Táv: 90,2
km
Szint: 3773
m
Ezt a túrát nem terveztem, és nem is akartam különösebben.
Bele sem vettem a projektek közé tavaly, amikor év végén 2012 nagy
vállalkozásait terveztem, pedig bőven projektszintű túra. Gondoltam, oké,
tavaly az 50-re neveztem, de végül átmentem a 35-re (nem azért, mert az 50
olyan nehéz lett volna, hanem egyszerűen eldurrant az agyam: Pilis térképet
vittem magammal véletlen, a 4. pont előtt a GPS beszüntette működését, az
itiner pedig használhatatlannak bizonyult számomra), idén megpróbálom az 50-et
megint, gondoltam.
Aztán egyszer egy túrán L.L. túratársnő kifejtette nekem, h.
mennyire szeretné megcsinálni ezt a túrát, mennyire vágyik rá. A dolog szöget
ütött a fejembe. Megnéztem a 90-es táv útvonalát, és valóban, szinte mindenhova
elmegy a Börzsönyben, amit annyira szeretek: Salgóvár, Hollókő, Nagy-Mána,
Csóványos… hú, milyen jó kis útvonal ez, lehet, h. meg kellene próbálni? Nade…
van benne 3773 m
szint. Nem sok ez? De. Viszont közben rájöttem, h. igazából nem bánom, ha kicsit
több a szint egy túrában, sokkal jobb, mintha végig egyenesen kellene menni,
mert attól én nagyon elfáradok, egy idő után leülök az út mellé és sírva
fakadok. No, akkor vegyük fel a tervek közé ezt a túrát is, gondoltam. Egyedül
viszont nem volt kedvem menni, mert gondoltam, h. itt nem lesz annyi induló,
mint pl. a Kinizsin, tehát még az is előfordulhat, h. egész éjjel tökegyedül
bolyongok a Börzsönyben, aztán jövő tavasszal majd megtalálják a csontjaimat. Túratárs
kell nekem, gondoltam. Tonnakilométer, a sztárnavigátor remek lett volna,
eltévedés kizárva, de ő nem vállalkozott a feladatra. M. Sz., a hipernavigátor
szintén közölte, h. ő aztán nem, burkoltan, udvariasan célozva az adott túrán
részt vevők elmeállapotáról alkotott határozott véleményére. Ezért elkezdtem
dolgozni Szamóca befűzésén. Az utóbbi 2 hónapban nem volt olyan túra, vagy
beszámoló, amiben el ne hangzott volna: „Majd ha megyünk a Szamócával a Nahát
90-en…”, olyannyira, h. egyik túrán egy túratárs már messziről kiabált: „Na
mi van, Halima, mentek a Nahát 90-en?”
Végül nem azt mondom, h. észérvekkel meggyőztem Szamócát,
inkább felőröltem az ellenállását, és mint az anyuka, aki jobb meggyőződése
ellenére mégiscsak megveszi hisztiző sarjának a barbihercegnős pezt, fáradtan,
lemondóan igent bólintott a projektre. Remek, ez is megvan.
A túra előtt gondosan pakoltam, kihasználom a
csomagszállítás nyújtotta lehetőségeket, gondoltam, és csomagoltam 2 doboz
sajtos és 2 doboz mákos tésztát, „villát hozzál”, küldtem az SMS-t Szamócának
még péntek este. „C” polárt és két banánt is a szállítandó csomagba gyömtem, a
Vilatihoz vállaltak szállítást, ez kb. 41 km és 1700 m szint, addig sem kell mindezt cipelni.
Előző este még csináltam egészséges túrógombócot – receptje itt – aztán meg jó korán mentem aludni.
Nem mondom, h. nem izgultam este, és reggel meg még jobban,
de jó értelemben, nagyon vártam a túrát, és reméltem, h. insallah sikerül
végigmennünk – nem tartottam lehetetlennek, h. nem, ez durva lesz, gondoltam
magamban. Ez a gondolatsor reggel a vonaton és a rajtban csak folytatódott: a
hosszú távra nevező (nem túl sok) túratárs motiváló beszámolókkal
szórakoztatott: „én már kétszer megpróbáltam, de feladtam”, „tavaly nem
sikerült, de a remény hal meg utoljára”, stb. No, mit is keresek én itt, gondoltam,
aztán rövid összefoglalót tartottam a már a rajtban váró Szamócának a 15 km-es
táv szépségeiről. Majd neveztünk a 90-re. Feladtuk a csomagokat, és rövid
szerencsétlenkedés után elindultunk.
