtt meggondoltam volna
magam, nekivágtam az innen továbbvezető piros+ jelzésnek.
Amiről (akárcsak tavaly) elfelejtettem, h. egy idő után
brutál meredek lesz… Enyhe felháborodással fogadtam ezt a tényt. Viszont közben
elkezdett velünk szembe futni a Pilis Trail terepfutó verseny mezőnye. Ez
rendkívül feldobott. Egyrészt láttam ismerősöket, akikkel lelkesen köszöntöttük
egymást. Másrészt láttam, h. a futók közül jó páran SOKKAL jobban szenvednek
nálam. Harmadrészt pedig teljesen feldobott a tény, h. nekik futni kell, nekem
meg nem J
Így hát újult lelkesedéssel mentem tovább. Hamarosan
elérkezett a Som-hegyi kulcsosházban lévő pont, ahol tavalyhoz hasonlóan az
ennivaló kiemelkedően széles választéka fogadta a túrázókat. Én pont nem
kívántam enni, de egy almát azért leemeltem az asztalról, és ittam teát és
ásványvizet is.
A háztól továbbhaladva beszélgettem egy túratárssal, aki
elmondta, h. sokallván az 1500 HUF nevezési díjat, a következő megoldást
választotta:
1. benevezett a Hűvösvölgy – Klotildliget 20-as távra, 500
HUF áron. A célban kapott egy üdítőt, amit mi, 50-esek nem, egy oklevelet, egy
kitűzőt. Majd benevezett a Klotildliget-Dömös 25-ös távra, ahol végig ugyanazt
a szolgáltatást kapta, mint az 50-esek, a végén újabb oklevelet-kitűzőt. Vagyis
1000 HUF áron ugyanazt kapta, mint mi 1500 HUF áron, PLUSZ egy üdítőt, kitűzőt,
oklevelet… Mondjuk én nem vagyok egy kitűző-gyűjtő, meg annyira a szolgáltatás
sem érdekel, mert nagyobbik részét úgysem tudom megenni annak, amit kínálnak…
de az igazságérzetem, az háborgott. No mindegy.
Lementünk Pilisszentkeresztre, innen meg kellett indulni fel
Dobogókőre, az élelmes költségvetés-tervező túratárs lemaradt. Az eső esett.
Hidegebb lett. Dobogókőn mindig hideg van… És valami hihetetlen sár is lett, de
hogy miért pont itt, és nem a laposabb részeken, no, azt nem tudom.
Ahogy felfelé mentem, az eső egyre inkább besűrűsödött,
havas esőre, majd fenn a csúcson inkább már hóra váltott. A pontra egyszerre
értünk Balázsékkal. Itt kínáltak negyedelt almával és savanyúcukorral. Ha az
alma egész lett volna, elviszek egyet, h. útközben megegyem, de a negyedet nem
akartam beletenni a zsebembe. Így hát mentünk tovább, innen már végig együtt
mentünk a fiúkkal, sietős tempót diktálva.
Lefelé a piroson át kellett mászni a vadkerítés létráján.
Egy túratárs átlépett felette, majd fájdalmas arckifejezéssel közölte, h. áram
alatt van. Én inkább másztam…
Itt a meredek lefelé rész durván saras volt, csúszkáltunk,
próbáltunk nem elesni (sikerült). Én az órát figyeltem. Mikor lejjebb értünk,
megkérdeztem a fiúkat, h. akarnak-e egy órát várni a tömött buszra. Nem
akartak. Akkor fussunk, javasoltam. Van esély elérni, kérdezték ők. Ha futunk,
van, feleltem. Így hát futottunk. Hamarosan utolértük Évát és útitársát, akik
még Som-hegyen hagytak el. Szintén arról érdeklődtek, h. van-e esély elérni a
buszt. Az igenlő válaszra ők is futni kezdtek.
A céllal szembeni buszmegállóba épp akkor állt be a busz.
Még nincs veszve semmi, a gyorsabb 50-esekből és a 25-ösökből elég sok
felszálló volt. beviharzottunk a célba, ahol szokatlan gyorsasággal állították
ki nekünk az okleveleket… így kényelmesen elértük a 16:15-ös buszt, ami
kellemesen szellős volt, mindenkinek jutott ülőhely – ellentétben az egy órával
későbbi busszal, amellyel tavaly is mentünk. Márpedig ez a busz vagy másfél
órát megy Pestig, így nem nagyon jó végig állni rajta…
Így elhamdulillah normális időben hazaértem, s még tudtam
dolgozni. Aztán lefeküdtem aludni, mert másnap várt rám egy újabb túra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése