2012. október 22., hétfő

NAHÁT 90



Táv: 90,2 km
Szint: 3773 m

Mottó: "Tudod, Szamóca, amikor majd megyünk a Nahát90-en..." 

Ezt a túrát nem terveztem, és nem is akartam különösebben. Bele sem vettem a projektek közé tavaly, amikor év végén 2012 nagy vállalkozásait terveztem, pedig bőven projektszintű túra. Gondoltam, oké, tavaly az 50-re neveztem, de végül átmentem a 35-re (nem azért, mert az 50 olyan nehéz lett volna, hanem egyszerűen eldurrant az agyam: Pilis térképet vittem magammal véletlen, a 4. pont előtt a GPS beszüntette működését, az itiner pedig használhatatlannak bizonyult számomra), idén megpróbálom az 50-et megint, gondoltam.
Aztán egyszer egy túrán L.L. túratársnő kifejtette nekem, h. mennyire szeretné megcsinálni ezt a túrát, mennyire vágyik rá. A dolog szöget ütött a fejembe. Megnéztem a 90-es táv útvonalát, és valóban, szinte mindenhova elmegy a Börzsönyben, amit annyira szeretek: Salgóvár, Hollókő, Nagy-Mána, Csóványos… hú, milyen jó kis útvonal ez, lehet, h. meg kellene próbálni? Nade… van benne 3773 m szint. Nem sok ez? De. Viszont közben rájöttem, h. igazából nem bánom, ha kicsit több a szint egy túrában, sokkal jobb, mintha végig egyenesen kellene menni, mert attól én nagyon elfáradok, egy idő után leülök az út mellé és sírva fakadok. No, akkor vegyük fel a tervek közé ezt a túrát is, gondoltam. Egyedül viszont nem volt kedvem menni, mert gondoltam, h. itt nem lesz annyi induló, mint pl. a Kinizsin, tehát még az is előfordulhat, h. egész éjjel tökegyedül bolyongok a Börzsönyben, aztán jövő tavasszal majd megtalálják a csontjaimat. Túratárs kell nekem, gondoltam. Tonnakilométer, a sztárnavigátor remek lett volna, eltévedés kizárva, de ő nem vállalkozott a feladatra. M. Sz., a hipernavigátor szintén közölte, h. ő aztán nem, burkoltan, udvariasan célozva az adott túrán részt vevők elmeállapotáról alkotott határozott véleményére. Ezért elkezdtem dolgozni Szamóca befűzésén. Az utóbbi 2 hónapban nem volt olyan túra, vagy beszámoló, amiben el ne hangzott volna: „Majd ha megyünk a Szamócával a Nahát 90-en…”, olyannyira, h. egyik túrán egy túratárs már messziről kiabált: „Na mi van, Halima, mentek a Nahát 90-en?”
Végül nem azt mondom, h. észérvekkel meggyőztem Szamócát, inkább felőröltem az ellenállását, és mint az anyuka, aki jobb meggyőződése ellenére mégiscsak megveszi hisztiző sarjának a barbihercegnős pezt, fáradtan, lemondóan igent bólintott a projektre. Remek, ez is megvan.
A túra előtt gondosan pakoltam, kihasználom a csomagszállítás nyújtotta lehetőségeket, gondoltam, és csomagoltam 2 doboz sajtos és 2 doboz mákos tésztát, „villát hozzál”, küldtem az SMS-t Szamócának még péntek este. „C” polárt és két banánt is a szállítandó csomagba gyömtem, a Vilatihoz vállaltak szállítást, ez kb. 41 km és 1700 m szint, addig sem kell mindezt cipelni.
Előző este még csináltam egészséges túrógombócot – receptje itt – aztán meg jó korán mentem aludni.
Nem mondom, h. nem izgultam este, és reggel meg még jobban, de jó értelemben, nagyon vártam a túrát, és reméltem, h. insallah sikerül végigmennünk – nem tartottam lehetetlennek, h. nem, ez durva lesz, gondoltam magamban. Ez a gondolatsor reggel a vonaton és a rajtban csak folytatódott: a hosszú távra nevező (nem túl sok) túratárs motiváló beszámolókkal szórakoztatott: „én már kétszer megpróbáltam, de feladtam”, „tavaly nem sikerült, de a remény hal meg utoljára”, stb. No, mit is keresek én itt, gondoltam, aztán rövid összefoglalót tartottam a már a rajtban váró Szamócának a 15 km-es táv szépségeiről. Majd neveztünk a 90-re. Feladtuk a csomagokat, és rövid szerencsétlenkedés után elindultunk.
A túra elejét (a törökmezői halastóig) elég sokszor végigjártam már (most megyek itt hatodszor, mondtam Szamócának), gondoltam már előre, h. itt csak nem fogunk eltévedni, és elhamdulillah így is lett. Az eltévedések, azok később jöttek. Itt megjegyezném, h. TKM nagyon kedvesen megrajzolta nekem a túra trekkjét, amit én fel is töltöttem a GPS-re, ám valamiért a program nem töltötte át az útvonalat, csak az útpontokat, ami egyébként később szintén komoly segítségnek bizonyult. Viszont az ösvények IRL néha még köszönő viszonyban sem voltak azzal, ami a térképen volt – a papírtérképen egyáltalán nem volt rajta, a GPS térképén meg nem ott, ahol kellett volna. Szóval izgalmas éjszakánk volt, de erről majd később.
Szamóca még csak egyszer járt a Börzsönyben, (akkor is én beszéltem rá :)), a szép emlékű Telekin, így hát egy csomó érdekes hely várt rá, ahol még nem volt, alig vártam már, h. hogy fog neki tetszeni. A túra rögtön érdekesen indult, Szamóca egyik botja nem volt hajlandó működni, a menet nem kapta el, érezhető volt, h. valami belső problémával küszködik. Ezért szegény kénytelen volt egy alkalmi bottal pótolni a hiányzót:

Később, már Kóspallagon, egy túratárs megkérdezte: ugye nem ugyanott vetted a két botot? Még kilométerek múlva is ezen kuncogtunk…
Egyelőre azonban maradt a felemás bot, Szamóca ezzel nyomult felfelé az emelkedőkön. A Szent Mihály-hegy nyergét elég hamar elértük, én már el is fáradtam, mondtam, a pontőrök ezt rendkívül szórakoztatónak találták, de aztán még mindig felfelé kellett menni, egészen a kilátóig:

Innen meg lefelé, de most száraz úton, nem úgy, mint a Telekin, ezt ki is emeltem Szamócának, aki örült is. Most sokkal simábban eljutottunk Zebegénybe, nem bokáig érő sárban, ezért még én sem estem el egyszer sem. Az emlékműnél kaptunk pecsétet, a pontőr kissé aggódva nyugtázta, h. a 90-es távon megyünk, én pedig megismételtem a Szamócának tett ígéretemet: a túra 3 legmagasabb pontján csokit fog kapni.
Törökmezőhöz gond nélkül elértünk, itt voltak mindenféle kenyerek, ebből mi nem kértünk, inkább megettük Szamóca fincsi házilag készített, töltött zsemléit, és ittunk a kínált teából. Az őszi fákkal körített tó gyönyörű volt:

Kissé aggódva indultunk tovább, illetve hát én aggódtam, mert most jött az a rész, ahol tavaly úgy elkavartam, h. annyira felhúztam magam rajta, h. elment a kedvem az egész túrától, és miután a GPS is bemondta az unalmasat, átmentem a 35-ös távra. Most elhamdulillah összeverődtünk öten-hatan, így nem volt gond a navigálással, mondjuk tavaly óta jártam már itt párszor, ezért volt egy általános képem arról, h. ott, ahol a patakátkelés után én jobbra mentem, no, ott balra kell menni, és csak később jobbra. Így is lett, megtaláltuk az ellenőrzőpontot, ahol közölték, h. a hét során a mezőt bekerítették villanypásztorral, így az alsó drótot akasszuk le, a felső alatt meg ÓVATOSAN bújjunk át. Elég félelmetes volt a dolog, a nedves fűbe dobott drót dühösen pattogott magában, az ártatlan aljnövényzetre pazarolva kisüléseit, de végül is átjutottunk elhamdulillah, és elég hamar el is értünk Kóspallagra – ezúttal nem fordultam balra ott, ahol tavaly igen, hanem másztunk felfelé a Kálváriához. Utána egy elég pihentető szakasz következett a kisinóci turistaházig, no, onnan viszont… a sárga +on fel az inóci nyeregbe, ami elég kemény volt, végig felfelé, nagyon felfelé, és sokáig. 