A túra elejét (a törökmezői halastóig) elég sokszor végigjártam
már (most megyek itt hatodszor, mondtam Szamócának), gondoltam már előre, h.
itt csak nem fogunk eltévedni, és elhamdulillah így is lett. Az eltévedések,
azok később jöttek. Itt megjegyezném, h. TKM nagyon kedvesen megrajzolta nekem
a túra trekkjét, amit én fel is töltöttem a GPS-re, ám valamiért a program nem
töltötte át az útvonalat, csak az útpontokat, ami egyébként később szintén
komoly segítségnek bizonyult. Viszont az ösvények IRL néha még köszönő
viszonyban sem voltak azzal, ami a térképen volt – a papírtérképen egyáltalán
nem volt rajta, a GPS térképén meg nem ott, ahol kellett volna. Szóval izgalmas
éjszakánk volt, de erről majd később.
Szamóca még csak egyszer járt a Börzsönyben, (akkor is én
beszéltem rá :)),
a szép emlékű Telekin, így hát egy csomó érdekes hely várt rá, ahol még nem
volt, alig vártam már, h. hogy fog neki tetszeni. A túra rögtön érdekesen
indult, Szamóca egyik botja nem volt hajlandó működni, a menet nem kapta el,
érezhető volt, h. valami belső problémával küszködik. Ezért szegény kénytelen
volt egy alkalmi bottal pótolni a hiányzót:
Később, már Kóspallagon, egy túratárs megkérdezte: ugye nem
ugyanott vetted a két botot? Még kilométerek múlva is ezen kuncogtunk…
Egyelőre azonban maradt a felemás bot, Szamóca ezzel nyomult
felfelé az emelkedőkön. A Szent Mihály-hegy nyergét elég hamar elértük, én már
el is fáradtam, mondtam, a pontőrök ezt rendkívül szórakoztatónak találták, de
aztán még mindig felfelé kellett menni, egészen a kilátóig:
Innen meg lefelé, de most száraz úton, nem úgy, mint a
Telekin, ezt ki is emeltem Szamócának, aki örült is. Most sokkal simábban
eljutottunk Zebegénybe, nem bokáig érő sárban, ezért még én sem estem el
egyszer sem. Az emlékműnél kaptunk pecsétet, a pontőr kissé aggódva nyugtázta,
h. a 90-es távon megyünk, én pedig megismételtem a Szamócának tett
ígéretemet: a túra 3 legmagasabb pontján csokit fog kapni.
Törökmezőhöz gond nélkül elértünk, itt voltak mindenféle
kenyerek, ebből mi nem kértünk, inkább megettük Szamóca fincsi házilag
készített, töltött zsemléit, és ittunk a kínált teából. Az őszi fákkal körített tó gyönyörű volt:
Kissé aggódva indultunk
tovább, illetve hát én aggódtam, mert most jött az a rész, ahol tavaly úgy
elkavartam, h. annyira felhúztam magam rajta, h. elment a kedvem az egész
túrától, és miután a GPS is bemondta az unalmasat, átmentem a 35-ös távra. Most
elhamdulillah összeverődtünk öten-hatan, így nem volt gond a navigálással,
mondjuk tavaly óta jártam már itt párszor, ezért volt egy általános képem
arról, h. ott, ahol a patakátkelés után én jobbra mentem, no, ott balra kell
menni, és csak később jobbra. Így is lett, megtaláltuk az ellenőrzőpontot, ahol
közölték, h. a hét során a mezőt bekerítették villanypásztorral, így az alsó
drótot akasszuk le, a felső alatt meg ÓVATOSAN bújjunk át. Elég félelmetes volt
a dolog, a nedves fűbe dobott drót dühösen pattogott magában, az ártatlan
aljnövényzetre pazarolva kisüléseit, de végül is átjutottunk elhamdulillah, és
elég hamar el is értünk Kóspallagra – ezúttal nem fordultam balra ott, ahol
tavaly igen, hanem másztunk felfelé a Kálváriához. Utána egy elég pihentető
szakasz következett a kisinóci turistaházig, no, onnan viszont… a sárga +on fel
az inóci nyeregbe, ami elég kemény volt, végig felfelé, nagyon felfelé, és
sokáig.
És ráadásul nem is tartozott a túra 3 legmagasabb helye közé, szóval
még csoki sem járt. Viszont legalább az idő gyönyörű volt, mintha nem is október vége lenne, hanem egy nyári nap, kész szerencse, ugyani Szamóca határozottan megírta nekem a túra előtt, h. "De jó idő legyen ám, különben sokat fogok túra közben jajgatni, óbégatni és
nyavalyogni. :-)"
Végül felértünk az Inóci-nyeregbe, egy percre leültünk az ellenőrzőponton,
aztán mentünk tovább, mert várt ránk egy rövid, ám viccesen meredek domboldal.
Ilyen nincs is, döntötte el felfelé menet Szamóca, pedig volt:
Utána pedig megkezdtük a kitartó emelkedést Salgóvárig, ami
az egyik kedvenc helyem a Börzsönyben (mindegyikre ezt mondod, mondta savanyú
arccal Szamóca, na jó, az első ötvenben benne van, holtversenyben, feleltem),
viszont magas, még csoki is jár érte. Fent amúgy a hivatalos ellátmány
részeként is kaptunk Balaton szeletet, de azért a privát csoki is lecsúszott.
Fent katica-invázió volt, ráadásul nem is a normális, megszokott hétpettyesek,
hanem az idegenszívű, gaz külföldi inváziós katicák, több tucatnyian jöttek
egyszerre, még a zsákokba is bemásztak. A kilátás viszont mindenért kárpótolt
minket, Szamóca még sosem volt Salgóvárban, osztottam meg a többi nézelődő
túratárssal, és a továbbiakban sem tervezem, szúrta közbe ő. Azért készített
rólunk egy közös fotót Tamás (NEM a „mi” Tamásunk, ez egy másik Tamás), akinek
a későbbiekben még fontos szerep jut a történetben:
Összeszedtük magunkat lassan, bár mint később M. Sz. a
képeket látva közölte, eléggé megfáradt vándornak tűntem már itt:
Ráadásul egy darabig még felfelé mentünk, Hollókőig
mindenképpen, ahonnan viszont a legszebb Börzsöny-kilátás tárult elénk:
Kigyönyörködtük magunkat, aztán szaporáztuk a lépteinket a
Vilati üdülő felé, ahol – remélhetőleg – a csomagjaink vártak minket, és a
sajtos tészta, amire egyre többet gondoltam. Lefelé egy szedres-susnyás részen
átnyomakodva, egy indára fennakadva találtam egy jó kis Saucony futókabátot.
Talán valamelyik túratársé, gondoltam, és a szeder szedte le a hátizsákjáról.
Így történt a Népek Tavasza túrán Tamás (a mi Tamásunk) Piros Polárpulcsijával
is, amely soha többet nem lett meg, és még most is vérzik érte a szívem, így
hát lefejtettem a felsőt a tüskékről, és a derekamra kötöttem, h. megkeressem a
tulajdonost. A Pontra érve többen is voltak ott, nézzetek meg deréktól lefelé,
mondtam, hát, így nem az igazi, felelte egyikük, egy másikuk pedig felismerte a
felsőjét… Kicsit beleizzadtam, bocs, mondtam, amikor a derekamról lekötve
visszaadtam, aztán szinte azonnal rájöttem, h. ez nem volt túl elegáns,
illetve, h. más embernek a felsőjét a saját izzadt derekunkra kötve szállítani
sem túl elegáns, de ez sajna korábban nem jutott eszembe, ezért a felső
tulajdonosától (talán Zoltán?) ez úton is elnézést kérek.