És ráadásul nem is tartozott a túra 3 legmagasabb helye közé, szóval még csoki sem járt. Viszont legalább az idő gyönyörű volt, mintha nem is október vége lenne, hanem egy nyári nap, kész szerencse, ugyani Szamóca határozottan megírta nekem a túra előtt, h. "De jó idő legyen ám, különben sokat fogok túra közben jajgatni, óbégatni és nyavalyogni. :-)"
Végül felértünk az Inóci-nyeregbe, egy percre leültünk az ellenőrzőponton, aztán mentünk tovább, mert várt ránk egy rövid, ám viccesen meredek domboldal. Ilyen nincs is, döntötte el felfelé menet Szamóca, pedig volt:

Utána pedig megkezdtük a kitartó emelkedést Salgóvárig, ami az egyik kedvenc helyem a Börzsönyben (mindegyikre ezt mondod, mondta savanyú arccal Szamóca, na jó, az első ötvenben benne van, holtversenyben, feleltem), viszont magas, még csoki is jár érte. Fent amúgy a hivatalos ellátmány részeként is kaptunk Balaton szeletet, de azért a privát csoki is lecsúszott. Fent katica-invázió volt, ráadásul nem is a normális, megszokott hétpettyesek, hanem az idegenszívű, gaz külföldi inváziós katicák, több tucatnyian jöttek egyszerre, még a zsákokba is bemásztak. A kilátás viszont mindenért kárpótolt minket, Szamóca még sosem volt Salgóvárban, osztottam meg a többi nézelődő túratárssal, és a továbbiakban sem tervezem, szúrta közbe ő. Azért készített rólunk egy közös fotót Tamás (NEM a „mi” Tamásunk, ez egy másik Tamás), akinek a későbbiekben még fontos szerep jut a történetben:

Összeszedtük magunkat lassan, bár mint később M. Sz. a képeket látva közölte, eléggé megfáradt vándornak tűntem már itt:

Ráadásul egy darabig még felfelé mentünk, Hollókőig mindenképpen, ahonnan viszont a legszebb Börzsöny-kilátás tárult elénk:

Kigyönyörködtük magunkat, aztán szaporáztuk a lépteinket a Vilati üdülő felé, ahol – remélhetőleg – a csomagjaink vártak minket, és a sajtos tészta, amire egyre többet gondoltam. Lefelé egy szedres-susnyás részen átnyomakodva, egy indára fennakadva találtam egy jó kis Saucony futókabátot. Talán valamelyik túratársé, gondoltam, és a szeder szedte le a hátizsákjáról. Így történt a Népek Tavasza túrán Tamás (a mi Tamásunk) Piros Polárpulcsijával is, amely soha többet nem lett meg, és még most is vérzik érte a szívem, így hát lefejtettem a felsőt a tüskékről, és a derekamra kötöttem, h. megkeressem a tulajdonost. A Pontra érve többen is voltak ott, nézzetek meg deréktól lefelé, mondtam, hát, így nem az igazi, felelte egyikük, egy másikuk pedig felismerte a felsőjét… Kicsit beleizzadtam, bocs, mondtam, amikor a derekamról lekötve visszaadtam, aztán szinte azonnal rájöttem, h. ez nem volt túl elegáns, illetve, h. más embernek a felsőjét a saját izzadt derekunkra kötve szállítani sem túl elegáns, de ez sajna korábban nem jutott eszembe, ezért a felső tulajdonosától (talán Zoltán?) ez úton is elnézést kérek.
A csomagjaink valóban ott voltak, de előbb bementünk az üdülőbe, ittunk kávét, gyümölcslét, vizet, és a mosdóban feltöltöttem Kövér Testet, mert eddigre teljesen magába horpadt szegény. Aztán kimentünk a panzió elé, leültünk a napra, és befaltuk a sajtos tésztát, illetve én még egy csomó szőlőt is, Szamóca elkerekedett szemmel figyelte pusztításomat, de ő még nem tudta, mi vár ránk, én meg tényleg megviseltnek éreztem magam. Ha itt lenne vége a túrának, akkor sem hullatnék könnyeket, gondoltam, de ezt a véleményemet bölcsen megtartottam magamnak. Az ideszállított cuccaink meg nem evett maradékát átpakoltuk a zsákjainkba, megdöbbentünk, h. milyen nehezek lettek, eztán indultunk tovább a Szívfájó-bérc felé. Ezt nem nagyon fogod szeretni, mondtam már előre Szamócának, és így is lett. Elég brutális ide feljutni, viszont jár érte csoki, ami ott és akkor nemigen vigasztalt minket. Először is, az eleje durván meredek, ha kicsit meredekebb lenne, már beülő kellene meg kötél. Aztán, hogy úgy mondjam, nincs túljelezve a zöld sáv, KIVÉVE azt a helyet, ahol bejön az ú.n. „régi zöld”, de SEMMI nem jelzi, h. az a régi, és az új meg nem arra megy tovább, sőt, az új jelzése után egy jó hosszú szakaszon hiányzik. Szamóca simán elment volna a régin, és én is, ha nincs nálam a GPS, ami a régit nem is jelezte, és miután megadtam neki TKM útpontját az ellenőrzőpontról, szép rózsaszín vonallal jelezte, h. légvonalban merre kellene menni, az pedig egyértelműen nem a leágazást (a régi zöldet) jelezte. Mentünk tovább. Aztán egy idő után elővettük a lámpákat, mert töksötét lett lassan:

A Szívfájó-bércen megettük a túra 3. legmagasabb pontján járó csokit, és elindultunk a Tűzköves-forrás felé. Ez volt a túra tájékozódásilag legnehezebb szakasza. Amint rátértünk a zöld+ jelzésre, a valóság és a térkép/GPS mikrouniverzum jelentősen különbözni kezdett egymástól. Egy széles dózerúton utolértük Tamást (aki nem a „mi” Tamásunk, és a továbbiakban mindig róla lesz szó), aki akkor egy ideje már azzal múlatta kedélyesen idejét, h. fel-alá járkált az úton, és kereste a letérőt. A GPS jelezte is, h. hol megy át a z+ egy kis erdei ösvényre, majd ott szólok, mondtam, aztán szóltam is – ám ott valójában egy kb. másfél méter magas partfal volt, rajta meg áthatolhatatlan bozótos. Nem arról van szó, h. nem elég pontos volt a GPS helymeghatározása, mert az általa jelölt ponttól fel-le 50 méterre nem volt SEMMI letérő. Egy helyen, ahol MINTHA lett volna valami kis csapás, hősiesen átmásztam az árkon, és fel a partfalon (nem fogsz tudni lejönni, Halima, mondta Szamóca), de a bozótosba csak négykézláb tudtam bemászni. Visszamentünk vagy 100-150 métert, de semmi. Végül Tamás bevágott a susnyásba, láttam Szamócán, h. kételkedik a dologban, de ekkor már láttam, h. a letérőt nem fogjuk megtalálni, inkább hármasban, egy férfiemberrel kavarogjunk az erdőben, gondoltam, és mentünk Tamás után. Egy idő után egyszer csak találtunk egy z+ jelet, elindultunk rajta, a GPS még mindig máshol jelezte az utat, aztán egy idő után a két valóság szinkronba került egymással. Út, az nem volt. Egy sűrű erdőben mentünk, kerestük a következő jelet, és folyamatosan figyeltem a GPS-t, minek következtében kb. 10 méterenként orra estem, mivel út, mint említettem, az nemigen volt. Eltettem a GPS-t, csak később vettem elő megint, ellenőrzésképpen, állj, mondtam azonnal, mi történt, kérdezte az elöl haladó Tamás. A GPS szerint nem erre kellene jönni, mondtam, elindultunk visszafele, ott alul van valami útféle, mondta Szamóca, mi lenne, ha átvágnánk? Rövid vizsgálódás kiderítette, h. a kb. 5 méter mélységű szakadás ezt megakadályozza, visszamentünk odáig, ahol a GPS jelezte a letérőt, út az nem volt (mondjuk a másik irányba sem, tehát ezt nem igazán tekintetük relevánsnak), azért elindultunk arra, és hamarosan találtunk is jelet. Az „út”, illetve hadd mondjam inkább azt, h. menetirány innentől átváltott egy durván meredek lejtőbe. Egy kézbe fogtam a botokat, másikba a GPS-t, aztán rájöttem, h. ez így nem fog menni, figyeltük a jeleket, és a legkisebb kétségnél elővettem a GPS-t. Az „Állj!” felkiáltás hamar jelszóvá vált, egy párszor még elvesztettük az útirányt, de a GPS ügyes volt, és mindig visszataláltunk, ha lassúak vagyunk neked, nyugodtan hagyj minket, mondtam Tamásnak, de ő azt mondta, h. ő sem egy gyors ember, és innen már végig együtt mentünk. Hamarosan lejutottunk a királyházi műútig, sztárnavigátor-e vagyok, kérdeztem némi elégedettséggel. Innen a pont a Tűzköves-forrásnál már könnyen meglett. Én még nem jöttem le ehhez a forráshoz errefelé jártamban, pedig kár volt kihagyni. Nagyon érdekes: a sziklába vájt kis csatornában hangosan csörgedezik a forrás vize, egy kivájt kis kőmedencébe folyik, és innen megy tovább:

Merítős, ez egy merítős forrás, kiabáltam vissza Szamócáéknak, majd félresöpörtem a víz tetejéről a belehullott leveleket, döglött katicákat és egyéb nyomelemeket, és a poharamba merítve jót ittam a jéghideg vízből. Majd megtöltöttem a túratársak üvegeit is. Szamócának visszavittem a pohárban is egy ital vizet, elmeséltem a merítés fentebb részletezett körülményeit, ő kétkedve ivott bele a pohárba, majd közölte, h. ez neki túl hideg. Nem baj, én szívesen megittam. Leültünk kicsit a pontnál a tűz mellett, ettünk Szamóca mákos-banános sütijéből, Tamás vajas kekszéből meg az én datolyáimból, és mentünk tovább. Várt minket a Csóványos, ahova még fel kellett mászni, a Nagy-Mánán keresztül. Ők is benne vannak az első 50-ben, amikor felkapaszkodtunk a Nagy-Mánára, lekapcsoltuk kicsit a lámpákat, és Tamás, aki nagyon otthon van ebben, megmutogattam, h. melyik csillagkép micsoda. Annyira szép volt ez a pár nyugodt perc a rengeteg, szikrázó csillag alatt, és az, h. amikor felértük a Nagy-Mánára, még fenn volt a hold, aztán ahogy ott álltunk, pár perc alatt eltűnt a távolban sötétlő hegyek mögött, mintha csak minket várt volna, h. még elbúcsúzzon – soha nem fogom ezt elfelejteni.
Aztán pár perc múlva mentünk tovább, hiába jártunk erre világosban, letévedtünk az útról, aztán meglett a piros megint, de akkor már nem mindenki volt biztos abban, h. egyáltalán merről jöttünk, végül Tamás megoldotta a kérdést: amikor jöttünk, balra volt a Jupiter, nem emlékeztek? Hát, én nem emlékeztem, de igaza volt, mert amikor az útpontok közül kijelöltem a Csóványost, tényleg arra volt… innen már hamar fel is értünk, megint csak leültünk kicsit, Szamóca megette a mákos tésztáját, de én innen már nem nagyon tudtam enni, álmos voltam, már fáradt is, és a gyomrom ilyenkor sajna bezár. Ettem egy banánt, az még bement, meg egy zselét, ami elég rettenetes volt, de szintén lement. 57 km-ben eddig jöttünk majdnem 3000 szintet, a túra nehezebb része megvolt. Számomra azonban még csak most következett az igazi megpróbáltatás, a folyamatos küzdelem a mindent elborító álmossággal. Mondjuk Bányapusztáig nem volt akkora probléma, mert a túra legfélelmetesebb része következett: a Csóványosról le a kék háromszögön. A hegyoldalban egy kifelé lejtő, csúszós, köves útszerűség, néha fatörzseken vagy sziklákon kellett keresztülmászni, vaksötétben, csak a lámpáink világítottak, és eközben jobboldalt egy ki tudja, milyen mély szakadék, amelynek a mélyén, valahol a távolban, egy patak csörgedezett. Nagyon óvatosan, nézz a lábad elé, mondtam, Szamóca nem válaszolt, azt hiszem, mindkettőnket elborított a halálfélelem, nem is gondoltam álmosságra, egyszer megbotlottam és el is estem, de a csúszást elhamdulillah megállítottam. Párszor elvesztettük a jelzést, de a GPS segítségével mindig megtaláltuk, elhamdulillah, h. volt, különben még mindig a Börzsönyben bolyonganánk szerintem. Hát igen, az én Börzsönyöm, mondtam, amikor már meg mertem szólalni, hát, maradhat a tiéd, én nem fogom elszeretni tőled, vágta rá Szamóca. Pedig tudom ám, h. igazából tetszett neki a dolog, és a túra minden egyes pillanatát élvezte :).
NAGYON megkönnyebbültem, mikor Bányapusztára értünk, és még mindenki élt és épségben volt. Itt adtak gulyást, amiből mi nem kértünk, viszont a kulcsosház előtt állt egy almafa, amely alól felszedtem egy nagyon finom, rozmaring típusú almát, és a kedves pontőrök csináltak nekem egy 3 az 1-ben kávét, ami egy kicsit feldobott. Itt már találkoztunk egy feladó túratárssal, aki úgy döntött, h. kiszáll. Mi mentünk tovább. Fel kellett menni a Só-hegyre, nem találtuk a pontot, az útpontok között szerepelt, de a zöld háromszög jelzés végén, a pont pedig nem ott volt, hanem tovább a zöld csíkon, kicsit lejjebb, először brutálisan fel kellett menni, majd egy hasonlóan brutális lejtőn le, és megvolt. A pontőr szerint a z3 végén lévő csúcs, az a Sas-hegy, és ahol most vagyunk, az a Só-hegy. Nem vitáztam, mert gőzöm sincs, h. így van-e, illetve örültem, h. felértünk. Már csak 2 nagyobb felfele van, mondtam biztatóan Szamócának.
Nekem viszont itt jött e legnehezebb rész. Annyira elborított az álmosság, h. szó szerint elbóbiskoltam menet közben. Az út elég eseménytelen volt, miután a Só-hegyről leértünk, nem volt durva fel vagy le, és néha arra serkentem fel, h. belegyalogoltam az út menti bozótosba, vagy egy pocsolyába. Elértünk a kóspallagi elágazáshoz, a pontőröktől kérdeztem, h. van-e kávéjuk, persze nem volt, almát kaptunk, egy darabig utána tudtam normálisan menni, kicsit feldobott az, h. történt valami, de utána megint jöttek a bealvások – a következő pontig, ami megint a törökmezői halastó volt, nem sok emlékem van, kivéve az, h. leghátul mentem, vagy 10-15 méterrel lemaradva a többiektől, és néha elbóbiskoltam, aztán egyszer csak az út egyik oldalát keskeny, de mély vízmosás tette változatosabbá, ha ebbe belelépek, azt a bokám biztos meg fogja érezni, nem szabad elaludni, nem szabad elaludni, ismételgettem magamban, persze teljesen hiába… Elhamdulillah balesetmentesen elértünk végül a halastóig, mondjuk elég sok pocsolyába belemásztam félálomban, sikerült combközépig felcsapni magam sárral, de még mindig jobban jártam, mint az a túratárs, aki simán belegyalogolt a halastóba… A széles út pont nekivezet a tónak, és a part mellett teljesen elborították a vizet a lehullott levelek – egy fáradt ember az éjszakai sötétben nem veszi észre, h. ott valójában víz van. Nekünk már könnyebb dolgunk volt, mert az egyik pontőr nagyon figyelmesen odaállt a tó partjára, és lámpával világított nekünk, nehogy hasonló sorsra jussunk. A ponton amúgy is nagyon kedvesek és készségesek voltak, egyébként ugyanez volt a bányapusztai ponton is, és a Tűzköves-forrásnál, pedig ez utóbbinál nem is volt semmi ellátás (inkább mi kínáltuk a magányos pontőrt mindenféle édességgel). Egyébként is a szervezők és a pontőrök nagyon rendesek voltak, de ez a három pont külön kiemelkedett a kedvességükkel. Most is, Törökmezőnél, teljesen reményvesztetten kérdeztem („tudom, h. nem lesz a válasz, de…”) h. van-e kávéjuk – és volt. Kicsit már hideg, de tettem bele tejet és cukrot, mondta a hölgy, és gyanítom, h. a saját kávéját nyomta a kezembe. Ennivalóval is kínáltak, de az már nem ment le. 6,6 km van hátra, két nagyobb felfelével, állapítottuk meg. Az első felfelé nagyon hamar be is következett, a törökmezői turistaházig, innen aztán viszonylag könnyebb szakasz következett. Világosodott, kibontakoztak a reggeli fényben az erdő őszi színei:

Az álmosságom teljesen elmúlt a kávétól, fáradtan, de jó hangulatban beszélgetve mentünk, aztán elértük a kék csík azon szakaszát, ahol fel kell mászni Kövesmező felé, hát, a beszélgetés itt eléggé megszakadt, mentünk felfelé a szederindák között – itthon vettem észre, h. a karom tele van vágásokkal – eztán meglett ez is, a tetején megálltunk eltenni az egy ideje már felesleges lámpákat. Az erdőből kiérve jobbra fordultunk, még oda az aszfalt tetejéig fel kell menni, mutattam a távolba vesző útra. Szamóca csúnyán nézett, nem mondod, Halima, mondta, á, nem is, csak szórakoztatni akarlak, visszakoztam, pedig TÉNYLEG fel kellett menni, és még tovább is. Aztán a parkolótól megkerestük a lefelé vezető, meredek utat, amiről már előre elég negatív dolgokat meséltem a túratársaknak, de aztán végül is nem volt olyan durva, mint amire emlékeztem – vagy csak így a 90. kilométer környékére már mindegy volt…
Hamar leértünk a városba, a főútra kifordulva előre mutattam: ott a templom, ott a cél, jaj, ilyen messze, kérdezte kissé kétségbeesve Szamóca, a csaknem 500 méteres szörnyű messzeségbe vesző torony láttán. Persze csak meglett az a torony közelről is, a 90-ről jöttök be, kérdezték egy mellettünk elhaladó autóból, mert a cél már átköltözött a napközibe!
Bementünk, ismét csak örültek nekünk. Utánunk a feladókon kívül már csak 4 ember volt kinn. A szintidőből kissé kicsúsztunk, ennek ellenére elfogadták a teljesítésünket, mi pedig mindenféle lelkifurdalás nélkül a kitűzőt és az oklevelet. Én még soha nem csúsztam ki szintidőből, de úgy vélem, aki itt végigment, az megérdemli a teljesítést. Nekem ez egy nagyon kemény menet volt, már csak az éjszakázás miatt is, ami változatlanul nagyon megvisel, de amúgy is. Ennek ellenére élveztem a túrát, és úgy vélem, h. a kicsúszásunk elsősorban a rengeteg fel-alá kavargásnak, bizonytalankodásnak köszönhető, anélkül simán meglett volna az időnk. Úgyhogy erősen remélem, h. jövőre, amikor már tudni fogom, h. merre keressem a térképen tök máshol jelölt, titokzatos letérőt, illetve ne hozzon zavarba a régi-új zöld, meg ehhez hasonló apróságok, insallah belül leszünk az időn is.
Ja igen, merthogy insallah jövőre újra jövünk, Szamóca is nagyon szeretne :), mert mindkettőnknek nagyon tetszett a túra. Viccet félretéve, tényleg a Börzsöny legszebb részein megy – kár, h. jelentős részeit nem láthatjuk, lévén, h. töksötétben érünk oda – és hát, mint tudjuk, az én Börzsönyöm, az olyan, h. az ember soha nem unatkozik benne: mindig történik valami :)

2012. október 14., vasárnap

Less Nándor emléktúra


Táv: 63,42 km
Szint: 2351 m

Erre a túrára idén muszáj volt előnevezni, ezért gondoltam, nem is megyek, mert egyedül messze van, úgy meg nem nevezek elő, h. ki tudja, megyek-e. Aztán M. Sz. szólt, h. ők előneveznek, és visznek engem is, ha akarom. Akartam. Előneveztem.
Tavaly voltam a 48-as távon, és akkor irigyeltem a 60-asokat, h. kimennek még a Tarkőre is, ami az egyik kedvenc helyem, nagyon szép a kilátás. Idén a 60-as távra neveztem, de ezt kissé beárnyékolta az időjárás-előrejelzés, ami még csütörtökön is 9 mm esőt ígért szombatra a Bükkbe. Azért persze mi megyünk. Esőkabát bekészít.
Előrebocsájtanám, h. egy csepp eső sem esett, sőt, szép, napos idő volt legnagyobb részt. Ezennel a meteorológiát kénytelen vagyok a madárbél-jóslással egy kategóriába sorolni. És akkor még vannak olyanok, akik az eltévedéstudományt támadják! Igazságtalan világban élünk, ez tény.
Jó régen jártam már a Bükkben, izgatottan vártam a túrát. Beállítottam az ébresztést reggel 4:15-re, a fiúk 5:15 – 5:30 között ígérték az érkezésüket, így lesz időm reggelizni, kávézni, pakolászni, gondoltam AKKOR MÉG. Reggel szólt is az ébresztő, még büszke is voltam magamra, h. szinte azonnal lenyomtam. Nem is voltam álmos. Azért egy másodpercre még hátradőltem a jó meleg ágyikóban. A másodperc leteltével felrezzentem, és rosszat sejtve néztem a telefonra. 5:10-et mutatott, valamint kis ikonka jelezte, h. 5:05-kor megkaptam M. Sz. lényegre törő, szűkszavú üzenetét: Elindultunk!
Ó, basszus, basszus, basszus! Ezek 10 perc múlva itt vannak, én meg még pizsiben heverek a paplan alatt, hát ezt nem hiszem el. Szerintem ilyen villámgyors öltözést még életemben nem produkáltam. Elhamdulillah a szendvicseket, innivalót még este megcsináltam, mindent behajigáltam a zsákba, váltóruha szintén összekészítve, kávé felejtős, pár sütőtökös-zabpelyhes sütit egy nejlonzacsiba gyömtem, a túracipőt be sem fűztem, rohanás le, még vettem a szomszéd kisboltban egy kis kólát, és a fiúk már itt is voltak. Az öltözködés végső fázisait és a reggelizést az autóban abszolváltam. Mire elkészültem, már majdnem le is értünk Cserépfaluba, a rajtba.
Kiszálltunk a kocsiból, ami annyira nem esett jól, 8 fok volt, de úgy fáztam, mintha -8 lett volna, elhamdulillah M. Sz. előrelátóan hozott egy termosznyi teát, amit ki is osztott azon nyomban, én kb. 10 centis kilengésekkel reszketve kapaszkodtam a forró pohárba:

Az előnevezésnek köszönhetően már a kezünkbe nyomták az elkészített itinert, a nevezési lapot is csak alá kellett írni. Szeretem, amikor ilyen gyorsan és zökkenőmentesen zajlanak a dolgok.
Nekem még volt egy kis dolgom. A túra kiírásában benne volt, h. van csomagszállítás, ezért én egy liter innivalót meg egy banánt előreküldtem Bányahegyre, mondván, az a túra fele, addig (az esetleges ellátással) kibírom Kövér Test 1 l tartalmával, a banán, hát, azt sem kell cipelni… A koncepcióm működött, ezt insallah más túrákon is ki fogom próbálni, például majd amikor Szamócával megyünk a Nahát 90-en, jól fog jönni ez a lehetőség.
Tamásnak még várnia kellett, mert ő természetesen a terepfutóra nevezett, ahol 8-kor volt tömegrajt. Mi viszont 7:15-kor neki is vágtunk, rajtam „C” polár, és M. Sz. sem hagyta a rajtban a kabátját. Ez azért volt hasznos, mert kb. az első másfél km után rájöttünk, h. melegünk van, és a fennmaradó mintegy 62 km-n cipelhettünk a cuccainkat, már mondhatom, h. szokás szerint.
Az első pontig volt egy egészséges, bemelegítő jellegű emelkedő, igyekeztem nem rátaposni a nyelvemre. Azért az első ellenőrzőpontot viszonylag eseménymentesen értük el, leereszkedtünk a durva lejtőn a pecsételőhelyhez, és megcsodáltuk a kaptárkövet:

Valamint, a pontőröknek volt GOMBÁJUK, hú, gombástojás, törtem ki lelkesen, ők felajánlották, h. vigyem csak el nyugodtan, de még volt majd 60 km… szóval sajna vissza kellett utasítanom ezeket a finomságokat:

Hamarosan, némi réten át beértünk egy szurdokszerűségbe, ami nagyon szép volt, hűvös, homályos, zöld:

Itt előzött meg minket a terepfutó mezőny élbolya, 2 ember, majd alaposan lemaradva az utó-élboly. Kiértünk a Dobi-rétre, ahol újra pont volt, és még jöttek a futók, az elejéhez egészen közel Tamás:

Pár szó után el is viharzott, nagyon jól futott, 9 órán belül be is ért, ez úton is gratulálok. Mi pedig lényegesen lassabb tempóban mentünk tovább a következő pont felé, én már elég éhes voltam, de a pontra mindenféle kenyereket ígértek, gondoltam, addig még kibírom. Érdemes is volt várni, mert a ponton csaknem embermagasságú kenyérHEGYEK vártak, hagyma, csalamádé meg vödrökben… Igen, meg fogom ezt enni, és igen, ide fogok pakolni MÉG egy kis csalamádét:

Még egy lekvároskenyérrel később elindultunk a következő pont, a sok csodát, meglepetést tartogató, kies Ódorvár felé, ami már innen is látszott:

Nem mondod, h. oda megyünk fel, mondtam kissé döbbenten, nem mintha nem lettem volta ott fenn már jó párszor, de ezért a felmenés nyers módja (t. i. BRUTÁL meredek) mindig sokkol kissé. Az elején a kellemes séta lassan emelkedőbe, majd egy függőleges, 10-es FOSfalba váltott, de legalább nem volt saras és csúszós, mint mikor először jöttem fel itt. A hegyoldal pedig kifejezetten szép, sőt, gyönyörű, egyik oldalon a fák:

másik oldalon a célobjektum:

Elhamdulillah viszonylag zökkenőmentesen felértünk, aztán elsétáltunk a pontig, ahol kaptunk csokit, aztán felkapaszkodtunk a sziklaszirtre, h. M. Sz. leírja a Bükk akármicsodái mozgalomhoz a kódot, és megnézzük a fantasztikus kilátást, és lefotózzunk engem:

Elindultunk lefelé, és nagyon örültem, h. nem felfelé kell itt jönni, illetve, h. majd 38 km-rel és 1500 m szinttel később SEM itt jövünk fel, hanem a harmadik úton, a hegy felől, ami szintén nem egy zenélő kúthoz tett séta, de még mindig jobb, mint ez az oldal – a felfelé igyekvő rövidtávosok arckifejezéseiről tanulmányt lehetett volna írni, le a kalappal előttük, amiért itt feljöttek.
Egres feltételes ellenőrzőpont ezúttal nem volt, gyors balkanyarral mentünk tovább Tebe-puszta felé, útközben M. Sz. felvilágosított, h. nem „Teve-puszta”, miként én gondoltam. Mondjuk annak mér értelme is lett volna. A 6 km-ben jelentősebb emelkedő nemigen volt, de folyamatosan kúsztunk felfelé. A ponton volt mindenféle, kóla, csoki, banán, sós keksz – a futók már elmentek, és minket intenzíven kínálgattak mindazzal, amit ők nem fogyasztottak el. A kólát el is fogadtuk, és almát is, ami nagyon finomnak bizonyult. Meg is ettem, még mielőtt befordultunk volna a Csúnya-völgybe. Mint tavaly is megjegyeztem, nevével ellentétben a Csúnya-völgy nagyon is szép, sőt, lenyűgöző, kétoldalt sziklás falak között, dús növényzetben mentünk. Elég hamar elértünk a Pénzpataki-víznyelőt, ami egy inverz forrás: jön a víz, de nem kifelé a földből, hanem éppen oda folyik be. Mint egy fordított felvételen, nagyon érdekes. A kedves, készséges pontőrfiúk egyike fel is kísért engem a víznyelőhöz, h. kukkantsak bele a lukba,

 és ott van a víznyelő-barlang, ahova 146 m mélyre is le lehet ereszkedni kötélen, sőt, vannak olyan emberek, akik ezt meg is teszik, pedig nem kényszerítik őket fegyverrel, sőt, túszként fogva tartott családtagjaikkal sem zsarolják őket. Az erről alkotott véleményemet megtartottam magamnak, miként arról folyó tűnődésemet is, h. vajon, ha nagyon-nagyon behúznám a hasam, beférnék-e a lyukon…

A pontot elhagyva, egy fairtásos részen áthaladva találtuk ezeket a fatörzseket, majd otthon megszámoljuk az évgyűrűket, mondtuk:

Indultunk tovább Répáshuta felé, erről a faluról annyira nem kellemes emlékeim voltak, egész pontosan az, h. az egész falun VÉGIG brutálisan felfelé kell menni. M. Sz. azonban megnyugtatott, h. nem így van, rosszul emlékszem. Először lemegyünk a faluközpontba. Na, onnan aztán tényleg végig brutálisan felfelé kell menni, egészen a bánya-hegyi parkolóig, ahonnan meg még brutálisabban. És így is lett. Viszont Répáshután láttuk ezt a két farakást, amelyekben igencsak fantáziadúsan halmozták fel a téli tüzelőt, a ház előtt üldögélő nénike készségesen adott engedélyt a fotózásra:


Aztán a falu végén még egyszer megálltunk, mert elhamdulillah a GPS siporgott, h. az elemek lemerülnek, ezért elemet kellett cserélni, pont az emelkedő tetején, micsoda szerencse. Innen aztán az erdei út is tartogatott még kihívásokat, míg végül megérkeztünk a pontra, ahol nagyon kedves nénik pecsételtek, adták át az ideküldött csomagomat, és próbáltak minket etetni mindenféle jóval, még házi süti is volt, ami persze a legjobb volt mindenből. M. Sz. megkérdezte, h. a zsíros kenyerek mellett nem lehet-e nekem vajasat kapni, mire az egyik néni rögtön kent három óriási szeletet, elég lesz, kérdezte féltő gonddal, én persze csak egyet tudtam megenni, meg akkor már az ideküldött banánomat, h. ne kelljen cipelnem. A húgomtól kapott mentolos izo-porból készült italt megkóstoltattam M. Sz-kel, aki utána hosszasan gondolkodott azon, h. a húgom miért haragszik rám ennyire. De most komolyan, ez meg van romolva, mondta kissé kétségbeesetten. Vagy biztos, h. az üvegben nem volt valami romlott leves, amire ráöntötted az izót? Mondjuk egy vizesüvegben miért is lenne romlott leves, ezt még mindig nem értem, de az izó elsőre tényleg megdöbbentő. Amikor elsőt kortyoltam belőle, nekem is az jutott eszembe, h. miért támad saját testvérhúgom ily fondorlatosan hátba, de aztán úgy találtam, h. mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni.
Táplálkozás után indultunk tovább, Három-kő érintésével Tar-kőre. Három-kő felé stílusos útjelző mutatott:

és tényleg...
Útközben azon gondolkodtam, h. mi is az a Három-kő, de aztán a jelentős emelkedők ezt a gondolatot mintegy kiűzték a fejemből. Három-kőn persze már tudtam, h. hol vagyunk, ezt a kilátást nehéz elfelejteni, ráláttunk Tar-kőre is, le is fotóztam:

Innen Tar-kő már nem volt messze, és azzal is biztathattuk magunkat, h. a túra szintkülönbségének nagy részét már letudtuk. Mondjuk, még… igen, még egyszer fel kell menni Ódorvárba, de ezzel egyelőre nem foglalkoztam. Ha már Három-kőről lefotóztam Tar-kőt, az volt az igazságos, h. Tar-kőről is lefotózzam Három-kőt:

Rövid pihenés után mentünk tovább, lefelé, és út közben találkoztunk egy elég kétségbeesett iskolai osztállyal, akik szerintem ott, a nagy büdös semmi közepén kezdték lassan-lassan megérteni, h. a tanár úr elszámította a túra teljesítéséhez szükséges időt, és szépen rájuk fog sötétedni a Bükk kellős közepén. Aztán pedig utolértünk egy gombászó társaságot, akiknél rengeteg gomba volt, de a legjobb, az az élen haladó bácsi volt, akinek a hóna alatt egy focilabdánál is nagyobb pöfeteg díszelgett, hát, olyan 2-3 kilós lehet, válaszolta lelkes kérdésemre. ez után egy darabig rántott gombára és gombástojásra gondoltam.
Hamarosan elérkeztünk Imó-kőhöz, amit nagyon szeretek, és nagyon szeretném egyszer működés közben is látni. Ez a hely ugyanis egy időszakos karsztforrás, vagyis csak tavasszal, a hóolvadás után megy, olyankor viszont vastag sugárban tör elő a víz ebből a lukból, ami közelebbről szemlélve valójában egy karsztbarlang:

Miután megszemléltük, felszedtem egy kis lapos kőszilánkot, Imókő-kő néven immár kőzetgyűjteményem egyik kedvenc darabját képezi. Kisvártatva meglett a pont, innivalót és almát kaptunk. Közbeszúrnám, h. a túrán végig etettek minket, saját ennivaló nélkül is simán végig lehetett volna menni, és a szervezés minden tekintetben tökéletes volt. A szalagozást jól tudtuk követni, még ha egyes helyeken le is volt szaggatva. Az útleírásról ismét nem tudok nyilatkozni, mert ott volt M. Sz. (hipernavigátor), én csak mentem utána, néha lelkesen sikkantottam: itt egy szalag!, de hozzájárulásom a navigációhoz ennyiben ki is merült.
Furcsa belegondolni, h. jövő héten, ha majd insallah megyünk Szamócával a Nahát 90-en, bizony, nekem kell majd navigálni, de insallah igyekszem megfelelni a feladatnak. Ha vasárnap reggelig nem jelentkeznék, küldjetek expedíciót és keresőkutyákat a Börzsönybe, illetve a Bükkbe és a Mátrába is, hátha átnavigálok.
A karthauzi kolostornál újra adtak enni és inni, ekkor már erősen sötétedett, a tűz égett, a pontőrök felkészültek az éjszakázásra:

Én reménykedtem benne, h. az Ódorvárra vezető emelkedő feléig még kibírjuk lámpa nélkül, mert akkor ott szépen megállunk, előszedjük a lámpákat, és közben én megpróbálok lélegezni. Sajna azonban, mihelyt a fák közé értünk, és találkoztunk az átkelni való patakkal, rájöttünk, h. ez így nem fog menni, és a lámpaelővétel csodás lehetőségeit elpazaroltuk még az emelkedő legalján. Aztán nekivágtunk, az emelkedés két etapban zajlott, a Völgyfő-ház előtti és a Völgyfő-ház utána emelkedő szakaszra bonthatnám, amely utóbbi már eléggé nem esett jól. Azért felértünk elhamdulillah. Az ódorvári pontőrök megint kajával, kólával, sörrel, csokival kínáltak („Vigyetek haza is, a gyerekeknek!”) Nem is kérettem magam, vettem egy csokit, egy nápolyit, majd még egy csokit. Pedig innen már csak kb. 8 km volt hátra, és abban se sok szint.
Ekkor már töksötétben, néhol botladozva mentünk lefelé, az itiner szerint megkerültük a Mákszemet, de h. az mi, arról fogalmam sincs, egy hegyre tippelnék, de a sötétben nem láttunk semmit. Kiértünk a műútra, egy darabig követtük, aztán egy réten átvágva megérkeztünk a Nyomó-hegy aljára, ami a túra utolsó nagy nekifutása, rövid, de durva emelkedőn jut fel az ember a hegyre az utolsó pecsétért. Megszerzése után ereszkedni kezdtünk, az út kellemetlenül köves volt, nem esett jól túl a 60 km-en. Viszont az utat feldobta az, h. M. Sz. talált egy ilyet – én észre se vettem:

Megérkeztünk a falu pincesorára, aztán már aszfalt a lábunk alatt, mellénk szegődött egy kutya, és követett egy darabig, megláttuk a célt, beértünk. Pecsét, oklevél, kitűző, aztán lementünk az alagsori ebédlőbe, ahol Tamás várt minket, ettünk, beszélgettünk. Átöltözés után indultunk haza, és próbáltam nem elaludni a kocsiban, de ekkor már nagyon fáradt voltam. 11 körül raktak ki a fiúk az Oktogonon, először gondolkodnom kellett, h. ez a járás dolog, ezt hogyan is csináltam régebben? Aztán 1-2 lépés után visszarázódtam, végül is gyakorlom eleget.
Még bementem a kisboltba egy üveg szénsavas ásványvízért, a liftbe egyszerre szálltam be a felettünk lakóval, nem néz ki jól, mondta határozottan némi kritikus szemlélődés után. Épp most mentem 63 km-t, feleltem. Mivel, kérdezett. Gyalog. Hát, az nem normális, foglalta össze sommásan. Pedig az, tényleg. Mi azért eléggé élveztük.
Nagyon jól éreztem magam a túrán, a Bükk csodálatos, mint mindig. A szervezés remek volt, és én úgy vettem észre, h. tavalyhoz képest nem volt az a nagy tömeg – ez is jót tett a túrának. Insallah jövőre is itt leszünk!

2012. október 10., szerda

Lokomotív 424


Táv: 43,8 km
Szint: 1640 m

Erre a túrára már tavaly is menni akartam, de nagyon kevésnek tűnt nekem a kb. 44 km-re adott 10 órás szintidő. Ááá, én ezen úgysem érek végig, gondoltam tavaly, de más nem nagyon lévén akkor a kínálatban, mégiscsak nekivágtam reggel, majd a Nyugatiban, a jegyváltásnál derült ki, h. át kell szállni a vonatról Vácon, erre én bepánikoltam még jobban, ne nevessetek ki, nem bírom az átszállásokat, mindig félek, h. rossz vonatra szállok, így hát jegyvétel nélkül kiugrottam a sorból, visszaszálltam a villamosra, majd át a hévre, és elmentem csak úgy egyedül a Pilisbe egy 30-as tekergésre.
Idén azonban Megbízott Szakértőnk elvitt kocsival, ami remek volt, nem kellett átszállni. Azért vittem térképet. Közben a kocsiban beszélgetve kiderült, h. az útvonal nagy részét ismerem, vagy a Wass Albert, vagy az Erdőkerülő túrákról.
8 előtt értünk a Szokolyára, a rajtba:

 neveztünk, az egyik szervező nagyon kedvesen megkérdezte, h. elmagyarázza-e, h. merre kell menni, de a fiúk persze tudták. Hosszasan gondolkodtunk M. Sz. és én is, h. vigyünk-e kabátot, illetve én „C” polárt, de hideg volt még, 8 fok, a polár maradt, és rajtam volt egészen az első pontig, onnan cipeltem.
Nekiindultunk az útvonalnak, én közben elgondolkodtam, h. milyen vicces ez a szokolyai vasútállomás, van vagy 4-5 km-re a falutól, gyalog ez azért messze, kocsival meg akkor már egyszerűbb bemenni Vácig, ahol amúgy is át kell szállni. A sínek mentén indultunk, jött is szembe a kisvonat, iszonyat szédítő sebességgel, és még ennél is hangosabban dudált ránk, pedig jobban már úgysem tudtunk lehúzódni. Elhamdulillah hamarosan bevágtunk az erdőbe, mentünk, beszélgettünk, szinte észre sem vettük, h. elértünk az első pontig. Itt megálltunk, pecsételtünk, és nekivetkőztünk – mi kissé, Tamás nagyon, elég volt ránézni, h. fázzak:

Hamarosan rájöttem, h. azon az úton haladunk, ahol a Wass Albert túrán is mentünk, rendkívül örültem a felfedezésnek, és annak is, h. kellemesen járható volt, nem olyan sáros, mint akkor, amikor csak az egyet előre – kettőt hátra módszerrel tudtam magam felfelé küzdeni. Persze emelkedő most is volt benne, de mégiscsak könnyebb volt így leküzdeni, bár gyanítom, h. arckifejezésem erősen hasonlított az út mentén látott sikoltozó farönkéhez:

A Lokó pihenő nevű pontnál kaptunk csokit, és nem is akármit, hanem Snickerst, amit nagyon szeretek (na ja, melyik csokit nem? Ennél jobban már csak a Kitkatot…). A kilátás innen nagyon szép:

Innen pedig hosszasan lefelé kellett menni egy szintén nagyon szép úton. Aztán néhány rövid, ám hangsúlyos emelkedő következett, a felette kitáruló ég gyönyörű őszi kék volt:

Ez után az emelkedő után már látszott a nógrádi vár. A forrásnál volt a pont, megálltunk inni, és felfedeztük, h. az első ponton nem pecsételtek Tamás itinerjébe, csak az időpontot írták rá, insallah elfogadják, gondoltuk, és valóban így is lett a végén. Innen az Erdőkerülő útvonalán mentünk tovább, kezdetben a mező szélén vezetett az út, egy csomó kökény volt, ezt szedegettük menet közben. Amikor az erdőbe értünk, szembe jött egy csapat kiránduló, az egyik srác kivált a többiek közül, odaviharzott hozzám, a vállamra tette a kezét, Kinizsi 100-as, ugye a Kinizsi 100-asról, mondta igazi, mély örömmel, igen, mondtam, bár szégyen ide, szégyen oda, én nem emlékeztem rá, de hát annyi emberrel beszéltünk, meg, mint ezt Szamóca is tanúsíthatja, a túra egyes szakaszain én aludtam… de nagyon jól esett, h. így örült, h. találkozunk, insallah jövőre is találkozunk!
Emlékeztem az Erdőkerülőről, h. majd a Béla-rét után kezdődik az elég brutális emelkedés, és így is lett. Tamás már rég eltűnt elöl, M. Sz. utána, én meg igyekeztem lépést tartani vele, bár néha úgy éreztem, h. na, most én leülök az út szélére, és végem van. A vége felé, az igazán durva meredeken a lélegzésre próbáltam koncentrálni, na, szólt vissza M. Sz., és gondolj bele, h. a Nahát 90-en majd 70 km után kell ide (t.i. a Foltán-kereszthez) feljönni! Nem gondoltam. Ha az ember belegondolna ilyesmikbe, fel sem kelne reggel. M. Sz. amúgy nem a legjobb helyen, módon és időben foglalta mondatba a szakrális Nahát 90 nevet, Szamóca, remélem, te NEM olvasod ezt a beszámolót, ha mégis, akkor üzenem, h. nem is volt ANNYIRA durva, és szerintem neked direkt tetszeni fog, ha majd ilyen huplikon megyünk fel a Nahát 90-en.
Bennem konkrétan az tartotta a lelket itt, h. M. Sz. már előre kijelentette, h. a Foltán-keresztnél kapunk cukorkát (te is fogsz kapni, Szamóca, ha ESETLEG mégis olvasod ezt a beszámolót, akkor előre megígérhetem, h. a túra 3 legmagasabb pontján egy-egy cukorkában részesülsz).
Felértünk végre, tamás már kényelmesen táplálkozott, M. Sz. leült egy fatörzsre, a törzs másik végén egy sapka, tulajdonosa éppen a brutálnagy farkaskutyáját kötötte ki a kereszthez. Ha kicsit arrébb teszem a sapkát, rám lesz uszítva a kutya, kérdeztem elfúló lélegzettel, majd a sapkát arrébb taszajtva lerogytam. Nem uszították.
Tényleg kaptunk cukrot, mandarinosat én személy szerint, és nagyon finom volt. Egy darabig még elüldögéltem volna, de indultunk, mert várt a Csóványos, ami az egyik kedvenc hegyem, még a reggelimet is erről neveztem el. Eldöntöttük, h. ha átértünk Nagy-Hideg hegyre, a fiúk esznek babgulyást, én meg palacsintát… előbb még ott volt persze a Csóványos, de ide könnyebb volt felmenni, mint a Foltán-keresztig, és a felvezető út is gyönyörű volt, jobboldalon a titokzatos, sötét mélyű bükkerdővel:

 A geodéziai torony alatt pecsételtünk a ponton, majd leültünk enni, én már nagyon éhes voltam, ugyan kilátásba helyeztük a NHH-en a palacsintát, de az innen még több mint 3 km, addig simán megéhezem újra.
Itt most megragadnám az alkalmat, h. némi természettudományi érdekességet osszak meg veletek. A beton kútgyűrűk, amelyek a Csóványos csúcsán tornyosulnak, lenyűgöző jelenségre, a természeti erők és a talajerózió hatására hívják fel figyelmünket:

A hegy csúcsán egykor kút volt, ám a talajerózió, a természet pusztító erői hatására a hegy lekopott körülötte, míg az időtálló beton kútgyűrűk megmaradtak. Ma már nem leeresztjük a vödröt az egykori kútba, hanem bizony akár fel is mászhatunk bele. Kellőképpen megcsodáltuk ezt az érdekes jelenséget, majd indultunk tovább a Nagy-Hideg-hegyre.
A két hegy között kimentünk a Hangyás-bércre. Számtalanszor eljöttem már itt, és mindig is láttam a fákra felfestett feliratot: „Szép kilátás”, és alatta egy nyíl, ami mutatja, h. merre menjél a szép kilátásért. Eddig még sosem mentem ki a bércre, pedig azt az 5-600 m kitérőt simán megéri, mert a hely és a kilátás tényleg gyönyörű:

NHH-en kiderült, h. a babgulyásra legalább 20 percet kellene várni, így vizet és kólát ittunk, megtöltöttem Kövér Testet, és mentünk tovább. A nehezén túl vagyunk, kb. 15 km van hátra, és Kisinócig szinte végig lefele. Mondjuk én annyira nem szeretem az ilyen elég meredek, köves, bokatörő lefeléket, de a sok felfele után üdítő változatosság volt.
Innen Királyrétre mentünk pont szembe azzal, ahogy az Erdőkerülőn jöttem. Útközben nagyon szépet találtunk:

Ugyan nem az a kifejezett gombástojás-alany, de nézni attól még lehet, és igazán szép példány volt, talán idén még nem is láttam ilyet.
Kellemes és pihentető szakasz volt, mindössze Királyrét után akadt még egy meglepetés emelkedő, amelyet jelen helyzetben a FOSfal skálán kb. 8-as fokozatúnak mértem, tehát elég jelentős volt:

Aztán már tényleg csak be kellett sétálni a szokolyai vasútállomásig, még majdnem pont egy óránk maradt a szintidőből. Útközben elhaladtunk egy földre esett baseballsapka mellett, én rutinszerűen lehajoltam érte, és felvettem. Behozod a célba, kérdezték a fiúk, be én, mondtam. Nagyon sajnálom az ilyen elveszett tárgyakat, bárcsak mindegyik visszakerülne a gazdájához, és ne kellene tönkremenve szemétté válniuk. Főleg a fél kesztyűkért szakad meg a szívem – ha egy sapkát vagy pulóvert megtalál valaki, az még a hasznára lehet, de egy fél kesztyű – az a felesleges veszteség tökéletes szimbóluma. Szóval, vittem a sapkát.
A célban a padokon már ott ültek a beérkezettek, meglengettem a sapkát, nem a tietek, fiúk, kérdeztem az első csapatot, de nem, a második asztalnál viszont valaki nagyon megörült. Egy kis zöld törölközőt nem találtál, kérdezte a társa, a fiúk nevettek, na, a kisujjadat nyújtod, és az egész kezed kéne neki, mondták. Azt sajnos nem találtam, feleltem. de nagyon szívesen visszamegy érte, szúrta be frappánsan M. Sz. – tényleg, főleg, h. kiderült, h. a NHH-en még megvolt…
A szervezők örömmel fogadtak minket, és nagyon finom tea volt, meg zsíros kenyerek. A hölgy nem kaphat vajas kenyeret, járt közben az érdekemben M. Sz. Vaj van, mondta a teát osztó hölgy, de meg tudná kenni magának, kérdezte M. Sz-től. Persze, megkeni, mondta ő. Kaptam is doboz vajkrémet, meg kenyereket, csalamádé és hagyma pedig adott volt. Aztán összeszedtük magunkat, cipőcsere, és indultunk.
Útközben még megálltunk, h. felmenjünk a Gál-hegy csúcsára, de ez a tervünk meghiúsult. Elindultunk a sárga jelzésen ugyan, de aztán egy idő múlva visszafordultunk. Ahogy M. Sz. nagyon helyesen megfogalmazta volt korábban: egy jelzésnek mindig két iránya van…
Nagyon jól éreztem magam a túrán, a Börzsöny változatlanul a kedvenc hegységem, és ha valami felmegy a Csóványosra, azt én szeretem. Ennél már csak az a jobb, ha a Nagy-Mánára is felmegy (mint pl. a Nahát 90). A szervezés számomra mindent kielégítő volt, az útleírásról nem tudok nyilatkozni, mert csak mentem a fiúk után. A szervezők lelkesek és kedvesek voltak, végig úgy éreztem, h. mindenhol (rajtban, pontokon, célban) örülnek nekünk. Nagyon köszönjük a túrát. 

2012. október 1., hétfő

Éjszakai zörejek


Táv: 16,4 km
Szint: 715 m

Szeretek éjszaka menni, még ha ezt sokan furcsának is tartják. Valamint újabb lehetőség adódott, h. ismét teszteljem élesben az új fejlámpát, amely ugyan már a Don Bosco 60-on bizonyított, de semmiképpen nem árt még egy tesztelés, mielőtt mennénk Szamócával a Nahát 90-en.
Azt terveztem, h. a lehető legkorábban rajtolok, h. még az utolsó villamost elérjem. Ez nem sikerült, megvártam itthon a naplementi imát, így csak este 8-kor tudtam rajtolni. Elég sokan voltak a rajtban, melyik táv, kérdezte a rajtoltató, 16-os, mondtam, na, végre egy 16-os, felelte lelkesen. Olyan kevesen mennek a 16-on, kérdeztem. Igen, felelte, a legtöbben a babatávra mennek, vagy a rendesre…
Áttanulmányoztam az útleírást, ááá, nem lesz gond, gondoltam akkor még. Annak ellenére, h. sokan voltak a rajtban, egyedül vágtam neki a sárga csík jelzésnek, és nem is nagyon jött senki utánam. Álmos voltam, nem volt kedvem menni (jaja, ilyen is van), komolyan gondolkodtam, h. visszamegyek a rajtba, és átkérem magam a 10-es távra J. Aztán csak belejöttem a dologba, a Kis-Hárshegyre már jókedvűen igyekeztem fel, innen a kistáv útvonala elvált, mi mentünk tovább a Nagy-Hárshegyre… már aki. Az élelmesebb (csaló hajlamú, kevésbé tisztességes, mit mondjak) túratársak rájöttek, h. a hegyen nincs pont, így a azt simán kihagyva egy kellemes, rövid és szint nélküli úton is be lehet sétálni Szépjuhásznéhoz. Hát, legyenek boldogok vele, bár ennyi idő után sem vagyok képes felfogni, h. akkor MINEK nevez be egy túrára. Hogy meglegyen a Budapest kupa? De utána otthon nézegeti a kupáját, és arra gondol, h. nna, megvan, milyen jó, h. levágtam azt a kretén hárshegyi emelkedőt? Kevés vagyok én ennek a felfogásához…
Szépjuhásznétól szokás szerint János-hegy, ezt a részt nagyon szeretem sötétben… fenn a kilátónál összeakadtam egy túratárssal, együtt mentünk tovább a szalagozáson. A szalagok nagyon jók voltak, fényvisszaverősök, amiket nagyon szeretek nézegetni a sötétben (egyszerű vagyok). El is mentünk a rossz irányba, a hosszútáv útján, egy másik túratárs utánunk szólt, h. inkább szerinte itt menjünk le a zöld háromszögön. Úgy is lett. Az itiner szerint valahol le kellett volna térni erről a jelzésről, mi ezt persze nem találtuk meg, csak mentünk, mentünk a töksötétben, se előttünk, se mögöttünk sehol senki, végül felpillantva megláttuk fejünk felett az álló Libegőt, menjünk le alatta, vetette fel az idősebb túratárs, ez biztos, h. keresztezi a zöld sávot, és végül is oda akarunk kilyukadni…
Hát, ezt az útvonalat világosban sem ajánlanám. Kavicsos, meredek, csúszik, közben mellettünk a susnyásban valamiféle állatok csörtettek, na, megvannak az éjszakai zörejek is, mondta a túratárs. Aztán meglett a zöld is, innen már sima utunk volt az Árpád-kilátóig, eltekintve a milliárd lépcsőtől, majd a folyamatosan emelkedő úttól, de hát ezért járunk túrázni, különben is, én inkább kétszer felmegyek, mint egyszer le a Libegő alatt. Az idősebb túratárs lemaradt, a fiatalabbal meg nyomtuk, ahogy tudtuk, szemem előtt az utolsó villamos képe lebegett, kissé kifulladva értünk hát a kilátóhoz. Ott kaptunk nápolyiszeletet, és volt pezsgőtabletta meg víz is, amit én nem kértem, minek cipeljem a sajátomat…
Az alkalmi túratárs itt kicsit megpihent, én mentem tovább a kék sávon. Az út sima és egyenletes volt, felettem a telihold, kikapcsoltam a lámpát, simán lehetett így is menni. Nagyon élveztem, tök egyedül mentem, egy futó elfutott mellettem, de amúgy senki. Aztán egyszer csak beértem a rövidtávosokat, itt már többen lettünk, de mindenki nagyon civilizált volt, mintha mindenkit megérintett és magával ragadott volna az éjszakai erdő áhítata. Azta, ez gyorsabb, mint mi, mondta egy kisfiú, mikor megelőztem őket, nem „ez”, hanem „ő”, szólt rá az apuka, lassítsak, kérdeztem, nevetett mindenki, fuss csak, úgyis elkapunk, szóltak utánam.
Amikor a villamossínekhez értem, éppen kigördült az utolsó villamos… hát, ezt bebuktam, de legalább nem kell rohanni. A célban kedves rendezők vártak, és egy ÓRIÁSI halom kenyér, zsíros, vajas, nutellás, miegymás. Előbb azért átvettem az oklevelet, ami nagyon szép, és a kitűzőt, ami kissé elmarad mögötte, de én úgyis oklevél-centrikus vagyok inkább J. Utána pedig ettem két vajaskenyeret, hagymával és savanyúsággal, ami nagyon jólesett, megéheztem, a késői időpont ellenére.
Az első éjszakai buszt pont nagyon kényelmesen elértem, és háromnegyed 1-re haza is értem. Nagyon jó túra volt, remekül éreztem magam, a szervezés kifogástalan, és az ellátás is nekem tökéletesen megfelelt. Insallah jövőre jövök, akkor már a „rendesre” J