A csomagjaink valóban ott voltak, de előbb bementünk az
üdülőbe, ittunk kávét, gyümölcslét, vizet, és a mosdóban feltöltöttem Kövér
Testet, mert eddigre teljesen magába horpadt szegény. Aztán kimentünk a panzió
elé, leültünk a napra, és befaltuk a sajtos tésztát, illetve én még egy csomó
szőlőt is, Szamóca elkerekedett szemmel figyelte pusztításomat, de ő még nem
tudta, mi vár ránk, én meg tényleg megviseltnek éreztem magam. Ha itt lenne
vége a túrának, akkor sem hullatnék könnyeket, gondoltam, de ezt a véleményemet
bölcsen megtartottam magamnak. Az ideszállított cuccaink meg nem evett
maradékát átpakoltuk a zsákjainkba, megdöbbentünk, h. milyen nehezek lettek,
eztán indultunk tovább a Szívfájó-bérc felé. Ezt nem nagyon fogod szeretni,
mondtam már előre Szamócának, és így is lett. Elég brutális ide feljutni,
viszont jár érte csoki, ami ott és akkor nemigen vigasztalt minket. Először is,
az eleje durván meredek, ha kicsit meredekebb lenne, már beülő kellene meg
kötél. Aztán, hogy úgy mondjam, nincs túljelezve a zöld sáv, KIVÉVE azt a
helyet, ahol bejön az ú.n. „régi zöld”, de SEMMI nem jelzi, h. az a régi, és az
új meg nem arra megy tovább, sőt, az új jelzése után egy jó hosszú szakaszon hiányzik.
Szamóca simán elment volna a régin, és én is, ha nincs nálam a GPS, ami a régit
nem is jelezte, és miután megadtam neki TKM útpontját az ellenőrzőpontról, szép
rózsaszín vonallal jelezte, h. légvonalban merre kellene menni, az pedig
egyértelműen nem a leágazást (a régi zöldet) jelezte. Mentünk tovább. Aztán egy
idő után elővettük a lámpákat, mert töksötét lett lassan:
A Szívfájó-bércen megettük a túra 3. legmagasabb pontján
járó csokit, és elindultunk a Tűzköves-forrás felé. Ez volt a túra
tájékozódásilag legnehezebb szakasza. Amint rátértünk a zöld+ jelzésre, a
valóság és a térkép/GPS mikrouniverzum jelentősen különbözni kezdett egymástól.
Egy széles dózerúton utolértük Tamást (aki nem a „mi” Tamásunk, és a továbbiakban
mindig róla lesz szó), aki akkor egy ideje már azzal múlatta kedélyesen idejét,
h. fel-alá járkált az úton, és kereste a letérőt. A GPS jelezte is, h. hol megy
át a z+ egy kis erdei ösvényre, majd ott szólok, mondtam, aztán szóltam is – ám
ott valójában egy kb. másfél méter magas partfal volt, rajta meg
áthatolhatatlan bozótos. Nem arról van szó, h. nem elég pontos volt a GPS
helymeghatározása, mert az általa jelölt ponttól fel-le 50 méterre nem volt
SEMMI letérő. Egy helyen, ahol MINTHA lett volna valami kis csapás, hősiesen
átmásztam az árkon, és fel a partfalon (nem fogsz tudni lejönni, Halima, mondta
Szamóca), de a bozótosba csak négykézláb tudtam bemászni. Visszamentünk vagy
100-150 métert, de semmi. Végül Tamás bevágott a susnyásba, láttam Szamócán, h.
kételkedik a dologban, de ekkor már láttam, h. a letérőt nem fogjuk megtalálni,
inkább hármasban, egy férfiemberrel kavarogjunk az erdőben, gondoltam, és
mentünk Tamás után. Egy idő után egyszer csak találtunk egy z+ jelet,
elindultunk rajta, a GPS még mindig máshol jelezte az utat, aztán egy idő után
a két valóság szinkronba került egymással. Út, az nem volt. Egy sűrű erdőben
mentünk, kerestük a következő jelet, és folyamatosan figyeltem a GPS-t, minek
következtében kb. 10 méterenként orra estem, mivel út, mint említettem, az nemigen volt.
Eltettem a GPS-t, csak később vettem elő megint, ellenőrzésképpen, állj,
mondtam azonnal, mi történt, kérdezte az elöl haladó Tamás. A GPS szerint nem
erre kellene jönni, mondtam, elindultunk visszafele, ott alul van valami útféle,
mondta Szamóca, mi lenne, ha átvágnánk? Rövid vizsgálódás kiderítette, h. a kb.
5 méter
mélységű szakadás ezt megakadályozza, visszamentünk odáig, ahol a GPS jelezte a
letérőt, út az nem volt (mondjuk a másik irányba sem, tehát ezt nem igazán
tekintetük relevánsnak), azért elindultunk arra, és hamarosan találtunk is
jelet. Az „út”, illetve hadd mondjam inkább azt, h. menetirány innentől
átváltott egy durván meredek lejtőbe. Egy kézbe fogtam a botokat, másikba a
GPS-t, aztán rájöttem, h. ez így nem fog menni, figyeltük a jeleket, és a
legkisebb kétségnél elővettem a GPS-t. Az „Állj!” felkiáltás hamar jelszóvá
vált, egy párszor még elvesztettük az útirányt, de a GPS ügyes volt, és mindig
visszataláltunk, ha lassúak vagyunk neked, nyugodtan hagyj minket, mondtam
Tamásnak, de ő azt mondta, h. ő sem egy gyors ember, és innen már végig együtt
mentünk. Hamarosan lejutottunk a királyházi műútig, sztárnavigátor-e vagyok,
kérdeztem némi elégedettséggel. Innen a pont a Tűzköves-forrásnál már könnyen
meglett. Én még nem jöttem le ehhez a forráshoz errefelé jártamban, pedig kár
volt kihagyni. Nagyon érdekes: a sziklába vájt kis csatornában hangosan
csörgedezik a forrás vize, egy kivájt kis kőmedencébe folyik, és innen megy
tovább:
Merítős, ez egy merítős forrás, kiabáltam vissza
Szamócáéknak, majd félresöpörtem a víz tetejéről a belehullott leveleket,
döglött katicákat és egyéb nyomelemeket, és a poharamba merítve jót ittam a
jéghideg vízből. Majd megtöltöttem a túratársak üvegeit is. Szamócának
visszavittem a pohárban is egy ital vizet, elmeséltem a merítés fentebb
részletezett körülményeit, ő kétkedve ivott bele a pohárba, majd közölte, h. ez
neki túl hideg. Nem baj, én szívesen megittam. Leültünk kicsit a pontnál a tűz
mellett, ettünk Szamóca mákos-banános sütijéből, Tamás vajas kekszéből meg az én datolyáimból, és
mentünk tovább. Várt minket a Csóványos, ahova még fel kellett mászni, a
Nagy-Mánán keresztül. Ők is benne vannak az első 50-ben, amikor
felkapaszkodtunk a Nagy-Mánára, lekapcsoltuk kicsit a lámpákat, és Tamás, aki
nagyon otthon van ebben, megmutogattam, h. melyik csillagkép micsoda. Annyira
szép volt ez a pár nyugodt perc a rengeteg, szikrázó csillag alatt, és az, h.
amikor felértük a Nagy-Mánára, még fenn volt a hold, aztán ahogy ott álltunk,
pár perc alatt eltűnt a távolban sötétlő hegyek mögött, mintha csak minket várt
volna, h. még elbúcsúzzon – soha nem fogom ezt elfelejteni.
Aztán pár perc múlva mentünk tovább, hiába jártunk erre
világosban, letévedtünk az útról, aztán meglett a piros megint, de akkor már
nem mindenki volt biztos abban, h. egyáltalán merről jöttünk, végül Tamás
megoldotta a kérdést: amikor jöttünk, balra volt a Jupiter, nem emlékeztek?
Hát, én nem emlékeztem, de igaza volt, mert amikor az útpontok közül kijelöltem
a Csóványost, tényleg arra volt… innen már hamar fel is értünk, megint csak
leültünk kicsit, Szamóca megette a mákos tésztáját, de én innen már nem nagyon
tudtam enni, álmos voltam, már fáradt is, és a gyomrom ilyenkor sajna bezár.
Ettem egy banánt, az még bement, meg egy zselét, ami elég rettenetes volt, de
szintén lement. 57 km-ben eddig jöttünk majdnem 3000 szintet, a túra nehezebb
része megvolt. Számomra azonban még csak most következett az igazi
megpróbáltatás, a folyamatos küzdelem a mindent elborító álmossággal. Mondjuk
Bányapusztáig nem volt akkora probléma, mert a túra legfélelmetesebb része
következett: a Csóványosról le a kék háromszögön. A hegyoldalban egy kifelé
lejtő, csúszós, köves útszerűség, néha fatörzseken vagy sziklákon kellett
keresztülmászni, vaksötétben, csak a lámpáink világítottak, és eközben jobboldalt egy ki tudja, milyen mély szakadék,
amelynek a mélyén, valahol a távolban, egy patak csörgedezett. Nagyon óvatosan,
nézz a lábad elé, mondtam, Szamóca nem válaszolt, azt hiszem, mindkettőnket
elborított a halálfélelem, nem is gondoltam álmosságra, egyszer megbotlottam és
el is estem, de a csúszást elhamdulillah megállítottam. Párszor elvesztettük a
jelzést, de a GPS segítségével mindig megtaláltuk, elhamdulillah, h. volt,
különben még mindig a Börzsönyben bolyonganánk szerintem. Hát igen, az én
Börzsönyöm, mondtam, amikor már meg mertem szólalni, hát, maradhat a tiéd, én
nem fogom elszeretni tőled, vágta rá Szamóca. Pedig tudom ám, h. igazából
tetszett neki a dolog, és a túra minden egyes pillanatát élvezte :).
NAGYON megkönnyebbültem, mikor Bányapusztára értünk, és még
mindenki élt és épségben volt. Itt adtak gulyást, amiből mi nem kértünk,
viszont a kulcsosház előtt állt egy almafa, amely alól felszedtem egy nagyon
finom, rozmaring típusú almát, és a kedves pontőrök csináltak nekem egy 3 az
1-ben kávét, ami egy kicsit feldobott. Itt már találkoztunk egy feladó
túratárssal, aki úgy döntött, h. kiszáll. Mi mentünk tovább. Fel kellett menni
a Só-hegyre, nem találtuk a pontot, az útpontok között szerepelt, de a zöld
háromszög jelzés végén, a pont pedig nem ott volt, hanem tovább a zöld csíkon,
kicsit lejjebb, először brutálisan fel kellett menni, majd egy hasonlóan
brutális lejtőn le, és megvolt. A pontőr szerint a z3 végén lévő csúcs, az a
Sas-hegy, és ahol most vagyunk, az a Só-hegy. Nem vitáztam, mert gőzöm sincs,
h. így van-e, illetve örültem, h. felértünk. Már csak 2 nagyobb felfele van,
mondtam biztatóan Szamócának.
Nekem viszont itt jött e legnehezebb rész. Annyira
elborított az álmosság, h. szó szerint elbóbiskoltam menet közben. Az út elég
eseménytelen volt, miután a Só-hegyről leértünk, nem volt durva fel vagy le, és
néha arra serkentem fel, h. belegyalogoltam az út menti bozótosba, vagy egy
pocsolyába. Elértünk a kóspallagi elágazáshoz, a pontőröktől kérdeztem, h.
van-e kávéjuk, persze nem volt, almát kaptunk, egy darabig utána tudtam
normálisan menni, kicsit feldobott az, h. történt valami, de utána megint
jöttek a bealvások – a következő pontig, ami megint a törökmezői halastó volt,
nem sok emlékem van, kivéve az, h. leghátul mentem, vagy 10-15 méterrel
lemaradva a többiektől, és néha elbóbiskoltam, aztán egyszer csak az út egyik
oldalát keskeny, de mély vízmosás tette változatosabbá, ha ebbe belelépek, azt
a bokám biztos meg fogja érezni, nem szabad elaludni, nem szabad elaludni,
ismételgettem magamban, persze teljesen hiába… Elhamdulillah balesetmentesen
elértünk végül a halastóig, mondjuk elég sok pocsolyába belemásztam félálomban,
sikerült combközépig felcsapni magam sárral, de még mindig jobban jártam, mint
az a túratárs, aki simán belegyalogolt a halastóba… A széles út pont nekivezet
a tónak, és a part mellett teljesen elborították a vizet a lehullott levelek –
egy fáradt ember az éjszakai sötétben nem veszi észre, h. ott valójában víz
van. Nekünk már könnyebb dolgunk volt, mert az egyik pontőr nagyon figyelmesen
odaállt a tó partjára, és lámpával világított nekünk, nehogy hasonló sorsra
jussunk. A ponton amúgy is nagyon kedvesek és készségesek voltak, egyébként
ugyanez volt a bányapusztai ponton is, és a Tűzköves-forrásnál, pedig ez
utóbbinál nem is volt semmi ellátás (inkább mi kínáltuk a magányos pontőrt
mindenféle édességgel). Egyébként is a szervezők és a pontőrök nagyon rendesek
voltak, de ez a három pont külön kiemelkedett a kedvességükkel. Most is, Törökmezőnél, teljesen reményvesztetten kérdeztem („tudom, h. nem lesz a válasz,
de…”) h. van-e kávéjuk – és volt. Kicsit már hideg, de tettem bele tejet és
cukrot, mondta a hölgy, és gyanítom, h. a saját kávéját nyomta a kezembe.
Ennivalóval is kínáltak, de az már nem ment le. 6,6 km van hátra, két
nagyobb felfelével, állapítottuk meg. Az első felfelé nagyon hamar be is
következett, a törökmezői turistaházig, innen aztán viszonylag könnyebb szakasz
következett. Világosodott, kibontakoztak a reggeli fényben az erdő őszi színei:
Az álmosságom teljesen elmúlt a kávétól, fáradtan, de jó
hangulatban beszélgetve mentünk, aztán elértük a kék csík azon szakaszát, ahol
fel kell mászni Kövesmező felé, hát, a beszélgetés itt eléggé megszakadt,
mentünk felfelé a szederindák között – itthon vettem észre, h. a karom tele van
vágásokkal – eztán meglett ez is, a tetején megálltunk eltenni az egy ideje már
felesleges lámpákat. Az erdőből kiérve jobbra fordultunk, még oda az aszfalt
tetejéig fel kell menni, mutattam a távolba vesző útra. Szamóca csúnyán nézett,
nem mondod, Halima, mondta, á, nem is, csak szórakoztatni akarlak,
visszakoztam, pedig TÉNYLEG fel kellett menni, és még tovább is. Aztán a
parkolótól megkerestük a lefelé vezető, meredek utat, amiről már előre elég
negatív dolgokat meséltem a túratársaknak, de aztán végül is nem volt olyan
durva, mint amire emlékeztem – vagy csak így a 90. kilométer
környékére már mindegy volt…
Hamar leértünk a városba, a főútra kifordulva előre
mutattam: ott a templom, ott a cél, jaj, ilyen messze, kérdezte kissé
kétségbeesve Szamóca, a csaknem 500 méteres szörnyű messzeségbe vesző torony
láttán. Persze csak meglett az a torony közelről is, a 90-ről jöttök be, kérdezték
egy mellettünk elhaladó autóból, mert a cél már átköltözött a napközibe!
Bementünk, ismét csak örültek nekünk. Utánunk a feladókon kívül
már csak 4 ember volt kinn. A szintidőből kissé kicsúsztunk, ennek ellenére
elfogadták a teljesítésünket, mi pedig mindenféle lelkifurdalás nélkül a
kitűzőt és az oklevelet. Én még soha nem csúsztam ki szintidőből, de úgy vélem,
aki itt végigment, az megérdemli a teljesítést. Nekem ez egy nagyon kemény
menet volt, már csak az éjszakázás miatt is, ami változatlanul nagyon megvisel,
de amúgy is. Ennek ellenére élveztem a túrát, és úgy vélem, h. a kicsúszásunk
elsősorban a rengeteg fel-alá kavargásnak, bizonytalankodásnak köszönhető,
anélkül simán meglett volna az időnk. Úgyhogy erősen remélem, h. jövőre, amikor
már tudni fogom, h. merre keressem a térképen tök máshol jelölt, titokzatos
letérőt, illetve ne hozzon zavarba a régi-új zöld, meg ehhez hasonló apróságok,
insallah belül leszünk az időn is.
Ja igen, merthogy insallah jövőre újra jövünk, Szamóca is
nagyon szeretne :),
mert mindkettőnknek nagyon tetszett a túra. Viccet félretéve, tényleg a
Börzsöny legszebb részein megy – kár, h. jelentős részeit nem láthatjuk, lévén,
h. töksötétben érünk oda – és hát, mint tudjuk, az én Börzsönyöm, az olyan, h.
az ember soha nem unatkozik benne: mindig történik valami :)